Soha nem tagadtam meg senkitől a tanulás lehetőségét, legyen szó bárkiről is. De tényleg bárkiről! Az sem érdekel, ha egy leprikónt tanítok, mert joga van ahhoz, hogy fejlődjön, hogy tényanyagokat és tapasztalatokat szerezzen magának. Nem másnak, hanem saját magának. És lehet, hogy elcsépelt ugyebár ez az állandó strófa, mégis magának tanul az ember, nem a szüleinek vagy a tanárainak. Ez az egyetlen olyan mottó az, amivel egyet tudok érteni, és az oktatásról szól. Persze, nyilván ez nem csak az oktatást fedi le, hanem az egész életet, amit az ember leél. Amit megszerez, az csakis az övé. Nem kerítek túl nagy jelentőséget egy korrepetálásnak, hisz csak tanulni segítek. Nem fogok emiatt feltakarítani. Fontos, hogy ne bukjon meg ismét, de nem a rend segíti át a vizsgáin. Sőt, nem is én segítem át azokon, elvégre helyette nem tudok tanulni, pedig szívesen megtenném, ha lehetne. De tényleg. Kifejezetten sajnálom, hogy ennyire nem megy neki ez az egész, ami itt megy, pedig sokra viszi majd, véleményem szerint. Persze, nem vagyok egy Horace Slughorn, de azért én is érzem, hogy kiben rejlik sokkal több, mint amennyi látszik a lényéből. Cherish Norwoudot ilyen lánynak tartom. Igazából fogalmam sincs, hogy miben is segíthetnék rajta, mert az én tantárgyamból nem olyan nagy katasztrófa, mint amekkorának a kollégáim beállítják. Lehet, hogy sötét varázslatok kivédéséből fogok neki segíteni. Igazából nem egy olyan nagy dolog az sem. Mindig jó voltam belőle, és az sok magyarázatra sem szorul, szóval... Bizonyára ezt fogom felajánlani neki, vagy a bűbájtant, esetleg az átváltoztatástant. Bájitaltanból mindig is rossz voltam, és eszközök sem állnak rendelkezésünkre, ellenben más gyakorlati tantárgyak nem okoznak számomra hatalmas gondot. Aránylag nagyra sikerült a rend. Az asztalomon még van pár kijavítatlan dolgozat a papírnehezékként használt, ledugaszolt tintatartó alatt, de az elfér ott, nem zavar majd semmiben. A földön eddig sem volt lényegében semmi a szőnyegen és a bútorokon kívül, így ott sem volt sok dolgom. Csak megágyazni kellett, és a vacsora maradványait eltüntetni, de ez hamar sikerült. Már csak a kedves diákra van szükség, ezért kinyitom az ajtót, és leülök az asztalhoz egy könyvvel. Ráérek még olvasni egy fejezetet.
I solemnly swear
I am up to no good
Cherish Norwoud
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
maisie williams
»
»Kedd 2 Júl. - 20:07
egy kis gyakorlás
░░░░░░░░░░░░
Segítséget kérni kényelmetlen, feszengést okoz és sokszor kiderül, hogy értelmetlen is. Persze, jóleső, ha bizonyos esetekben ez magától jön, egy ajtónyitás ha teli a kéz, a legfelső polcról leemelni valamit a boltban, mégsem érzem azt, hogy én ebben jó lennék. Többek között azért, mert talán most már tényleg nem akarom azt, hogy a tananyagot megértsem vagy elő is tudjam adni. A tudatom mélyén lehúztam talán egy rolót, eddig és netovább, oda, az egész mögé már csak én magam és az engem igazán érdeklő dolgok kerüljenek, aztán lesz ami lesz, mégsem jobb. Persze, nem kell mindent túl drámaian felfogni, én igyekszem elkerülni, hogy mindenre csak fújtassak, azt mondjam: már megint..!, vagy akárhogy rosszul fogjam fel ezt az egészet. Márpedig valamit nem lehet, a kudarcot megélni épp elég, hát még amikor mindenki más is látja, még olyanok is, akik inkább ne és tessék, akkor már megint kész az idegeskedés, lerágom a szépre reszelt körmeim, eltépem a pergament és a többin sem fogok jobban szerepelni, mert leragadok annál, hogy ha ott rossz voltam, itt is az leszek majd. Pedig ez egész jól ment eddig – tartja az átlag. No de, segítségkérés. Még mindig nem a legjobb, kicsit úgy érzem, ez már könyörület, pedig lássa a lelkem bárki, nem akarom őt, vagy a hozzá hasonlókat bántani. Makacs vagyok csupán, majd megoldom egyedül szemlélettel, csak hát nem fogom és nem is város semmit sem, csodát főképp nem. Aztán adódik az alkalom, hogy ha mérföldeket nem is, de valamit talán javítani lehessen ezen az egészen. És kényelmetlen érzem magam. Hosszú percek óta pakolászok ki és be a táskámból, igazából nem tudom, kell-e egyáltalán valami, lehet nem kéne vinnem semmit se, csak magamat, talán a pálcát, bár fogalmam sincs, mi és hogyan fog ebből kikerekedni, inkább megint kipakolok, könyvek nem kellene tutira, ott is lesz biztos, pergamenek sem kellenek, miért érdekelne bárkit a megkezdett mágiatörténet dolgozatom, aztán mégis visszateszem, ki tudja, ki nyúlná le, míg távol vagyok. Ebben egyre kevesebb a bizalmam. Végül beteszem mellé a pálcát, még elrejtek egy-két dolgot, és végül könyvektől mentesen, kényelemesen megrakott táskámmal indulok el, nem illendő késni, még ha jelenleg nincs motivációm semmiféle gyakorlásra. Remélem, teát kapok, azt lassan tudom inni, majd mesélek a „mi nem megy” füzetemből és hát ahhoz talán több tea is kell, vagy ha kíváncsi, megnézheti a lényrajzaimat, ugyan nem profik, de a semmihez képest... Nyitott ajtót látok távolról, közelebb pedig még jobban kirajzolódik. Most vagy késtem, vagy szellőztet, vagy vár illedelmesen, én meg szokásos apró lépteim ejtem meg, nagy levegővétellel kísérve. Körbetekintek, nem tudom, erre mit találnának ki egyesek, akiknek mérges a nyelve, hogy én egy tanári szobába megyek be nemsokára, biztos azt, hogy jó nagy a büntetőmunkám vagy épp akármit, de olyat nem látok, aki aggodalomra adhatna okot. Ma megúszom. Igen, paranoia kissé. Ujjaimat már korábban ökölbe szorítottam, most jól jön, ahogy a küszöbön megállva, azokkal kopogok a nyitott ajtó falapján, hiába tárta ki, az illem az illem és nem otthon vagyok, hogy csak úgy berontsak. - Hayes professzor, itt vagyok. Remélem, nem késtem – állok meg és figyelek, látom innen, így tekintetem is oda irányul, csak futólag a kellemesen berendezett szobán, nekem egy ilyen kupi fel sem tűnik, hasonlóakat tudok művelni, ha valamit keresek, vagy épp csak így érzem jól. A fonalaim doboza egyenesen katasztrófális néha, ki gondolta volna, hogy itt az egyetlen alkalom, amikor örülök a mágiának, és nem kidobásra ítélem az összegubancolódott dolgokat, hanem pálcapöccintésre mentem meg őket? Még nekem is meglepetés.