Szinte biztos, hogy itt van, mert ő mindig itt van, a szorgalom csak azért nem viseli a Kevin vagy MacFarlen nevet, mert valami csoda folytán előbb találták fel, mint őket. Csak egy valaki lenne már állandó, maradna meg annak ésott, ahol és amilyennek megismertem, csak ő ne változna, miközben minden más körülöttünk igen. Nem értem, hogy a muglik, hogy bírják ezt. Pocsék ez a közlekedés, de nem merek hoppanálni; mióta Gaia múltkor amputoportált legutóbb, pláne. A zsupszkulcstól meg kidobnám a taccsot, ha seprűre ülnék, szerintem agyon vernének, plusz a Minisztérium is biztos küldene egy levelet szeretetéről és egy esedékes tárgyalásról, mert egyedül nem tudok elég óvatos lenni. Úgyhogy marad a mugli módi és a "varázslatos iskolabusz", ami szintén nem egy életbiztosítás, de még mindig gyorsabb néha, arról nem is beszélve, hogy a pálya megtalálhatatlannak tűnik nélküle. Ezért szálltam le én is arról a föld alatti borzalomról, hogy inkább megvárjam, és ide kerüljek egy kicsit kevésbé körülményesen. Bár az a sofőr az utak ördöge, úgyhogy tulajdonképpen mázli, hogy nem hánytam tele a járatot. - Sejtettem, hogy itt talállak! - mosolyodom el békésen, ahogy meglátom a pályán, mikor már a füvön lépkedek. Egyszerre fájdalmas és megnyugtató a látvány. Januárban voltam utoljára egy igazán visszafogott edzésen - Iggy kitett magáért, hogy véletlenül se erőltessen meg, mert lettem volna olyan bolond, hogy mindent úgy csinálok, mint előtte -, és olyan mintha egy fél élet eltelt volna azóta - főleg, hogy azokra a beígért taktikai találkákra sem mertem eljönni, amit Iggy ígért, hogy majd ott megváltjuk a világot hármasban a csk-val. És ez lett a nagy pizzát zabálós, majd röhögünk és barmolunk világmegváltásból: egy sérült csapat. - Van egy fél órád rám? Beszélnünk kell - teszem hozzá komolyan, remélve, hogy abbahagyja, amit csinál, vagy ha azt nem is, legalább hajlandó szóba állni velem. Nem lepne meg, ha nem lenne így. Bár lassan már nem tudom mi az, ami meglepne. Az biztos, hogy nem Clive, mert talán mindent én sem sajtoltam még ki belőle, de azt igen, hogy az életben nem szervezne be engem, és az indítékaim sem érdekelnék túlzottan, túlságosan aggódna, féltene ő is... A nagy féltésbe meg vagy beledöglök, vagy beleőrülök, lehet választani, tessék csak! Nem hiszem el, hogy ezt csinálom, és éppen Kevint akarom meggyőzni... Ha az a halálfaló követ engem, én nem tudom mit csinálok... - Valaki... valaki mesélt egy titkos társaságról, ami... aminek tagjai küzdenek ez ellen az egész ellen... És azt is mondták, hogy te talán... hogy benne vagy... - kezdek bele, miután leültem a kispadra és eljátszottam vagy két percet a sálammal zavaromban - mondom, kicsinál ez a helyzet, ritkán jöttem életemben zavarba. - Mit kell tennem azért, hogy én se maradjak ki a buliból? - vagy inkább az infromációkból. Elviccelem, pedig igazából a maradék ép eszem függ most ezen, ezt persze a tekintetem az egyetlen, ami elárulja, mert az is ritkán ilyen komoly. De több emberre kell vigyáznom, és felelős vagyok azért, ami történik velük, ehhez pedig tudnom kell, hogy tulajdonképpen effektíve - ez a szó valaki rossz hatása - mi történik jelenleg.
music ∆ csak röviden
I solemnly swear
I am up to no good
Kevin MacFarlen
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
andrew garfield
»
»Hétf. 11 Feb. - 8:55
Szereti a szelet, szereti azt, ahogy mindenbe belekap és kitisztítja a fejét, manapság úgyis sok olyan dolog történik körülötte, amelytől úgy érzi, le sem kéne szállnia, csak körözni addig, ameddig az összes szál ki nem potyog a seprűből. Egyik pillanatban az alábukást, a másikban pedig a célzást gyakorolja, bevallottan, most szétszórt. Nem vesztette el benső naptárának pontjait, csak kicsit, és az a kicsi a ritmus, most épp pedig olyan, mint a kezdő dobos, minden üt, ész nélkül, mert nem találja meg a kottáit. Ahogy egyre jobban telik az idő, úgy leli meg azt, megragadva, mint a költő az ihletet, végül már cikázik és bravúrozik, mégse látja senki sem. Túl nagy a csend. Megszokta már azt, hogy nem tartanak vele külön edzést sűrűn, megszokta a csendet és azt is, hogy ilyenkor övé minden, de most, a történtek és a világ forrongása mellett fél a csendtől. Már azon van, hogy kiereszti a két mocskos gurkót és fogócskázik velük, mint a gyerekek, sőt, még az egyik ütőt is elorozza, hogy jól megpofozza őket, mint azt, aki jelenlegi gondjait táplálja, a lista majdhogynem hosszú számára, sosem volt olyanja, amire azt jegyezte fel, kire épp miért dohog. Nem volt benne sosem ennyi harag vagy bosszúság és ez idegen. Amióta csak megtudta, mi történt, mi történt az ő kis családjával, nincs nyugta. Egy az, amely sokkolta, ami történt és történhetett volna még, másrészt az, hogy ő nem itt volt, hanem messze és még alkalma sem volt arra, hogy megakadályozza. Idekint, idefent legalább valamelyest megnyugszik és kikapcsol, míg a földön lépdelve visszatérnek zsigereibe a rossz dolgok. Éles kanyart ír le, miután ismét elhajította a piros bőrt, és akkor pillantja meg. A távolból elsőnek úgy hiszi, valami lelkes firkász akar pár lesifotót és lesimondatot, közelebb érve azonban a vonások már tiszták, élesek és sokat mondóak. Utolsó métert már ugorva teszi meg, a seprűt a földre fekteti és gyalog siet elé, bár máskor épp előtte, precízen kiszámolva landolna, most nem kockáztat. Akármi is történt, rá nem haragszik, sőt. - Moira! Öröm téged itt látni, a pálya máris ragyog – törli ki a kissé nedves tincseket saját homlokából és megáll végül. Ő elment, de nem azért, mert akkor szörnyű lett volna minden. Sőt. Nagyon örült, amikor megtudta, állapotos, még ha köze sem volt ahhoz a gyerekhez. Ott, azután még mindig jó volt, de a változás hozott el mindent. Élesen kapar bele a valóság ismét lelkébe. Néha, önző módon azt kívánta, bár ne ment volna férjhez se, játszana még mindig és akkor nem kellene ezt megérniük, de ilyenkor elszégyelli magát. Nem kérhet ilyet. - Akár kettő is, miért ne lenne? - látja, hogy mást várt. Talán haragot? Ő nem az az alak, tudhatná. Ha fújt is, elszállt, bár tény, hogy urára most igencsak orrol. Ha tudná hol lenne... Talán azért jött? Vagy más miatt? Megint mi történt? tekintettel követi és ül le mellé, majd szemöldöke ezzel egyenes arányban kúszik fel és homlokát ráncolja. Aztán aprót mordul. - Nem tudom ki mondta, de jobb lenne ha befogná a száját, ez... - ha már tudja, értelmetlen tagadni és ebben a közben igenis rosszul hazudik. Idegennek könnyű, úgy tartja a mondás, messziről jött ember azt mond, amit akar, no de a családdal más. Ott égő fül és ideges tekintet az ár. - Nem szabadna erről beszélnem, se neked, se másnak. Ez olyan dolog ami nem játék, még apám sem tud róla, pedig ő aztán mindent tud... - csóválja meg a fejét, majd dől hátra. Most érzi, hogy tényleg sokat volt a levegőben. Combjai izomlázra húzódnak, de tekintete tiszta. - Neked? Semmit! Gyermeket vársz, és ez nem olyan buli, ahol meg kéne jelenned. Mégis minek...? - mondaná ki azt, hogy a férje után szabadon ez eléggé nem releváns. De nem mondja.
Kevin MacFarlen és a töretlen lelkesedése. Vagy csak ő is így nyugszik le: a magasban, a seprűjével, szabadon, egyedül, mint én régen, bár most is megtehetném, vagy játszhatnék, legalább levezethetném a bennem tomboló energiákat és lefoglalna. - Invito kvaff - húzom elő a pálcám, hogy megkaparinthassam a labdát, és amint landolt, a következő másodpercben lepasszolhassam neki játékosan vigyorogva, tesztelve a reflexeit. A szabálytalanságot most senki nem büntetheti... Legszívesebben utasítanám, hogy ne hazudjon ekkorát, ez a pálya rohadni kezd már, ha megjelenek rajta, és mégsem teszem. - Téged is - felelem, mosolyt erőltetve a számra. Pedig annak tényleg örülök, hogy végre látom, főleg annak, hogy sértetlenül, változatlanul, bár az is igaz, hogy a lelkivilágáról semmit sem tudok. Egy kviddicses és a természetes élőhelye, megnyugtat és felkavar. - Mert szerinted is mind a pokolra kerülünk - válaszolom hirtelen felindulásból, elhúzva a számat keserűen, végül megrázom a fejem. - Mindegy - sóhajtok egyet nyugtatólag, a távolba meredek, nem kellene vele is veszekednem, nem ezért jöttem - azaz félig igen, de... Talán túl feszült vagyok. Ideje lehiggadnom. Hiába nem volt itt, feltételezem mindenről tud, látja a változásokat, a következményeket, még ha nem is mindet. Ez az egész talán nem is rólunk szól, vagy nem csak, hanem feltéptünk sokkal mélyebben valamit. Ha utálna, ha gyűlölne, igaza lenne, megérteném, nehezen viselném el, de elfogadnám. Persze Kevin nem ilyen, a szeretetétől meg aztán bűntudatom van. Utálom azért, hogy ennyire jó, Yves szokott így viszonyulni az emberekhez, és mások, de ebben hasonlítanak, vele is mindig ordítok érte, pedig valójában csodálom és irigy vagyok, azért is, amiért nem ül meg bennük a harag. - Hidd el, tudom... - mosolyodom el egy pillanatra, ahogy az apját emlegeti. Az öreg MacFarlentől annyi fejmosást kaptam annak idején, amennyit ők gyerekeiként talán együttvéve sem. Akkor sokat puffogtam és forrongtam miatta, valahol mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van, csak éppen nehéz volt elfogadni. Ma már visszasírom, amikor abból adódtak a legnagyobb problémáim, hogy nem edzek eleget, és máshol, máshogy pusztítom az energiáimat és agysejtjeimet. - Kev itt már semmi sem játék... Még a kviddics sem - mert belekeveredett minden, a háború, a magánélet, minden, aminek nem kellene, és ez teszi most tönkre. Ezt gondolom mindketten átérezzük, még ha más szempontból is. Arról viszont jobb, ha nem tud, honnan értesültem erről az egészről. - Éppen ezért muszáj lesz beszélned róla. - Mit minek? - kérdezek vissza ingerülten, pedig megfogadtam, hogy nyugodt maradok. Nagyot sóhajtok, tönkre mentek az idegeim, az ujjaimat kezdem nyújtogatni a másik kezem segítségével, aztán meglátom a vágást a tenyeremen, túl mély volt, még ott a nyoma, visszacsukom az ujjaimat, és inkább a hasamra húzva nyitom ki őket újból, hogy megsimíthassam. A pillanatok, amik nem akartam, hogy megtörténjenek... - Pont azért kell, mert gyereket várok. Segíts... Te is tudod, hogy ebből a "buliból" senki sem maradhat ki, akármennyire is szeretne... Itt az ideje tisztán látni... és megvédeni azokat akiket szeretek... bármi áron - nézek a szemébe a végén. Mintha ez is csak egy újabb verseny lenne, egy vetkőzős és zsetonos, pénzben játszós pókerparti, csak éppen túl magasra emeltük a téteket, lassan mindent bedobunk, hogy tartsuk, és mindent el is veszíthetünk. A válasz arra, miért üvegezik az ember inkább, ott csak vetkőzni kell, vagy sültbolondot csinálni magadból, nekem pedig egyik sem volt soha ellenemre... De itt már túl nagyban játszunk, ha emberéletek a tétek, és nem tudhatjuk holnap milyen lapokat osztanak. Én és a leszarom mi történik a világban életelvem addig tartott, amíg bele nem keveredtünk...
music ∆
I solemnly swear
I am up to no good
Kevin MacFarlen
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
andrew garfield
»
»Vas. 10 Márc. - 15:36
A vörös bőr mozdul, majd száguld is tova felé, ő pedig figyel, mint mindig, és lecsap, mint a vadmadár. Megszokott érzés, és bár majdnem passzolja is tovább, mégsem vagdalózik, csupán magam mellé ereszti és foglalkozik azzal, aki ma este idetévedt. Néha tudni kell. - Átmentem? - mert persze, mindig kell az, hogy résen legyen, hogy azonnal kapcsoljon, mintha mindig csak játszana, még alvás közben is, bár nem meglepő, ha ott is játszik, agonizál vagy épp csak hánykolódik egy viharban, a soha el nem érhető karikák előtt. Hogy sosem kapcsol ki. Fárasztó, de meg sem látszik, most persze más, de mégsem, tekintete élénk, csak külseje viharvert. Sosincs jobban, lényegében. Igazából érezhetné nyugalmatlanságot, bármit, kellemetlen piszkálódást, de képtelen rá. Nem megy. Most, vele. Azért nem ennyire ártatlan bárány ő, csak kedves. Egyszer már megkapta, hogy túlságosan, hogy túl nagy az a szív és hirtelen fog megszakadni s magával vinni, viszont képtelen a változásra. Abban meg lehet egyezni, hogy ha nem kíván a rosszba vonulni, ez egész bocsánatos bűn. A kvaffot letéve, a kviddicset félretéve pillant rá, tekintete furcsán kérdő, nem érti, miért és hogyan, aztán persze mégis. Sóhajt egyet, vállait leeresztve „pihenj” üzemmódban csóválja meg a fejét lassan. Ő ilyet gondolni... csak annak szánta, akire haragja száll, akit tényleg oda kívánt. De hogy mind? Talán lehet, de legalább egy helyen lesznek. Pokoli kviddics-válogatott, nem is hangzik olyan szörnyűnek, de mielőtt szarvakat képzelegne és vörös, kérges bőrt, visszahúzza magát a valóságba, ahol a hűvös szél éri kimelegedett bőrét. - Dehogy kerültök, még... még talán Ő sem, de tény, nem ez a legszebb időszakunk – mert emlékszik, minden kedvesre és kellemetlenre, arra, amikor kilépve az iskola falai közül végre igazi, nagy érvényű csapatba került, hogy amiről álmodott, az valóság, hogy amiért küzdött, az most igencsak megfizetődik és tényleg őt tapsolják, az ő neve van a szurkolói zászlón, és az ő arca vigyorog a plakáton. Furcsa, de mégsem. Neki ez volt a mindene és nem felejtette el sosem, most sem képes, nem képes kilépni a ridegségbe, amibe ez az eset igencsak berugdalta. Nem beszélt még Gaia-val sem, vagy épp másokkal, akik ott voltak, egyedül még csak pajtását találta meg és most őt. Szomorú és szívszaggató így látni őket, összetörve, szomorúan. Moira-nak ragyognia kellene, és mégis, pocakjában fejlődő élet helyett a sötét és keser színei fogják közre. És még ez is. Hiába minden, lassan érleli magát egy másik élet is mellette, egy titkos, amelyet rejteget és óv, és amely úgy néz ki, mégis valahogy szivárog és tudnak óla. Talán tényleg béna, és ügyetlen. - Nem játék, pontosan. Az amúgy is az élet – utal a kviddicsre, de most nem ezen kell pattognia. Apja gondolata rémítő, mindenhol van szeme és füle, és ha tényleg elér hozzá is... Nem akar botrányt, ő jót akar, jót akar neki, a csapatnak, a világnak, mindenkinek. Nem érti, mikor ébredt rá erre, mindig is úgy gondolta, hogy egysíkú teremtmény, akit csak a sportja éltet. De talán most tanult meg élni. Talán ki tudja. - Nem tudom beszélhetek-e, de lényegében, ha sose beszél senki, senki sem lenne a tagja – motyogja magának, győzködi magát, fogalma sincs. - Bármiben segítek, tudod jól. De ennek a veszélynek én nem tudlak kitenni. Persze, nem kell csatárnak lenni, elég ha a háttérben figyelnél, viszont ha valaki követve azok után, ha megtud valamit – rázza a fejét, hiszen nincs tisztában az összes helyzettel, csak gyorsan összetette a dolgok azon részét, amelyeket tud, és amiket hozományként hozna a szolgálat. Nagy levegőt vesz, mégsem mondhatja azt, hogy ő nem a férje, aki művelte amit művelt, aki itt hagyta és ki tudja mit tesz. Ő csak egy csapattársa, aki a nagyokkal játszik. - Már egy ideje tisztán látok, Moira. Megszakadok, játszom, de már kilátok a lelátók fölött, hogy nem csak ez van, nem csak az, hogy mindenki mosolyog. És akkor ez is, ami történt... Elég tiszta volt, túlságosan. A rossz és a jó út most egyre jobban kiemelkedik, és nem tudok már csak középen ülni. Amit csinálok, ott, velük, azért van, hogy ti ne szenvedjetek, hogy senki ne szenvedhessen. Inkább én kapjam be az átkot, mint mások. Akármit. Érted már? Sosem volt semmi fontosabb a karriernél és a játéknál, most mégis, kockáztatom. És jól érzem magam – csak fél, fél az ismeretlentől, hogy ő hibázik majd akkorát, hogy a kártyavár összedől végleg.
- Át. Átmentél - bólintok elkomolyodva. Szép is lenne, ha Kevin MacFarlen nem kapná el azt a kvaffot. A számra sem venném többet a sportot, ha ez megtörténik. Mondjuk így utólag átgondolva az ember tök azt hinné, hogy a nyugodt emebrek reakcióideje jóval több, hogy be vannak lassulva, azért nyugodtak. Na, erre ő tökéletes ellenpélda. És remélem... remélem, hogy csak a túlhajszoltság, meg a hajtás miatt néz ki ilyennek, amilyennek kinéz. Ijedten nézek rá, egy nagyot dobban a szívem, aztán hevesen kalapál megint, lehunyom a szememet, összeharapom az ajkaimat, és veszek egy nagy levegőt, hátha lenyugszom. Minden megnevezetlen utalást úgy veszek, mintha rá vonatkozna, és mindegyiktől pánik- és bőgőroham jön rám, kétségbeesve igyekszem nem elveszteni a kontrollt ismét. Csak... csak fáj... minden fáj... baromira fáj... - Ezt még csak ne is emlegesd, Kevin... Ne is emlegesd... Ő nem... nem fog oda... Mindegy - fejezem be zavartan. Van valahol, a meccseken kívül Merlin tudja hol, és nem tudom megakadályozni, hogy valami hatalmas hülyeséget csináljon, nem tudom megvédeni, csak azért, hogy ő megvédjen engem... minket... És közben kurvára bűntudatom van: Gaia miatt, Herk miatt, minden miatt... Rohadtul nem fogok sírni, rohadtul nem fogok ma is sírni! Válasz nélkül hagyom, el akarom kerülni, amit el lehet. Kivannak az idegeim, és ha megint szétesek nem tudom hogy rakom ismét össze magam, vagy más hogy lesz képes rá megint. - Bár csak ennyi lenne! - mosolyodom el keserűen. Hogy felkelünk eljárunk edzésre, edzőtáborba, meccsekre, és ez kitöltené, teljessé tenné az életünket, de mára mindenkinek egyértelmű, hogy ezen valahol túl van az, ami az élet, és nem merül ki csak ennyiben, ez már csak egy játék, ahol még azok lehetünk, megpróbálhatjuk, akik régen, ahol elbújhatunk az ÉLET elől, amivel helyettesíthetjük, és aztán eljön a pont, amikor már nem lehet, amikor szembe kell találkoznunk vele, de még mindig kapaszkodunk, hogy kibírjuk, aztán beszivárog ide is, elkezdi átfesteni, megfertőzni, akárhogyan. Figyelem a vívódását, és bűntudatom van, ezért is. Nem akarom őt is bántani, Leora mondom, nem akarom, de ha nem akarok begolyózni, muszáj, egyszerűen muszáj. Kibaszottul önző vagyok. - De. De ki tudsz Kev, ki kell, ebben segíts, kérj cserébe akármit. Muszáj, érted? Muszáj. - nézek a szemébe, nem tudok jobb szót használni rá. Sóhajtok, és elkapom a tekintetem, a pálya valami messzebbi sarkát kémlelem, meg a szelet. - Burkéktől tartasz, igaz? - mondom ki szárazon azt, amit ő nem. - Kev, nem tudhatok és nem is akarok tudni mindenről. Nem mozdulhatok, meg kell húznom magam, mert... Mert meg kell - harapom össze az ajkaimat. Talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam, éppen halálfalók vigyáznak rám, akik hozzám nem érhetnek elvileg, de arról nincs szó, hogy mást sem bánthatnak, és egyelőre csak eggyel találkoztam, de az is épp elég. Főleg, hogy megpróbált megvesztegetni, hogy csináljam ugyanezt, és ha leadom a drótot, visszakapom Leot. Szégyellem magam, hogy megfontoltam, hogy az jut eszeme, el kellett volna fogadnom, és a földön csúszó féreg lennék inkább, aki legalább nyugodt, hogy mellette van, és inkább úgy és azért őrülnék meg. Mert szégyellem magam, amiért nem álltam kötélnek büszkeségből, akármiből, mintha azt mondtam volna: nem szeretem eléggé. Nem tudom melyik fáj jobban. - Nem olyan éles a határ jó és rossz között, mint ahogy gondolod, van, hogy nem válik el egymástól a kettő, más szemmel másként látod, mindenkinek megvan a maga igazsága, minden összemosódik. Sosem fogsz tisztán látni, mert lehetetlen - mondom keserűen életem nagy tanulságát. Példázhatja Leo, példázhatom én, bárki, ezer meg egy esettel, amiket valaki már megtörténtük előtt beskatulyázott, hogy jók, vagy rosszak, csak a körülmények féynében nem veszi senki górcső alá. - Eddig is értettem, Kev, ezt eddig is értettem - erősítem meg. - Nem is sejted mennyire - motyogom iskább csak magamnak. Legalább valaki boldog ebben az átkozott helyzetben. Mármint azt hiszem értem őt, végre tehet valamit, azon túl, hogy minket tesz helyre 6239. alkalommal. Kevin túlbuzgó és maximalista volt világéletében, amennyire én ismerem, úgyhogy most a legtöbbnek akar segíteni e lehető legjobban, amíg meg nem szakad a feladatban. És én is erre kérem... Önzőbb vagyok, mint valaha. - Kevin... Feleség vagyok, és... és néhány hónapon belül anya... Meg kell védenem őket. És akit csak tudok még. Felelős vagyok értük. És ahogy mondtad, inkább én kapjam az átkokat helyettük. Te is érted? - Kell, hogy érts, ha ugyanezt érzed. Részemről inkább visszamennék, hogy csak a karrier legyen és a játék, abba még nem őrültem bele, és ennyi felelősségem sem volt soha, vagy nem éreztem ilyen formán a súlyukat, de semmilyen időnyerő nem tud ennyit visszapörgetni. - ÉS ha te nem segítesz ebben, nem tudom ki fog, akkor kénytelen leszek egyedül kitalálni valamit, és az nem biztos, hogy jól sülne el... - vagy lehet addig szimplán megőrülnék. Tényleg Kevin az utolsó mentsváram. - Segíts Kevin, segíts. Kérj akármit, csak könyörgöm segíts - ez is egy történelmi pillanat, és erre sem vágytam soha.
music ∆
I solemnly swear
I am up to no good
Kevin MacFarlen
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
andrew garfield
»
»Szer. 3 Ápr. - 18:17
- Szuper! Megijedtem, hogy mehetek taxisofőrnek – mert igazából a mugli autók nem is olyan rosszak, tök bejön neki, minden mágia nélkül, látott párat, amit szívesen meg is venne, talán meg is fog, majd kicsit később, hogy fogják már arra, hogy öregszik, sok a pénze, meg hülye, hogy ilyeneket vesz. Nem normális, hát ebben semmi varázs, de neki pont az a jó benne, meg hogy szép és formás. Inkább beszélne neki erről, az autókról, amik szépek, vagy a kiállításról, ahol nemrég járt, mint a normális emberek, vagy a zenéről, és nem kéne azt a kétségbeesett pillantást látnia, amit jelenleg. Hát igen, nincs most formában, de inkább tényleg az a legnagyobb súly ebben, hogy most szállt le, még a tusolót sem látogatta meg, csapzott és hát edzett. Minden tagja sajog, de ez édes fájdalom, amikor a földön edz, mert igen, szokott ő itt futni is, súlyt emelni, meg minden, hogy karja erős legyen, ujjai is, ne tompuljon el egy pillanatra sem. Földön és levegőben, idelent mégis kellemetlenebb, mint gondolná. Nem akarja, hogy sírjon, bármi miatt is, de nem könnyű, így nem, hormonok tombolnak benne és egy kisebb pokol körülötte, valahol örül, hogy nem úgy kereste meg, hogy haját tépi, toporzékol, és megőrült. - Súlya van annak, amit tett, veled is! Nem hagyom szó nélkül – mordul. Ő itt a védőőrizet, aki kiáll mindenkiért. Lehet felebaráti szeretete Moira felé megvédi attól, hogy cellába dugja, de hogy biztos beleveri a fejét valahova – ami ritka, nagyon ritka – az biztos. - Ne legyél most se miatta, se miattam ideges, neki ártasz – pillant le a pocakra, nem ér hozzá, illetlennek találja azt, amikor mások ilyet tesznek, az mégiscsak az ő része, mindenkinek van sajátja, még ha lakó nélkül is, szóval nem nyúl ki, csak le és majd fel néz rá ismét. De ennyivel még nem lett sosem jobb semmi és könnyebb sem, továbbra is az a téma, amit normál esetben nem is kéne feszegetni. Kicsit feszült sóhaj hagyja el ajkait, változtatja a súlypontját, ahogy lábain áll, vagy épp a karját vakarja. Ne értse félre senki, nem Moira és személye idegesíti, inkább az, hogy ebben a helyzetbe kellett keverednie. - Ha aznap éjjel ott vagyok, megállítom ezt. Ha ott tudtam volna lenni, most te nem sírnál, én nem akarnék üvölteni. Érted már? Bűntudat, és meg kell tennem mindent, amit csak lehet, beleértve akár azt is, mi lesz ha meglátom – mondja ki, mit kerülgesse most itt a kerülnivalót. Játszanak akkor egyenesen, ő is úgy nyitott, akkor ő is kiadja. Hangosan kimondva nem is olyan kellemetlen és nehéz, kényelmesebb lesz a lelke, ha jobb nem is. Tényleg jó, ha hangosan beszél róla. - Nem, nem teszlek ki titeket, felejtsd is el. A nevedben eljárhatok, és ennyi. Ennyi a muszáj – lelketlen dög lenne mindenki szemében, és nem, azok ott, ha ép eszük van, nem is engednék. Ki engedné? Nem azért, mert nő, hanem mert állapotos. A csatatérre sem mennek terhes nők. - A fenét félek tőlük, rosszabbak is születtek és élnek náluk. Titelek féltelek egyedül, mármint téged és a babát. Mi is lesz, mit tudni? - szövi bele a kellemesebb témát, miért ne most, mintha csak arról kellene beszélni, milyen az idő, aztán utána vissza a rendes témához, valami kegyetlenhez. - Meg kell? Veszélyben érzed magad? - és most mint Rendtag beszél, komolyan, kutatón, sokan érzik magukat veszélyben, vannak, akik csak beképzelik, de akkor is foglalkozni kell vele, mert muszáj, mert mindent ki kell és le kell zárni, aki pedig tényleg veszélyben van, el kell rejteni, megvédeni, vagy csak megnyugtatni. Sokszor nem lehet semmit sem tenni, mert nem könnyű vagy nem szólnak, de ő itt elszólta magát és felfigyelt rá. Majd biztos megbánja, de visszavonni már nem lehet. De most újra Kevin, ha csak egy pillanatra engedte el. Mordul aprót, ne most oktassák már ki, most már önálló, nem kell terelgetni, felépítette magát és azon túl is. Szóval, látni fog, amit csak kíván. Mindenki érti, mindenki fogja. Nem biztos az. - Nem, nem és nem, nem ezt mondtam – heves fejrázás. - Te ne kapj semmiféle átkot, inkább én, vagy más kapja, oké? Igen, anya leszel, és most ha te kapod, a gyerek is kapja. Nem tudsz vigyázni magadra így – szusszan egyet. Oké, jó a mártírszerep, de most nem és nem neki. - Segítek, de mondtam, hogy. Átveszem, cipelem, neked pedig az lesz a dolgot, hogy vársz rám, a híreimre, a szavaimra, bekötöd a kezem ha elvágja valami és ennyi. Te nem mész terepre, én megyek oda, bekapom tövig az átkot, és lenyelem. De ha most engedem mindazt, amit kérsz, azt mondom oké és behunyom a szemem, akkor vessem is le magam a seprűről mert nem érdemlek semmit, sem életet. Ne kérd, hogy legyek lelketlen, nem kérheted...
Kezdőlap
