Tudom, hogy magammal kellett volna rángatnom az ikerhúgomat is, de úgy gondoltam sokkal helyesebb meglepni őt egy rakás édességgel, mint hagyni, hadd döntse el ő mit választ. Próbáltam azt hinni, hogy már túl jól ismerem őt és nem kell a mondandója, a biztatása mi legyen az amire pénzt pazarlok. Lévén, hogy én szeretem az édességeket meg talán egy kicsikét túl zsugori vagyok ha valami olyannak az elosztásáról van szó a családtagok között amit még szeretek is. Szóval jobb ha nincs itt és nem lát semmit. Majd legközelebb kárpótlásul biztos magammal hívom, mert miért ne tennék ilyet? Szépen elköltenénk egymás félretett zsebpénzét, a végén meg bizonyára tartanánk egy két percig tartó haragot és utána mindent folytatnánk ott ahol elkezdtük, mert újra szent volna a béke közöttünk. Különben vele nem szeretek haragot tartani, semmi értelme sincs, amúgy meg túlontúl sok titkomat őrzi és nem vennék rá mérget, hogyha mérgessé válik meg is tartja magának őket. Szóval fő a biztonság, jobb ha mindig van egy tervem, mintha nem volna egy sem. Különben, szerintem kiengesztelésben egész jó vagyok, de azért mégsem jó ha napi szinten kellene ilyesmihez folyamodnom. Egy idő után biztos ráunnék és a nagy szám miatt senki sem állna velem szóba. Nem elég, hogy én vagyok a családom különc tagja Hugrabugos révén, de még a szociális életemmel is foglalkoznom kellene. Lényegében azonban, már régen elfogadtam, hogy nem lehet mindig az amit én szeretnék és bár hiába vágyódom a testvéreim közé, valójában örülök a szabadságnak. Nem tudom mi történt volna akkor, ha én is csak úgy, mint ők a Hollóhát ház dicsőséges tagja leszek. Kész kabaré, annyi szent... Miből gondolom ezt? Pusztán megérzés. Sokkal inkább lennék zárkózott, mint beszédes típus, nem szólnék nagyon senkihez sem, mert bizonyára egyből valamilyen előítélet születne meg róluk a fejemben és talán rólam is az ők fejükben. Tehát Hugrabugosnak lenni király, de bárki kérdezi még mindig sopánkodom a testvéreim háza miatt! A mai napban mégis nem az édességvásárlás volt a legszuperebb, hanem a hétvége. A hétvégéket mindig jobban szeretem a hétköznapoknál, nincs tanítás és gondolom említenem sem kell, hogy én inkább tartozom azok közé akik kevésbé kedvelnek tanulni, mint azokhoz akik meg igen, sőt mi több örömüket is lelik benne. A tudás vagyis, hogy egészen pontos legyek az értelmetlen magolás híve meg egyáltalán nem vagyok. Jobb szeretem ha sikerül értelmeznem és úgy megjegyeznem valamit, még ha olykor hajlamos vagyok átkreálni valamit a saját szavaim szerint. Kisebb koromban, amikor még nem tudtam mi fán terem a varázslat, ez egyáltalán nem volt a hasznomra. Főleg versmondáskor. De borítsunk fátylat a múltra ugyebár és nézzek egyedül szembe a Mézesfalás kirakatával. Már idekint tisztában akarok lenni azzal, hogy mit fogok megvásárolni. Különben is van időm, nem kell sietnem és elhamarkodottan döntenem, mert jól akarok választani. Ezen áll vagy bukik Catherine megbocsátása, már ha egyáltalán mérges lesz rám.
Imádom a Roxfortban töltött hétvégéket. Olyankor kiszabadulhatok az iskola ódon falai közül, elmenekülhetek azok elől, akik zavarnak, vagy idegesítenek. Igazából nekem, mint néhány más Mardekárosnak semmi bajom nincs a más házakba tartozó diákokkal, az más, hogy véleményem szerint nem kellene mugli származásúakat járatni az iskolába. Olyan ostobák. Ilyenkor legalább kiszabadulhatok a friss levegőre, anélkül, hogy azt kelljen néznem, hogyan játszadozik Potter a fűzfa tövében. Kár, hogy még sosem tévedt a fúriafűz alá… Első utam a Mézesfalásba vezet. Oda és vissza vagyok az édességért, bár tény és való a csokoládé nem a kedvencem, de a nyalókák és a sokféle cukor mindig is le tudott venni a lábamról. Valahogy a gyermekkoromra emlékeztetnek. Emlékszem, mikor még kislányként apámmal faltuk a minden ízű drazsét, és nevettünk, amikor valamelyikünk arca fintorba fordult a váratlan íz élmény miatt. Sebesen szedem a lábaimat. Az ősz már itt futkos az emberek körül, sárgára festi, majd lerázza a fák leveleit, hogy szőnyeget eszkábáljon a folyton esővel eláztatott betonútra. Szép. Szeretem az őszt. Valahogy az én évszakom, kicsit tükrözi a lelkem. Tudom, hogy létezik elmúlás, és, hogy az elmúlás mindig eljön, hiszen én is kísértem már gyászlobogóját. Már éppen elérem a bolt ajtaját, amikor megpillantom Lachlant. A Hugrabugos fiú a kirakatokat nézegeti, én pedig megtorpanok egy pillanatra. Azt hiszem, az ember szeme rögvest kiszűri és megtalálja a számára szép vagy érdekes dolgokat, s Lachlan személye számomra kimondottan imponáló. Figyelem pár pillanatig, majd amikor már én érzem, kínosnak a szituációt nemes egyszerűséggel ellibbenek mellette, s beveszem magam az édességek rengetegébe. Meg is állok rögvest a cukorkás pult előtt, és a kezembe kapok három doboz Bogoly Berti féle minden ízű drazsét, meg egy nyaláspálcát. Szemezni kezdek a cukorpennákkal, nagyon íncsiklandozónak látszanak. Ha apám itt lenne, bizonyára a fél boltot felvásárolná, amilyen cukorimádó. Az öcsém bezzeg nem szereti annyira, de hát legalább több marad nekünk.
• 301 szó, de lesz ez jobb is :3 remélem tetszik • by lena
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szomb. 7 Nov. - 21:25
Vilhemina & Lachlan
What a beautiful surprise...
A kirakat bámulása nem vezet sokra, ez olyan biztos, hogy legszívesebben minden pénzemet elkölteném és a testvéreimre kellene néznem a náluk kevésbé hatásos kérlelő kiskutya szemeimmel. Ismernek már, tudják, hogy úgysem adnám vissza nekik a kölcsönt és mindig felhalmoznám az összeget. Szóval most kivételesen észnél kell lennem. Bármennyire nem megy és legszívesebben itt helyben elkezdenék alkudozni a Mézesfalás tulajdonosaival, hogy hadd vegyem meg az egész boltot. Cathy talán jót nevetne az ötletemen, de a többiek biztos hozzám vágnának valamit, hogy rögvest elfelejtsem mindazt ami szándékomban állt. Az édesség terén nem vagyok válogatós, bármit megeszek a savanyútól elkezdve az édesig ha arról van szó. Most azonban kedves akartam lenni a testvéremhez. Úgy kellett volna gondolkodnom, mint ő, azonban nem vagyok lány. Nem tudom mi az amit most választana. Vagyis sejtem. De nála kedélytől függ, hogy mihez van ínye. Tehát szépen hagyatkozhatok a megérzéseimre és vagy beválik vagy nem. Bár gondolom nem lesz belőle akkora gond, ha éppen nem azt az édességet veszem amit ő megkívánt abban a pillanatban amikor átadom neki. A csokibékával például olyan nagyon nagyot nem lehet tévedni, mert nem elég, hogy béka de még csokoládéból is van! Jó viccet félre téve, valami értelmesebbet kell vásárolnom, ami tükrözi a jó szándékomat, nem pedig arra próbálok utalni, hogy az ő hercege is egy béka lesz aki majd ha kap tőle egy csókot daliássá válik s, megtöri az átkot. Azonban mindenki tudja, hogy ő meg én igenis van amiben különbözünk s, nem pont az igazán szembetűnő dolgokra gondolok, hanem olyanokra, amiket nehéz észre venni és csak az tudhatja aki régóta ismer minket. Így az illető könnyebben észre veszi, hogy eddig bizony én voltam a buzgómócsing, persze Cathy is került bajba, de én többször és ez itt a bökkenő. De hacsak és kizárólag olyan tanár óráján kezdek el párhuzamosan egyszerre beszélni vele, aki nem tudja semmivel sem feldobni az előadását akkor nem tehetek arról, hogy elfog az unalom és tennem kell valamit ellene. A fél fülem persze hallgat, figyel mindenre, hogyha beütne a vész és rögvest vissza kellene válaszolnom a tanár kérdésére. Azonban olykor nem megy és megtörténik a baj. Az óra zavarásáért ilyen meg olyan büntetések következnek. Most azonban nem is ez volt a lényeg, hanem a kirakat. Úgy elmerültem, hogy csak azután vettem észre a mellettem elhaladó lányt, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Ha hátulnézetből meg tudnám állapítani melyik szőke lány volt az, biztos kiejteném a nevét gondolatban is. Kivéve ha az illető nevét még hírből sem ismerem. Bementem az édességboltba. Idekint úgysem tudtam volna mit kezdeni magammal. Különben is, ezért jöttem: hogy vásároljak. Elsétáltam a csokoládérészleg mellett és az egész vicces hatást keltő édességekkel kezdtem el szemezni. Drubli Legjobb Fúvógumija annak a színe még találni is Cathy házához, bár kétlem, hogy most a rágó volna a legjobb amit akár adhatnék neki. – Vajon ha Catherine lennék most mit vennék? – költői kérdésnek szántam, bár mielőtt ilyesmit kérdezősködtem volna önmagamtól körbe kellett volna néznem, hogy nem hallja mindezt valaki, mert biztosan zakkantnak nézne. De mégis, visszatérve Cathy-ra, talán cukorpennát, hogy legyen mit órán is rágcsálnia, már ha van elég mersze hozzá.
Kezdőlap
•• Szószám: kevéske. •• ©
