Lassan de biztosan peregnek a naptár lapjai, az idő csak nem áll meg senki kedvéért sem, még a legnagyobbakért sem. Legnagyobb problémáim ismét a tananyagok befogadása és a gyakorlatok nehézségének gyönyörei. Átlagember maradtam, akármi is történt és akármi történik odabent. Sőt.
Bolond álomnak tűnt minden, és annyira zúzalékosnak, hogy még gondolni sem gondoltam rá. Talán elmém felfogta egyfajta vereségnek és elásta addig, ameddig kényelmesebb nem lesz. Felőrölt a saját kis világom semmissége, a gépezet, amelybe készültem beolvadni és eladni magam. A mókuskerék olyan dolog, amelyből kiszállni nehezebb, mint benne megmaradni. Noha sosem vágytam olyan életre, mint a kalandregényekben, vagy épp a jelenünk hőseinek mindennapjaiban történnek meg. Elfogadtam, hogy nem leszek ünnepelt a nevem miatt, se nem más miatt. Unalmas, tudom, még magamnak is, mert hát, nemigen akarok megfásult nyomorult lenni igazából. Nem sokat gondolok a szüleimre, de néha sikerül. Anyámról több emlékem van, de azokhoz jót nem társítok, inkább apám sorsa az, amely jobban kíváncsibbá tesz. Vajon ő is képes volt arra, ami benne forrong, és amely túllépett rajta, hogy aztán vesztét okozza? Vagy egyszerűen csak szerencsétlen volt, és minden plusz nélkül zuhant a verembe? Talán lassan elérek arra a szintre, ahol már túllépek gyermeki sértettségemen, és felkutatom, amit csak lehet. De... ez nem mostanság lesz, a talaj túl ingoványos.
Aztán apámról szép lassan, a szabadidőmben felszabaduló agyam másra kezdett emlékeztetni. Mikor nem vettem észre magam, ujjam között apró lángot táncoltattam, otthon többet húztam elő, még gyertyákat is vettem, hogy azokkal szórakoztassam magam. Tiszta őrület... Akármennyire voltam aznap éjjel, lassan visszaért minden. A monokli már alig, majd végül még annyira látszik, előbb felejtettem el, mint azt, amit a nő tett velem. Pedig, úgymond, semmi sem történt. Nem a csók maradt meg, nem arca, vagy bármely tagja, hanem az, amely belőle áradt. Azóta sajátom is csendesebb, mintha duzzogna, hogy nem mehet új kalandba, hogy visszatartom, ha már egyszer úgy elengedtem. Megízlelte a szabadságot, és most menne, a vakvilágba. És életemben nem sokadjára, úgy döntöttem, menjen.
Se cím, se semmi. A környék és a ház még csak-csak meglenne, kivéve, hogy errefelé minden olyan egyforma, de úgy döntöttem, a barlang olyan hely, ahol tényleg a végzetem lelhetem. Nem is vagyok olyan, aki virágcsokorral csenget be, és aztán meglepődik, miért pörkölik le a szemöldökét. Ó nem. Nyíltabb helyszín kellett, ahol az én, még igencsak ingatag és gyávább felem sem érzi magát sarokba szorítva, mert úgy tán nem lobban és robban akkora hanggal. Na de, hol kéne ezt keresni? Kérdezgetni felesleges, csak a keresztnév rémlik, az meg, egy ekkora városban lószart nem ér, viszont volt egy aduászom, a kocsma. Ezt nevezik úgy, hogy kellemest a hasznossal, kocsmatúrára indulni már jobb érzés, mintha könyvtárat kellene kutatnom, nemde?
Hosszú idő, és túl sok hely. Belefutottam egy igazán sötét helybe is, amelyről talán életem végéig inkább nem is kívánok beszélni, de pár napja úgy hiszem, megleltem a helyet. A találkozó óta igencsak eltelt idő alatt nem váltam rögeszméssé, nem kell aggódni attól sem, hogy vele fekszem és kelek, az életem folyt tovább, és a plusz időkben, amikor a kedvem úgy hozta, feldobtam magamban a témát. Szabadkozom, de így volt. Csak kíváncsi voltam, kíváncsi vagyok. Mire is? A tekintetre, mikor meglát. Kisimulva, józan ésszel, és immáron „bölcsebben”. Aztán eltűnök az életéből, mert belátom, talán minket tényleg nem társas lényeknek teremtettek. De úgy vagyok vele, miért ne?
Kellemes hűs este, se nem korán, se nem későn, a nap már lebukott, az eső sem esik, de igencsak lóg a levegőben, talán út közben kap majd el. Nincs nálam sok minden, Aiden behúzott öngyújtója, a pálcám, és persze pénz. Nincs is többre szükségem. Vagy szerencsém lesz, vagy nem alapon közelítem meg a helyet, taxival, mivel nem érdemes csak úgy feltűnni a semmi közepén. A környék nem annyira vészes, mint számítottam, az eső valóban elkapott, így kissé ázott verébként érek az ajtóhoz, és lököm be azt. Magabiztosan lépkedem a pulthoz, ha itt van és emlékszik rám, nem azt a panaszkodó ficsúrt látja, aki akkor hajnalban betévedt hozzá. Visszavettem az álcámat. A kabátot a bárszék apró támlájára hajtom, felülve pedig, végig sem nézem a kínálatot, sem az arcokat.
- Egy dupla whisky-t kérnék, tisztán, jéggel – nem mondhatni, hogy kivártam a sorom, mellettem egy fogatlan alak dühösen cisszen fel, hogy elvettem az előnyét. Hát hol érdekel, és ezt a tekintetem is elmondhatja, meg inkább csuklik kettőt, és tovább bámulja az üres korsóját.

Azért ekkora tömegre nem számítottam, be kell valljam. A többiben is voltak, na de ennyire... Biztos valamit ingyen is osztanak, vagy a közelben nincs más élhető ivó, azt is el tudom képzelni, miféle rosszarcok vették birtokba a másikakat, hogy ezt kellett választani. Nem szeretem a tömeget, ahol szinte hozzám préselődnek, a nyakamba lihegnek, sőt, az egyik barom még mellettem is óbégat, így aztán örülhetek, ha a végére nem leszek süket. Persze, én és a hülye ötleteim, ugyebár, alacsony emberbíró küszöbbel a tömött kocsmában, csak azért, hogy lássak egy csajt, akivel semmit sem akarok csinálni, csak jól meglepni. Vagy valami olyasmi. Persze, totál megéri. Sóhajtok egyet, és szinte érzem, ahogy minden ruhám és hajszálam beveszi ezt a kellemes illatot egyhamar, hogy otthon majd órákig feküdjek a kádba, hogy lemossam magamról, a ruhákat meg, mint a menő történetekben, elégetem egy szusszra. Biztos örülnének neki a szomszédok, ahogy a gangon, vagy az erkélyen teszem ezt és biztos nem feltűnően másra utal. Jó, ennyire nem drasztikus, csak elsőre túl intenzív minden, a helyek, ahova én járok, ennyire nem... leéltek és a vendégkör is inkább az én korosztályom. De nem finnyákolok, csak magamban, miközben végignézek rajtuk, egy-egy hozzámérésnél meg még apró fintort is vágok, alig észrevehető és hamar elillan. Elvégre, nem lehetnek mindenhol elit vendégi kör, öltönnyel és fényesre sikált cipővel. Én sem vagyok az, többek között, farmer, egy póló és a tornacipőm van rajtam jelenleg. Semmi feltűnő, semmi szegecs, amik egyeseken lógnak, a láncot se raktam fel az oldalamra, amit szeretnek póráznak nevezni. Ékszert meg még annyira sem hordok, még az órám roncsiról is lemondtam. Így aztán végképp nem tűnök ki sehonnan sem. Azonban mégis.
Észrevett. Ó de még mennyire, és nem csak egy rá hasonlító csibe az, hanem pontosan ő az. Gonosznak is nevezhető vigyor ül ki ajkaim szegletébe, amint az apró lángocska útnak indul, és az alkohollal elegyedve szépet lobban. Hogy félnek tőle! Pedig ez nem éget, egy pillanat az egész, semmi több, el is illan. Mondhatni. Amíg ők kiabálnak, én jót röhögök rajtuk. Most nem félek, pedig, semmi nem garantálja, hogy jól sül el a kis ötletem. Sőt. Ha a múltra alapozok, de nem kötelező. Nem kell mindig félni. Nem lehet azt mondani, hogy nem gondolkodtam azóta. Nem mondom, hogy gyökeresen megváltoztam, mert ahhoz ennyi idő kevés, de igyekszem valamire.
- Hmm? - emelem meg a fejem, eddig röhögtem, most ideje túlbeszélni a hangzavart. Ha tovább ordít a fülembe ez a fogatlan, leütöm, annyi biztos. De egyelőre kezem a pulton pihen, nyugodtan, lángok sem ébrednek, mondhatni, kellemesen dorombol a motor odabent. - Hát, azt, amit kedves... vendégeid. Iható, enyhén felvizezett pancsolt szeszt. Meg talán egy-két jó csajt, de úgy látom ahhoz szar kocsmába jöttem – túrok a zsebembe és pakolom le a pénzt rá, hogy megkaphassam az italom. Ó, látom amit látok, ó de nagyon. Nem örül, és én ezt akartam látni. Tehát nem felejtett el. Ez most jó e vagy nem, az már részletkérdés, nem feszegetem. Az italba kortyolok és hát... nem is vártam mást, ez nem a márkás italok üzlete. Mindegy, csóró gyerek vagyok én, megiszok bármit.
- Na és, hogy vagy, kedves Dawn? - nem vonulok át asztalhoz, jól érzem itt magam, még ha bele-belerúgnak a székembe. Kibírom.

Ujjaimmal a kemény falapot kocogtatom, lábam pedig a zene ritmusára jár, az mondjuk egészen tűrhető is, csak ehhez a néphez még talán halk is. Komolyan csodálkozom, hogy amúgy nem nagyothalló a szabadnapjain, bár, mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj, egy idő után már nem zavarnak a szagok és végül már a hangok sem. Aztán mikor már csendes helyen vagy, az lesz a furcsa. Mondjuk, nem vállalnék itt munkát, annyi szent, noha finnyás nem vagyok, de van, amire képtelen vagyok, és az a vendéglátás. Rövid, véges türelmem és mocskos szavaim mínuszba vinnék a látogatottságot, hamar munkanélkülivé téve. Jobb, amit inkább előre elkerülök, és választok mást, úgyis annyi minden hülyeség van már, még itt, a mágusvilágban is. A bestiáknak káromkodhatok, nem válaszol vissza, amelyikük meg tud, az előtt olyat nem kell mondani. De az még messzebb van, ez még csak az út eleje, talán ezért van ennyire kalandvágyam, és megyek mindenféle hülyeségbe bele, vagy épp mások közelébe. Még mindig zavar a tömeg, nyilván azt hiszi, a szagokkal van a baj, mindig azt hiszik, hogy kényes vagyok, addig, ameddig meg nem látnak nyakig mocskosan, mert épp valahol arra volt kedvem, hogy jól elfekszem felhőket nézni. Hihet mindenki amit akar, mert nem számít, csak az, ami én vagyok.
- Senki nem tiltja, hogy kocsmát keressek. Az, hogy te pont itt dolgozol, az más, merő véletlen – aha, meg hiszi a piszi és többiek. Tény, máshol is vannak pultoslányok, akikkel beszélek, vigyorgok, de velük nem köt össze semmiféle tűz, láng, benső késztetés. Ott más a felállás, itt pedig ilyen, csak épp ez is olyan helyzet, ami totál használhatatlan, mint a lakás, ahol meg túl egyedül és közel voltunk egymáshoz. Hát ez nem megy nekünk, nekem.
- Hja, van elég, tudom. Mondjuk amikben a szektások ülnek vagy a bőrfejűek? Kezd a legtöbb elfajzani, inkább kihagynám – a közelség nem bántó, arcát vizsgálom, kezek nélkül tapogatózunk a másik felé. Ó, hát akkor nem csak képzeltem az egészet, tényleg hat valamennyi mind rám és rá. Furcsa, a hideg ráz ki a tarkómon, de a kellemes formában. Nem moccanok és nem nyúlok ki érte, a poháron pihennek ujjaim, mint a jó gyereknek. Amúgy is egymásnak esnek a bolondok, így csak sóhajtva rázom meg a fejem. Tipikus, amikor már nem bírnak a vérükkel, bár, nem tagadom, én is ilyen állat tudok lenni olyankor, látható volt az arcomon múltkor. Mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem jól állna az, ahol megtanulom, hol van az utolsó pohár és a hazamenetel egészséges párosa. Majd egyszer, most mást kell fejlesztenem. A lángjaimat én elő nem veszem, nyilvános helyen sose tettem és annyi merszem azért nem manapság lesz. Tapsolok párat, mintha szurkolnék valakinek, érdekelne, melyikük orra dagad nagyobbra. De aztán szétválnak, elhúzzák az egyiket ide, a másikat a másik sarokba, a műsornak egyelőre vége.
- Nem csodálom az ingerültséget, annyi biztos. Itt több az állat, mint kint az erdőben – ha hallja, ha nem, nem is az a lényeg. Épp a maradékot kívánom eltüntetni, amikor tenyér csattan a hátamon. Csíp, kihúzom magam, mintha a pohárban karó lett volna és felszisszenek, de nem azért, mert akkora a fájdalom.
- Mi a bánatos jó élet... csapkodd anyádat! – fordulok a másik felé, aki már nem szomjas és akinek talán az elkövetkezendő tíz évben már csak inkább vizet kellene innia. A levegő felforrósodik, és ha a lángok nem törnek elő, ilyenkor emelem a kezem csapásra, ujjaim ökölben de mire megemelném a kezem, Dawn intézkedik. Vartyog valamit az öregnek és az elcammog. Mi a... Utána köpök pár szitokszót, és visszafordulok felé. Hát komolyan...
- Kösz... - azzal megfogom a poharat és lehúzom a tartalmát, ha már csak úgy adta. Aztán, ha már annyira jól megy, cigarettát biggyesztek az ajkaim közé, és hamarosan füstöt eregetek. Az apró lángocskát már tökéletesen el tudom rejteni. - Mikor zár ez a kupleráj?

Látványosan nézek körbe a kijelentésére, mintha keresnék valamit vagy valakit, akármi árulkodó dolgot, amelytől ez az emlegetett helyek szintjéhez illene. Megvonom a vállam, majd visszapillantok rá.
- Áhh, jobb, még így látatlanba is – csak nem tévedek akkorát, mint nem kellene. Jó, most minden más, talán jobban csipkedem mint kellene, de alapvetően nem vagyok a legaranyosabb figura, messze áll tőlem ez, ritkán asszimilálódom a másik félhez, ha megéri, akkor megteszem. Hogy itt mi áll fel, az egy jó kérdés, egyelőre az is-is kategória mozog bennem, vagy talán az paprikáz fel, amely a lakásban is előtört belőlem. Nem hiszem, hogy nem érzi, főleg nem akkor, amikor idehajol. Megforgatom a szemeimet kissé, és legyintek.
- Nem a hely sok, hanem az, hogy hatvanadszorra akarják kirúgni alólam a széket – meg a tömeg. De ki szereti a zsúfoltságot? Vannak olyan szórakozóhelyek, amiket inkább gyújtanék fel, mintsem oda egyszer be is menjek. Egy szilveszteren sikerült elkeverednem valami otthoni dologra, ahova embert hívtak meg, hogy még az udvar is kicsi volt hozzá. Ott bukott ki belőlem még az erő, amikor már nagyon kicsi helyre kerültem, és minden idegesített, zavart. Persze, felfogták valami iszonyat bulikelléknek, aki megégett, csak az üvöltött, de talán fel sem fogták, mi is volt az pontosan. Azóta szerencsére már sokkal jobban tudom korlátolni, így nem kell félnie egy piabogárnak sem, hogy a pokol tüzén pörkölődik meg a föld felett, azt se mondom viszont, hogy tényleg élvezem. Nagy sóhajjal eresztem le a vállaimat, és kortyolom az italt, adjunk egy esélyt a helynek és a népségnek. Bár, az ilyen csapkodós fajtákat kihagyhatjuk, ha nem gond. Vagy nem kell, de akkor én is csapkodhatok.
- Zsír, akkor előttünk az éjszaka – az általa teremtett lángocskát mintha csak megcirógatnám, majd úgy emelem meg a poharat, és mivel nem vagyok az a korán ágyban pihenő típus, kényelembe helyezem magamat. Ez is egy játék, felbátorodtam az italtól, meg attól, hogy nem ölt meg hatszor a tekintetével. Vagy valami olyasmi. Magam se értem igazán, nemigen szoktam csaj miatt ennyit várni vagy teperni.

Kellemes meglepetés, nem több. Mégsem a szar helyek közé kell ezt sorolni, a három óra alatt pedig sikerült valakit fogni, akivel lehet szót váltani. Tipikus kocsmai, minden van benne témák voltak azok, a politikát és mugli sportokat nem nagyon értettem sosem, de ez nem azt mondja, hogy nem tudom úgy eladni, mintha én magam is nézném. Valamennyit valóban láttam is, és elég volt az, úgy néz ki. Vagy már sokat ivott és fel sem tűnt neki. Az idő csak pergett, amennyire csak lehet, nem ittam tele magam, nem vágyom ismét részeg kalandra, amennyire lement, az csak a kellemes, a mosolyát néha előhúzó énemet szedte elő, semmi többet. Nem pattantam fel táncolni, a zenét se nagyon hallottam, már csak akkor, amikor elkezdett a tömeg szivárogni. Ezt élveztem igazán, kényelmesen ülve társalogtam, vagy épp csak hallgattam. Hazudnék, ha bármit is megjegyeztem volna komolyabban szerencsétlen tag életéből, de ezt nem kell tudni, ez a kegyes hazugság.
Nyújtózom végre, az ajtó nyitva, a hajnalhoz közeli friss levegő árad szét a helyiségben, kiűzve az este bűzét. Már tényleg sokkal jobb. Fél szemmel a faliórára pillantok, amikor el is hangzik a végszó, és szedelőzködni kezdenek. Én is úgy teszek, de csak zsebembe pakolászok, nem moccanok, elvégre, én kérdeztem rá arra, mikor végez, nem majd most adom fel. A pohárba újra ital kerül, én pedig végleg felé fordulok, miután körbenéztem a csendes, kihalt helyen. Hát, volt a nyílt térnek előnye, ami már nincs. No de, nem félek.
- Volt társaságom, több is. Mondjuk az egyiket nem értettem a tájszólása miatt, de azt hiszem így is örült annak, hogy bárki bólogatott a szavai. Hogy mit keresek? Gondoltam ha már eddig itt voltam, maradok pár szóra. Nem vagyok én nyápíc, mint aminek hiszel, képes vagyok túlélni egy kocsmában – iszok bele az italba, aminek az elfogyasztott körök után már egyre jobb az íze. Alulértékeltem, általában sörözni szoktam, lehet még az beleférne, de majd... máskor, máshol, maximum otthon. Letéve a poharat, felvont szemöldökkel pillantok rá, majd nevetek. Aprót, de megteszem.
- Te öntötted lelkesen, nem vagyok én ilyen gazdag, mint hiszed! Le is lehet mosogatni? - jó, nem mondom, hogy nincs nálam annyi, ennyire földönfutó nem vagyok, de mondjuk úgy, az jó lenne olyan földi dolgokra, mint az étel. Nem akarok mindig Aiden nyakán lógni, azok meg ott bent még nem akarnak fizetni, majd csak a hó elején. Szóval, talán lehet alkudni, elvégre, ártatlan vagyok és voltam az este.
- Hogy bírod ezt nap mint nap? Azt látom, hogy jó kis műsort tudsz nekik adni, majdnem össze is pisálták magukat.[/color]

- Szerintem semmi szükség rá, elvégre, még mindig nem sikoltozom vagy épp hánytam össze magam – bizonyítani. Hát még csak az kellene, hogy arról is tanúbizonyosságot tegyek, hogy bírom a strapát. Még a vért is, pedig ficsúrnak elsápadtam a sajátomtól is, most meg csak ránézek és semmi sem moccan bennem. Na de itt mégsem folyt vér, és bár abban igaza van, láthatta azt, ahogy a nagy tömeget nem preferálom a legjobban, de ennyi még a legnagyobbaknak is belefér. Elvégre, senkinek nincs kedve ahhoz, hogy jól megtapossák vagy megtapogassák. Figyelem, ahogy lassan de biztosan rakja helyre a környezetet, a szemét szép lassan vándorol a helyére. Én meg mint a kisuracskák, ülve bámulom, még a lábam is lóbálnám, ha létezne olyan szék, ahonnan nem ér le. De persze, az alkudozás bejött valamire, és bár legszívesebben megfognám a felmosónyelet és magam két kezével táncoltatnám, ezzel jól megmutatva, hogy én vagyok az a mágus, akiben ott a spiritusz és mégsem használja. No de nem égetem le magam, meg ha már felajánlottam, nem csinálok segget a számból és megteszem. Tudom, hogy élvezné, ha régimódian, a padlón térdelve kaparnám fel, de hát, szerencsére ezt akkor se tenném ha imperius átkot szórnának rám, inkább beleőrülnék és én folyatnám a nyálam onnantól a padlóra. Előhalászom a pálcám is végül, és ahogy azt tanultam, pöccintek, és bár kissé kacskán, de megindul az a felmosó, szépen rója a köröket. Aiden szerint nem árt a gyakorlás és az se, ha nem rágom tövig a körmöm, ha ilyen apróságokat kérnek tőlem. Tény, kényelmesebb az, ami biztos, takarítani azonban a lakásban is kell, így ez azok közé tartozik, amit ennyivel elintézik. Mert például utálok ágyazni, ablakot pucolni, igazából minden ilyen babramunkát. Lakótársam szerint lusta disznó vagyok, én meg azt mondom, erre tényleg jó, hogy létezik mágia. De felocsúdok a takarítószemélyzet bámulásából és arra pillantok, aki beszél hozzám.
- Akkor ez még amolyan védett hely. Elég jól jön manapság, talán nem lesz másképp. Mármint... ne érts félre, én lennék az utolsó aki ilyen helyeket feldob – amúgy is egyre hangosabban fújok a minisztérium újabb hülyeségei miatt, szóval felőlem mugli-származásuakat is rejtegethet bárki és bárhol, nem látok és nem hallok. Kényelmesen nyújtózva állok fel és mozgatom át a lábaimat, amelyek már meglehetően elmacskásodtak ebbe a pár órába, de hát hely nem volt körbejárni. A poharat megemelve viszem oda a mosogatóhoz és beleteszem, hogy a kis szorgalmas szivacs azt is tisztára suvickolhatja.
- Végtére is, rosszabbnak gondoltam ezt a kocsmáros dolgot. Bár tény, én vagyok az utolsó, aki alkalmas bármiféle vendéglátásra – fordított helyzetben lehet én is a tűzzel fegyelmeznék, csak kevésbé kedvesen. Lehet, ha fejleszteni akarom, el kéne mennem egy hasonló helyre? Veszélyes üzem lenne, fogalmam sincs, hogy most a miféléket mennyire figyelik. Erről majd valahogy finoman utána kérdezősködök, ha megtalálom az embert hozzá.
- Oké, akkor ideje összeszednem magam – lépek vissza a székhez és lekapva róla a kabátot, belebújok. A kijárat felé indulok, pontosabban a küszöbig, ahol megállva gyújtok rá, és úgy pillantok vissza rá.
- Elkísérjelek hazáig, nehogy valaki illetlenségeket kiabáljon neked? - vigyorodom el, mert hát, ha ezt is tenné, valahogy nem nézem ki belőle, hogy meghatná, vagy épp ne vágna vissza. De hát, feldobtam, aztán pedig, majd elválik, mennyire kér belőle. Ezt most én kezdtem.

A kocsma egész hamar elfogadható állapotba kerül, csakhogy holnap ugyanúgy szétbarmolják. Hát ha még mágia nélkül kéne nap mint nap egy ilyet kipucolni... Megérteném, ha valamelyik alkalmazott hamar a földig romboltatná a helyet. Amint a vödör és a felmosó is jóllakott, visszaküldöm a helyére, és a pálca is oda kerül, nincs egyelőre szükségem rá, mivel a környéken nemigen van már élet, csak mi ketten vagyunk azok, akik még nem a lóbőrt húzzák a kényelemben. Nem mintha ez akkora bűn lenne, valahol most még biztosan délután van, így hát...
- Mint ahogy itt állok. Csak sokan azt hiszik mert a lakótársam aurornak készül és én is járkálok a minisztérium környékén. Meg egyszer azt mondták spicli képem van – idézem fel, mint egy régi, mélyen ülő sértést, de igazából ez még az iskolába hangzott el, amikor sorban dobálták fel a rosszalkodókat, vagy épp csak azt, aki nem volt szimpatikus. Tényleg sértés volt engem odavenni, a gáncsolóátok szép válasz volt rá. Régi, poros emlékek ezek, csak épphogy felböfögtem, már tovább is görgetem. - Amúgy sincs itt mit félteni, még a szesztilalmat se találták ki – egész könnyedén veszem most a dolgokat, meg őt is, megérte, hogy nem mentem le a mocsár szintjére és most aztán megint csak irdatlan baromságokat motyognék vagy lelkiznék, mint a múltkor. Na azt nem. Észre se veszem a mozdulatot, csak akkor ér el az agyamig, amikor kikapja a kezét onnan. Sőt, az érzés is később kapcsol, mintha én már nem is lennék annak részese, amit a szervezetem művel, csak kívülről bámulhatom, mint valami mozit. Kicsit átmasszírozom a kézfejem, nekem annyira ez most nem volt kellemetlen. Persze, nem értem, miért engedte magát el ennyire a tűz, vagyis, tudom miért, csak nem akartam. Olyasmi ez, amit itt és vele nem tudok kikapcsolni, de otthon minden gond nélkül. Miért? Nem mondom, hogy dühös vagyok, most még a feszültség sincs meg bennem, eléggé elengedtem magam, meg amennyire képes vagyok, rendbe is, így hát... hogy ezt hogyan sikerült, jó kérdés. Ő figyel, én pedig az ártatlan őzike szemeit meghazudtoló pillantással válaszolok, nem volt szándékos.
- Köszi, megvan akkor, mi lesz belőlem, ha nem jön össze semmi. Végül is, a pénz az pénz, nincs szaga – ennyire azért valójában nem adom le, kicsit jobb munkára vágyom, ha már ennyire sikerült felküzdenem magam, ha meg minden kötél szakad, akkor már úgysem fogok ezen gondolkodni sokat, hagyom magam sodortatni az árral.
- Majd bejárok ilyen helyekre felmosni – húzom tovább a viccet, de leginkább már az ajtóban állva élvezem a hűvöset. Úgy néz ki, nem fog még esni, a szél pedig apró, épphogy cirógatja az ember bőrét, pontosan elég a felfrissüléshez. Indulásra készen állva figyelem, amint közelebb sétál, és lenyúlja a cigimet. Na, jöhet a hegyibeszéd, már szinte várom, arcomra van írva, szerencsére azonban, ez ma is elmarad. Nem azt mondom, hogy nem értékelem, ha valaki aggódik, csak nincs rá szükségem, úgy cseszem el a dolgokat, ahogy akarom, ebben pedig mindenkinek egyet kell értenie, ha akarja, ha nem.
- Ez megnyugtató, jobban fogok tőle majd aludni – visszaveszem a bagót, és szippantok belőle. A tükör. Na igen, szerencsére, amilyen közel álltam ma hozzá, nem szereztem újabbat. - Külön kitüntetést érdemlek, senki arcát nem vertem be és ők se az enyémet – nem mintha ebből rendszert akarnék csinálni. Hagyom, hogy bezárja az ajtót, és bár nemigen kedvelek manapság így közlekedni, ha muszáj akkor muszáj. Nem mondom, hogy nem vagyok képes rá, ez egyike volt azoknak, amik hamar sikerültek. Talán már akkor is messzire akartam kerülni és motiváltam magam, vagy épp, ha már szárnyaim nincsenek, így repkedjek.
Az ismerős utcaképen eresztem csak le karom, amit fogott, és nyakam kiropogtatva lépkedem előre a cél felé, ha jól sejtem az utat.
- Tanulok, olyan kedves bestiákat fogok kutatni, mint jó magam, ha megérem azt a kort. Mellette pedig ugrifülest játszom a minisztérium csodás falai között. Csupa, csupa unalmas dolog ez, alig várom, hogy vége legyen – az biztos, hogy ha tovább durvul a helyzet, akkor az volt az utolsó, hogy én arra látogattam, és bár Aiden biztos beverné a fejem, abbahagyom én ezt a tanulásdit, de, ez csak vészterv. A kapuhoz közelítve, a csikktől megszabadulva lassulok le, és pillantok fel az épületre. Azt hiszem, jó helyen vagyok, a kapu színe rémlik,meg a kis üveg is, ami még egyben van. Manapság ritka.
- Hát ez így igen rövid séta volt, meg se izzadtunk – pillantok le rá, most nem állok be elé csak megállok a kapu mellett, a libabőr már kissé ellepett. Ez még nem a legjobb, de a legrosszabb sem. - Megint itt. Ki hitte volna.

Ez lehetne veszélyes kombináció is akár, hogy így bebombáztam magam akaratlanul a hatóság közelségével, azt viszont nem tudhatja, én mennyire folytam bele és a véleményeimet sem, amiket hangoztattam az idők során. Mert hát nem mindig pozitív, még így sem, és Aiden sem töri rám az ajtót, ha épp nem kedvességekről beszélek. Nem kell annyira megijedni, elsőre tűnik csak töménynek ez az egész, amúgy pedig egész békés. Nem leszek ettől kevesebb és jobb sem, igaz, nem fogok falakat sem döntögetni. Egy pillanatra tűnt úgy az arckifejezését nézve, hogy menten el is szalad, mert egy ilyen alakkal aztán nem, meg semmit, de végül marad. Jobb is, hisz nem az határoz meg, hogy hol tanulok, ettől független vagyok továbbra is, mindenkitől, a saját utamat nézem csak, senki másét. És ez így jó, még akkor is, ha nehezebb, mert mindig az ilyeneknek az, elvégre, mindkét csoport jobban szeretné a maga oldalán tudni és ha beüt a krach, talán nem is lesznek finom módszereik majd a meggyőzésre. De nekem se a válaszra, annyi biztos.
- Ejnye, hát kinevetsz? - csóválom a fejem, nem azért, mert megbántott volna, ha tudná, én mennyit szoktam magamon röhögni néha, elég viszont, ha az ilyen nyomorokat csak én tudom. Most nem nyúlok le mélyre, nem szedem elő azt a felem, aki unalmas, akit le kell szarni, meg minden. Nem mindig sikerül, pedig most is ittam, most is van egy kis zsizsik a fejemben, mégis, más. Totálisan másképp mellette sétálni és beszélni vele, nem mondanám, hogy minden csendes, de a gépezet odabent nem robbanásig feszül, egészen egészséges. Fura, nem hozom fel, csak elkönyvelem annak, ami. Neki is más, most sokkalta másabb. Oké, szóval tudunk így is létezni egymás mellett, ez megnyugtató, nem kell az örökös harc. Persze, minden lehet csak a látszat, más lehet alapvetően békésebb, még akár nálam is, vagy épp olyan, aki végképp nem bírja a másik szagát, azonban, mint emlegettem magamban, nem keresem fel mindet.
- Csak a kedves értelemben, tudod. De menőbben is hangzik, kicsit ijesztő a hangulata – magam is vigyorgok, amúgy nem is tudom, mi a pontos megnevezés. Olyasmi ez, mint a vérfarkaskór, csak épp nem kellett senki sem ahhoz, hogy ilyenek lettünk. Talán nem számítunk annak addig, ameddig nem szolgálunk rá, mindenesetre, van bestiális erő abban a tűzben. - Valóban? Mégis mennyire? Szeretem az ijesztő történeteket – nem mintha sok időm jutna az olvasásra, de valahogy akkor sem a romantikus könyvek kerülnek ujjam közé. Vagy épp nem a tankönyvek.
Most viszont egy lap sem kell, a gőzt hamar kifújtam, és azért, a szokás kedvéért az ablakocska előtt állva néztem a tükörképemre, és úgy igazgattam meg a tincseimet, mintha muszáj lett volna ennyit szépítkeznem.
- Na, így már jobb is – nem szokásom amúgy sokat törődni ezzel, van, amikor csak ahogy beáll, vagy hátralapítom, Aiden szerint megérett már arra, hogy lenyisszantsuk, én viszont ragaszkodom hozzá, kényelmesebb, mint valami tüsi frizura. A kis játék után pillantok a kezére, amely közelít felém. Akkor ez most vagy a búcsú, vagy valami más. Nem rántom el a fejem, de egyelőre nem is nyúlok ki felé, múltkor még emlékszem, hogy a hirtelen jött érintés nem a legjobb dolog de nem is a legrosszabb. Már így, még távolba tartva is éreztem a kezéből áradó hőt, pár pillanatra lehunyt szemmel élveztem azt, majd ahogy meg is cirógat. A tarkómon borsódzik a bőr, kellemes érzet így, hogy nem azonnal éget, hanem úgymond csak kóstolgat. Az én felem sem támad, most egyelőre kellemesen simul a másik erejéhez, kezem megemelve óvatosan fogok rá kézfejére, én ott simítom meg, nem égetve, még magamhoz mérten is finoman. Szóval, akkor most vissza tudom tartani, játszadozni? Remek.
- Hmm... - mintha gondolkodni kellene azon, ami a válasz. - Szerencsére nem kell korán hazaérnem, így elfogadom azt az italt – mert miért ne. Bár, azért benne van a pakliban, hogy megint úgy végezzük és menekülhetek, de lehet, hogy más vár odafent. Hogy félek-e? Most nem, másabb. Így, amint nyílik az ajtó, elindulok vele felfelé, megint, immáron nem ismeretlenként lakásra. Aztán jöjjön aminek jönnie kell.

Szinte érzem, hogy van ebben a történetben olyan, amelyet nem tudok meg és ott bujdosik a sorok között, de nem húzza elő, lehet azonban az is, hogy jobb ha nem tudom. Mint egy balladai homály, amikor csak sejted a dolgokat, ha tetszik, ha nem, mégsem kaparod addig a lapot, ameddig fel nem bukkannak a betűk. Talán ez is olyan, ami jellemez minket, hogy kevésbé, nehezen vagy épp sehogy sem nyílunk meg, ha a múltról vagy a valóságról, valódi érzelmeinkről van szó. Nem lenne meglepő.
- A kóstoló. Azt nehéz elfelejteni – ha az a kóstoló, képzelem, mennyi mindenre képes még. Tényleg nagyon távol vagyok attól, ahol ő áll, lemaradva, talán mindenki mögött kullogok. Vagy valóban kevesebb van bennem, vagy ennyit ér az, hogy óvatos kívánok lenni, tapogatózom. Mindenkinek máskor jön el az ideje, ezzel tisztában vagyok, amióta csak értelmem engedte, visszafogtam a gyeplőt, nem fogadtam el se löttyöt, se semmi mást, az akarat csodákra képes. Ha ezeket a falakat kezdeném el döntögetni, lehet, hogy nem lenne más semmi sem ennyire békés. Egyelőre, maradjon minden meg olyannak, amilyennek ismerem.
Apró érintések is elegek viszont, hogy a fal mögül nyúljak ki, még ha csak egy kicsit is. Épp elég, épp kellő. Hogy megint mire megy ki a játék, az egy jó kérdés, megtippelni sem tudom, meg felesleges is. Egészen kedvelem azt, ahogy sodor az ár, nemigen tudtam sosem kellően a jövőbe tekinteni és nem is erőlködtem, a mának éltem inkább, annak talán, hogy a holnap mit hozhat. Lehet, hogy könnyelmű vagyok emiatt vagy épp ostoba, de az apró terveim része már megvan, újakat kell felállítani, addig viszont csak ki kell tölteni a köztes időt. Ha így, hát így. Kezét elengedve indulok meg utána, amint az ajtó nyílt, és visszazárva azt, felfele sétálok a lépcsőn. Megint minden csendes, mintha itt senki se lakna rajta kívül, de leginkább az lehet a gond, hogy másodszor is igencsak fura időpontban találtunk ide. Napközben meg másfele járok, a saját életemben és unalmas hétköznapjaimban, a saját terepemen. Mint egy fura második, titkos élet ez, olyan, hiszen nem ecsetelem senkinek sem nagyon, miket művelek éjjel. Persze, semmi olyat, csak ez a mostani helyzet vele az, ami újdonság. A lépcsőn felérve húzom le a kabátom cipzárját, és bújok ki belőle, kezemben cipelve be azt a már nyitott ajtón. A lakás maga nemigen maradt meg, inkább arra fókuszáltam ott és akkor, ami történik, nem arra, hogy milyen szekrény áll a sarokban. Nem pakolom szét magam, hozzá hasonlóan a székre pakolom re a kabátot, és megállva a pultnál, körbetekintek, míg ő pakolászik és keresgél.
- Hmm? - fordulok felé, ez persze felesleges volt, tökéletesen értettem azt, amit elsőre kérdezett. Inkább csak kellett pár pillanat mire összeszedtem az okokat. - Mi nem hagyott nyugodni? Hát legfőképp te és az erőd – veszem el a poharat és belekortyolok. Valóban jobb, nincs miért ellenkeznem azzal, hogy ez valóban a jobbik ital. Ha valóban tényleg ez volt az ok.
- Nincs különösebb oka. Nekem ez új élmény volt, akárhogy végződött vagy ment le, kíváncsi voltam és persze, máshoz nem szaladhattam. Nem azért, hogy jaj, taníts vagy valami ilyesmi. Csak úgy, mert jól esett. Tény, eleinte úgy voltam vele, hogy muszáj, muszáj, ez a mai már véletlen volt, sejtettem csupán, hogy ott lehetsz. Ez van. Nyugalom, nem fogok mindig a sarkadban járni – az már valóban nem én lennék és nem is lennék rá képes. Az italba kortyolva húzom le azt, és teszem a pultra a poharat, majd rápillantok, hogy tetszik a válasz, vagy épp nem.

- Mellesleg, tényleg határozottan finomabb ez a pia, mint a kocsmai – mintha amúgy mondani kellett volna, de hát, ami jó, az jó, nem ellenkezem ilyen kényelmek ellen, semmiféle téren. Ez a bizonyos fokú szabadság pedig aztán tökéletesen hozzám is nőtt. A család teljes értelmében nem nőtt velem, így már ott megkóstolhattam, nem akartak katonás sorba rendezni és ha rosszabb jegyet sikerült szereznem, hát üsse kő, a végeredmény volt a fontos. Nem kísért kiabálás, veszekedés és persze verés végképp sem, így, ha azt nézzük, mondhatni arany életem volt. És aztán ez szépen megmaradt manapság is. Nincs olyan kapcsolatom, amely ne engedné meg azt, hogy be-beüljek valahova, akár enni, akár inni, és hogy azt teszek, ami épp jól is esik. Ó tudom, ez lesz a halála majd a valaha kialakuló komolyabb kapcsolataimnak, hogy nem tudom, hogyan kell az ilyet tökéletesen kezelni. Aztán meg majd jól pofára esek, szóval, ez majd még okozhat gondot. Most viszont abszolút nem, így, nem kell menekülnöm, még nem is éget. Sőt mi több. Meglep minden, mert keményebben, hangosabban élt ez bennem, máshogy, mint ahogy az most történik. Sokkal másképp. És akkor szépen most el kell takarítani ezeket és építeni valami jobbat. Vagy nem?
Ó, hát tetszik neki a válasz. Nagyszerű, ez is volt a célom, titkon, de mégsem hazudtam. Lényegében tényleg gondoltam az erőre, mert néha, mintha éreztem volna ismét a bőrömön a hőt. Aztán pedig felsejlett ő maga is, így aztán, ha nem is a nap minden pillanatában, de olykor-olykor megesett, hogy a kissé ködös emlékeim visszacibáltak ide, még ha minden részlet nem is olyan tiszta. Emlékszem valami vakarcs kutyára, de hogy az most igaz volt-e...
- Valahogy úgy. Aztán kocsma-túráztam és ez kerekedett belőlem – nem mintha akkora alkoholista lennék, de több ivó nevét tudnám felsorolni, mint éttermét, pedig, azok sem nehezek. Ciki, de ez van. Végül is, most vagyok abban a korban, aztán majd később talán én leszek a borvirágos orrú suttyó a sarokban, ha tényleg nem viszem semmire sem. A második töltésbe is beleiszom, de arcom meglepetté válik, ahogy említi a saját igazát. Na ez meglep. Mondjuk, ja. Eléggé felpaprikáztam, azokra pedig a nők jobban emlékeznek, mint bárki más.
- És ez most a jó értelem, vagy a rossz? - lepillantottam a kezemen sikló ujjaira, és bár nem kaptam utána, szórakozottan átmozgattam az ujjaimat, mintha ezzel is és a tűzzel is játszanék. Most valóban se szikre, se láng. Egész ügyesek vagyunk mi, ha akarunk. A kérdések azonban már más tészta, persze, mindenki életében vannak nehezen emészthető pillanatok, a mienkben meg aztán főleg.
- Hát hogy mikor, azt nem tudnám megmondani, de a Roxfort előtt. És hát... igazából, amit én elsőnek hiszek az az, ahogy elégett a szülinapi tortám, mert utáltam a marcipánt. De az igazi, amikor kiderült, hogy gáz van, azt a nappali bánta. Eléggé... fura kölyök voltam, szar éveken túl, szóval ja, eldőlt a gyertya, aztán ahelyett, hogy pici lángocska, vagy épp elaludt volna, szépen táncolni kezdett. Aztán megijedtem, és minden hirtelen történt, de nem volt kutya bajom sem. Amikor azt keresték, hol pörkölődtem meg, akkor kezdtek kapizsgálni. A többi pedig történelem – egy hajtásra lehúzom a maradékot, majd leteszem a poharat. - Hogyan? Jó szarul. Amikor mérges voltam, jött. Nem érdekelt, fegyvernek használtam a hülyék ellen. Aztán pár fejmosás a suliban, az orvostól, hogy benyomnak mindennel és a legjobb barátom sérülése lenyugtatott. Azt hiszem. Hogy mire használom? Hát... semmire. Eddig úgy voltam vele, hogy aludnia kell – sóhajtok egyet, majd megrázom a fejem. Aludni. Jó vicc. Inkább megegyeztünk, hogy nem árt senkinek és én sem akarom magamon kívül tudni. Fura, ezt nem lehet szavakba önteni inkább.
- No és te? Te... sokkal messzebb vagy mint én. Már-már ijesztő mértékben.

- Többnyire azon voltam, hogy a ködös emlékekből kiszedjem a lényeget. Meg arra amit láttam, de konkrétan mire gondoltam... - vonom meg a vállam. Biztos várta a pironkodós dolgokat vagy akármiket de mivel nem jegyzem fel a pillanatnyi gondolatfelhőt, így aztán várhatja a választ. Ja, a rövid távú memóriám néha megveszik, nem arról vagyok híres, hogy mindent és mindenkit fejben tartok, pláne egy találka után, de ő bizony elérte, hogy emiatt ne kelljen aggódni. Ez azonban nem válasz, így megtartom magamnak, nem keresgélek, mert tudom, hogy akkor jutna csak eszembe, amikor már hazafele tartok, vagy épp másnap reggel. Ismét a távot lopja, és ismét nem indulok meg ellenkező irányba. Minek. Ettől még nem robbanok fel, tudomásom szerint, és nem is az első, hogy ilyesmi történik velem. Ó, tudom mire megy ki a játék, azonban jobban bírom a dolgokat, mint ahogy látszik. Elnézem őt, érzem, ahogy finoman dörgölőzik, ér hozzám, mint holmi macska. De továbbra se moccantam, épp elég volt ez a mozdulatlanság mindenhez, pont kellő. Nem vagyok az a büdös paraszt fajta sem, akinek ragasztós a keze és aztán oda nyúl, ahova nem kéne. Vagyis, van az a szint, de olyankor is kell a nyitány. Csak figyelem, szórakozottan, magam is kortyolgatva az italt, vagy csak annak ízét ízlelgetve már. Most nem a részegség a fontos.
- Rosszkor volt rossz helyen, ő látta a sárkányt – és majdhogynem meg is érintette, az meg majdnem felfalta őt. A nyoma még mindig megvan, noha nem kell akkora katasztrófára gondolni, nem olyan sötét az a múlt, egyszerűen minek felemlegetni. Nekem nem esett jól, neki meg főleg nem, így aztán el is temettük, még ha tudom, hogy nagyon is emlékszik rá, főleg ha apró lángocskát táncoltatok kezemen. Nem megyek hát bele, figyelek inkább arra, amit ő mond. Nem kételkedem a szavakban, hiszen nem ismerem. Azt tudom, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, én meg jól tudok hallgatni. Nem vagyok ítész, hogy itt mindent megkérdőjelezzek vagy mit tegyek, így csak aprókat bólogat arra, ahogy életébe avat bele egy kicsit. Hát ha mégse igaz, akkor se számít, a jelen mindig érdekesebb.
- Ó, akkor neked egészen arany életed volt velük. Így már érthető, bár engem se rángattak vissza, csak nemigen volt rá ingerem – vonok ismét vállat. - Tűzvédett? Ez egy igen okos megoldás, le fogom nyúlni – jól jöhet még akármikor, meg ha nem felejtem el. Kissé oldalra billen a fejem, ahogy követem a közeledését, a végén pedig már csak érzékelem azt, mennyire kevés tér szorult közénk. Közelről pillantok szemeibe, majd szavai elérnek. Hatásosabb így, meg kell mondani. Lassan pislantok, mintha lehunytam volna örökre a szemeimet, pedig csak azt dolgozom fel, amiket mond. Ajkai az enyémre tapadnak ismét, és ez már kellemesebb, mint az igazság, úgymond. Szusszanok egyet.
- Aha, tudom. Másokat féltem, nem magam – én ugyan nem suttogok, de nem is kiabálok. Apró csókjait apránként viszonozom, inkább szavai foglalnak le, mintha úgymond megnyugtatni és cselekvésre késztetni kívánna velük. Nem megy az csettintésre, tény, de ennyire könnyen se adom magam. Sosem. Makacs dög, valami ilyesmi lehet a nyugalom mellett, és amellett, ahova a vadállat be van zárva. Kezemmel mégis óvatosan cirógatok fel a karján, majd lejjebb engedve azt, finoman vonom át a derekát, magamhoz húzva, hogy ha ő így, én is. Kóstoló helyett aprón harapva ízlelem meg ajkait, játékos vigyor kíséretében. Mintha nem is figyelnék arra, miket mond, pedig aztán mindent jól hallok. Csak lehet nem akarom. Nem akarom elengedni, vagy tényleg félek tőle? Badarság. Hagyom a játékot, hagyom őt és a csókokat, hogy elborítsanak. Arcomra forróság kerül általa, szemeimet lehunyva élvezem, sosem volt ezzel baj. Továbbra is ott tartom, és egy beálló szünetbe hosszasan sóhajtok.
- Nem tetszene... - senkinek sem. Nem akarok az lenni, magam kívánok maradni. De ha látni akarja... Elengedem. Noha ő nem érzi, én igen. Érzem az ajkairól a hőt, tenyereiről, és érezhető ő is. Most úgy, mint ahogy azon a hajnalon, mikor véletlen egymásba futottunk. Mar, éget, csíp, harap. Nem kóstolgat, megmutatja, mit tud. Elengedem, átjár, bizserget. Ő határozottabb, én is határozottabban teszem. Noha nem bántom, nem szorítom, szabad kezemmel cirógatva, apró szikrákat pattogtatva. Elengedem.

- Három dolgot és egy teljesül? Hajaj, nagyon meg kell gondolnom akkor, mit kérek, de remélem tudod, hogy a zsarolás ezen formája is kész aljasság – rázom a fejem, mintha amúgy olyan rossz dolog lenne amúgy három potyakívánságból egy. De nem mintha ezért csinálnék bármit is igazából, nem mintha kifejezetten erre mentem volna rá. Sőt. Tudom, hogy ezt csak azért mondta, hogy biztosan elmeséljem, hogy megragadja a figyelmet és az előnyt, hogy ne söpörjem be a szőnyeg alá a válaszokat. Persze, sosem voltam a játék ellen, komoly sem leszek, hiszen nem erre ment ki az egész. Valahol meg is lepett, hogy ennyire akarja és még úgymond fizetne is érte. Fura, nem hittem volna, hogy valaha is ennyire érdekel valakit az, milyen is a múltam és aki nem Aiden vagy a családom. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.
- Nem volt semmi különös, és részeg se voltam. Kicsit talán veszett és kimerült, a halálfalók akkor kezdtek el kint tombolni és sikerült olyasvalaki elintézni, akit még kedveltem is. Végül is, mindent összevetve rosszkor történt, rossz helyen. Ahelyett, hogy kimentem volna szétverni valamit, nekirontottam, mert épp idegesített a létezése is, holott nem ártott nekem. Hülye voltam, a sárkány meg éber és bumm... Mindez a suliban, ránk is rontott pár háztárs, ki akartak a végén csapatni. Gyík dolog az egész – legyintek egyet, mert visszanézve csak egy kölyök hisztije volt, vagy épp támadni akartam végre? Nem tudom már, kimerült voltam az biztos, sok emlékem nincs onnan, meggyűrt az a vizsgadrukk, ami másoknak semmit sem jelentett. És gyenge pillanatban böködni valakit, könnyen elveszett az egyensúly. Rég is volt, akkor nem is tudtam ennyire irányítani, ha valami intenzív volt, akkor kapkodott és elő akart bújni. Most már óvatosabb vagyok, tény, de lehet, hogy egy hasonló esetben nem viselkednék máshogy. Sőt...
- Na de a kéréseim... Hmm. Egy háromfogásos vacsora, mesélj  még őszintén a múltból valamit... vaaaagy, gyűrjük meg kicsit a lepedőt – nem, egyik sem komoly, még el is röhögöm. - Hagyd el, nem fontos a kívánság – random dolgok, de édességet és ölelést azért mégsem kérhetek, nem vagyok nyápic, továbbra sem. Meg nem is érdekes.
Az érdekesebb inkább, ahogy folytatódik minden. Vagy épp ahogy elkezdődik. Nem kell ide kívánság meg kérés, úgy néz ki, megy ez anélkül is. A jobbik eset, mintha feszengve néznénk a másikat és nem mernénk megszólalni sem, nemhogy egymásra nézni. Hát ha még véletlen egymáshoz érnénk, hajaj... Nem, azért nekem sem valók az ilyenek. Nem mondom, hogy csak olyan lányokkal beszélek, akik olyan helyen nyílnak könnyen, ahol sokat használják őket, de a cuki, túl rózsaszín távol áll tőlem. Valahol kell a köztes kényelem.
- Na és a csivava? Ha kiabálnék, azt hiszik, az ugat? - nem, azt nem felejtettem el, még lelki szemeim előtt láttam is, ahogy fel-alá futkározik, vagy épp most, hogy itt vagyok mint idegen, veszettül ugat hosszú ideje, amióta csak betettem a lábam. Ha valóban itt lenne se törődnék vele, kapott volna már egy némító átkot, és azt tenném, amit most is.
Továbbra is kóstolgatom, és nem eresztem. Még jó, hogy nincs itt senki, nem adok ingyen mozit sosem. Meg minek. Csak mormogok valami válaszfélét, épp lekötnek az ajkai, de simán elmehet egy okénak, vagy annak hogy bánom is én. Nem kell féltenem, de valahol mindenkivel megteszem. Ha bízok is és hiszek is, akkor sem pusztítok, feltétlen. Látni akar valamit, én értem, és biztosít, hogy nem lenne ellenére. Azonban, olyan mélyre leásni, az már azért művészet. De érezheti a levegőt, amelyet hevítek, vagy azt, mintha odabent a katlan éledne. Ezek mind jelek arra, hogy igenis tudom, mi van bennem, mindig is tudtam, csak bezártam. Elengedem magam, de még annak is vannak bizonyos falai. Többnyire. A berendezést nem gyújtom meg, és őt se égetem sebesre, mégis visszavesz, érzem, ahogy immáron csak cirógat a hője. Tarkómat érintve borzongok meg, ott valahogy mindig ez van, akárki ér hozzá, ajkait pedig a felesleges beszéd helyett kóstolgatom. Aztán, hirtelen felindulásból kapom fel, mintha tollpihe lenne, és a pultra ültetem. Épp elég magas, épp jól tudok megtámaszkodni. Ajkait elengedem, felpillantok rá, és úgy fürkészem az arcát.
- Miért akarod ennyire látni? - tűnődöm el hangosan, azonban, mellettünk, a poharamban lévő ital maradékát meggyújtom, amint ujjammal érintem.
- Ha tűzálló, ha nem, kettőnké már kijut innen és aztán csak hamu marad, semmi több. Felégetni a világot, szép is lenne, de jobban szeretem ha él. Viszont megmutathatom, de teljesen nem itt és talán nem is most. Féltem azt a virágosládát – ujjaimmal ismét a derekát simítom, kíváncsi vagyok, ez megfelel-e, vagy mindenképp el kell engednem magam és az talán még magamnak sem fog tetszeni.

Megcsóválom a fejem, mintha még mindig hatalmas probléma lenne a kis játéka, vagy megbotránkoztató. De nem, most már csak én játszom, majd mesélek, felcibálom az emlékeket és kiköpöm őket. Ezzel persze se elfeledni nem fogom, se másképp kezelni, de meglep, hogy már ennyire jól tudok róla mesélni. Talán mert változtam közben, talán meg az, aki elszenvedte, már rég nem emlegeti és nem is panaszkodik, vagy egyszerűen ott van a nyomorult igazság és az idő valamelyest gyógyít. Nem tudhatom és nem is akarom, mindenesetre, ha valakihez teázni mennék, nem ezzel a történettel kezdeném az életem bemutatását. Sőt, inkább még ki is hagynám.
- Igen, sikerült az is. Valamennyire látszik is neki, szóval ügyes voltam – nem szokásom a csupasz hátát bámulni, de az ilyen csak úgy nem tűnik el, főleg nem ha nem rendes tűz metszette. Azt mondja nem jár fájdalommal neki, már nem, de kellemes sem lehet. Öregkorában majd mondhatja az unokáknak azt legalább, hogy sárkánnyal vívott, vagy valami olyasmi. Nem épp így kívánok emlékeket hagyni magamról, mást pedig tudomásom szerint nem jelöltem meg akaratlanul, de ki tudja, mik történhettek akkor, amikor véletlen érintésből más sült ki, szó szerint. A történetnek vége, visszadugdosom oda, ahonnan előhúztam nemrég.
- Neked sikerült valakit bántanod? - lehet hülye kérdés, lehet nem, inkább az az idő számít ilyenkor, amikor még nem volt ura, nem tudta, hogy ha elengedi a haragot és azt is, akkor mennyire fog visszaütni vagy épp másokat letarolni. Fene tudja, másoknál mi mennyire működik, vagy működött, vagy mi az, amit el akar mondani és mit nem. Mély és sötét titkaim nincsenek, szimplán kevésszer mesélek magamról, bár ez kivételes eset volt a mostani és a múltkori, kicsit megzavart és megrészegített a másik hasonló mivolta, bevallom, de ha normál lenne, nem az, aki, fele ennyire teregettem volna szennyest, kényelmes válaszokkal és sarkításokkal tudtam volna le a múltat és ezeket a részeket. Vagy, itt se lennék.
- Látod, én nem vagyok egy mohó ember, aki mocsok mód kihasznál mindent. Ha visszatér, ha nem, nem most leszek görény – lehet azt hitte, hogy mint sok kanban, ott ül bennem egy ilyen és na majd most jól lecsap, de nem. Nem vagyok szent, mert az se lenne igaz, nem is jó az, ha valaki szent, túl sok a kötöttség. Így jó az, ami most vagyok, vagy valami hasonló. Élvezem, amit csak lehet, és bár a kívánságkosár nem nyílt ki, ismét közel hajol és ott folytatja, ahol abbamaradt. Nem is ellenkezem, újra és újra megkóstolom, a csivaván pedig csak nevetek egyet halkan, abszurd ötlet, de elképzelve túlságosan is jó. Lehet, magam is valami hasonlót követek el otthon, és akkor akár énekelhetek is, nem lesz több szomszéd, aki hallja.
Megtámaszkodom a pulton, de hüvelykujjammal pont elérem a combját, miközben gondolkodik, néha-néha megsimítom, piszkálom, mintha muszáj lenne. Keresi a választ, ez már jó jel, a túl hamar odacsapott valami kétséges lenne benne, olyan tessék-lássak válasz, amivel kibökheti a szememet. Lehet így is azt teszi, csak okosan, nem tudhatom.
- Az kölcsönös, nekem is te vagy így az első – bólintok egyet, hogy tudatosan még nem sikerült senkivel érintkezni. - Értem így már, lényegében én is hasonló dolgokra gondolok, mióta megláttam elsőre. Hogy mire vagy képes, mennyire, meddig mész el, meg ilyenek. De lehet, hogy ez nálunk ez a normális, felmérni a.. az erőviszonyokat – lehet nem a legegészségesebb dolog, bár lehet annál hasznosabb. Nem tudni, csak azt, hogy nem itt kellene megtörténnie, szerintem. Hiába a békés hangulat, vagy az egészségesen szikrázó, duruzsoló hangulat, azért az más, ha ilyet szed elő magából az ember. Külön öröm, hogy nem erőlteti tovább, belátja, lehet, tényleg ez lesz a jó megoldás. Elégedett mosollyal szusszanok fel, akkor meg már totálisan piamentes leszek, így, ha valami kicsúszik a kezemből, azt már nem tudom másra fogni, csak magamra.
- Nem szoktam hazudni és kibújni. Megbeszéljük mikor meg hol, és megjelenek – addig meg lehet keresni semleges terepet, én meg totálisan rendbe rakok odabent mindent, és könnyebb lesz megtenni. Nem is számít, kihúzva magam, egyelőre elnapolva a témát, visszatértem ajkaihoz, immáron bátrabban simítva combjaira, miközben aprókat harapott. Ajkaim elhúzva tőle, kissé lejjebb, nyakára halmoztam pár csókot, és közelebb húzódtam hozzá, magam köré egyengetve lábait, ismét lefaragva minden távot, egyelőre azonban fent hagytam, a kóstolgatás is finomra sikeredik, úgy tűnik.

- Igen, szerencsére. Nincs sok, akik között válogatni lehetne – vannak akikkel néha váltok pár szót, levelet vagy ennyit sem. Elég szegényes a kör, amiben mozgolódom, még ha napközben emberek is vesznek körül. Ez másoknak elképzelhetetlen lenne, nekem meg az, hogy mindig rám nyitja valaki az ajtót, és nekem tudni kell viselkedni. Még a Roxfortban megtanultam, hogy a kevesebb néha több, eleve a ház miatt óvatosabban közelítettek meg, aztán rásegítettem még jobban és máris nem kellett fulladoznom, mint első napokban, amikor mindenki lelkes volt és mindenki mindenkivel szinte pajtás akart lenni. Fura volt, nekem főleg és ki is akartam kerülni, csak épp nem volt egyszerű. Talán már akkor sikerül ilyen egyedül is elboldoguló emberré válnom, és bár ott a lakótársam, nem panaszkodom.
- Bár tény, nem kérdeztem arról sokszor, mennyire örül annak, amit rajta hagytam – sőt, leginkább sosem. Egyike gyáva tetteimnek, hogy nem voltam képes megkérdezni és megkérni, mit érzett és érez. Csak az volt a fontos, hogy ne utáljon meg egy életre és ezzel le is zártam. Valahogy az előttem pihenőről sem nagyon tudom elképzelni, hogy millió emberrel veszi körbe magát a kocsmán kívül, de már volt példa arra, amikor kellemesen kellett csalódnom, nem tudhatom, itt mi érvényesülhet. Nem avat be, védi a kis saját világát, az emlékeit és nem csodálkozom, nem haragszom. Nekem, mivel nemigen vannak nagy dolgaim, nem kell el is ásnom mindent, viszont senkire nem erőltethetem rá azt, hogy ő is így tegyen. Húzza az időt, inkább csókol, mint beszél, és nem mondhatom azt, hogy ez nem tetszik jobban, mint holmi pletykálás. Sőt mi több... Nem is ellenkezem, azt már bizton érezheti, ahogy belemenve viszonozom, nem zárkózom el, vagy épp ahogy nem is húzom el a fejem, hogy addig puszit se, ameddig nem beszél. Ezek gyerekes dolgok, azon meg túl vagyunk, másokra maradt. Elégedetten mormogtam a csókba, amikor végül is valamicskét csepegtetett, épp eleget, hogy elfogadjam válaszként. Tehát nem egyedi eset az, amit műveltem, maximum egy a sok közül, vagy a barátságosabb mese.
- Ám legyen, megkíméllek a hazugságtól, titokzatos lány – eresztek meg egy vigyort, mintha olyan fontosnak tartanám a titkokat. Nem vagyok bántóan kíváncsi, bár éreztem, hogy most, hogy láttam az erőt először, kicsit erőteljesebben sikerült érdeklődnöm, lassan mégis kezdek a normális mederbe visszacsusszanni. Kényelmesebb így, mint faggatózni, inkább játszom így. Nem emlékszem arra, mikor tapadt valakivel ilyen hosszan össze a szám, tény, hogy amikor akartam valamit, azok sem csókcsatába merültek ki, de tény, hogy egyiknél sem éreztem a forró, égető érzést, amely mégsem fájdalmas vagy épp rossz. Talán ez az amiatt tesszük, ami miatt nem tudunk elszakadni, csak röpke pillanatokra. A plusz, amely a mágnes végeit is vonzza. Fura, de mindent el kell kezdeni egyszer, és első alkalomnak, vagyis hivatalosan másodiknak, egészen jó. Túl jó. Valahol valami hiba tuti van.
- Jaj ne kezd ezt – forgatom meg a szemeimet. Utálom a hegyibeszédet, még ha jóindulatú is. - Nem akarom semmissé tenni és sírni sem fogok, mert épp nem kívántam. Nyugalom, nagyfiú vagyok – nem az elszalasztott kívánságokat fogom sajnálni, ha majd életem végére érek, ó nem. Nem is fogok rá emlékezni, valószínű, vagy ha fel is bukkan, el is megy. Nekem sem kerek minden odabent, vannak dolgok, amik nem működnek normálisan, és olyanok, amiket nem akarom, hogy úgy működjenek. Nem tudom, hogy ez most a kór vagy alapvetően ilyenre formált a világ és a történések, amik jellemzik a múltam. Normál esetben sem érezném magam másképp.
- Unalmas az életemre törni? Kicsit ellentmondásos, de egye a fene. Rendben van, meglesz – bólintok egy aprót, elraktározom és majd lehet fel is írom, hogy biztos ne feledjem majd el, ha elérkezik az ideje. Nem is rágom tovább, sem gondolkodom azon, hogy mit és hogyan akar törni, az majd kialakul ott és abban a pillanatban. Arra koncentrálok, hogy most a benső tűz ne égessen úgy, ahogy nem kellene. Sőt. Csak duruzsoljon, kellemesen, összhangban a másikéval, mintha egyként dobogna.
Nyakán elidőzve ízleltem bőre ízét, melegségét, saját magamé pedig kellemesen felhevülve simul ujjai alá. Tarkóm ugyan már nem borítja libabőr, mégis aprón reszketek meg az érintésre. Ide már nem kellenek szavak, az én agyam is elönti az a bizonyos érzet, nem leplezem, nincs mi szégyellnivaló rajta, ahogy a másikba kapaszkodva kívánunk többet és többet. Egy pillanatra húzódom el, engedelmesen kibújtatva tagjaimat a felsőből, és a friss levegő, amely ugyan nem szabad, de valamelyest hűvösebb, kellemesen simítja végig hátam bőrét. Érintésére libabőr teríti el felsőtestem, az egészséges kandúrösztön pedig hozza magával azt, hogy ilyenkor igenis kicsit feszít, már érintése elég hozzá, hogy kellemesen feszüljön. Nem rettegek semmitől sem, ismét nyakát majd vállára csusszanva azt csókolom puhán, combján pihenő ujjaim erősebben markolnak bőrébe, míg másikkal derekánál keresem a felsőrész rését, ahol betolakodva immáron én is csupasz bőrét simíthatom. Forró, ó, szinte marja az ujjam hegyét, mégis, újra meg újra odanyomom, nem tágítok. Sőt. Felbátorodva igyekszem őt is megszabadítani felsőjétől, hogy aztán felszabaduló bőrfelületét halmozzam el csókokkal, cirógatásokkal, vagy csak egyszerűen azzal, hogy megérintem, érinthetem. Az agyam kikapcsol, a levegő forr, és talán majd pont ezzel érjük el a gyújtópontot, de semmi sem számít.