Rody & Richie - 1964

Vénasszonyok nyara - a kedvenc napjaim a zord ősz beállta előtt. Hunyorogtam az erős napfény miatt, messziről nézve talán úgy tűnt az összeráncolt homlokom miatt, mintha éppen haragudnék a világra. Pedig rég voltam ennél boldogabb, egész héten ezt a percet vártam, amióta csak Rody levele megérkezett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy találkozni akart velem Roxmortsban, de az első két látogatásakor annyira megilletődtem, hogy élvezni sem tudtam a társaságát. Mindkétszer meghívott egy vajsörre, és amíg a lányok az évfolyamomról irigykedve pislogtak felénk, addig elmesélte miket tanult aurorgyakornokként. Ittam minden szavát, olykor annyira belefeledkeztem a történeteibe és a csokibéka-színű szemeibe, hogy félrenyeltem a vajsört vagy a habja felkenődött az orromra. Letörölte a pulóvere ujjával, az arcom azonnal eperszínűre váltott. Elhatároztam, hogy ma határozottabb leszek, féltem, hogy rám un, ha továbbra is fél óra kell, amíg egy "szia, Rody"-nál többet képes leszek kinyögni. Napok óta erre készültem, különféle szituációkat vázoltam fel magamban, igaz, a többségük kísértetiesen emlékeztetett olyan jelenetekre, amiket valamilyen regényből szedtem.
Egy ideje megbarátkoztam a ténnyel - na jó, talán ez túlzás, inkább csak nem zaklatott már fel -, hogy Rody Lestrange teljes bizonyossággal életem szerelme. Csak így, egyszerűen és drámaian. Minden második nap valami azt súgta, hogy érdeklem Rodyt, így például hétfőn egy teljes számmisztika órát álmodoztam végig egy hosszú szerelmeslevélről, amit az éjszaka közepén küldött volna nekem... már ha Rody az a szerelmeslevél írós fajta lett volna, nem az, aki ráborítja a pergamenre a fél tintásüveget. Aztán kedden már mély letargiába süllyedtem, mert eszembe jutott, hány lányt szédített, amíg ide járt. Sokat, fiúút egyet sem.
Most vasárnap délelőtt volt és éppen optimista hangulatban vártam Roxmorts határában, hogy megérkezzen.
Fél órát ügyeskedtem a hajammal indulás előtt, amíg Fabian Prewett idegesen ki nem zavart a közös fürdőszobából. Ő velem ellentétben igazi randira készülődött és baromira nem ért rá megvárni, amíg kezdtem valamit a fejem tetején ülő göndör madárfészekkel. Elégedett voltam a végeredménnyel, amíg ki nem léptem a kastélyból és az első szellő vissza nem borzolta az összes tincset. Végül ez sem szegte a kedvem, mert Rody legutóbb beletúrt a hajamba és azt mondta, nekem van a legviccesebb frizurám az egész világon. Azután két teljes napig elhittem, hogy akar tőlem valamit.
Tőlem két méterre hoppanált, szájában cigaretta és azt az inget viselte, amit magamban a kedvencemként emlegettem. Túl jól állt neki, kár, hogy ennek sosem mertem hangot adni.
- Szia, Rody - próbáltam rendbe szedni az arcomra kiülő ábrándos vigyort, sikertelenül.

Rody & Richie - 1964

Rody mindig vigyorgott. Nem kényszeredetten, ostobán vagy mesterkélten, hanem tényleg őszintén. Folyton vidámnak és energikusnak tűnt, lelkesnek a legapróbb dologtól is és ez teljesen lenyűgözött. Nekem ez sosem ment, mindenben a lehetséges rosszat kerestem, hogy felkészülhessek a veszélyekre és a csalódásra. Sok mindentől féltem, nem tudtam felhőtlenül élvezni semmit, de az együtt töltött órák amolyan közös tapasztalássá változtak, mintha éreztem volna Rody önfeledt életvidámságát. Jó hatással volt rám - bár erről apámnak egészen más véleménye lett volna, ha egyáltalán tudott volna a találkozóinkról. Senkinek nem meséltem erről, a barátaimat is mondvacsinált indokokkal leráztam, ha arról faggattak, miért lógok mostanában Rody Lestrange-el. A családom lett volna az utolsó, akiknek beszámolok ezekről a hétvégékről. Nem tudtam megfogalmazni, miért rosszallnák, de tudtam, hogy apám egyenesen megtiltaná, hiába régi jó cimborája a legidősebb Mr. Lestrange.
- Csak szép idő van és láttam idefelé egy kutyát - vontam meg a vállam zavaromban. - Egy mopszot, egész pontosan.
Sértőnek kellett volna találnom, hogy egy ráncos képű, röfögő kis csúfsághoz hasonlított, ami állandóan bánatosan nézett kidülledő szemeivel. De el kellett ismernem, tényleg úgy meredtem magam elé, mint egy kölyökkutya, akinek elvették a kedvenc játékát. Így beletörődtem, hogy ez volt az első hozzám intézett mondata és azóta minden alkalommal felderültem, amikor megláttam egy mopszot kacsázni az utcán vagy kifelé pislogni egy boszorkány táskájából.
- Mi a mai program? - Idegesen billegtem egyik lábamról a másikra, közben a hajammal babrálva és kerülve Rody csokibéka-tekintetét. Mindig féltem, hogy egyetlen pillantással vagy gesztussal elárulom magam, ő pedig fintorogva faképnél hagy. Amióta csak tudtam, hogy a történelem iránti rajongásom nem az egyetlen, amiben különbözöm a többi fiútól, kínosan ügyeltem rá, nehogy eláruljam magam. Kínkeservesen barátnőt szereztem magamnak, úgy öltözködtem, mint a többi korombeli srác és igyekeztem minél kevésbé kitárulkozni mások előtt. Rody előtt nem ment, újra és újra rábírt, hogy megosszam vele az életem apró darabkáit, a gondolataimat és a terveimet, amiket ezelőtt senki mással nem beszéltem meg. Nem erőltetett semmit, mégis kényszert éreztem rá, hogy beszéljek. Talán csak annyi volt a titka, hogy őszinte figyelemmel hallgatott és sosem ítélkezett. Mégis féltem, hogy egyszer majd átlépek egy határt és többé nem lesz rám kíváncsi, sőt, egyenesen megutál, rájön, hogy nem is olyan vagyok, amilyennek ő elképzelt. Hiszen nem láthatott olyannak, amilyen voltam, akkor biztosan nem lett volna rám kíváncsi.
- Klassz ez az ing - bukott ki belőlem, amitől aztán rögtön megbántam a reggeli elhatározásomat, miszerint ma bátrabb leszek.