Minél többet gondolkodtam ezen, annál kevésbé tudtam, mi volt az, ami végül meggyőzött arról, hogy ez a kirándulás jó ötlet lesz; talán az volt az elsődleges szempont, hogy nem akartam még visszatérni Kínába, a családi kúriába, nem akartam szembenézni mindazzal, ami ott várhatott rám, nem akartam az üres ígéreteket és szavakat, amikkel mindig traktáltak, nem akartam azt a rengeteg szentbeszédet a jövőmről, amiket már minden bizonnyal előkészítettek számomra, csak még egy szabad napot akartam, hogy rendbe tegyem magamban az elmúlt hetek eseményeit, a dolgokat, amiket gondoltam és éreztem. Nem biztos, hogy ennek az volt a legjobb módja, hogy emberek között legyek, de mivel nem igazán volt más választásom... Jobb híján ezen a kiránduláson tébláboltam jobbra-balra, most épp a mindenféle éghajlatokat meg turistalátványosságokat prezentáló részen, néha megkerülve egy-egy diákot vagy felügyelő tanárt, belemerülve a gondolataimba, amik kísértettek. Nem akartam itt lenni, de máshol sem igazán, konstans hiányzott valami, vagy épp valaki, de itt most egyedül voltam, egyedül a saját fejemben...
...és ijedten rezzenek össze, amikor valaki megszólít; a diákok közül kevesen voltak, akik mertek volna csak így, ennyire közvetlenül megszólítani, és már csak kíváncsiságból is hátra fordultam, hogy megnézzem, ki volt az a vakmerő - de valamelyik diák helyett az egyik sensei-emmel találom szembe magam, momentálisan elszégyellve magam azért a morranásért, amit másodpercekkel korábban hallhatott tőlem.
- Sensei... - Zavart félmosolyra húzom az ajkaimat, elsimítva néhány kósza hajtincset az arcomból; nem számítottam arra, hogy pont itt fogok vele összefutni, szentül meg voltam győződve arról, hogy felügyelő tanárnak majd pont a legunalmasabb és legszigorúbb professzorainkat fogják kiválasztani, akik megölnék a szórakozást még azelőtt, hogy jóformán elkezdődött volna. De Ő és a lekesedése is egyaránt meglepnek, hitetlenkedve pislogok is rá párat, ahogy lassan felfogom a szavait is, hogy varázs, meg helyek, meg Párizs, és hirtelen annyi összefüggést se találok a mondanivalójában, hogy fenn tudjak akadni bármin is, mert a gondolataim még mindig valahol messze járnak, valaki mással.
- Igazából jártam már Párizsban... Megvan a maga bája, de szerintem korántsem annyira érdekes hely, mint amilyennek hirdetik. - Szórakozottan vonom meg a vállam, ahogy közelebb lépek hozzá, lemondva arról a tervemről, hogy a nap további részében is csak ide-oda sétálgassak, próbálva elkerülni a diákok kisebb-nagyobb csoportjait; végülis nem lehet sokkal rosszabb az egész csoporttal sétálgatni, mint egyedül, nem igaz? - De ezen ne múljon igazából, megnézhetem, úgysincs jobb dolgom.
Legalábbis azon kívül, hogy vessek egy villámokat szóró pillantást az egyik negyedévesre, aki végigmért minket; igaz, a nevét sem tudom, valószínűleg ő sem az enyémet, de ez még nem ad neki okot arra, hogy ennyire gúnyosan nézzen... Ugye?

- Kastélyt nem láttam egyet se... Pedig a Versailles-it szívesen megnézném, arról hallottam, hogy szép. - Óvatosan vonom meg a vállam, újra, egy pillanatra visszagondolva még arra, amikor még ez is egy volt az úti terveim közül, amiket meg akartam valósítani az iskola után; hihetetlen, mennyi minden megváltozott az elmúlt hetekben, ami az utazási terveimnek keresztbe tett, ellenben más dolgokon segített, szóval végülis nem panaszkodhattam, a francia kastélyok nem fognak elszökni a következő években sem, és valamikor, amikor már öregebb leszek, biztosan lesz még esélyem megnézni őket, nem igaz? Most egyébként is voltak más, fontosabb dolgaim, például továbbtanulási lehetőséget választani, egyet azok közül, amik nem tennék próbára apám egyébként is hajszálnyi türelmét, amije még volt irányomban; de egyelőre ez nem volt még annyira lényeges, hiszen még odébb volt a nap, amikor végre hazautaznék, szóval nem is volt értelme ezt itt és most analizálni.
- De minek tanulnák egy olyan ország nyelvét, ami olyan, akár csak egy időzített bomba? A politikai helyzet túl komplikált, az emberek nyugtalanok... Akinek elég esze van, inkább elmenekül, mielőtt túl késő lenne. - A varázstalan világ nyugtalanságával együtt járt, hogy a miénk is ingoványos talajjá vált; nem akartam arra gondolni, mi lesz majd akkor, ha egy nap ez az időzített bomba berobban és mindent elsöpör, ami az útjába áll, nem akartam tudni, miféle ára lesz majd a változásnak, a pillanatnyi csendnek. Mindenki, aki akár csak egy kicsit is képben volt a politikai szituációval, tudta, hogy ez csupán a vihar előtti csend, mind a történelmi szcénán... Mind a fejemben. A kérdései is csak erre emlékeztetnek: hogy még nem tettem rendbe mindent, hogy vannak még dolgok, amik arra várnak, elrendezzem őket... de csak lassan, mindent a maga idejében.
- Hát... az évet sikerült csupa kitűnővel zárni, szóval nem hoztam szégyent az arany övemre. - Halkan nevetek, ahogy tekintetemmel követem a csoportot, ahogy elindulnak a látványosságok felé; remélem, nem fogja bánni Ő sem, ha valamennyire lemaradunk a csoport mögött, mert akárhogy is nézzük, nem volt itt nagyon semmi olyan, ami baleset-generáló lehetett volna, csak egy hosszú-hosszú sétány, és aki ezen elveszne, annak már tényleg semmi orientációs érzéke nincsen, de hát... Azt hiszem, kicsit eltértem az eredeti gondolatmenettől. - A lovaglásból meg végül nem lett semmi, meggondoltam magam ezzel kapcsolatban.
Sokkal inkább nem voltam olyan állapotban, hogy lovagolhassak, figyelembe véve, hogy jó hosszú ideig levegőt venni is alig tudtam, meg egyik órámról a másikra sétálni, hogy ültem volna így lóra? De talán majd nyáron... Hiszen a birtokon volt néhány, én meg nem ülhettem végig karba tett kézzel az őszre várva, nem igaz?
- De a nyár alatt rengeteg időm lesz még visszatérni hozzá, miután már eldöntöttem, merre akarnék tovább tanulni... Azt hittem, ez a döntés sokkal egyszerűbb lesz, de aztán komplikálódtak a dolgok. - Tettetett érdeklődéssel nézegetem a látványosságokat közben; azt meg kell hagyni a helybélieknek, hogy rendkívül jól reprodukálták őket, de jelen pillanatban valahogy egyik sem keltette fel az érdeklődésem igazán. Valószínűleg nem én leszek a legjobb beszélgetőtárs számára, és ezért legszívesebben már most bocsánatot kérnék; hiszen szerencsétlen sensei mindig olyan alkalmat választ a beszélgetésre, amikor valami meghatározatlan lelkiállapotban vagyok és nem tudok érdemleges beszélgetést folytatni. Ki gondolta volna, hogy ennyire komplikált dolog lesz tinédzsernek lenni?

- Igen... azt meg kell hagyni, hogy azok gyönyörűek. Apám nem lelkesedett értük, de hát neki sosem volt jó ízlése, semmiben sem. - Fintorogok is egy sort, felidézve magamban azt a néhány rendkívül ízléstelen gobelint, amit felakasztott a családi kúria néhány pontján és amiket sajnos nem szedhettem le onnan anélkül, hogy kivívtam volna a haragját; de nagyjából ezzel a gondolattal el is vetem ezt a témát, és térek rá a nyelvre, erősen megütközve a válaszán arra, amit mondtam - és először nem is igazán tudom, mit válaszoljak, csak hitetlenkedve pislogok rá párat, zavartan köszörülve meg a torkom. Na erre mit mondjak mégis?
- Igazából arra céloztam, hogy a többség, aki tanulnivaló nyelvet választ, legtöbbször annak fényében hoz döntést, mit tud majd a jövőben felhasználni... És a kínai nem feltétlenül tartozik ezen nyelvek közé. Pont a politikai helyzet az, ami miatt a többség lemond róla, bármennyire is szeretné, tegyük fel, turisztikai célokból használni a nyelvet; és az emberek, főleg a fiatalabb generációk, nem igazán akarnak kockáztatni, főleg nem azt, hogy magukra vonják a párt figyelmét. - Remélem, hogy nem fog félreérteni és nem hiszi majd azt, hogy kitartóan ellenzem a saját országom és a kultúráját, mert nem akarok emiatt miniatűr vitába keveredni vele; egyébként is, Ő, kívülállóként, biztosan máshogy látja a helyzetet, mint én, aki lényegében egész életemben a részese vagyok, aki nem csak a propaganda-információkból tájékozódott. Igaz, a dolgok nagy részét gyerekként meg fiatal tiniként éltem át, egy egészen más perspektívából, mint amilyenből most nézek rájuk, de hát számít ez bármit is?
Apró biccentéssel köszönöm csak meg a gratulációját, nem tulajdonítva túl nagy jelentőséget annak az arany övnek, hiszen most, hogy fél lábbal már az iskolán túl voltam, már nem tett sem kiemelkedővé, sem különlegessé; főleg nem azon a tanulmányi téren, amin terveztem elindulni, mert annak semmi köze nem volt bármihez is, amit az iskolában tanultunk. - Hát... mondjuk úgy, hogy volt egy apró balesetem, ami nem igazán engedett lóhátra ülni.
Kis baleset... amibe valószínűleg belehaltam volna, ha nem lett volna ott velem valaki... És azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit nem feltétlenül akartam volna megosztani vele, tekintve, hogy sosem tudtam volna kimagyarázni magam abból, mégis miféle módon találtam magam istentelenül messze az iskolától a hét közepén, egy diáktársammal együtt.
- Egyik sem... A Pekingi Egyetemet akarom megcélozni valami művészeti vagy humán szakon, szóval az egész nyaram arra fog rámenni, hogy igyekszem bepótolni minden varázstalan iskolai tantárgyat, ami szükséges hozzá. Ha pedig apám ellenezné ezt az ötletet, akkor talán megpróbálkozok az átoktöréssel vagy a medimágiával, esetleg mindkettővel egyszerre, a tanulmányi eredményeim végülis megvannak hozzá. - Azt az információfoszlányt kihagyom, hogy ezek a leghasznosabbak ahhoz, hogy valamikor a jövőben műkincsvadász lehessek; nem vetne rám a legjobb fényt, ha elismerném, hogy a célom az illegalitás, mert már van benne valamennyi gyakorlatom... Elég volt, hogy voltak már ketten az iskolában, akik tudtak róla, és akik már veszélyben voltak amiatt, hogy tudták, nem kellett még egy harmadik személyt is veszélybe sodornom, főleg nem Őt, aki egész eddig rendes volt velem. - Bár az eredeti tervvel ellentétben Kínában akarom folytatni a tanulmányaimat, egy időre el kell szakadnom Japántól, mindenki érdekében.
Bár lehet, pont ez lenne az egoista döntés, hogy magam mögött hagyok ott mindent és mindenkit? Végülis tökéletes menekülési lehetőség lenne, senki se tudna megkeresni, mert sosem hívtam haza senkit... Lehet, csak saját magamat akartam védeni, nem is másokat?

- Ugyan... igazából értem, mi a baj ezzel az egésszel, de hát az emberek mentalitásán nem tudunk változtatni. - Megvonom a vállam még egyszer, ezzel lezárva a témát; igaz, megjegyzem még magamnak, hogy valamikor térjek vissza erre a témára, mert elég érdekes lehetne a minden, amit nyelvészeti témában mondhatna, főleg, hogy biztos vagyok benne, kifejezetten ért ehhez és akár a tudásunk kölcsönösen is adhatna nekünk valamit, de hát erre nem ez a kirándulás a legjobb alkalom. Igaz, nem tudom, hol van az a határ, amit tanár és volt diákja között meg kell húzni a privát kapcsolatok terén, de talán ha a nyár folyamán Japánba keverednék...
- Nem beszéltünk róla senkinek sem, aztán rendbe tettem magamnak... Nem a legesztétikusabban gyógyítottam be, de legalább nem fáj. - Félszeg, mégis büszke mosolyra húzom az ajkaimat, mert lényegében mégis csak egy a nagyobb sikereim közül, hogy akkor és ott nem haltam meg; igaz, ezt nem csak magamnak köszönhetem, Naoto is rengeteget segített még a legelején, de ezt mégis hogy mondhattam volna neki, főleg annak fényében, hogy tudtam, elég jól ismerik egymást (bár hogy ezt honnan tudtam, azt se boncolgassuk inkább)? Még a végén puszta kézzel szedné ki a gerincem a helyéről és agyoncsapkodna vele, mert a pillanatyi bizonytalanságom veszélybe sodorta a fiút...
- Köszönöm a lehetőséget, de... azt hiszem, nem lenne helyénvaló elfogadnom. - Óvatosan ingatom meg a fejem, tekintetem egy hosszabb pillanatra az Eiffel-torony replikára függesztve; nehéz lenne bevallanom, hogy úgy voltam nevelve, hogy a segítséget igazán illik viszonozni, és minél nagyobb a segítség, annál nagyobb az ár, amit ki kell fizetni érte, és ez az egyetlen oka annak, hogy most nemet mondok. Pedig lehet, egyszerűbb lenne elfogadni a lehetőséget, elismerni, hogy nem feltétlenül vagyok képes mindent egyedül elérni, de azt hiszem, ez még nem a megfelelő pillanat arra, hogy ezt megtegyem.
- De, beszéltem vele. - Rezignáltan sóhajtok, zavartan túrva a hajamba; reménykedtem benne, hogy már elfelejtette ezt a témát, hogy nem fogja szóba hozni a dolgokat, mert ez is egy volt azok közül, amiket el akartam felejteni legalább erre a pár napra, de most már nem szakíthattam félbe a témát, ha elkezdtük, már csak azért sem, mert pofátlan dolog lett volna neki benyögni, hogy "bocsi, sensei, de nem igazán akarok erről beszélni". Megadóan fordulok hát vissza hozzá, hátat fordítva az Eiffel-toronynak, egy hosszabb pillanatig elgondolkodva azon, mi lenne a legjobb válasz a kérdésre, ami egyből elmagyarázná a hogyanokat és miérteket is. - De aztán komplikálódtak a dolgok... Lett valaki más is, valaki hasonlóan fontos, és azzal, ha mellettük maradnék, mindkettejüket csak bántanám.
Hirtelen sokkal vonzóbbnak tűnik a felajánlott lehetőség, már emnnyiben tényleg komolyan gondolja, hogy vele mehetnék... De nem, nem akarom senki nyakába se varrni magam, nem akarok teher lenni senkinek a szabadidejében, mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha a családi birtokon maradok és ki se tolom onnan az orrom a következő iskolaév első napjáig; pedig vonzó a lehetőség, főleg, hogy sose jártam még Amerikában...
- Köszönöm, de... nem akarnék teher lenni.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. - Halványan mosolyogva ingatom a fejem, elképzelve, vajon hány árnyalatot sápadna ha meglátná azokat a karmolásnyomokat, vagyis most már csak a hegeket, amik maradtak utánuk; szerény véleményem szerint nem néztek ki annyira pocsékul, végülis még mindig lehetne három tátongó lyuk az oldalam helyén, ha valamit nagyon elfuseráltam volna, és akkor simogathatnám néha a tüdőm unalmamban, már amennyiben túléltem volna a vérveszteséget. - Egyébként is, nem ez volt az első sebem, amit magamnak raktam rendbe, szóval attól függetlenül, hogy nem néz ki a legjobban, még jól van megcsinálva.
Végülis még mindig életben vagyok, nem?
- Egyszerűen csak... nem érzem helyesnek. Mármint tudom, hogy biztosan segítene jobban megérteni a varázstalan világot, meg rendszerezni a szükséges dolgokat, de... Nem tudom. - Bizonytalanul harapom be az alsó ajkam; tudom, hogy ez még nem protekció, lényegében semmivel se lennék előnyösebb helyzetben a többi felvételiző diákhoz képest, de valamiért képtelen vagyok elfogadni még ezt a segítséget is, bármennyire is tudom, hogy lehet, szükségem lenne rá. Igaz, valamennyire ismertem a varázstalan világot, de ez elég lett volna ahhoz, hogy sikeresen helyt álljak az egyetemen? Nem feltétlenül...
- Ezúttal nekem... Azt hittem, csak pillanatnyi fellángolás lesz, de már hetek óta nem bírom kiverni a fejemből, bármennyire is igyekszem. - De az más kérdés, hogy egyáltalán akartam-e? - Nem akarok egyikük érzéseivel sem játszani, de ha maradnék, akkor előbb vagy utóbb választanom kéne kettejük között, és azzal csak fájdalmat okoznék annak, amelyikről lemondok... Itt főleg velem van a baj, meg azzal, hogy nem érzem magam késznek arra, hogy meghozzam ezt a döntést, szóval...
Meghatározatlan gesztust teszek a kezemmel, valami olyasmire célozva, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy időre eltűnök; vagy legalábbis igyekszem ezt elhitetni magammal, hiába tudom, hogy ez csak az én, önző érdekem, csak én tudom elodázni a döntéshozást, hosszú napokat, heteket nyerni arra, hogy a probléma megoldja saját magát, még ha tudtam is, hogy elég valószínűtlen az afféle eventualitás, hogy ez megtörténjen.
- Lehet... ebben az esetben, ha tényleg nem lennék teher, átgondolom... Sosem jártam még Amerikában, és valahogy biztosan hasznossá is tudnám tenni magam, hogy ne csak élősködjek. - Bizonytalanul viszonozom a mosolyát, végül megadva magam; tiltakozhatnék is akár a kirándulás végéig, bár biztos vagyok benne, hogy a vége felé már én érezném magam ostobán amiatt, hogy ezt megteszem; egyébként is, miféle ostoba mondana nemet a tűzijátékra?
- Kivételesen nem fogok rá nemet mondani. - Halkan nevetve követem Őt a kis kávézóig, megjegyezve magamnak, hogy most már egy croissanttal is tartozok neki; azért még a csoport után nézek, mennyivel járnak előrébb, nehogy lemaradjunk, mert még a végén valaki rám fogná, hogy elcsábítottam az egyik felügyelő tanárunkat valamerre (mármint nem abban a romantikus értelemben), és eszem ágában sincs visszaadni... Elég kínos lenne, ha ez lenne az utolsó dolog, amit megteszek még az iskola diákjaként, hogy aztán a jövő generációk erről jegyezzenek meg...

- Nem félek, inkább csak nem akarom, mert nem igazán tartozik bárkire is. - Tudom, hogy a kelleténél jóval agresszívabb a válaszom, talán nem kéne ennyire defenzívnek lennem ebben a témában, de tényleg nem tartom érdemlegesnek, főleg nem ennyi idő után; ha a kontextusában csakis rólam lenne szó, talán teljesen mindegy lenne, talán  akár itt és most is megvillantanám neki azokat a hegeket, de így, hogy más is ott volt velem akkor, nem feltétlenül akartam firtatni ezt a témát. A kérdése viszont meglep; hát olyannak nézek ki, mint aki csak úgy hagyná magát bántalmazni? Elég jó lehettem a színészkedésben, ha eddig még nem jött rá, hogy előbb lennék én az, aki bántalmaz, még ha erre nem is voltam büszke. - Mi? Dehogy... Honnan szedte ezt az ötletet, sensei? - Mármint azon kívül, hogy eddig minden, amit mondtam, erre utal; csupán magamra vethetek azért, hogy ez a kérdés egyáltalán felbukkant, és most törhettem magam azon, hogy kimanőverezzem magam belőle. Zhexian, te idióta!
- Neveltetés kérdése... Ez volt az első dolog, amire megtanítottak, hogy mindent egyedül kell elérnem, mert semmilyen segítség sincs ingyen. - Túl sokszor tapasztaltam már meg ennek a mondásnak az igazságát; az utolsó alkalommal is, amikor valamiféle segítséget próbáltam kicsikarni valakiből, annak is valaki teljesen más fizette ki az árát, valaki olyan, akinek ebbe nem is lett volna szabad belekeverednie, és mindezt csak azért, mert egy pillanatra megszédített a hatalom elképzelése...
- Igazából... Nem tudom, szeretem-e még, az utóbbi időben, amióta csak beszéltem vele erről, van egy olyan érzésem, hogy eltávolodtunk egymástól, miközben a másik fiú sokkal közelebb került, már csak azért is, mert megmentette az életem... - ...nagyjából azután, hogy megcsókoltam, aztán meg komplett káoszba döntöttem az életét, de ezt neki nem kell tudnia, ugye? - Igazából a barátom nem tud a másik fiúról, nem tud... dolgokról, amik történtek, mert nem bízok benne eléggé ahhoz, hogy ezeket megosszam vele. Szeretném amúgy azt hinni, hogy ez ennyiben kimerül, hogy csak tetszenek, de nem vagyok ostoba, tudom, hogy ez ennél több, és nem csak azért, mert egyikük megmentette az életem, a másik meg évek óta a barátom.
Mikor lett ennyire komplikált az életem? Egy szemeszterrel korábban még csak nem is gondoltam a szerelemre, sem egyéb velejáróira, csupán a tanulásra, meg arra, hogyan manőverezzem ki magam apám ostoba sémáiból azután, hogy minden, amit eddig istem, a fejemre omlott... De a helyzet apámmal azóta normalizálódott, az iskolának vége, én pedig itt voltam, két szék között a padlóra esve, mert nem volt már tananyag, ami elterelhette volna a figyelmem arról a dilemmáról, hogy kit válasszak a két fiú közül, hiszen mindketten annyira különböznek egymástól...
- Egyébként sem tudom elképzelni, hogy élősködjek... Szerintem a világból is kiszégyellném magam, ha így lenne. - Halkan nevetek, ahogy elképzelem, hogyan tudnám ezt megtenni; de mivel nem jutok végül értelmes konszenzusra, fel is adom ezt a gondolatmenetet, inkább a croissantokra terelve a gondolataimat, meg arra, hogy annak idején, amikor Párizsban voltam, eljutottam-e odáig, hogy ezeket is megkóstoljam. Határozottan túl régen volt már, hogy arra jártam, és akkor egyébként sem tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget, de most elég intenzíven elgondolkodtam ezen... Annyira, hogy majdnem nekiütközök szerencsétlen sensei-emnek, amikor keresztezi az utam, ahogy a csoport irányában indul. Azt hiszem, jobban kéne figyelnem arra, mit csinálok és merre megyek; a francia flashbackjeim egyébként sem annyira fontosak, hogy egy efféle ballépést megkockáztassak értük.
Egyébként is, inkább elkezdhetnék gondolkodni azon, hogyan fogom meggyőzni apám arról, hogy kitűnő ötlet engem elengedni a világ tulsó végére egy meghatározatlan időszakra; biztos vagyok benne, hogy egy-két tiszteletkört le kellene vele járnom erről, elmagyarázni a hogyanokat és miérteket, hogy ő is lássa a pozitívumokat a dologban, nem csak a menekülési vágyam, bármennyire is ez volt a fő szempont mostanában minden döntésnél, amit meghoztam. Ez a kirándulás is... Bár, így jobban belegondolva, kicsit bánom, hogy nem jutott eszembe rábeszélni Chikarát Naoto-t valakit arra, hogy esetleg jöjjön, hogy olyankor se unjam ki magam a világból, amikor épp nem ügyeltek ránk tanárok, vagy hogy épp kipróbálhassuk azokat az ostoba gondolákat a velencei részen... Bár így, jobban belegondolva, a fene se akart csónakázni egy replikán, amikor az igazit is meglátogathatná...

- Tudom. - Érdeklődve billentem félre a fejem, ahogy kihúzza magát, próbálva a komoly tanár benyomását kelteni, elég kevés sikerrel; nehéz dolog komolyan venni valakit, aki egy fejjel alacsonyabb nálam, ráadásul nem is néz ki igazán fenyegetően, bármennyire is igyekezne. Igaz, elgondolkodok azon, vajon mennyi értelme lenne próbálni őt eltéríteni attól a tévhitétől, hogy védtelennek tartson; nem, mintha bármit is számítana, ha felfedném előtte az igazságot, pár év múlva, egy távolabbi perspektívából már úgysem számítana ez a beszélgetés, de egyelőre... Nem akarom, hogy olyan dolgokkal asszociáljon, amilyenekkel nem kéne; és ehhez hozzátartozik az is, hogy nem láthatja azokat a hegeket, soha, semmilyen körülmények között. Senki sem kéne, hogy lássa őket. - Nem akarok tiszteletlennek hangzani, sensei... De vannak bizonyos dolgok, amiket jobb érintetlenül hagyni. Hiába hatalom a tudás, néha jobb, ha nem avatkozik bele az ember abba, ami őt nem érinti.
Ennyivel egyből lezártnak is tartom a témát; bár valahol még megvan a gondolat, hogy talán túlreagáltam a dolgokat, hogy teljesen fölösleges volt kivillantanom a fogam fehérjét, de már megtörtént, és nem igazán tudtam ezt visszavonni. Egy pillanatig ugyanaz az érzés kerít hatalmába, ami akkor, Naotoval a szentélyben, a sarokba szorított préda pánikja, amiből szinte kényszeresen próbálok kitörni, és ha ennek csak ez az egy módja van, akkor ám legyen, legfeljebb megcsapkod valami tankönyvvel, hogy térjek végre észhez...
- Én, tanítani? Mármint... thestralon? - Értetlenül pislogok rá párat, abban a reményben, hogy valamit félreértelmeztem, mert hát az emberek többsége nem látta a thestralokat, és mégis hogy taníthattam meg lovagolni őt valamin, amit nem is látott? Bár lehet, tévedek, és igenis látja őket, csupán nem dicsekedett el ezzel legutóbb, amikor a téma szóba került...? Bár ha tanításról beszélünk, akkor lehet, nem pont egy thestrallal kéne kezdeni, néha még nekem is gondjaim voltak azzal, hogy eluralkodjak egy-egy fölött, bármennyire is lóháton voltam szinte már gyerekkorom óta; de megint csak hol találok egy abraxant a nyár kellős közepén?
- Naotoval...? - A meglepetéstől hirten se köpni, se nyelni nem tudok; hiába tudtam már korábban is azt, amit tudtam, a szavai meglepnek, és egyáltalán nem azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy sosem hallottam még korábban, hogy ennyi mindent mondjon egyszerre. Nem tudtam, hpgy ők ketten lényegében ennyire közel vannak egymáshoz, és ez csak egy újabb lapáttal rátett azokra a komplikációkra, amikkel már így is szembe kellett néznem. Lehet, most lenne itt az ideje megszakítani ezt a témát is, csakúgy, mint a korábbit...?
Igaz. végül ezzel az elhatározással sem kezdek semmit; csupán zavartan köszörülöm meg a torkom, így próbálva megszabadulni a pillanatnyi megütközésem maradékaitól, mielőtt megpróbálnám felvenni a megszakított beszélgetés fonalát, bármelyik pillanatban... De hol is hagytuk abba? - Igazából egy ideje már gondoltam erre... Mármint arra, hogy előbb vagy utóbb le fog rólam mondani, az iskola vége általában olyan pillanat, amelyikben rengeteg barátság véget ér, és lehet, fel kéne végre adnom azt, hogy valami olyanért küzdök, ami sosem fog megtörténni.
Lehet, ebben a pillanatban úgy tűnhet, hogy nem volt problémám azzal, hogy ezt kimondjam, de valahol mélyen fáj még a gondolata annak, hogy ennek így kell lennie; lehet, naiv dolog volt hinni abban, hogy az idő és távolság nem viselik majd meg a barátságunkat, de okosabbnak kellett volna lennem, tudnom, hogy a világ nem így működik, hogy nem fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk, de...
...elveszek a gondolataimban egy időre, ahogy próbálom megemészteni a kérdését. Van valami igazság abban, amit szuggerál, talán nekem is megfordult már ez valamikor a fejemben, csupán egész eddig elutasítottam a gondolatát annak, hogy talán ez lehetne az igazság, hogy sosem voltunk igazán barátok, talán csak kölcsönösen kihasználtuk egymást és elhittük, hogy ez szimpátia, talán csak a saját, gyermeteg reményeim voltak azok, amik megszédítettek arra a pár hétre, hónapra, és most ideje volt lezuhannom a kis felhőmről, belecsapódni a földbe és darabokra törni, hallani, ahogy reccsen a csont és érezni, ahogy szakad a hús, érezni a saját vérem ízét szétáradni a nyelvemen, megrészegedni fémes ízén...
- ...ez ennél bonyolultabb. A baj nem abban lett volna, hogy valaki más segített, hanem abban, ami történt előtte, meg abban, hogy azóta sem tudom Őt kiverni a fejemből, ami ugye nem vetne rám túl jó fényt mindazt figyelembe véve, amit korábban mondtam neki. Mármint... hogy nézne az ki, ha csak úgy benyögném neki, hogy "figyelj, bocsi, azt hiszem, túl elhamarkodottan vallottam neked, mert igazából hetek óta csak arra tudok gondolni, milyen lenne megint Nao közelében lenni"? - Nagyjából ugyanabban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, már kedvem lenne belefejelni a fába, ami mellett épp elhaladunk; hirtelen még az is vonzó perspektívának tűnik, hogy beungorjak valamelyik gondola alá és addig kuksoljak a vízben, amíg mindenki el nem hiszi, hogy már rég megfulladtam, Ő meg elfelejti, hogy ezt valaha is kimondtam. Nem tudom, mi volt olyan benne, amivel konstans elérte, hogy meggondolatlanul kibeszéljek neki dolgokat, de kitűnően működött, és valamennyire ijesztő is volt - legalábbis most félig halálra voltam rémülve, hogy hogyan fog reagálni (hiszen ismerjük el, nem vagyok a legjobb választás bárki számára is, lábnyomaimban jártak a mindenféle gondok), szinte már fizikailag éreztem, ahogy sápadok néhány árnyalatot, és... Ja, kényszercselekvésként kezdtem el bámulni a gondolákat, igazából mindent elkövetve, csak hogy ne kelljen felvennem a szemkontaktust. Még a végén élő prezentációt fogok tartani abból, hogyan ássa el az ember saját magát szégyenében...

- Félreérti, sensei... nem próbálok bölcsnek tűnni, nem próbálok generalizálva elvonatkoztatni a saját szituációmtól, csupán saját tapasztalatból tudom, hogy bizonyos dolgokat jobb nem megbolygatni, és ez is egy azok közül. Értesíthet bárkit erről, nekik is ugyanezt fogom mondani... apámat meg úgyse érdekelné a dolog. - Minden esetre összevonom a szemöldököm, elégedetlenül amiatt, hogy ez a beszélgetés ilyen fordulatot vett; bár valahol szórakoztat ez a fordulat, valahol talán még várom is, hogy valamelyik professzort a nyakamra hozza, hogy rákényszerítsenek arra, menjek gyakorlott medimágushoz. Nem vezetne túl sokra egy ilyen vizit - végülis már orientálódtam, hogy sok mindent nem tudnának vele kezdeni, sem esztétikusabb nem lesz már az a három heg, sem gyógyultabb, én meg nem éreztem úgy, hogy elfuserált munkát végeztem volna, főleg a körülményekhez képest. Miért kellett hát még jobban meglovagolni ezt a témát? Tényleg nem akartam emiatt veszekedni, de ez a presszió kezdett kellemetlenné válni; mármint sejtettem, hogy talán csak aggódott, hogy idejekorán feldobom a talpam, de ha így is lenne, akkor is csak magamat okolhatnám ezért, meg azt a bűbájt, amit a könyvtár elzárt részének egyik könyvében találtam...
- De a sima ló unalmas. - Szórakozottan mosolyodok el; valahol meg is könnyebbülök, hogy mégsem látja a thestralokat, mert elég kínos lett volna előbb vagy utóbb arról elkezdeni beszélgetni, mégis miféle okból látjuk őket - és tapasztalatból tudtam, hogy ez a fajta beszélgetés meg szokott történni, életem elmúlt négy évében legalább hat ilyet folytattam különböző személyekkel, és lassan kezdtem kifogyni az igazságot eltussoló hazugságokból, a könnyeket kicsikaró, szomorú történetekből arról, hogyan vesztettem el mindenféle fontos személyeket... Még jó, hogy sose jutott senkinek eszébe, hogy verifikálja ezeket a sztorikat, különben megtudta volna, hogy a családom történeteim szerint "tragikus körülmények között elhalálozott" tagjai még igenis életben vannak és a legjobb életüket élik Kína különböző pontjain...
Tudatában vagyok annak is, hogy a megütközésem rendkívül illetlen, de a hirtelen sokktól még egy értelmes mondatot se tudok kinyögni, nem hogy arra fókuszálni, hogy a mindenféle tiszteletet szimbolizáló formákra ügyeljek. Örök hibám volt, hogy minden alkalommal, amikor anyanyelvemen beszélgettem valakivel, hajlamos voltam nem csak ezeket elhanyagolni, de a helyes nyelvtani formákat is, és igazából ha épp nem lettem volna teljesen megdöbbenve, akkor még le is lennék nyűgözve, hogy Neki sikerült eddig mindent megértenie a mondanivalómból. Tekintve, hogy néha még apám se értette, amit kínaiul mondok, ez tényleg elismerésre méltó dolog volt.
Minden esetre csak egy apró bólintással konstatálom, hogy megerősíti a rokoni kapcsolatukat; igaz, bármennyire is sejtettem már a korábbi szavaiból, hogy valami ilyesmi lehet a dologban, mégis meglepődök, fenekestől felforgatva ezzel azt az állításomat, hogy engem már igazán semmi nem fog tudni meglepni. De legalább ma is megtudtam valamit, amit fogalmam sincs, mikor fogok felhasználni az életben...
- Én is azt hittem, de aztán elkezdtem kételkedni benne. - ezen a mondaton pedig abba is kéne hagynom a teoretizálást; talán ha egy valamivel kiegyensúlyozottabb és értelmesebb verziója lennék saját magamnak, akkor most szépen be is fognám, vagy elkezdenék arról papolni, hogy milyen esztétikusak a kis velencei gondola-replikék, de nem, nekem muszáj megint meggondolatlanul elkezdenem beszélni, nem csak magamat hozva kínos helyzetbe, hanem Őt is, még mielőtt elbámulnék egy teljesen más irányba, a szemem sarkából észreveszem, hogy ez a helyzet bizonyára neki is annyira kínos, mint nekem. Hol van egy ásó, hogy elkaparhassam magam hat méterrel a föld alá?
Meg most igazából mit mondhatnék? Végülis Haywood-sensei már az első mondatával belém rúg, és ezzel sikeresen arra is késztet, hogy visszaforduljak felé, meghatározatlan arckifejezéssel pislogva rá, picit húzva is a szám a megfogalmazására, mert igazán lehetett volna ezt diszkrétebben is, meg hát nem vagyok idióta, hogy ne vettem volna figyelembe már korábban is azt az eventualitást, hogy talán megint csak túlságosan belelovalltam magam bizonyos dolgokba, amiket igazán nem mi irányítottunk, hanem az az istenverte rókadémon abban a kurva szentélyben...
- Hát ez... kínos.- Próbálnám elviccelni ezt az egészet, de hirtelen az a kevés humorérzékem is cserben hagy, ami volt; talán tényleg egyszerűbb lenne elásnom magam, vagy megfejelni a legközelebbi épületet, mint azután, hogy megtudtam azokat a dolgokat, amiket, Vele beszélgetni arról, hogy és mint is működnek a mindenféle érzéseim Naoto irányában. Csak remélem, nem fog majd eszébe jutni, hogy ugyanezt a témát vele is felhozza majd, mert... csak ne. Ó, minden istenek, mibe kevertem magam?
- Igazából, hogy is mondjam... Tudom, a barátom hogyan képes viselkedni, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ő akarja, és a tudat, hogy már nem ő a prioritás... - Nehezen sóhajtok, zavartan túrva el az arcomból néhány kusza hajtincset; nehéz lenne igazából megmondani, mi történhetne egy efféle vallomásom után, sosem gondolkodtam el ezen, mert igazából sosem terveztem, hogy ez napvilágot lásson. Egyszerűbb lett volna ezt is eltitkolni, rengeteg más dologgal együtt; hiszen életem nagy részét titkok és féligazságok tették ki, viszonylag gyakorlottan zsonglőrködtem már velük, hiszen a mindennapjaim szerves részét alkották - és ezúttal is így kellett volna lennie, le kellett volna tudnom ezt a beszélgetést is ugyanennyivel, mint általában, mert tapasztalatból kellett volna már tudnom, hogy sosem volt jó vége annak, ha én próbáltam őszinte lenni, de megint csak... Meg tudtam érteni, hogy aggódik, végülis egy családtagjáról volt épp szó; és megint csak kivel beszélhettem volna pont erről, ha nem vele, aki elég jól ismerte a szóban forgó fiút ahhoz, hogy meg tudja őt védeni tőlem? - ...nem ok nélkül nem akarom, akartam neki elmondani. Az nagyon nem izgatna, nekem mit mondana vagy mit tenne, elviselek mindent, de Nao... nem akarom, hogy a részese legyen ennek.
Lehet, túlreagálom, lehet, elcsépelten hangzik tőlem minden egyes szó, amit kimondok, de elég sok időm volt már korábban is elgondolkodni ezeken a dolgokon és már jó ideje tudtam, hogy csak túlkomplikáltam a dolgokat, meg kellett volna tartanom magamnak a saját egzisztenciális krízisem, aztán elfelejteni azt ugyanabban a pillanatban, amelyikben végre végleg kilépnék az iskola küszöbén a nagyvilágba... Aztán megint ugyanebben a szituációban kötöttem ki, hogy szerencsétlen sensei nyakába zúdítottam mindent. És még ezután is képes azt mondani, hogy kedvel? Amennyiben épp nem érezném magam kifejezetten kínosan, talán még meg is lepődnék ezen.
- Nagyon sekélyes lenne azt mondani, hogy "csak" tetszik; valami már jó ideje megfogott benne, még azelőtt, hogy megmentette volna az életem. Csak ugye azelőtt könnyebb volt ezt az egészet elbagatellizálni... - Apró fejrázással űzöm el a visszatérő emlékképeket; tényleg nem lenne szerencsés ezeken filozofálnom egy ilyen beszélgetés kellős közepén, főleg úgy, hogy még a mondanivalóm sem raktam össze egészen. Nem akarnám véglegesen elásni magam a szemében; mármint a véleménye már korábban is számított, mint ugye tanáromé, de most, hogy valamivel személyesebb témákat kezdtünk el érinteni, főleg ügyelnem kellett minden egyes kimondott szóra, minden gondolatra, hiszen végső soron minden joga meglenne ahhoz, hogy azt mondja, tartsam meg nem csak a három lépés távolságot, de egyből a három kilométert, mert csupán baj és káosz vagyok, valami olyan, amire nincs szükség egyikük életében sem. - ...de az iskolának vége, és lényegében egyből azután, hogy visszatérünk innen, már utazhatok is vissza Kínába, szóval nem is igazán lesz már időm arra, hogy kezdjek ezzel a szituációval bármit is. A nyár után meg...
Meghatározatlan gesztust teszek a kezemmel, valahol a rezignáció és bizonytalanság határán; fogalmam sem volt, hogy tudnám folytatni, mi olyat mondhatnék még, aminek valamennyi értelme is lenne. Miért volt ez ennyire nehéz?

Azt hiszem, azt elkönyvelhetem fél sikernek, hogy végül nem kötöz le egy helyben és nem hívja ide hozzám a felügyelő tanárok tucatjait, hogy erőszakkal vizsgáljanak meg; megfordul még a fejemben, hogy talán apám témáját próbáljam meg még kifejteni, elmagyarázni, hogy az nem egészen új volt, hogy bármiféle elvárásokat állított elém, mert az az igazság, hogy semmi se érdekelhetné őt kevésbé nálam. Az elvárások sem tőle voltak, hanem saját magamtól, mert eleinte hittem abban, hogy majd akkor szeretni fog, ha elérek valamit az életben, aztán megszokásból dolgoztam annyit, amennyit, míg végül fel nem ébresztettem magamban azokat az ambíciókat, amikkel most rendelkeztem. A családomnak ehhez már nagyon kevés köze volt; most már csak saját magamért akartam küzdeni, hogy kitörhessek ebből az ördögi körből, hogy valamikor fel tudjak mutatni valami olyat, amire büszke lehetnék...
- Hát, akkor már csak lovak fognak kelleni. - Szórakozottan mosolyodok el, belegondolva abba, mennyire röhejesek is lehetünk majd valamikor, ha ez a lovaglás-óra tényleg megtörténne; soha az életben nem tanítottam még senkit semmire, legalábbis nem úgy, hogy ténylegesen lett is belőle valami, bár lehet, ennek inkább az volt az oka, hogy az egyetlen szem tanítványom nem volt túl fogékony a tanuláshoz...
- Áh, nem számít. - Hanyagul legyintek, bagatellizálva az egészet, mert ha elég sokáig ignorálom a problémát, akkor úgyis elmúlik majd magától, igaz? És valahol reménykedtem, hogy ez a probléma meg fogja oldani saját magát, hogy majd ő lesz, aki előbb lemond rólam, hogy ezt nekem ne kelljen megtennem, se kimondanom. Nem voltam a legjobb ezekben a dolgokban - csak egyetlen módon voltam képes befejezni dolgokat, és az ebben a szituációban nem volt megoldás, nem lehetett csak újabb strigula azon a listán, amit a fejemben vezettem, mindazokról, akik valamilyen módon a kezem által lelték meg a végüket. Hagynom kellett, hogy ezt ő végezze be - és ha máshogy nem is, hát csendes ignoranciával, felejtéssel. Ez is egyféle megoldás volt...
- Lehet... Igazából az is elég valószínű, hogy sosem voltunk igazán barátok, csak kitartottunk egymás mellett, mert közös érdekeink voltak és nem kellettünk másnak. Rengeteg időm volt ezen gondolkodni az utóbbi időben, és minél jobban analizálom a kapcsolatunkat, annál jobban látom, hogy ebben sosem volt igazi szimpátia, talán csak kellett neki egy idióta, akinek elsírhatta a bajait, de ha megkérdeznénk... Fogalma sem lenne semmiről, aminek köze van hozzám. - Lehet, elhamarkodottan ítélkezek, de miért ne lehetne igazam? Hiszen ahogy végigzongoráztam az ismeretségünk minden percét, másodpercét, minden kimondott szót és elkövetett tettet, csak erre tudtam gondolni, meg arra, mennyire ostoba voltam, amikor elhittem, hogy bárkit is autentikusan érdekelhet, mi van a maszk mögött, amit a mindannapokban hordtam.
- Tudom, hogy sokkal erősebb, mint amilyennek tűnhet első látásra... Sosem kételkedtem abban, hogy jóval több van benne, mint amennyi látszik, talán csak egész eddig féltem mindezt észrevenni, már csak azért is, mert saját magammal sem voltam kibékülve, és így nem akartam volna belerángatni bárkit is abba a fertőbe, amiben nyakig ültem, ülök még mindig. - Végülis vegyük csak sorba az életem, ha prezentálnom kéne magam, mint valami terméket, mégis mit mondhatnék? Hogy kettős életet élek, hogy egy végesincs hajszát folytatok egy rég elveszített ereklye után, hogy vér tapad a kezeimhez? Hiába sikerült a lelki-, és mentális világomat helyretennem, minden más még merő káosz volt, és félő volt, hogy ha valaki, valamikor megismerné a teljes igazságot, a legmocskosabb részleteivel együtt, elmenekülne tőlem, a sötétségtől, amit magamban hordtam. Hiszen most is, percekkel korábban kivillantottam a fogam fehérjét, ugyanezt megtettem Naoto előtt is abban a szentélyben, és mindketten tudtuk, annak milyen vége lett, és már csak ennek jogán is ki kellett volna, hogy rúgjon a szobájából, amikor meglátogattam, és utánam üvölteni, hogy menjek a jó büdös francba és soha többet ne jöjjek vissza.
- Hát... volt egy apró balesetem. - Mindössze felnyársalt egy démon a karmaira, aprócska, említésre se méltó incidens. - Naoto ott volt, megmentett attól, hogy elvérezzek... Ez volt a baleset, ami miatt végül lemondtam a lovaglásról és igazából én kértem Őt is arra, hogy ne beszéljen róla senkinek. Tudom, nem volt jogom ilyet kérni tőle, de nem akartam még több kárt tenni, mint már azelőtt tettem, és hát...
Bizonytalanul harapom be az alsó ajkam, félbeszakítva a mondatot, ahogy összébb húzom magam, egyik kezem ösztönösen simítva a hegekre, mert minden alkalommal, amikor emlegettem ezt az incidents, valami fura fantomfájdalommal égettek, mintha csak emlékeztetni akartam volna arra, ami történt, meg arra, hogy ez elől, bármennyire is futnék, nem fogok tudni elmenekülni. Igyekszem legyűrni a fájdalmas fintort is, bár nem tudom, ez mennyire sikerül; csak reménykedek abban, hogy neki ez nem fog feltűnni, mert akkor már sosem fogom tudni Őt lebeszélni arról, hogy leüssön és az ájult énemet cipelje egy medimágushoz, hogy megnézzenek.
Az ajánlata viszont meglep; azt hittem, hogy mindazon dolgok fejében, amiket kimondtam, már nem fog kérni belőlem, nem akar majd sem a saját, sem Naoto közelében tudni, és ezen nem lepődtem volna meg igazából, mert... Hát őszintén, elég sok kétségbe vonható dolgot mondtam, ami simán indokolhatott volna egy ilyen döntést.
- Még mindazok ellenére is, amiket mondtam? - Hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm, ahogy felé pillantok; igaz, kétlem, hogy ezt észrevenné, hiszen tovább is indul, követve a csoportot, én meg csak nagyokat pislogok, mielőtt felfognám, hogy talán nem kéne ennyire lemaradnunk és elindulok utána, sietős léptekkel próbálva beérni a csoportot. Jól elbambulhattunk, tekintve, mennyivel előrébb vannak a többiek, akik az előbb még gondoláztak; de hát csak magamat hibáztathatom azért, hát miért kellett nekem ennyi mindent mondani...?

Csak aprót bólintok, hogy ezt is lerendeztük; végülis lovat annyira nem nehéz találni, ha más nem, lopunk egyet valahonnan, megvoltak erre is a módszereim, de hát... Még nem volt aktuális, szóval egyelőre félre is tehettem ezt a gondolatmenetet egy vakvágányra, legalább egy időre.
- Szeretném azt hinni, hogy nincs igazam, de egyszerűen csak így érzem. Lehet, korábban csak vak voltam az evidens jelekre, és belegabalyodtam a saját érzéseimbe is, de most... Úgy érzem, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok, leragadt valahol ott, hogy "az évfolyam legjobb diákja", meg ugye az az idióta, akinek elsírhatja a gondjait, ami egéybként... kiábrándító, mert én tényleg kedvelem, vagy talán már csak kedveltem, múlt időben... Nem tudom. De valahogy van egy olyan érzésem, hogy én többet tudok róla igazából, és ez valahol fáj... Mármint a tudat, hogy sosem számítottam eléggé. - Na tessék, máris kiszólt belőlem a nihilizmus meg a negativitás... - Ezzel mindössze annyi a baj, hogy mindig is ott voltam, ahol a part szakad... Két világ között, tucatnyi elvárás kereszttüzében elég nehéz a felszínen maradni, ha nincs mibe kapaszkodni, és hát... az ember nem fog abba kapaszkodni ugye, ami csak megsebzi a kezét.
Milyen filozofikussá váltam...! Arról nem is beszélve, hogy szerintem soha az életben nem monologizáltam még ennyit, még a so-called legjobb barátomnak sem, mint amennyit most neki, ami igazából valahol megijesztett, mert hát mi lesz, ha az eddig csendes, magának való énemből hirtelen átmegyek valami szörnyen beszédes, irritáló delikvensbe? Már csak az hiányozna az összes eddigi krízisem mellé...
- Rossz szokásom mindig rosszkor lenni a rossz helyen. - Szórakozottan mosolyodok el, egy apró vállrántással is megtoldva ezt a kijelentésem; tudom, hogy tudja, hogy nem mondok igazat, de egyáltalán változtatna az bármin is, ha tudná? Hiszen végül csak közepesen lett rossz vége, mindenki túlélte, senki sem vérzett el, és az esetlegesen okozott károkat valamennyire sikerült megfoltozni, elhárítani a krízist. Most már csak utómunkálatok voltak hátra, apró simítások, hogy az összkép legalább emlékeztessen arra, amilyen korábban volt, legalább a tökéletesség látszatát keltse; ha valamiben, akkor abban már mesterien ki voltam képezve, hogy hogyan játsszam el, hogy így volt - a baj csak abban rejtőzött, hogy Ő átlátott rajtam, csakúgy, mint Naoto azon az éjjelen, amikor akarva-akaratlanul is felfedtem előtte azt, amit még a legjobb barátom elől is gondosan rejtegettem, hosszú éveken át. - Hát... Ő igazából látta, hogy semmi bajom, az orvoshoz fordulás meg csak fölösleges kérdéseket generálna. Meg igazából elég régen történt már ahhoz, hogy ne térjünk vissza rá, szóval...
...lehet, talán érdemes lenne rá visszatérni; ha lehetséges lenne, visszatekerném az időt, minden megtennék azért, hogy a dolgok valamivel kevésbé véresen alakuljanak, hogy találjunk egy teljesen más konszenzust, olyat, ami nem bántott volna senkit... De most már mindegy volt, az idő fölött nem uralkodhattam, és igazából biztos voltam abban, hogy ha akkor nem történnek meg azok a dolgok, amik megtörténtek, akkor most nem lennénk itt, nem beszélgetnénk erről és minden bizonnyal már rég Kínában pocsékolnám el az időmet valami véletlenszerűen kiválasztott foglalkozással, mint mondjuk régi kéziratok fordításával vagy filozofálással azon, vajon mennyi lehetőségem volt olyan dolgokra az iskolában, amiket nem használtam ki, mert féltem a következményeiktől. Ahhoz képest ez az alternatíva a karmolás utáni hegekkel és ezzel a kirándulással nem is volt olyan rossz...
- Pedig tényleg nem kell engem ennyire szigorúan megfigyelni... Rossz pénz nem vész el, ugye. - Félszegen mosolyodok el, de ez is csupán csak addig tart, amíg fel nem fogom szavainak jelentését és észre nem veszem, ahogy húzza a száját, és ez csak újabb okot ad arra, hogy elszégyelljem magam amiatt, hogy potenciálisan belerondítanék az együtt töltött idejükbe. Távol álljon tőlem, hogy efféle intencióim legyenek; sőt, magamat ismerve minden bizonnyal meghúznám magam valami félreeső helyen, hogy együtt lehessenek, végülis megszoktam már a magányt, együtt tudnék élni a tudattal, hogy ők kitűnően szórakoznak nélkülem, mert hát ismerjük el, igazából egyáltalán nem voltam olyan jó társaság, mint amilyennek hittem magam.
- Sensei... Azt hittem, ez már elég evidens lesz ezen a ponton, hogy eszem ágában sem lenne olyat tenni, amivel Naoto-t veszélybe sodornám. - a saját testi épségem már egy teljesen más kategória ugye, ennek ellenére azért rábólintok a feltételeire, hogy persze, semmi veszélyes szórakozás, elméletileg ez egy teljesen kivitelezhető dolog, még az én esetemben is; ellenben protekcionális viselkedése megmosolyogtat, megadóan fel is tartom a kezeim, csupán az apró megjegyzésem tartva meg magamnak, hogy nagyon jó fiú leszek, csak figyelje meg...! Igaz, igyekszem magam túlságosan nem belelovallni a gondolatba, hogy mindaz, amit mond, ténylegesen is megtörténhetne, hiszen ha mégse jönne össze, hatalmas pofára esés lenne; de maga a lehetőség valamennyi reménnyel tölt el, még ha nem is igazán vagyok biztos abban, miben is reménykedek. Talán csak bármiben, ami segítene valamennyi fényt vetíteni a szituációra, valami megoldást találni arra a káoszra, ami a fejemben volt, letisztázni mindazokat a kérdéseket, amiket korábban megválaszolatlanul hagytunk; bár egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy győzködni akarjam, igenis vagyok elég felelősségteljes ahhoz, hogy Naoto-t rám bízhassa, de aztán elvetem ezt az ötletet, mert ezt a döntést igazán nem nekem kéne meghozni. Meg hát... nincs is jogom ebbe beleszólni, meg ha nem ez lesz a lehetőség arra, hogy valamennyi időt eltölthessek Vele, velük, akkor biztosan akad majd másik, hiszen fogok még a nyár folyamán Japánban járni, és ha már ott leszek, miért is ne csinálhatnék mást is a kötelességeimen kívül...? - Ugyan... - Hanyagul legyintek, félszeg mosolyra húzva az ajkaimat. - ...nem vettem sértésnek, tudom, hogy nem vagyok a legfelelősségteljesebb személy, én se bíznék senkit saját magamra.
Nem ok nélkül nem akartak a szüleim aranyhalat se venni nekem, amikor gyerek voltam...

- Pont ez az... Hogy nem tudom, megéri-e. - Szomorúan mosolyogva ingatom meg a fejem, felfogva végül a saját szavaimnak a súlyát; nem tetszett, hogy kimondtam őket, nem tetszett az sem, amit szuggeráltam velük, de ez már csak így működött, az élet nem volt kívánságműsor; pedig tényleg nem voltak nagy elvárásaim, mert én magam sem tudtam olyan sokat felajánlani, nem volt se stabil jövőm, se stabilan felépített lelki világom, de egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy azt a keveset, amim van, is elpocsékolom, teljesen fölöslegesen. - Mindössze annyit szeretnék, hogy az emberek ne érdekből kedveljenek, azt hiszem, ez még nem olyan hatalmas elvárás...? Azt pedig sosem állítottam, hogy mindent képes lennék megadni a másik személynek, de az biztos, hogy legalább megpróbálnám. Az hiszem, ezt szokták jellemfejlődésnek hívni: amikor az ember félreteszi az önzését és a saját érdekeit valaki olyanért, aki bármennyit is számít, nem?
Sután viszonzom a mosolyát; valahol mélyen örülök is annak, hogy nem tart reménytelen esetnek, bár sejtem, hogy talán Ő lehet az egyetlen, aki így vélekedik rólam. Végülis, egyedül csak neki nem ártottam semmit sem, mindenki másban akarva, vagy épp akaratlanul tettem kárt, szavakkal vagy épp tettekkel, vagy mindkettővel, és mindenkinek joga volt elkönyvelni engem valami hatalmas katasztrófának - hiszen lényegében még apám se kér belőlem, félvérként legalább annyira hasznos vagyok számára, mint egy döglött ló lenne, szóval ez annyira nem fájt volna, nem lett volna szokatlan -, és így joggal lep meg az, hogy valaki nem tart teljes katasztrófának. Pedig amúgy már csak az orvosos kis incidens miatt is joga volt ehhez; hiszen le sem tagadhatná, hogy nincs megelégedve azzal, amit tőlem hall, hogy a féligazságaim nem adnak elegendő magyarázatot mindarra, ami történt, de ez még nem volt az a pillanat, amelyik megfelelő lett volna arra, hogy felfedjem előtte a teljes igazságot, már csak azért sem, mert nem csak engem érintett. Én, a magam részéről, minden következményét kihevertem, csupán a sajgó fantomfájdalom maradt, meg a tudat, hogy fehérneműmodell már nem lesz belőlem, de hát ez a karrierlehetőség egyébként sem vonzott.
Arra viszont nem tudok mit mondani, hogy figyelni fog; igaz, nem tudom, ezt hogyan képzeli el azután, hogy elhagynám Japánt, de inkább nem kérdezek rá, ahogy nem is próbálom őt meggyőzni arról, hogy ez teljesen szükségtelen. Ha erre van szüksége a lelki békéjéhez, hogy ne vitatkozzak arról, van-e szükségem felügyeletre vagy sem, ám legyen; igazából ezen a ponton azt hiszem, már beleegyeznék mindenbe, amit felajánl, vagy épp feltételként hoz fel, mert kivételesen a kapitulációval csak nyerhetek, ezért is nem tiltakozok, sem bizonygatom a magam igazát, csak csendesen beletörődök abba, hogy a megfigyelése alatt leszek, ha máskor nem is, de ennek a kirándulásnak a végéig biztosan, de hát biztos, hogy ez annyira rossz dolog volt? Mondjuk nem is készültem semmi olyanra, ami miatt ténylegesen meg kellett volna figyelni, biztos voltam abban is, hogy amint ez a kis városnézés-féle valami véget ér, visszavonulok valami csendesebb helyre a könyvemhez, amit magammal hoztam - ott a legrosszabb, ami történhetett velem, az az, ha megvágnám az ujjam a papírral, de azért még nem jár a leszidás, ugye?
- Mi? - Ellenben a hirtelen témaváltás hatására megint csak meglepődök, már sokadjára az elmúlt mennyi, harminc, negyven percben? Hirtelen még azt is elfelejtem, hogy egy tanáromhoz nem kéne ennyire tiszteletlenül fordulnom, így sietősen korrigálom is a hibám, egy apró kacajfélével próbálva leplezni azt, mennyire kínosan is érzem magam amiatt, hogy elfeledkeztem egy alapvető illemszabályról. - Vagyis... nem tudtam, de legalább ma is tanultam valamit.
igaz, azt már nem tudom, ezt hallja-e, mert mire észbe kapok, Ő már messze jár a tömegben, én meg csak értetlenül pislogok párat, hogy mégis mikor volt ideje eltűnni mellőlem; mondjuk lehet, hogy megint csak annyira elvesztem a saját gondolataimban, ahogy elbambultam a hóra, hogy már percek óta álldogálok itt, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a gondolataim messze-messze jártak, egy teljesen más helyen, valaki mással. De mikor végre észbe kapok, közelebb megyek én is, ha más nem is, de a fókák elég szimpatikusnak tűnnek ahhoz, hogy közelebbről is meg akarjam őket nézni; vajon meg lehetne őket simogatni, ha rákérdeznék?

Így, jobban belegondolva, talán igaza van mindabban, amit mond; igaz, a másokra nyitás és keresgélés gondolata egyelőre még elveszi a kedvem, már csak azért is, mennyire időigényes maga a folyamat, mennyi munkát kell belefektetni és még akkor sem igazán biztos, hogy meg fogja érni a dolog... Mondjuk lehet, csak a pillanatnyi negativitás beszél ki belőlem, végül ezért is nem mondok semmit, csak konstatálom egy apró bólintással a dolgokat, amiket tőle hallok; legalább lesz min elgondolkodnom a következő napokban, olyankor, mikor majd magamra maradok a gondolataimmal, abban a reményben, hogy majd ezúttal jutok valami értelmes konszenzusra, olyanra, ami ténylegesen vezetne is valamire, bármilyen irányban. Nem akartam momentálisan megváltani a világot, még csak magamat sem, hiszen minden, korábban elhangzott dolgot is el kellett rendeznem még a fejemben, már csak azért is, mert rengeteg minden befolyásoltak - főleg abban az esetben, ha már ténylegesen úgy döntenék, választani fogok a két fiú közül, akik számítottak, és igazából... Valahol mélyen már tudtam, hogyan választanék.
Igaz, nem érek rá ezen gondolkodni, mert hirtelen azon kapom magam, hogy egyedül maradok, amint csak elérjük a havas-iglus részt, és csak pislogok magam elé, mint hal a nejlonszatyorban; sietős léptekkel próbálom Őt beérni, és még időben sikerül is ezt megtennem ahhoz, hogy még több nyelvészeti titkot megtudjak az eszkimók nyelvéről, amivel minden bizonnyal sosem fogok tudni bármit is kezdeni, sőt, az általa kimondott szavak felét kétszer-háromszor is át kell analizálnom fejben, hogy felfogjam a jelentésüket, de hát legalább tanultam valamit, nem? Meg bekóvályogtam a hóra, ami halkan ropogott a cipőm talpa alatt, és egy hosszabb pillanatra el is bambulok rá (mármint a hóra, érted, nem a saját cipőmre, ennyire szórakozott meg szétszórt még nem vagyok), és talán csak ezért is tűnik fel a hógolyó, ami súrolja a lábam, aztán landol valahol mögöttem a hóban. Hátra is pillantok, a tekintetemmel követve azt, majd vissza, a sensei-em irányában, összevonva picit a szemöldököm; ez most kihívás lenne?
- Hogy hol?- Ó, nekem igazán elhihetné, hogy nem akarja tudni, hol jártam... - Most már itt. - Gonosz mosolyra húzva az ajkaimat guggolok le a hóba, hogy hógolyót gyúrjak; hatalmas szerencsémre a csoport többi tagja is csatlakozik a miniatűr hócsatához, így senkinek se fog feltűnni, hogy én is diszkréten megcélzom Őt, lélekben imádkozva azért, hogy bármennyire is jól célzok, azért ne találjam el úgy igazán, mert hát... Az kínos lenne, még a végén valaki rámondhatná, hogy merényletet próbáltam elkövetni egy tanárunk ellen. Igaz, a részvételem a nagy, csoportos hócsatában ennyiben ki is merül, néhány találat után inkább elmenekülök a csoport közeléből, hogy valahol távolabb elterüljek a hóban, egy hosszabb pillanatra visszakalandozva gondolatban oda, ahol korábban voltam... De csak egy pillanatig, aztán felhagyok ezzel a konstans elgondolkodással, mielőtt valaki hóembert készítene belőlem, már csak a vicc kedvéért is.