Azt hiszem egy hétbe telt, mire mindent összevadásztam, amire szükségem volt a Marilyn Monroe jelmezemhez. Még szerencse, hogy egy operában dolgozom, ahol musicalek és színdarabok is terítéken vannak, így tudtam nagyon jól, hogy kinek is kell sírnom egy-egy ruha vagy épp a paróka miatt. Tudtam nagyon jól, hogy minek szeretnék öltözni, így abszolút határozott célzattal siettem be a nem messze lévő drogériába, hogy utolsó dologként még vegyek egy tust, és egy vörös rúzst.
Nem nagyon hatott meg ez a kiöltözős dolog, lévén, hogy kábé minden második este be kell öltöznöm valakinek, viszont Emma, a lakótársnőm mindenáron el akart menni ebbe a kocsmába, ami szerinte a világ legjobb helye.
Hát szerintem annyira nem, hiszen ki a halál nevezi el a kocsmáját Home of the Devil Pub-nak? Mintha valami idióta vallási aberrált lenne, és nem mintha az ördögnek ne akadna jobb dolga annál, hogy kisemberek lerészegedését szemlélje.
Még egy ecsetvonással tökéletesítettem a rúzsomat, majd a szőke, rövid hajamat szemlélve, meg a fehér kisruhámat, meg kellett állapítanom, hogy önmagamhoz képest nem is festek olyan tragikusan. Emmával a buliban kellett találkoznom, így tehát fogtam a táskámat, majd leintettem egy taxit, és a helyszínre vitettem magam.
Tömegnyomor volt, mindenki valami régi idők sztárjának öltözött és a mellékteremben lehetőség volt karaokezni is. Nem énekelni jöttem, és amúgy is úgy voltam vele, hogy nem pont egy ilyen füstös helyen kellene megmutatnom mit tudok. Nem az én helyem, nem az én műfajom, és ha nem gond, hosszútávon nem is nagyon szeretnék ezzel a csoporttal közösködni. Én jól megvagyok egymagam, a havi egyszeri bulival és az akkor ledobott alkohol egységgel köszönöm szépen.
Azonban túl pár jageren, meg egy-két okoskodó hülyegyereken kezdett elszakadni nálam az a bizonyos cérna. Kezdjük azzal, hogy Emmát hiába vártam, egyszerűen nem jelent meg, majd folytassuk azzal, hogy valami szőke picsa belém állt épp akkor, mikor az egyetlen zugcigimet szívogattam jólesően a kocsma melletti sikátor jóleső sötétjében.
Nem kell engem félteni, amúgy is, józanon is megmondom mit gondolok, most pedig egyáltalán nem szépítettem. Szépen megfogalmazott mondatokkal küldtem el az anyjába, majd miután sipákolva távozott, rám küldte a fickóját.
- Na már csak te hiányoztál Bowman! Most már sehol nem lehet nyugta az embernek? Mindenhol a hozzád hasonlókba botlik? - szegeztem neki a kérdést, majd idegesen kettő slukkot is letüdőztem a nikotinszálból, ezzel is kimerítve annak tartalmát. A csikket a lábam alá dobtam, majd határozottan rátapostam, és szinte bedöngöltem a földbe.
Nem tehetek róla, egyszerűen az agyamat elöntötte a lila köd, és mindig ez történt, akárhányszor csak összehozott kettőnket a sors. Egy suliba jártunk, és már akkor sem szimpatizáltunk. A miértet nem igazán tudom, de jelenleg nem is nagyon foglalkoztatott. Egyszerűen csak tenyérbemászó feje volt, ami irritált, és soha nem volt velem kedves. Mindig kövér tyúknak nevezett, ez pedig baromi megalázó volt, még akkor is, ha csak akkor mondogatta, ha éppen valamiben jobb voltam nála, vagy épp kitűntem a tömegből. Nem tehetek róla, egy ilyen duci lánynak, mint amilyen én is voltam, muszáj volt valamivel kitűnnie a sorból. És ha már valamiben jó vagyok, akkor miért ne lehetnék a legjobb?
- Árulkodott a barátnőd? - kérdeztem húzott szájjal, majd a bejárat felé indultam, hiszen nem akartam én túlzottan beszélgetést kezdeményezni. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy mára elegendő is volt kettőnknek az egy légtérben tartózkodás, azonban hiába indultam el, fürgébb volt nálam, meg a tűsarkúmnál, úgyhogy hamar előttem termett.
- Miért kell már megint mindent fikáznod? Miért nem jó semmi? - kérdezte, én pedig csak megforgattam a szememet. Ez a hisztis tyúk úgy csinál, mintha istenkáromlást követtem volna el, holott csak a bennt szólt zenét illettem negatív jelzőkkel. Mintha róla szövegeltem volna úgy beszélt ezek szerint, így tehát muszáj voltam kifejteni azt, amit neki is mondtam.
- Én csak azt mondtam, hogy ami bennt szól az zaj, és nem zene. És tartom magam ehhez a dologhoz. Köze nincs a zenéhez, a tiszta hangokhoz, vagy bármihez, amit az ember örömmel nevez zenének. Ez valami... - mondtam volna tovább, azonban valami megakasztott a gondolatmenetben...

A reggeli napsütés fájón korán ébresztett az ágyból. Négy órát sikerült aludnom. Emma végül nem érkezett meg, én pedig sikeresen leittam magam. Ahogy végignézek magamon a tegnapi ruhámat látom magamon, az ágy mellé dobott tűsarkút, és a széken heverő szőke parókát. A szám fájdalmasan érzékeny, mintha szétcsókolták volna, és olyan duzzadt, amilyen már régen nem volt. Lassan feltápászkodom, majd a tükörhöz sétálok. Önmagamat látom csillogó szemekkel és egyetlen képre sem emlékszem a tegnap estéből.
Ujjam a számhoz téved, lágyan kitapogatom azt...
Különös...