Kis törpesarkakon tör utat magának a folyosón - bizonyára csak azért nézik meg, mert érkezése hallható, vagy esetleg csak azért, mert fiatal, szép és mégis ezen a folyosón lépdel kitartóan előre, finoman, egyfajta daccal felszegett állal, pedig bármikor máskor pont olyan láthatatlan lenne, mint amennyire errefelé halhatatlannak kell lenni. Láthatatlansága hirtelen mégis átmenetinek tűnik, kicsit elmozdult a világ, szinte meglepő irányba, és egyből... vagy hát egyből nem, de hamarosan reflektorok elé fog kerülni. Vagy így, vagy úgy.
Persze nem pont erre szánta a mai napot, ha hívják, mégis csak jönni kell, így volt ez mindig is, hiszen nem jöhetett akkor, amikor ő akart, akkor kellett jönni, amikor hívták, amikor meghívták, máskor nem volt lehetőség. Gyerekként ez még evidencia volt, kamaszként már volt benne valami, ami könnyen felsértheti az önérzetet, ugyanakkor a cél szentesíti az eszközt alapon mindig látszólagos elégedettséggel hódolt be. Pedig életének első tizenhét évében ritkán érzett igazi elégedettséget.
Talán majd most fog.
Lassít Az Ajtó felé közeledve, majdhogynem csak settenkedik odáig, puhán odacsúsztatott cipőtalppal, egy levetkőzhetetlenül kényszeres mozdulattal, amivel a füle mögé tűri a haját és végigsimít az elején az utolsó hajszálak hullámzó végéig, mintha egyetlen hajszála sem állhatna helytelenül, amikor majd belép ebbe a szobába. Mintha tényleg hatalmában állna meg is regulázni ezt az utolsó hajszálat is, pedig nem nagyon van neki még olyanja, hogy hatalom, vagy ami van, azt ugyancsak nem arra használja, mint amire kellene. És kérdéses, hogy egyáltalán kellene-e használnia.
Aztán végül bekopog. Biztos kézzel, kettőt koppant, mindig kettőt, az egy túl kevés, a három túl sok, pont úgy, mint az arcokra hintett csókok, és türelmesen, lélekben mégis izgágán várja a bebocsátásra engedélyt adó "szabad"-ot, vagy "igen"-t, csak akkor nyit be, elegáns lassúsággal, és csak köszönés után csukódik végül mögötte az ajtó, bezárva őket a maguk privát világába, ami egy kicsit az apjáé, egy kicsit az övé - talán jobban az apjáé -, de mégis egy olyan egyveleg, ami máshol nem szokott megadatni nekik.
- Hogy vagy? - kérdezi aztán azoknak a gyerekeknek csalfa udvariasságával, akiket köszönik, megneveltek, épp egy felálló hajszál híján tökéletesen, mert mégsem fog soha, de soha magázódni, amikor csak ketten vannak, épp elég az bármikor máskor.

Az ismerősségből fakadóan mozog itt is egyfajta szerénynek ható, otthonos magabiztossággal. Annyi helyen nevelkedett, az anyja színházának esti fényeiben, a sötét folyosókon, illatos öltözőkben, kávézók füstjében. Ebben az irodában, az ide vezető huzatos folyosókon, meg abban a hatalmas házban, ahol mindig - és a mai napig - lehetetlenül kicsinek érzi magát, mégis folyamatosan lenyűgözi. Meg az iskolában. És abban a picike lakásban a West Enden.
Mindegyikben otthon van, mindegyiket ismeri, mint a tenyerét, mindegyikben megvan a neki kiszabott hely, de valahogy egyik sem a sajátja. Egyik sem elég. Mindegyiket csak úgy kiutalták neki, mintha muszáj lenne, miközben soha senki nem kérdezte meg, mit gondol erről, mert nem nagyon tudtak volna választást adni a kezébe. Az anyja nyilván nem válna meg tőle, bár sosem értette pontosan, miért. Az apja pedig bizonyára soha nem akarta igazán magához venni. Talán csak nem érte meg a vesződséget. És hát egyébként is: az lemoshatatlan, mindig lemoshatatlan marad, hogy ő micsoda. Régen még azt hitte, ha igazán ügyes, ha igazán jól csinálja, akkor változtathat ezen, de egy ideje tudja, hogy reménytelen. A legjobb és legokosabb, amit tehet, ha kihasználja a neki jutó lehetőségeket. Feltéve, hogy többet akar. De hát mindig is többet akart.
- Biztos voltam benne, hogy előbb tudtál róla, mint ő, csak anyám ezt bizonyára nem érti - némi kérdő ívvel vonja fel a szemöldökét, miután "köszönöm"-öt mormolva elfoglalja a megint csak neki kiutalt helyet, teát kér, mint szinte mindig, aztán próbálja csak felvenni azt a bizonyos fonalat, amit elé vetnek, bár mintha játszanának csak vele, mint ahogy a kiscicákkal szokás. De mágiaügyi miniszterek bizonyára nem mugli színésznőkkel igyekeznek megtervezi a gyerekük jövőjét, a gondolat annyira abszurdnak tűnik, hogy akár le is fordulhatna tőle a székről, az egyetlen, ami igazán meglepte, hogy az apja csak akkor méltóztatik leülni vele, amikor már neki is tudomására jutott minden. Mintha kicsit fordított sorrendben történne minden - Gondolom, neked is előadta, mennyire nem tetszik neki ez az egész - átveti egyik lábát a másikon, nincs is ezúttal benne szemernyi kérdés sem, három levél már épp elég ahhoz, hogy elképzelje, mennyi ostobaságot hordott össze az a nő.
Felelhetné egyszerűen azt is, amit az előbb gondolt - hogy egyszerűen csak többet akar, mint amit eddig kiutaltak neki, le akarja vedleni ezt a láthatatlanságot, ezt a "muszáj"-t, amit a vele folytatott beszélgetések jelentenek bizonyos körökben, tulajdonképpen azt szeretné, ami szerinte jogosan jár neki, mert felfoghatatlan, mégis mivel lenne nála jobb bárki, akinek ugyanúgy Caius Wright az apja. Valahogy mégis gyerekes válasznak tűnik - Persze, hogy szeretném. Nekem úgy tűnik, ez mindenkinek csakis előnyös lehet - ennél többet pedig miért is akarnék az életben? - ez pedig egy kissé talán naiv válasz, még ő sem hiszi el, hogy valamiféle tündérmese-szerű befejezés lenne, ha férjhez menne, ugyanakkor kétségtelen, hogy számtalan ajtót kinyitna előtte. És máris nagyobb helyet utalnának ki neki. Sokkal.