Nagy levegőt vettem. Az új hálószoba ajtajában álltam. A férfi az ágyban feküdt. Aludt. Elaltatták. Az ágy mellett infúziós zacskó lógott egy fém csőállványról, amiről a legtöbb helyen lekopott a fehér festék. A férfi karjába volt vezetve egy műanyagcső a zacskótól a tűig, azon csepegett valami placebo. Az ágy másik oldalán egy fehér, gurulós, fém kisszekrény volt kötszerekkel, mugli gyógyszerekkel. A férfi feje be volt kötözve fáslival, az arcán volt néhány apró heg. A feje alatt egy széles párna volt, rajta könnyed takaró, a takarón pedig a karjai. Azokon egy-egy enyhébb véraláfutás, a csuklóján szorító ujjak nyomai. Nem tudtam, hogy mit csináltak vele. Vinícius annyit mondott, hogy amneziálták és elaltattákegy időre. Semmi többet nem tudtam róla.
Átléptem a kis emeleti szoba küszöbét. Az utca felőli falon volt két kisebb ablak, de elég volt ahhoz, hogy megvilágosítsa az egész helyiséget. Odaléptem az ablakokhoz, és mindkettőn kihúztam a függönyt. Kora délután volt, még egy-két órán át világos volt. Lenéztem az utcára, ott állt az a két férfi, akik eljöttek hozzánk aznap. Engem figyeltek. Fel kellett költenem Benjamin E. Brave-t.
Egyszerű, de tiszta és új ruha volt rajtam. Évek óta nem volt ilyen. De a látszatért megkaptam a létfontosságú dolgokat, például tiszta ruhákat, egy homokszemes menyasszonyi ruhát, egy karikagyűrűt. Odaléptem az ágyhoz. Nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, hogy milyen a férfi. Tudtam, hogy auror, hallottam, és biztos voltam benne, hogy aurorként meg sem tudja közelíteni Viníciust gonoszságban és kegyetlenségben, de nem ismertem őt. Most láttam először, még a hangját sem hallottam, nem láttam mozogni, nem hallottam a gondolatait. Féltem, de ezt messze felülmúlta a megkönnyebbülés és groteszk öröm, hogy kikeveredtem Vinícius házából, még ha csak időlegesen is.
A férfi arca felé nyújtottam a kezem, amikor megmozdult, mielőtt még hozzáérhettem volna. Köhögött egyet, majd kinyitotta a szemét. Itt az idő, Susan, szólalj meg! Képtelen voltam. Évek óta nem beszéltem Viníciuson és halálfalókon kívül senkivel sem. Tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, de képtelen voltam megszólalni. Pedig figyeltek, és tennem kellett valamit! - Benjamin – motyogtam halkan, majd kijavítottam magam. – Ben! Drágám! – ezt a szót diákéveim óta nem mondtam senkinek. De most mondanom kellett, ez volt a feladat. Susan, mindig is jól ment a színjátszás, gyerünk, ne okozz csalódást magadnak! Hát akkor vágjunk bele... Mély sóhaj, és kezdjük el az új életet! – Istenem, Ben! Azt hittem, meghalsz. Azt hittem, sosem ébredsz már fel. Istenem, annyira féltem! – az ágy szélére ültem, és átölelve ráhajoltam a mellkasára. Egy boldog feleség ilyenkor sírna, nem? – Jól vagy, édesem? Fáj valamid? – elég volt csak a crucióra gondolnom, és sikerült néhány könnycseppet csalni a szemembe. – Kincsem, nyugodj meg, semmi baj! Most már itthon vagy, biztonságban. Baleseted volt, beütötted a fejed, de túlélted, meggyógyulsz! – néztem zavarodott arcára, egy hazug mosollyal, amely a menekülésem törékeny, gyatra ketrecét tartotta.
I solemnly swear
I am up to no good
Benjamin E. Brave
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Vas. 20 Jan. - 21:30
susan & benjamin
Hófehér felhők között repülve úszik bele a végtelenbe, és talán még annál is tovább. A teste könnyű tollpihe, szinte lebeg, és pont arra szálldos, merre a finom légmozgás viszi. Minden annyira békés, és nyugodt, és talán soha nem érezte még magát ilyen kiegyensúlyozottnak. Mintha csak ő létezne az egész univerzumban, mintha eggyé vált volna a végtelennel és a világmindenséggel. Ő a teremtő, a megváltó, Krisztus és Merlin egyszerre, és ezen a tényen semmi sem tud változtatni. Egy futó pillantást vet a kezére, ujjai félig átlátszóak, mintha egy szellem, egy lélek lenne, bár ettől függetlenül ugyanúgy érzi a körülötte lévő dolgokat, a felhőket és az egyre erősödő fájdalmat is. A hófehér köd lassan szürkévé válik körülötte, lebegő testét pedig egyre jobban belepi valami gomolygó massza. Szíve hevesebben kezd el verni, szinte már érzi a testét, szívét szorító kellemetlen érzést, a hideget, a fájdalmat és mintha csak egy tóban lebegő fuldokló lenne, pont úgy riad fel, és kapkod levegő után.
Hatalmasat lélegzik, mintha csak ez az új légcsere rántotta volna vissza a valóságba, a világba, a létezésbe. Szíve hevesen verdes a mellkasába, és ezt a riadt madarat egyetlen dolog tudja lecsillapítani, a felé hajoló nő riadt arca, aggodalomtól könnyes szeme. Zavarodottan néz a nőre, szemügyre veszi könnyektől csillogó íriszeit, világosbarna szeplőit, és vörös haját, melynek egyik elszabadult tincse a vállát, arcát csiklandozza, ahogy felé hajol. Látja az aggodalmat, de nem érti mi is történik, és azt sem érti, hogy mi ez az egész, hogy ki ez a nő.
Gyengén összevonja a szemöldökét, elméjében halvány emlékfoszlányok után kutat, valami olyan után, ami segítene neki abban, hogy rájöjjön ki is ez az idegen, és hogy hol is van. Feje görcsösen lüktetni kezd minden próbálkozásnál, és mintha csak egy hatalmas ajtót zártak volna be előtte, úgy ütközik neki a vaskapunak. Képtelen bejutni, képtelen átlépni rajta! Ujjai remegve emelkednek meg, lágyan siklanak az idegen tincsekhez, érnek hozzá a másik puha és illatos hajához, majd onnan finoman kúszik a nő arca felé, hogy egy lágy érintéssel illesse, hogy legalább ezzel próbáljon kissé közelebb férkőzni elméjének legeldugottabb rejtélyéhez. - A fejem.... kaphatnék... kaphatnék egy pohár vizet? - mondja kiszáradt szájjal. - Mi történt... és ki vagy Te? - néz kérdőn a nőre, és mélyen a szemébe nézve próbálja kiolvasni belőle, ki is ő, és mi ez az egész.
Zene link / Megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Susan M. Blackwood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 21 Jan. - 13:52
Susan & Benjamin
Ott feküdtem, a férfi mellkasán, úgy öleltem át, mint az álmot, ami még mindig túl szép volt, hogy igaz legyen. Hallottam a zavaros szívdobogását, éreztem, ahogy szakadozottan emelkedik a mellkasa, majd összeomlik, gyenge lehellete simogatta a fejemet. Ahogy hozzáért a hajamhoz, alig érezhetően, de összerezzentem, mint a kézre került őzgida. Vinícius sosem volt finomkodó, mindent durván csinált, mindent. Olyan régóta tűrtem, hogy egy új helyzet nem változtatta meg a beévődött védekező reflexeimet. De ő nem bántott. Csak megsimogatott, cirógatóan ért hozzá könnyeim elillanó burkához, aztán rekedten megszólalt. Felemeltem a tekintetemet az arca felé. Először hallottam a hangját. Mély volt, férfiasan reszelő, de talán csak a kiszáradás miatt érződött kissé durvának. - Persze – motyogtam a pillanatnyi meglepettségből felocsúdva, aztán felálltam, elvettem a poharat és a vizeskancsót az éjjeliszekrényről, és töltöttem neki egy keveset. – Tessék – mondtam halkan, és a kezébe adtam. Aztán eljött az a pillanat is, amikor másodjára kellett neki hazudnom. - Én... – csak nézett rám, ártatlanul, hatalmas, groteszken gyönyörű szemekkel, én pedig fagyottan álltam az ágya mellett, meg-megremegtek a térdeim, aztán újra az ágy szélére ültem. – Susan vagyok. Nem ismersz meg, Ben? – persze, hogy nem ismer meg, hogy is ismerhetne. Benjamin E. Brave, én vagyok az, aki távol tart a szeretteidtől, a szürke homályban, és távol tart a haláltól és a szeretteid halálától, és én fogok neked hazudni addig, amíg a lelkem bírja. Lepillantottam a hamis karikagyűrűre, megszorongattam a másik kezemmel, aztán újra ránéztem. – A feleséged vagyok Ben. Nem emlékszel? – úgy tettem, mint aki a meglepettségtől merev és a szomorúságtól nedves az arca. Pedig csak féltem, örültem, kételkedtem, és megkönnyebbültem. – Azt mondták a rendőrök, hogy autóbaleseted volt, nagyon beütötted a fejed, ezért van bekötve. Percekig küzdöttek az életedért a helyszínen, aztán a kórházban, és kómában voltál napokig. Én... Én pedig minden reggel és este imádkoztam, hogy felébredj. Annyira örülök, hogy felébredtél, Ben! – remegő kezekkel simítottam végig durva, borostás, megfáradt arcán. – Fáj valamid? Hogy érzed magad? Hozzak neked valamit?
I solemnly swear
I am up to no good
Benjamin E. Brave
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 21 Jan. - 18:08
susan & benjamin
Ujjai tapogatva értek a hófehér bőrhöz, mely egyáltalán nem volt ismerős. Egy angyal arca volt, ami felé hajolt, ez bizonyos volt, viszont az is, hogy soha nem látta még életében ezeket a vonásokat, és ezeket a csodálatosan vöröslő tincseket. A zöld íriszek még jobban csillogtak a könnyektől, és Ben próbált rájönni arra, hogy vajon ki is lehet ez a teremtés. Finoman megtekerte az egyik tincset ujjai körül, és próbált kutakodni az emlékei között. Mint egy régi tévén, szemcsés adásban, úgy rémlett fel előtte önmaga képe úgy 9 évesen, ahogy egy iskolai rajzzal rohan két idősebb felnőtt felé. Emlékezett egy csókra, egy kellemes virágillatra, ami merőben más volt, mint ezé a nőé és ... meg tudta mondani a nevét, de arra, hogy hány éves, hogy hol van... hiába is kutatott a válasz után, egyszerűen nem találta, és ami még ennél is rosszabb, a nagy igyekezet közben a feje is fájni kezdett. Fájdalommal eltorzult arccal húzta össze a szemöldökét, majd engedte el a nőt, hogy tenyerét immár a homlokára simítsa. - Köszönöm! - mondta, majd kissé feljebb ülve két kézzel nyúlt a pohár után, hogy a benne lévő hideg vizet egy szuszra legurítsa. Mintha hetek, hónapok óta nem ivott volna egy cseppet sem, úgy érezte magát. Nyelve önkéntelenül simított végig kiszáradt ajkain, majd pedig a keze finoman beletúrt a hajába, hogy a kissé hosszabb szálakat hátrafelé söpörje. Utána lefelé indult, eljátszadozott az arcán lévő szakállal, a bajusszal, majd megszemlélte ujjait is.
- Ne haragudj, hogy nem emlékszem rád... - próbálkozott bocsánatkérő tekintettel, majd ismét a nőre nézett. Még mindig nem találta ismerősnek egyáltalán. Vékony volt és rengeteg haja szinte magába szippantotta az arcát. Bőrét szeplők takarták, szemei zölden világítottak, és ajkai cseresznyeszínben pompállottak. Nem volt az esete... de hogy ezt honnan vette, vagy miért gondola, ezt egyáltalán nem tudta. - A feleségem! - mondta hitetlenkedve, kissé előre bicsakló fejjel. Szemei óriásira nyíltak, úgy meredt a mellette ülő nőre. - És mikor vettelek el, hogy... mióta vagyunk együtt? És hogy lehet, hogy .... - kezd bele az érdeklődésbe, majd pillantása a nő kezén lévő gyűrűre vándorol. EGyszerű arany gyűrű, semmi extra, csak némi finom csillogás. A gyűrű már az ő esete. Mégis elképzelhető, hogy a nő a felesége?
- Autóbaleset? Ugye nem öltem meg senkit? - nézett riadtan a nőre, majd mikor annak kezei az arcára, fejére simultak, egy pillanatig lehúnyt szemmel hagyta, hogy elvesszen ebben a bizonyos ölelésben. - Nem fáj... a fejem, az egy kicsit... esetleg valamit, hogy elmúljon a zúgás, hogy vissza tudjak emlékezni! - néz könyörgőn a nőre, majd a kezére, melyen a gyűrű nincs jelen. - Hol a gyűrűm?
Zene link / Megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Susan M. Blackwood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Kedd 29 Jan. - 16:37
Susan & Benjamin
Csak nézte az arcomat, tapogatta a bőrömet, morzsolgatta a hajamat. Ugyanúgy tett Vinícius, amikor először látott, és ugyanígy kezdődött az az este is, amikor először tett magáévá erőszakosan. És közben végtelenül sajnáltam ezt az embert előttem az ágyon. Sajnáltam, és gyűlöltem a tudatot, hogy én vagyok az, még ha közvetlenül is, aki megakadályozza, hogy visszatérjen a saját életéhez. Vajon van családja? Szerelme, netalán...felesége? Semmit sem tudtam róla...
Segítettem neki feljebb ülni az ágyon, hogy ihasson a vízből. Nagyon szomjasnak tűnt, azt sem tudtam, mióta feküdt itt vagy mennyi ideig nem volt eszméleténél. Amíg önmagát vizsgálgatta, töltöttem neki még egy pohárral, és odaadtam neki. A szívem szakadt meg mindkettőnkért, amikor rám nézett. A tekintetében zavarodottság és esdeklés kapálózott. Aztán ez szavaiban is megjelent. Kénytelen voltam újabb hazugságokra nyitni a szám. - Semmi baj...drágám – motyogtam halkan, és készen álltam a vizeskancsóval újratölteni a poharát, ha szükséges. – Hát...kilenc hónapja volt az esküvőnk a...parton. Még a ruhám is megvan a szekrényben – a torkomban lévő gombóccal küszködtem, le kellett nyomni, nem ronthatott el mindent, amiért ártatlan életeket tettem kockára. Talán amíg mindketten itt vagyunk, nem esik bajunk és a szeretteinknek sem. Talán... - Ne félj, senkinek sem esett baja, senki nem volt a kocsiban rajtad kívül. Csak...csak letértél az útról, biztosan...biztosan elaludtál, mert mindig nagyon fáradt vagy, amikor hazajössz a gyárból – megsimogattam az arcát, nyomatékosítva a hamis igazamat. Aztán olyat kért, amivel sajnos nem tudtam szolgálni. Semmit sem tehettem, amitől visszatértek volna az emlékei. - A zúgásra adott a doki tablettát, tessék – kipattintottam egyet a fehér, mugli gyógyszerból, ami az éjjeliszekrényen állt, majd töltöttem még vizet a poharába, és odaadtam neki mindent. – Ettől jobb lesz egy kicsit, és múlni fog a fájdalom – furcsa érzés volt hozzáérni, nem rossz, csak...furcsa. Megsimogattam a fejét, aztán finoman megmasszíroztam a halántékát. Ha ennyivel is könnyíthetek rajta, amíg én leszek mellette, nem hezitálok megtenni.
A gyűrű... Kihúztam az éjjeliszekrény legfelső fiókját, és kivettem belőle az aranykarikát. Nem adtam oda neki azonnal, csak bámultam egy ideig, mint aki először látja, mert hát...akkor keresgéltem meg, amikor először feljöttem az emeletre fél órával ezelőtt. - Tessék – odanyújtottam neki. – Le kellett venniük a röntgen és a műtét miatt. De most már felteheted – kínkeserves mosollyal próbáltam sugallni neki, hogy minden rendben van, nem lesz baj. És ezúttal el is hittem, mert el kellett hinnem. Hinnem kellett abban, hogy ez ér valamit, hogy van menekvés, van kiút, és képes vagyok megtalálni.
I solemnly swear
I am up to no good
Benjamin E. Brave
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Kedd 5 Feb. - 14:11
susan & benjamin
Minden túlságosan kusza volt, és az emlékek, melyeknek lenniük kellett volna... nem voltak. A feje, az elméje üres volt, és hiába kereste a válaszokat, nem találta meg őket. Valami kapaszkodó után kutatott, egy halovány felderenggő képért, mely épp csak annyira világíthatott volna elméjének sötétségében, mint egy szentjánosbogár, azonban hiába igyekezett, minden csendes és halott maradt. Ujjai lassan elernyedtek, finoman elengedte az alabástrom bőrt, a puha arcot, majd érdeklődve és kissé talán kétségbeesve figyelte a nő mimikáját, annak rezdüléseit. - Kilenc hónap! És mennyi ideig voltunk jegyesek? Vagy hogy ismerkedtünk meg? - kérdezi kissé megrökönyödve, mert tényleg semmire sem emlékszik ebből az egészből. Ha a nő segít neki, akkor nagy nehezen ülő helyzetbe tornázza magát, a feje sajog és próbál a csapongó gondolatai között rendet tenni. Egy nagy sötétség az egész világa, ismeretlen ködfátyol, mely beleng mindent, és amin képtelen áthatolni. - Elaludtam? Nem is tudom elképzelni, hogy hogy lehet elaludni közben... mármint én azt hittem magamról, valamiért, hogy ilyenre nem vagyok képes! - mondja hitetlenkedve, mert bár nincs sok emléke önmagával kapcsolatban, valamiért úgy érzi, hogy soha nem volt baj az önuralmával, vagy épp a kiállásával. Így tehát el sem tudja képzelni, hogy mennyit kellett dolgoznia azért, hogy ennyire elfáradjon, hogy vezetés közben találja meg az alvás. Szívós férfi volt, edzeni és futni is járt, sok olyan sportot művelt, ami kitartást követel, így tehát kissé fura volt, hogy mégis talált magának valami olyan szakmát, ami ennyire leszívta az energiáit. - Még szerencse, hogy nem jött senki elém! Nem is tudom, hogy mi történhetett volna! - csóválja meg a fejét finoman, majd ujjaival megfogja Susan kezét finoman. Tenyere beteríti a másik egész kezét, ujjai szinte már lapát ujjak, mégis annyira gyengéd próbál lenni, amennyire csak lehetséges. Hiszen mi értelme lenne megmarkolni a nőt a két oldalán és addig rázni, míg mindent el nem mondd neki! Mert érdekli az élete, kettejük élete, a kapcsolatuk, a múlt, és minden, mert semmit nem tud, és semmit nem ismer, és jelenleg olyan, mint egy gyermek, akinek újból meg kell tanulnia mindent. - Köszönöm! - köszöni meg a pirulát, majd le is nyeli, mivel a feje túlontúl zúg és szeretne ezen kicsit átlendülni. - Ohh... - mondja mikor meglátja az arany karikagyűrűt. Kezébe veszi az ékszert, mely hűségének záloga, és mely egy eltörölhetetlen pecsét. - Tehát tényleg... házasok vagyunk. - mondja, majd ujjára húzza a karikagyűrűt. - Segítenél felállni? Nem bírok feküdni tovább!
Zene link / Megjegyzés
I solemnly swear
I am up to no good
Susan M. Blackwood
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Pént. 8 Feb. - 13:35
Susan & Benjamin
Hiába kaptam információt arra vonatkozóan, hogy mi a történetünk és mit kell neki hazudnom, minden kérdése felkészületlenül ért. Csak egy órával ezelőtt volt, hogy bejöttem a házba, volt egy kis időm körülnézni, mielőtt felébredt, de az álcának szánt eseményekről is, amelyek sosem történtek meg, ma délelőtt hallottam először. - Hát... – nagyokat nyelve próbáltam kitalálni valamit, mert erre nem tért ki a történet. – 3 éve jártunk már, amikor megkérted a kezem, sőt egy éve együtt is éltünk. De nem akarlak most lefárasztani ezzel, később megbeszéljük, jó? – kicsit kétségbeestem. Nem voltam még hozzászokva a normális beszégletéshez vagy bármihez, amit magamtól csinálhattam, elvégre évek óta most először vagyok igazán kint a házból. Már rég elfelejtettem, milyen az, ha nem vagyok kényszerítve dolgokra minden egyes parcben, ha nincs parancsolgatás. Vinícius például sosem kérdezett. Mindig csak parancsolt, vagy ha kérdezett, és válaszoltam, megütött. Nem lehetett véleményem, gondolataim, nem cselekedhettem semmit, amire ő nem adott engedélyt. - Újabban nagyon sokat dolgoztál, tudod? Mondtam is neked, hogy lassíts, de... – mi is volt a munkája? – Azt mondtad, túlóráznod kell, hogy feljebb léphess – lehet, hogy kezdek belejönni? Vagy csak újra elkezdtem élvezni a látszat-szabadságot? - Nyugodj meg, már vége! Senkit sem bántottál – újra megsimogattam az arcát. Idegen volt, viszonylag hideg és érdes. De ő volt a pillanatnyi megmentőm, köszönettel tartoztam neki, még ha nem is tudott róla, hogy saját maga is szenvedett azért, hogy én kevésbé. Felhúzta az ujjára a gyűrűt. Úgy tűnt, nem kételkedik a történetünkben, a gyűrűben, bennem. Gyötört a lelkiismeret, mert egy ártatlan embert kellett átvernem magam és a családom, az önös érdekeim miatt, holott megmenthettem volna, ha feláldozok mindent, ami fontos volt nekem. Gyötört a tudat, hogy milyen áron védhetem meg a családomat, hogy mennyire sarokba lettem szorítva, hogy fel kellett adnom mindent a szüleimért, és pontosan az ő butaságuk miatt. - Persze – mondtam halkan, és már fel is álltam az ágy széléről. Odaléptem a fejéhez, óvatosan megtartottam a nyakát, amíg felült. – Jól vagy? Nem szédülsz vagy...bármi? Jobb már kicsit a fejed? – aztán megpróbált felállni. Megpróbáltam megtartani a karjánál vagy a derekánál, de amikor lábra állt, akkor látszott csak igazán, mennyivel nagyobb és erősebb nálam. Hozzá képest törékenynek és jelentéktelennek tűntem, és mégis én voltam az, akinek fogva kellett tartania, ha csak az elméjét is. Egyéb feladatokra még gondolni sem mertem előre, csak lépésről lépésre. Ha Vinícius mellett életben maradtam hosszú évekig, vele is menni fog. Ő mégsem olyan. Ő...ő egy auror. Jó ember! Kérlek, Ben, mondd, hogy jó ember vagy! - L-lejönnél a nappaliba vagy...? – kissé zavartam dadogva próbáltam megtudakolni, hogy mit tehetek érte, vagy mit szeretne most éppen csinálni. – Főzhetek neked egy finom teát, talán az is segít a fejfájáson. Vagy esetleg...készítsek valami ennivalót? – úgy viselkedtem vele, mint egy vendéggel a saját házamban. Még én is zavart voltam, zavarban is voltam, semmivel sem voltam tisztában, és nagyjából ugyanannyira el voltam veszve, mint ő. A különbség csak az volt kettőnk között, hogy nekem el kellett hitetnem vele, hogy bízhat bennem és támaszkodhat rám. Gyűlölni akartam magamat, de nem törhettem össze. Mindkettőnk élete az én kezemben volt.
Kezdőlap
