London. Fancy szórakozóhely, színes fények, még színesebb koktélok, tökmaghéj, sós mogyoró, süketítően hangos zene és alkoholszag mindenhol. Tipikus szilveszter éjszaka a világ egyik legjobb városában, a belvárosban, úgy teletömve emberekkel, hogy nem tudtam úgy közlekedni, hogy legalább valamim ne ért volna hozzá egy emberhez. Pedig nagyon igyekeztem, mert irritált az összes, minden egyes ember, legyen az férfi, nő vagy meghatározhatatlan, egyszerűen zavart az összes. Igazság szerint nem is volt kedvem itt lenni, de miután megsértődtem Levinre, amiért nem tudta velem tölteni a szilvesztert, mert valami sokkal fontosabb volt neki ennél, akkor a sértettségből eredő makacsságom miatt itt kötöttem ki. Megmondtam Levinnek, hogy igenis jól fogom magam érezni nélküle is, és azt is, hogy hová és milyen mélyre tolja fel azt a "fontos ügyet", amit el kell intéznie. Egyre több ilyen akadt, kezdett nagyon elegem lenni belőle. Mindenesetre ha azt mondtam, hogy jól fogom érezni magam, akkor úgy is lesz, ha belezöldülök is. Így kötöttem ki itt, Levin nélkül, teljesen egyedül, mégis morcos voltam, nem pedig vidám, amiért nem lehetett ma velem. Pedig olyan szépen elterveztem az estét...
Sikerült elevickélnem a hátsó pultig, ahol kevesebb ember állt (nem mintha ez számítana, nő vagyok, abba a nőtípusba tartoztam, akiket mindig először szolgálnak ki a pultoknál), és kértem egy pohár margaritát. Nem lesz elég sokra, de kezdetnek pont jó lesz. Majd később visszajövök még egy körre, vagy kettőre. Amint megkaptam a poharamat, hátat fordítottam a pultnak és a táncparkettre néztem. A fejemben volt, hogy oda kéne menni táncolni, mert milyen jó is lenne, úgysem buliztam egyszer sem, amióta megházasodtam, rám fért volna már egy ilyesféle kikapcsolódás is. De nem volt kedvem hozzá, ami még annál is jobban bosszantott, hogy a férjem lekoppintott szilveszter estére. Úgyhogy végül megfordultam és a szórakozóhely másik vége felé indultam, ahol - mint egy kedves kávézóban - sorakoztak a fal melletti, pados, félig zárt ülések, ahová szépen be lehetett telepedni. A probléma ott kezdődött, hogy mindegyik tele volt vagy betépett és röhögő srácokkal, vagy szerelmespárokkal, akik közül az egyikről még a gyér fényben is látszott, hogy már elégé előrehaladtak a párkapcsolati rutinjukkal.
Már kezdtem feladni, amikor az utolsó előtti beülőben csupán egyetlen férfi ült, előtte egy rikító piros koktél, de szemmel láthatóan nem várt senkit. Legalábbis reméltem, hogy nem vár senkit, mert én most le fogok oda ülni.
- Ne haragudj -álltam meg mellette, tündéri mosollyal az arcomon, a testtartásom enyhe, előredomborodó megváltoztatásával, hogy nem fogja megbánni a döntését, ha enged odaülni. Szerettem kihasználni az erényeimet, hiába voltak csak jelentéktelen eszközök, nevezzen bárki bárminek. Persze az életemért sem akartam volna semmit tőle, nekem ott volt Levin. -Szabad ez a hely? -Ha tudtam volna, hogy még a megjátszott, nem annyira visszafogott közeledésem sem fogja túlzottan felkelteni a figyelmét, akkor csak egyszerűen lehuppantam volna vele szemben, mit sem törődve a testtartásommal és a megjelenésemmel.

A válaszára elmosolyodtam, leplezve az elégedettséget, hogy jó helyet sikerült kifognom magamnak. Mert határozottan mondhatom, ez a hely nagyon nekem tetsző volt - nincsen nagy zaj, hallom, ha beszélnek hozzám és a nagy kanok, akik azt hiszik, bárkit megdönthetnek, nem éppen itt vadásznak prédára. Tökéletes lesz erre az estére, és ha szerencsém van, még ő is itt marad egy darabig, hogy normális társaságom legyen. Vagyis reméltem, hogy normális lesz, kívülről nagyon is annak tűnt.
Letelepedtem vele szemben, az italomat letéve magam elé a táskámmal együtt. Azt a táskát, amit anyámtól kaptam karácsonyra, ha másra nem is volt jó, ízlése legalább határozottan volt és legnagyobb boldogságomra nagyon illett a táska a ruhámhoz is, úgyhogy ma is magammal hozhattam. De miért is vagyok most ennyire odáig ezért a kis bőrdarabért? Nem ezzel kéne foglalkoznom szilveszter este.
- Nem, én is egyedül jöttem. Sajnos lepattintott az illető, akivel az egész szilvesztert terveztem, úgyhogy kénytelen voltam egyedül szórakoztatóvá tenni a ma estét. Hasonló a helyzet nálad is? -Ránézésre is meg tudtam mondani, hogy valami ilyesmiről lehetett szó. Másképpen biztosan nem ült volna itt egyedül, ilyen morcosan, mint akit éppen most kosaraztak ki. Azt hiszem, kissé olyan volt a helyzet, mintha egy fura tükörbe néztem volna bele, mert én is biztosan ilyen arcot vághattam minden percben, amikor eszembe jutott, hogy a kedves férjem elutazott külföldre december 31-én, ahelyett, hogy velem várta volna az újévet... Ilyenkor utáltam igazán, hogy mennyire fontos neki a munkája, még akkor is, ha hasonlóan gondolkodtunk ezzel kapcsolatban.
Hirtelen kaptam észbe, kizökkentve magam a bosszankodásból és a kárörömből a gondolatra, hogy Levin anyja most remélhetőleg nagyon csuklik, hogy még nem is mutatkoztam be neki. Letettem a poharamat az asztalra és felé nyújtottam a kezemet.
- Fiona Rutledge -Igen, a leánykori nevemet használtam. Számát sem tudom, hány embert riasztottam már el a Dolohov névvel, ami többnyire egyáltalán nem zavart, sőt, meglehetősen szórakoztatott. Ma azonban nem akartam emiatt egyedül maradni. Levin pedig megérdemli, hogy ma estére szingli legyek, bár elég lett volna csak a kezemre nézni, mert a gyűrűmet a világért sem vettem volna le az ujjamról. Annyira nem tudtam haragudni rá.

Hasonló cipőben jártunk, én is eléggé megkönnyebbültem, hogy nem kellett teljesen egyedül töltenem az estét. Egyébként pedig még inkább elveszítettem a hitem az emberiségben, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit a párom lógva hagyott szilveszter éjszakáján. Sőt, engem a férjem hagyott egyedül, létezik ennél rosszabb? Persze most megoszthattam mással ezt a bánatomat, de ettől nem éreztem jobban magam, sőt, csak még egy embert sajnáltam, amiért ugyanezt át kell élnie.
- Akkor én vagyok ma a megmentőd -mosolyodtam el, felemelve a poharamat, hogy koccintsak vele. -Úgyhogy én most ünnepélyesen megfogadom, hogy igenis jól fogjuk érezni magunkat, pasik és csajok nélkül. -Semmi szándékom nem volt felszedni őt. Nem tudtam róla semmit - nem mintha ez lett volna a legfőbb ok, ami megállít -, és bármennyire is haragudtam most Levinre, soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy keresztbe tegyek neki, pláne nem megcsaljam. Annál sokkal jobban szerettem és tiszteltem.
Egy pillanatra megálltam a mozdulataimban, amikor meghallottam a nevét. Nagyon is jól ismertem ezt a nevet, sokat hallhattam, hogy szidják minden bálon, amire Levinnel hivatalosak voltunk. Őt, és egy bizonyos Rodney Lestrange-t, akik egy párt alkottak. Degeneráltnak, betegnek és hasonlóknak nevezték őket, a nevüket szinte köpve ejtették ki a szájukon. Természetesen mindig helyeseltem, bólogattam és nagyon rosszallóan néztem, pedig engem aztán a legkevésbé sem érdekelt az egész. Senki sem választja meg, hogy kit szeret, bár ez aranyvérű körökben nem sokat jelentett. Én is örülhettem neki, hogy szerelemből házasodhattam, mert ezt nem sokan tehették meg. Mindenesetre egyike voltam azon keveseknek, akik nem vetették meg ezt a különös kis párost, sőt, valahol nagyra tartottam őket a bátorságukért, hogy így hátat mertek fordítani mindennek és mindenkinek. Nem mellesleg ők voltak Levin lányainak tanárai és soha nem hallottam, hogy rosszul bántak volna a gyerekekkel, úgyhogy még emiatt sem utálhattam őket.
- Az az Avery? -kérdeztem vissza, mielőtt még észbe kaphattam volna. Persze gyorsan rájöttem, hogyan korrigálhatnám a dolgot. -Mármint te tanítasz a Roxfortban, ugye? Egy ismerősöm gyerekei is oda járnak, csak onnan tudom. Sokat hallok felőle, én nem oda jártam, hanem az Ilvermornyra, úgyhogy sokat nem tudok róla. -Nem, mégsem volt olyan szép mentés, mint azt gondoltam. Határozottan szarul hangzott.