Egyke lányként születtem egy évszázadok óta tiszta vérű családba. Anyámnak nem lehetett több gyermeke, hiszen meghalt, mikor születtem. Apám éveken keresztül engem hibáztatott, de mikor elindultam a Roxfortba, belátta, hogy már nincs miért okolnia. Azt hiszem, túltette magát az ügyön. Christopher Brown a becsületes neve, a miniszteri hivatalban dolgozik, a munkája pontos megnevezése: Miniszteri Tanácsos és a Wizengamot végrehajtási szolgálat feje. Már korban van, lassan tölti 50. életévét, és amióta anyám meghalt, nem keresett más nőt maga mellé. Egy nagy kúriában éltünk együtt mi ketten. Amikor betöltöttem 16. életévem, kijelentette, hogy talált a rangomhoz méltó férjet számomra. És persze utálja, amit csinálok, amivel majd foglalkozni szeretnék. Az éneklést. Próbál mindent megtenni azért, hogy 'behódoljak' neki.
Családom mindig is Voldemort hű volt, én viszont azt a felet képviselem, aki többet tud nekem adni az életben. Tanuló metamorfmágus vagyok, ami elég sok mindent meg tud nekem adni az életben. Jót s rosszat...  

Belepillantás a lehetséges jövőbe ~

... Körülbelül egy évvel később ...

-Nem, nem nem! NEM! Nem teheted. Nem marhatsz el mindenkit magad mellől! - A kérdés a fejemben egyre jobban zakatol. Mi fog most történni velem, ha nemleges választ adok? Mi lesz majd velem, meg fog ölni, meg fogja ölni a családom. Nem lesz értelme az életemnek. Bántani fogja a bandám és mindenkit aki fontos nekem. Egyszerűen nem lehet. Nem lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezzel a mágiával foglalkozik, hogy én vagyok az, aki kell neki. Miért pont én? Félek. A fal mellett állok, kezeim véresek. Nem lett volna értelme pálcát használni, hiszen azzal nem tudom levezetni a feszültségem. Jobb ez így. Szerencsém, hogy a bugyuta szobatársaim nincsenek itt. Így is elég bajom lesz velük, ha visszatérnek a szünetről. Hogy fogom megmagyarázni mindazt, ami majd vár várjuk is?
Nem... egyszerűen nem mondhatok nemet. Nincs rá esélyem. Az a sok fontos ember...! Mennyi halál történhet most miattam. Soha nem fogom túltenni magam ezen.
Ajtócsapódást észlelek. Összerezzenek, majd mély levegőt veszek. Nem, ez biztosan nem ő. Hiszen még túl korán van ahhoz, hogy a döntést meghozzam. Nem ezt ígérte. Kidülledt szemekkel meredek az ajtóra, ami szép lassan, kopogás nélkül kinyílik. Belép rajta. Ő az. Erős maradok és nem veszem el a szemkontaktust. Körülnéz.
-Nos, Victoria? Nem érünk rá várni. Szükségem van rád. Légy a csapatom tagja. - Odalép elém. Beleharapok a számba, a fájdalmat most meg sem érzem gondolataimtól. Hogy fogom ezt megmagyarázni azoknak, akik fontosak számomra? Nem titkolhatom... főleg nem a bandám előtt. A vér izét ízlelgetem a számban. Felém nyújtja kezét, amit egy apró sóhaj után elfogadok és felállok. Közel hozzá, egy lépést sem hátrálok. - Ez a beszéd. Látom a szeretteid nagyon fontosak számodra. - A földre pillantok, pislogok kettőt egymás után gyorsan és pálcámat a zsebembe dugva indulok el mögötte az ajtó felé. Ha bármi történik azokkal akik fontosak nekem, esküszöm ki fogom őt játszani, túl fogok járni az agyafúrt kis eszén és meg fogja keserülni. Arra már kértem. Arra, hogy ne játsszon a szeretteimmel. Remélem, be fogja tartani az ígéreteit.
Még kezdő vagyok. Most kezdtem el tanulni a választott mágiámat. Persze csak azért tudja, hogy ennyire jó vagyok mert a kapcsolatom már elsős korom óta jó volt vele. Mindig tiszteltem és mindig figyelt rám. Azt hiszem, tudta, hogy ez lesz belőlem egyszer. Tudta, hogy a csatlósa leszek majd. Tudta, hogy nem lesz más választásom.
-Csak ha úgy lesz, ahogy megbeszéltük, Marcell.