Még van egy kis időm, így teszek egy sétát az udvarban, mindig is szerettem a szabad levegőn lenni és ugyanennyire imádtam a növényeket is. Nem véletlen választottam a bájitaltant és a növénytant egyszerre. Persze nem mondom, hogy könnyű mindkét tantárgyra figyelni és helytállni, de úgy érzem, hogy egyelőre nem okoztam még senkinek sem csalódást. Anyám, sőt az egész család nem értettem, hogy miért választom a tanári pályát, de nem is várom el tőlük, hogy megértsék, még igazán én magam sem tudom, hogy miért ez lett... de úgy éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. Olyan volt, mintha mindig is tudtam volna, hogy ez az én hivatásom, de lehet tévedek. Az idő mindent megmond, ahogyan erre a fel nem tett kérdésre is megadja remélhetőleg a választ. Élvezem, ahogy a lágy tavaszi szellő simogatja az arcomat és összeborzolja a hajamat, egyszerűen beletúrok a hajamba és rendezem a kósza tincseket. Lehet lassan ideje lenne már egy hajvágásnak.
Most nem tudom, hogy miért, de hirtelen feldereng egy régi emlék, amikor Peterrel sétáltunk a folyosón... Peter imádja a nőket és azt is imádta, mikor vele vagyok, mert akkor belőlük sok volt körülötte. Én valahogy sosem figyeltem fel erre és észre se vettem, hogy a lányok mi mindent meg nem tesznek csak azért, hogy felkeltsék a figyelmemet. Bevallom, hogy engem nem érdekeltek, de a férfiak sem, igazán senki nem hozott lázba és azt se tagadom, hogy szűz vagyok. Anyám aggódott, hogy valami baj velem, de hát mint kiderült erre is van szakszó: aszexualitás. Nem mondom, hogy repesett az örömtől, mikor megmagyarázták neki a szó jelentését és egyetlen kérdést tett csak fel: Akkor nem lesznek unokák? Nehéz volt neki azt mondani, hogy nem... sajnos nem csak szexuálisan nem vonzott senki, hanem érzelmileg se. Nem tudom, lehet hogy velem van a gond, de ez változhat, nem?
A gyerekkorom sem volt rossz, szerettem futkározni, mindig is olyan sportos alkat voltam, nem véletlen, hogy az iskolai évek alatt kviddicsezni kezdtem, imádtam. Őrző voltam és az edző mindig azt mondta, hogy az egyik legtehetségesebb növendéke vagyok. Nagyon szerette volna, ha a Sweetwater All-Stars csapatában folytatom a pályafutásomat, de a dolgok nem így alakultak, éppen ezért vagyok most itt. Az edzőm kviddics játékosnak képzelt el, anyámék aurrornak, bátyáim pedig újságírónak... Fura, hogy mennyi mindennek szerettek volna engem, én pedig mégis ezektől egy nagyon távol álló pályát választottam. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, egy fiatal srác kissé duzzogva vonul el előttem és dobja le magát egy padra. Nem tűnik boldognak, talán...
Azonban már csak arra leszek figyelmes, hogy éppen felé haladok. Igazából nem jut eszembe semmilyen jó vicc vagy poén, így tehát amikor előtte állok meg, akkor csak leguggolok és úgy pillantok rá. - Üdvözlöm. - mosolygok rá kedvesen és bátorítóan. Nem tudom, hogy mikor alakult ki bennem a kényszer, hogy minden szomorkodó embert felvidítsak, de ez szerintem egyáltalán nem rossz tulajdonság. - Miért lógatja itt az orrát? - kérdezem tőle, de ő egy darabig csendben van, majd mikor megszólalna az egyik kollégám hangját hallom meg. - Mr. Samuels azonnal jöjjön vissza! - hát ez nem kérésnek hangzott, hanem parancsnak, felállok és... talán szólhatnék, hogy maradjon, majd beszélek a kollégával, de nem lépek közbe. Nem biztos, jó lépés lenne. Elnézést kérően pillant rám, én pedig csak szélesebben mosolygok, majd mikor elindul akkor szólalok meg. - Még találkozunk Mr. Samuels.