Mélán szívok bele a kezemben tartott cigarettába, miközben a lányokat figyelem, amint új dalt rögzítenek. A zsebemben elkezd rezegni a telefon. Kíváncsian pillantok a kijelzőre, hogy ki zargat ilyenkor. Az édesapám képe villan fel. Elnémítom, majd visszadugom a zsebembe. Most nem. Azt hiszem, túl keveset beszélek vele manapság. Mit hiszem? Tudom, hiszen amikor a legutóbb leültünk sörözni, a szememre hányta, hogy felé se nézek, „bezzeg anyád!”. Pedig valójában éppen ezek miatt a szemrehányások miatt nem időzöm vele szívesen. Negatív és önpusztító ember. Literszámra vedel és azt hiszem, manapság a kábítószerre is szemet vetett. Mindegy.
Megrázom a fejemet, koncentrálnom kell. A refrén végén leintem a lányokat, majd felegyenesedem. Lehúzom a fejemről a fejhallgatót, majd megnyomom a mikrofon gombját.
-Oké. Ez így egész jó de... mi lenne, ha kapna egy kicsit több riffet? Nézzük meg, legfeljebb töröljük. - intek, azzal el is engedem a mikrofont. A stúdióban nem szeretem húzni az időt, pörög az órabér. Az viszont kétségtelen, hogy az a riff sokat dobna, dögösebb lenne tőle a végeredmény. Várakozóan függesztem a tekintetemet az üveg túloldalán a lányokra. Audrey-n talán a kelleténél tovább is megragad a pillantásom. Aztán inkább intek a technikusnak, kezdjük inkább.
És a nóta hasít is, mint a kés a vajon. Amint elül a zene, integetek, hogy hallgassák meg, hadd hallják azt, amiről az imént beszéltem. De hagyom, hogy aludjanak rá egyet, még ráér ez. Nem félek attól, hogy ellenkeznének, tudom, hogy mit csinálok.
Beleejtem a cigarettát a mellettem fekvő hamutartóba. Nem ártana leszokni, még éppen hogy csak egy hónapja, hogy rászoktam. Mielőtt a zenekar tagjai kiléphetnének a stúdió szobájából, újfent kihúzom a telefont a zsebemből és kisietek az erkélyre, hogy sűrű telefonálgatásba kezdjek. Láthatóan nem ez életem legjobb napja, látom a kérdő tekinteteket, de csak intek a fejemmel. Menjenek nyugodtan, én még intézkedem ezzel-azzal. Elintézhetném persze holnap is. De a gondjaimat nem egy csapat kamaszlánnyal fogom megvitatni. Látom, amint lassan szedelőzködni kezdenek. Csupán egyikük tétovázik. Én pedig tovább telefonálok hosszadalmasan. Nem is tudom, meddig tart a beszélgetés. De amikor végre kikapcsolom a készüléket, még mindig ott van. Egy sóhaj kíséretében rápillantok, majd belököm magam előtt az ajtót...