Apróságok szereznek örömöt, elkent festékpöttyök, begyűrt könyvlapok, fűszerillat és macskanyávogás - de mindennél jobban szerettem régen, ha apa megpuszilta a hajamat, mert ennyi elég volt, örökre elég, hogy biztonságban érezzem magam, és erre nézd meg, hát nem elhúzódok, hát de, pedig sejtem, mennyire fáj ez neki, igen, kamasz a gyerek, igen, ilyenkor nehéz őt tisztes távolságból szeretni, és drága, drága papa, ha tudnád, mennyire hálás vagyok, és mennyire jót akarok neked, ha tudnád - honnan is tudnád, hiszen sosem mondom, hiszen lezárt titokká váltam, és ha azt írnám, elzárt kertté, az olvasók hápognának, mert tizenöt évesen aligha értek bármit az ilyen szexuális felhangú utalgatásokból, aligha, kivéve, ha Marie és Celeste egész nyáron ilyen könyvekkel tömték a fejem, kivéve, ha fogadást kötöttünk, hogy kit csókolnak meg először, és neked ez mind butaságnak tűnhet, ostoba, felelőtlen szórakozásnak - szinte hallom a szavaidat, és nem akarom elmélyíteni azt a friss ráncot a homlokodon, a bal szemed felett, nem akarom, hogy miattam álmatlanul forgolódj, én nem, én nem.

De értsd meg, magamra maradtam, hiába vagy te mellettem, és minden kaland, minden hülyeség, minden felhabzó kuncogás segít önmagamra találnom, megtöltenem a kezeimet valami megfoghatóval, a vénáimat értelemmel és tartalommal - meglepődnék, ha ezt így értenéd, sosem hittem, hogy különösebben érdekel a költészet, ez is csak engem tesz boldoggá, mint azok a lányregények, amik az évekkel egyre pajkosabbá váltak, amiket szégyenlősen dugdostam előled, de apa, annyira akarom, hogy valaki végre felfedezzen engem, különösen most, amikor öntudatlannak és balgának tűnök, felfedezzen és szeressen, magány, félelem, uralom és szükségesség nélkül, valami végtelen egymáshoz húzódásban, valami olyanban, ami neked és anyának megvolt, és amitől elakad a lélegzetem.

Nyomtalanul elvesztem idebent.
Kérlek, ne szidj le, mert nem hoztam magammal térképet.