Nagyon sokáig nem szólalok meg. Percekig, óráknak érződő percekig maradok a tenyerembe temetett arccal, miután lerogytam a kredenc szélére. Aztán egy idő után csillapodik a gondolatrohanás, meglassúdik a pulzusom, visszabillenek a józanságba, és egy sóhajjal felemelem a fejem.
- Elragadó ez az istenkomplexusod, Polina – szólalok meg végül az anyanyelvemen, ami nem ismeri a különbségtételt egyes szám második és többesszám második személyű megszólítás között, mint a tiéd, ti még egy pőre igeszerkezetbe is képesek vagytok belesűríteni a konok viszonyrendszereiteket. Mégsem közvetlenebb most az angol, épp ellenkezőleg, nagyobb távolságot húz közénk.
Megrázom egy kissé a fejem, a merengőre nézek, aztán az arcodra nézek kutatva. Az oroszul gondolt gondolataimban már keverednek a személyes névmások, csak angolul tudsz egy szimpla you maradni. Sem nem túl közel, se nem túl távol. Sem túl a katedrán, sem a mellkasomra simulva.
- Azt akarja, hogy ültessem vissza magamba az emlékeket, és érezzem a fájdalmat és a vágyat, amikor magamra hagy? Ennyire hiú volna? – lépek közelebb, és megérintem a kezét, magamhoz húzom a karodat, végignézem a rajzolatot, és várom a robbanást, de nem történik semmi. Reszketegen engedem ki a tüdőmbe rekedt levegőt, most már tényleg nyugodt vagyok. – Nem egésszé tenne, hanem hiányossá.
Most tudom, mit miért tettem, vagy legalábbis, kikövetkeztethető. Láttam. Még ha nevetséges is volt kívülről, a vonásaimat viselő férfi extatikusan imádta ezt a lányt és alighanem annak bizonyítékát látta benne, hogy Isten megbocsátó és gondoskodó Mennyei Atya. Nyilván annyira hinni akarta ezt, hogy képes volt mindazt a szennyet elkövetni, amit elkövetett, amit a lány maga sem gondolna erőszaknak, de mégiscsak az volt. Úgy tűnik, internalizált, útkereső hitemet vallási tébollyá tudta duzzasztani a legföldibb bűn megélése.
Igen, láttam; de nem tudok azonosulni vele. Nem voltam jelen. Nem én voltam, aki kifűzte hátul a ruháját, nem én voltam, aki lefeküdt vele, nem én voltam, aki feleségül kérte, aki elmenekült, aki aztán mégis jogot formált, és aki végül inkább meghalt volna, mintsem hogy elvegyék tőle pont ezeket az emlékeket – aki ezáltal meghalt. Láttam, de nem tudom, milyen érzés, nem tudom, milyen a bőre a nyelvemen, a bőröd, az ajkad, a melled, a nemi szerved szirmai, nem tudom, milyen az a csók, ami után úgy néztél rám, ahogy ezekkel a szemekkel már egészen biztosan nem lehet. Éreztem az illatodat, de nem tudom, milyen érzés elélvezni és nem kihúzódni belőled, csak az arcodhoz szorított arccal hallgatni a lassan megnyugvó szívverésedet, amint felkúszik a nyaki artériáidba.  
Micsoda gyűjtemény ez a merengő; támadhatatlan tanúságtétele annak, ami tehát volt, és már mindkettőnkben halott. Kívánlak, szinte azonnal kívántalak, ahogy megláttalak, úgy tűnik, ez emlékeken felül való, talán puszta vegytan, semmi magasabb rendű. Kívánlak, a húst, mert gyönyörűnek látom, töredezett földi valódban is erősnek és félelmetesnek tetszel, de nem tudok úgy nézni rád, olyan pogányul bálványimádóan, mintha a napba néznék - és nem is akarok. Én már választottam függőséget, és te ijesztőbb vagy, mint a testi leépülés kiszolgáltatottsága, ijesztőbb, mint a demenciámmal szép lassan elveszíteni önmagamat.
- Elhiszem, hogy szerettem magát. Tudom. Láttam. De - megvonom a vállam, és a tárcámért nyúlok – nem akarom visszakapni azt az érzést, Polina. Még akkor sem akarnám, ha magától remélhetnék viszonzást, amelyet nyilvánvalóan nem remélhetek. – Újra megtörlöm az orrom, és a számba illesztem a cigarettát. – A puszta lehetőség, hogy valakit ennyire szeressek, hogy erre képes legyek, nos… - kattanás az öngyújtóval, egy slukk, előrehajolok, míg kifújom a füstöt, és egyenesen az élettelen, szikla- és églényegű szemedbe nézek – ez a legvérfagyasztóbb lehetőség, amit valaha láttam.

Egy pár másodpercig csak nézek rád szinte döbbenten, megilletődötten legalábbis, aztán felnevetek, a nevetésemben valódi derű ez az önmagam kárára szóló káröröm, hát persze, nincs hosszúra szabva, és az emlékek helyreállítása alighanem még inkább meglódítaná a homokórát.
- Már kezdem érteni, mit ettem magán. Micsoda egy spiné. – Megcsóválom a fejem, önkéntelenül váltok megint angolra, az ember csak a saját anyanyelvén lehet ennyire magabiztos, hogy kedves szavaidra viszonzásul egy olyan jelzőt válasszak, aminek minden szinonimája ocsmányul hangzana a tiéden, de a sajátomon mégsem tűnik sértőbbnek, mint felhívni a figyelmem rá, hogy épp haldoklom. – Nehéz lenne elfelejteni, főleg, miközben azt várja, hogy robbantsam darabokra a maradék ép elmémet… is.
Megbicsaklik, megrekedtesül a hangom, ahogy a karomba marsz, igen, ez biztos, hogy kezdettől és folyamatosan működött közöttünk, csupa libabőr vagyok, morranva szívom be a bőrödről felszálló párát; de ahogy a szemedbe, nem, a szemébe nézek, félbemarad minden, ami elindult bennem.
- És az iskola, amiért ott akarta hagyni – azt a férfit, aki határozottan nem én vagyok – ott akart hagyni? – kérdezem végül, azt már tisztáztuk, hogy sem a férjét, sem a kölykeit nem tekinti kötelességnek, én is unom folyton ráolvasni a dolgot.
Megint el kell vigyorodnom a kérdésen, de már nem nevetek fel, megint csupa önirónia a néma harsanás, hát persze, én vagyok az istenfélő megrontó, jaj, te kicsi halott szemű asszony, hát könnyű dolog hinni egy olyan istent, aki tizenöt éves lányok szerelmével halmozza el az embert.
- Istent és a Felixet hagyjuk ki ebből. Ember vagyok, nekem nem kell hajszolnom az emberit.
Mindazonáltal kíváncsi vagyok, persze. Ezt nem is leplezem. Nem emlékszem, hogy valaha olyan igazán szerelmes lettem volna, nem is tartottam magam erre alkalmasnak. Érdekel, milyen érzés – ahogy az ember azon is elgondolkodik néha, milyen érzés lehet leprásnak lenni vagy infarktust kapni. De az a férfi az emlékekben valaki egészen más ember volt. Vajon az elmúlt fél évnyi emlékeim megtartanák ezt az önmagamat is, ha visszavenném az emlékeket, és képes volnék tenni ezt anélkül, hogy végképp elfolyósodjon az emlékezetem? Élvezném és viszolyognék egyszerre a bűneimtől, vagy egész egyszerűen feloldódna az, aki most mindezeket gondolja?
Nem ért engem ez a lány, és nem is akar.
- Ez egy nagyon szép gondolat, Polina, csak azt nem értem, mi közöm van hozzá nekem… leszámítva persze, hogy én vagyok az, aki megrontott, elhagyott – bár kikosaraztál –, aztán elrabolt és házasságtörésre kényszerített. – Kibaszottul bosszantó tudatában lenni egy olyan bűnnek, amiben biztos vagyok, hogy nem követném el. Dühítő. Ez meg már egy lista, nem is egy. – Rendben. Mondjuk, hogy jogod van ehhez a követeléshez. De ettől még továbbra is igaz, hogy ha visszaültetem őket az elmém jelen állapotában, nagy valószínűséggel búcsút mondhatunk az összes emlékemnek, beleértve ezeket is. Át kell gondolnom.