Stayin' Alive

Life goin' nowhere,

Rohadtul nem akarom beismerni, hogy Fletchernek, annak az anyaszomorító, kétszínű kis patkányszarnak valaha is igaza lenne bármiben is.
Jobb, ha nem mész oda. Mondta, amikor nyúzott képpel ült a mégnyúzottabb képű Flint mellett és mindketten rám vetették azt a felsőbbrendű pöcs nézésüket, amitől kedvem támadt volna vsszahúzott farokkal elvonulni a Mrs. Dalton frissen száradó ~~fehérneműi~~ ágyneműi közé a padlásra - de helyette csak azért is beléptem abba a rohadt kandallóba és az akkor még hányásfolt mentes dísztaláromban végig szlalomoztam a vörös márvánnyal kirakott előcsarnokon, nem is sejtve, hogy alig másfél óra múlva ugyanezen a folyósón fogok vérző alhassal, poronyó porcukros kifliként végigkúszni. A korábbi eszeveszett zsibongást a fejeben elviselhetetlen süket csend váltja fel, aztán ajtónyikorgás, lassú, kimért léptek.
Biztos az a féleszű Fawley jött utánam, hogy befejezze a szétalázásomat, mert talán ami ezek után kövtkezik, nem a finom hölgyeknek való látvány lesz, akiket pár perccel ezelőttig fűzögettem, különös tekintettel Fawley anyjára. Akinél tisztesebb hírnevű aranyvérű asszonyt, és persze pompásabb combokat biztosan nem talál az ember abban a teremben.
Talán nem kellett volna ezt szóvá tenni hangosan, a fia és az unokaöccse előtt. Talán nem kellett volna eldobni az agyam, amikor megint Alectot basztatták, és amikor Nott fia megelmítette, hogy meg merne esküdni, hogy látta az arcomat a Mungói mészárlásnál. Ami már önmagában is nevetséges, mert nem pont egy elcseszett álarc bűbáj fog végleg a sírba tenni, az már biztos. Igazából még csak be sem kellett volna lelkesülni annyira az ingyen pia reményétől. Ez a whisky pocsékabb, mint bármelyik gebula, amit eddig valaha Mrs Dalton az asztalra rakott. És a Gin méginkább, és a Vodkáról meg doxy-tojáslikőrről ne is beszéljünk inkább. Nem csoda, hogy kidobom a taccsot mielőtt még felemelhetném a fejem és az egész testem rázkódik bele. És Fawley meg meg se szólal, ha lenne legalább két istenverte kezem, biztos megfojtanám. Így viszont félrebiggyesztett, zsibbadó ajkakkal hagyom, hogy a standarndál hígabb váladék kicsorogjon a padlóra. És mikor reményeim szerint véget ér a folyam, elhaló hangon szólalok meg.
- Mi van? Jöttél befejezni, amit elkezdtél? Nagyfiúnak érzed magad, amiért földre vágtál egy félkezű nyomorékot? (Ez az áldozat attitűd akkor ragadt rám, amikor Dun megfejetjte a mugli egészségbiztosítókat, megrgadva minden helyzetet, hogy megalázzon és kihasználjon, de tény, hogy megérte).
És talán csak mert tényleg bizonyítani akarom, hogy mekkora nyomorék is vagyok, felemelem a fejem és fájdalmasan hasít belém a felismerés, hogy ugyanannak az istenverte kúriánaka folyósóján fekszem, mint amelyiken dacos léptekkel csaknem három évvel ezelőtt búcsút vettem az aranyvérűek világától. Mint valami sértett kiskamasz, úgy távoztam akkor, emelt fővel szart se tudva a valódi életről, az örökségemet és egyéb örökösi kötelezettségemet félredobva. Daphne és Elton szégyenére. Akik amikor elhagyták ezt az országot, csak annyit mondtak, itt a pénzed, csak húzd meg magad. Ne csinálj jelentete. Ne drámázz. És amennyiben lehet, ne használd többé ezt a nevet.
Valami horkanásszerű hang hagyja el a torkomat, amikor megpróbálok nevetni, és csak azért szorítok, hogy Fawley háulról belém nyomjon valami átkot, amitől legalább hosszú mély álomba merülök. De az átok csak várat magára, és az addig egyenes vonalak is táncolni kezdenek a szemem előtt.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Nehéz eldönteni, mi a szürreálisabb, az, hogy kifogástalanul semleges arcot vágva ott lebzsel a félvér menyasszonya szoknyája mellett és makulátlanul figyelmes vőlegényt játszik egy olyan társasági összejövetelen, amire egyetlen porcikája sem vágyik, vagy az, amit Amycus Carrow művel ugyanezen a partin, ahol minden ésszerű megfontolás szerint semmi keresnivalója nem lenne. Mert Carrow még úgy is minden képzeletet felül múl, hogy még arról is csak a fűtött kinti pavilonban felszolgált sajttálak mellett értesül arról, hogy egyáltalán itt van. Kínos hallgatni a fojtott hangú, hallható élvezettel odaszúrt megjegyzéseket a karjáról, a szegény szüleiről, a nővéréről, a Madam Fawleyval esett közjátékról – talán még a sajnálatosan rossz véget ért Madam Flint is szóba kerül több más tiszteletreméltó idősebb boszorkány mellett –, és rühelli hallgatni az egészet, de egyáltalán semmilyen megjegyzést nem tesz, csak néhány elutasító hümmentést hallat időnként. Mikor aztán az egyik undorítóan becsípett, folyamatosan hozzá és Celiához beszélő, élete összes romantikus másodpercét elmesélő öreglány ráborít egy fügelekváros kosárkát a dísztalárjára, Celiára néz, és jelzi, hogy félrevonul egy kis időre.
A folt persze nem igényel ekkora körültekintést, amint kijut a pavilonból, elég egy egyszerű bűbáj, hogy kijöjjön.
De úgy tűnik, a fügelekvárral szemben Carrow égbekiáltó szánalmasságától nincs hova menekülni.
Úgy fekszik a kúria folyosóján, mint egy útjelző tábla a mellékhelyiségek felé. Vagy a teljes önmegsemmisítés felé. Meg tudná ütni. Maga se tudja, miért lesz ennyire dühös tőle, de bele tudna rúgni, meg tudná ütni, bele kell vájnia a körmeit a tenyerébe, hogy lehiggadjon. Az ilyen Carrow-félék megtehetik, hogy szétessenek. Valaki majd úgyis összesöpri őket.
- Útban vagy, Carrow – szólal meg végül annyira részvétlenül, hogy még saját magához képest is élettelen a hangja. Pedig ahogy nézi a tarkóját, a valaha gondosabban kondicionált és rendezettebb puttófürtjeit, még csak nem is arra gondol, hogy egyszer már látta ezt a szánalmas pöcsöt a padlón, és fel is vakarta, pedig semmivel nem tartozott neki, fellocsolta, eltakarított utána, hazavitte. Nem erre gondol. Hanem arra a nagyon hosszú éjszakára a Mungóban, élete első aktív gyilkosságára, Crickerleyre, aki azon kevés tökéletlen, de meghatározó apapótlékai egyike volt, akivel nem feküdt le, és akiről utólag kiderült, hogy szép kis summát hagyott rá, amit az utolsó knútig elköltött arra a zuggyógyítóra, aki helyrehozta Moody szemét. Arra a hosszú, mentazöld estére gondol, a saját ünnepélyes izgalmára, Amycus viszolygására, az ideges kis szópárbajukra, az ispotály szagaira, Crickerley arcára, az érzésre, hogy a Jegy a karján a világ legnemesebb kitüntetése.
Mindketten milyen kibaszottul ártatlanok voltak. Kölykök.
Hátranéz a folyosón, csak két percre mentette ki magát, hogy egy kis levegőhöz jusson. Celia a feladata, nem Carrow. Tökéletesen kell végeznie a feladatait.
Carrow megnehezeíti a tökéletességet.
- A mellékhelyiségbe igyekszem – teszi hozzá végül, és megáll Carrow mellett, hogy (némi, a saját öltözékét védő bűbáj felhúzása után) megpróbálja felsegíteni. Az arcába néz, de a túljátszott nyomorúsága látványa semmilyen érzést nem kelt benne. Ha lennének most érzései, nem tudná ezt csinálni, a partit, az egészet. A napokat. – Gyere. Hozd rendbe magad, mielőtt elmész. – Aztán meglátja a vért, és ez valamiért azonnal újra fellobbantja benne a dühöt, holott az imént még tökéletesen közömbösnek érezte magát. De jó lenne az arcába vágni, de jó lenne ütni, amíg abba nem hagyja a vinnyogást. – Legalább a kurva sebet elláthattad volna. Kibaszottul szánalmas vagy, Carrow. Szedd már össze magad. Senki nem kíváncsi erre a nagyjelenetre. Mozdulj már meg, a picsába!

Nagyjából három perccel bírja tovább Juniornál.
Persze ilyesmit nem ismerne be csak úgy, bárkinek, magának már legalább egy órával ezelőtt megtette. Ritkán élvezi az efféle eseményeket, az ő kamaszkora nem olyan volt, hogy minden ilyen partira örömmel csípte volna ki magát, aztán a barátnőivel összebújva pusmogott volna olyan rémes idegesítőséggel, jelentéktelen dolgokról, melyek akkor mégis eget- és világokat megrengető felfedezéseknek tűntek. Ha lett volna rá lehetősége, valószínűleg megteszi. De rendszerint kicsit kívül ragadt minden ilyen társaságon, ha ki is utaltak neki szerepet, előbb volt a pusmogás tárgya, mint résztvevője, egy idő után inkább bosszantotta őket szánt-szándékkel, semhogy mindenáron be akart volna férkőzni a belső körökbe.
A lányokon túl meg csak fiúk vannak, ami mindig kockázatos vállalkozás, a fiúkon meg a lányokon túl pedig ezek a nők vannak, ezek a szipirtyók, a fecsegésükkel, a rúzsfoltokkal, a fontoskodó időrablással, meg a viszolygó gyomorgörccsel, amivel azt fogadja meg kisezredszerre életében, hogy belőle soha nem lesz ilyen nő, bármi történjék is.
Bartyval persze egészen más a dolog, nem tökéletes, sőt, a tökéletestől nagyon messze van, nagyjából annyi a változás, hogy kénytelenek köszönni neki is, és néha olyan emberek társaságában találja magát, akik mellette, csak mellette, biztosan nem fékeztek volna le, de azért még félig rajta van a soha nem is létezett láthatatlan köpeny, most is épp csak olyan, mint egy csinos kiegészítő, valami, amin nem rezzenéstelenül siklik át egy-egy pillantás, hanem legalább kis pislogás erejéig fennakad. Ezt ismeri már, ilyet játszott már, máskor, mással, sokkal kisebb tétekben, nem borzolja túlságosan fel a kedélyeit ez már, lesz ez még így sem, csak ezt a nőt, őt ne kelljen tovább hallgatnia, Barty pedig tökéletes kifogás, megy és segít neki, fiúk, ugyan, és mézcseppként, lassan csurranva hagy maszatfoltot a mosolya édessége, amit kiutal.
Nem kimondottan Barty után megy mondjuk, felhörpint egy pohár pezsgőt, lassan andalog a ház felé, talán megnézhetné, nyitva hagytak-e odabenn minden ajtót, kényelmes, csendessé vált szalonokat, kártyapartik hátrahagyott színhelyét, talán visszafelé mégis csak elcsíphetné Juniort, és egy kicsit maradhatnának csendben, együtt, most még az sem zavarná, valahogy még az sem tűnik olyan unalmasnak, mint az ismerős helyzet végzetes kiszámíthatósága.
Aztán mégis meglátja a folyosón, másodmagával a padlón, elenged egy kilincset, ahova épp benyitni készült volna, épp egy percet latolgatja, kell-e ez neki, de hát az "együtt mutatkozásban" bizonyára az "együtt" a lényeg, úgyhogy megadja magát annak az elkerülhetetlenségnek, hogy előbb-utóbb úgyis észrevették volna, mert ezekben a cipőkben nem lehet settenkedni. Búcsút int hát a csukott ajtó titkának, folytatja az útját a folyosón, mintha az előbb csak eltévesztette volna a mosdót és a fiúk ébresztették volna rá, hogy rossz helyen keresgél, tökéletes semlegességgel áll meg a kissé rendhagyó páros mellett, épp csak a szeme gyanakszik kicsit, finoman hunyorog, mintha nem tudná teljes egészében befókuszálni a jelenetet, úgyhogy jobb híján mégis inkább Junior arcára kúszik fel a fürkész pillantás - Mit segíthetek? - csak így egyszerűen, sallang-mentes simasággal teszi fel a nagyon is átgondolt, nagyon is célzott kérdést, amire nem megfelelő válasz egy kurta "nem", hiszen nem azt kérdezte "segíthet-e", mintha a segítés ténye már eldöntetett lenne.

Life goin' nowhere,

Kell lennie valami teljesen egyértelmű magyarázatnak arra, hogy miként lettem egy ilyen jellemtelen kudarc.
A legésszerűbb magyarázat, amin szabad merengő óráimon elég sokat gondolkoztam, hogy Alecto az anyaméhben elszívott előlem minden rátermettséget, ambíciót és karaktert.
És tulajdonképpen könnyűszerrel magába szippanthatott volna engem is, csupán azért kegyelmezett meg, hogy majd odakint legyen, aki fölött uralkodhat, akit irányíthat, manipulálhat, édesgethet, védelmezhet, birtokolhat.
Az is lehet, hogy csak simán a fejemre ejtettek és azért gondolkozom ilyen baromságokon, vagy csak mert a fájdalom egy pillanatra elvon minden értelmes gondolatot az agyamtól és helyette csak maradnak ezek a sületlenségek, meg hallucinációk, mert egy egészen rövid pillanatig azt hiszem, hogy Crouch hangját hallom. Mármint a fiatalabbikét, mert az idősebbé már egészen mindennapossá válik. Mióta ő a miniszter, még a csapból is ő folyik. Amelyet egyetlen utódja, gondolom, kitörő lelkesedéssel fogadott. Franc se tudja, mert már ezer éve nem állt velem szóba Crouch. Gondolom derogál félkezűekkel mutatkozni, és hát talán így jobb is, nem tudom elmondani, mennyivel jobban jártam a nála sokkal dögösebb Morettivel és Fairfax Fletcherrel, akinek legalább van kibaszott humorérzéke, amire azért nagy szüksége van a hozzám hasonló dekadens ifjaknak. Persze ez utóbbival Dung nem igazán értene egyet, sőt, talán farmról is kidobna, ha valaha elmesélném, hogy a feterja fizeti néha a söreimet a Ledér Lidércek nevű sztriptíz bárban.
Aztán Crouch hangja megint megszólal és most már képtelen vagyok nem tudomást venni róla. Hangosan felszisszenek, és a szemeimet forgatom, amit persze nem láthat, de akkor is eléggé megvisel, sőt, egy pillanatra ki is józanít, hogy tudom, Braty Crouch Junior fixírozza most a hátam közepét ebben a nem túl ünnepélyes pillanatban. Nem éppen így képzeletem el a visszatérést, és hát valahogy mindig elfelejtem, hogy az akis pondró még mindig a high society közkedvelt tagja. Sőt, őmaga a high society most már egyszemélyben, és közben még csak meg sem erőlteti magát Nem próbál tetszelegni, egy kibaszott mosolyt sem enged meg a pórnép felé és ez valahol baszottul idegesítő, mert közben meg ott ténfereg a Nagyúr talárjának szegélyénél és megkapta Antit jutalmul, tudom is én, hogy mi a faszért. Talán, ha nem ájulnék el a vér látványától és lenne gyomrom az értelmetlen kínzásokhoz, és nem veszíteném el a hidegvérem öt perc leforgása alatt, nem söpörnék hurrikánként végig és okoznék megmásíthatatlan károkat, akkor talán jutalmul megkaptam volna legalább Antonint ehelyett a kis patkány helyett?
Érzem, ahogy láthatatlan kezek próbálnak felhúzni és hát azért Crouch elég jó erőben van, sikerül is neki félig-meddig, pedig én aztán egyáltalán nem segítek neki és végül találkozik a tekintetem az ő érzelemmentes fátyolával, amire olyan kurvára büszke, és amitől legszívesebben pofánverném, de hát mégis mivel? Helyette megpróbálom a hányást letörölni a szám széléről a még megmaradt kezemmel. Mindig jól jön, ha van egy az embernél, még akkor is, ha az önbecsüléséből már nem maradt semmi.
- Hagyj békén, Crouch. Mit akarsz egyáltalán? Mégis hova igyekszem szerinted? Maradni akarok, olyan kibaszottul jó itt ezen a padlón.
Mint egy kiskölyök, aki túlságosan beleélte magát a a pizsama partiba és az ingyen pizzába, hogy aztán nem akar még reggel sem hazamenni. Tulajdonképpen még az sem segít, hogy realizálom, vérzek valahol. Az egyetlen dolog, ami rávesz arra, hogy mégis megadjam magam, és engedjem, hogy Crouch felnyaláboljon a földről az tulajdonképpen az a pillanat, amikor észreveszem, hogy társaságunk van, ráadásul valamiért ezt a csajt érdekli, hogy mi van velem, vagy csak éppen ő sem tud átjutni a mellékhelyiségbe. Tekintetem a csajról Crouchra és Crouchról a csajra vándorol és a fejemben sikerül valahogy összeállítani a képet a hírekről, a Reggeli Próféta különszámából, hogy bizony az ifjabbik Crouch házasságra adja a fejét.
- Nocsak, ki van itt? Csak nem az új barátnőd, Crouch? – egy kelletlen és totálisan oda nem illő vigyor húzódik az arcomon, aztán már csak a lány próbálom befókuszálni a félvér jövendőbelit. Mintha számítana. – Akkor vegyem ezt úgy, hogy hamarosan visszakapom Antonint, vagy szándékozod megtartani, hogy legyen valami tiszta vérű is a képletben? – a pia meg a fájdalom beszél belőlem, mármint nem a fizikai fájdalom, csak úgy, ahogy az élet fáj.
- Milyen faragatlan ez a Barty, nem igaz? Kisasszony, Amycus Carrow vagyok. Örültem a szerencsének – mint egy igazi jóvágású Mercutio, aki még azután is végigtáncol és énekel még legalább egy fél felvonást, miután már leszúrták. Elvégre a jó modorra azért még adni kell, ha éppen hasból el is vérzik az ember.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Még a pléharcán is átüt az undor, ahogy Amycus arcába néz, és egyáltalán nem a gyomortartalma zaklatja fel ennyire, hanem az, hogy mennyire otthonosan belesimul ebbe a helyi félnótás, alkoholista nyomorék szerepkörbe.
Semmiképp nem előnyös, hogy egy ennyire labilis Amycus Carrow csak úgy szabadon járjon-keljen, mint egy időzített bomba vagy még inkább, mint egy természeti katasztrófa, aminek még csak kiszámítható időzítése sincs.
- Engem az is meglepne, ha te tudnád, hova igyekszel éppen – szorítja össze a fogát. – Minek jöttél ide? Nem kötnek le a galleonjaidra ácsingózó új kis barátaid? Mi a szarért nem kurvázol inkább a férjes asszonyok zaklatása helyett? – Alaposan felméri a helyzetet, talán fél óráig is eltart, mire emberi formába tudja hozni, és bedobhatja egy kandallóba, legalábbis ennyi ideig tartana, ha együtt működne, de már az is egy kegynek tűnik, hogy egyáltalán hagyja magát felrángatni a szőnyegről. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha elkábítaná, és bedobná a kandallóba. De mégis milyen úticélt mondjon, miután beleszórta a port a tűzbe? Csak nem küldheti Carrowékhoz. Habár… miért is ne küldhetné? Mikor volt Amycus tekintettel őrá?
Már elő is húzta a pálcáját, mikor a másik észre veszi azt, amiről ő már csaknem megfeledkezett.
Nem valami kellemes hátrafordulni, de meg sem próbál elmosolyodni vagy úgy tenni, mintha nem hangzottak volna el azok a szavak,a melyek elhangzottak. Celia arca semmit nem árul el abból, mióta áll ott mögöttük. Tessék, Amycus Carrow összeomlása mint jegyesprogram, intenzív ismerkedés kezdőknek.
- Nem, Carrow, Celia a menyaszonyom – közli fagyosan. Már formálódik a gyomrában valami megelégedés, hogy a lány legalább végre képbe kerül, hova is akar beházasodni… aztán viszont eszébe jut, hogy ez a feladata, és neki tényleg tökéletesen kell végeznie a feladatait.
Tudomást sem vesz a tarkóján érződő hideg verítékről, bár nyilván néhány árnyalattal vértelenebb lesz az arca, csak Celia miatt nem átkozza meg, bár Celia miatt akarja megátkozni is. Talán inkább felpofozni kéne. Megragadja a nyakánál az összehányt talárját, a pálcája még mindig a kezében, Carrowra mutat – és egy precíz Suvickusszal rendbe hozza a talárját.
- Még egy szó a vérről, és megbánod. – Nem halkítja le a hangját, kifejezéstelenül mondja, tényszerűen. – Celia Cleves – mutatja be a lányt a barátságosság legcsekélyebb jele nélkül, miután elengedte Amycust, és hátralépett Celia mellé. Letisztítja a védőbűbájok miatt eleve be sem szennyeződött kezét, és ingerült pillantást vet a komótosan hízó vérfoltra, amely újra bemocskolja Amycus dísztalárját.
- Ezek után? – kérdez vissza. – Semmit. Innen biztosan megoldja egyedül is. Esetleg hívhatunk egy házimanót, hogy kerítsen némi kijózanító főzetet, kötszert és küldje haza, ha már magától nem jutott eszébe a munkáját végezni.

Habár a szeme egészen olyan, valójában nem tartozik azok közé a kékvérűvé nevelt lányok közé, akik nagyon ügyesen tudják magukat jégcsapnak álcázni, mintha ez lenne az igazi elegancia abszolút mércéje. Meggyőződése, hogy ilyet tényleg csak azok a lányok engedhetnek meg maguknak, akiknek tényleg olyan is a vére, nem csak úgy félig-meddig, mint az övé. Ezért kell neki mindig valami mással előrukkolnia, lehet ennél például igazibb, hogy legalább el lehessen hinni, hogy valójában létezik, és bizony, tudna vérezni, ha valaki meg akarná nézni, a kevert vére milyen színben folyna ki belőle.
Finoman felvonódik a szemöldöke, kicsit megrezzen, mint aki arra számít, hogy Barty másra fogja használni a Carrow fiúra szegezett pálcát. Nyilvánvalóan fogalma sincs, mi folyik itt tulajdonképpen, mi ennek a két embernek a múltja, a jelene, mire számíthat akkor, ha összeeresztik őket és nem is biztos, hogy van annyira kíváncsi, hogy direkt ki akarja kísérletezni. Csak az a szerencse, hogy nem Amycus Carrow az első és bizonyára messze nem az utolsó, aki célzásokkal kezdené ki a finom cukormázat, ami olyan nagyon igyekszik túl ragadósnak mutatkozni ahhoz, hogy bármi igazán áthatolhasson rajta. Keskeny, de már-már megbocsájtó arcán a távolságtartó mosoly, amivel finoman összekulcsolja maga előtt az ujjait, és még csak nem is igazán tűnik elégedettnek azzal, ahogy ezt egészen nyugodtan kikérhetné magának, de kikéri helyette Barty. Az azért persze kellőképp beleragad a rengeteg cukorba, hogy ő bizony "a menyasszonya".
- Mr. Carrow - biccent csak kimérten, ezzel a kissé megfejthetetlen mosollyal, ami nem kellőképpen rideg ahhoz most sem, hogy őszinte lehessen a távolságtartása, épp csak nehéz lenne eldönteni róla, hogy akkor mégis mit jelent. Azt pedig nyilván nem mondja, "ezek után", hogy örül, vagy szerencsésnek gondolná a találkozást - Nekem másféle elképzeléseim vannak a faragatlanságról - teszi csak hozzá egyfajta szórakozottsággal, mely puszán egyértelműsíteni kívánja, hogy nem akarja felvenni a felé dobott kesztyűt, nincsenek ők itt olyasfajta relációkban, hogy magyarázkodnia kellene - egyébként is, ő mit magyarázzon? Nem ő választotta saját magát, sem a szüleit, még csak a vőlegényét sem.
De ugyanoda néz, ahova ő, oda, ahol nőni kezd a félreérthetetlen folt, egy pillanatig udvariasan hallgat, mintha nem lenne helyes ellentmondani Bartynak, mintha ő tényleg nem lenne több, mint egy csinos kiegészítő, akinek nem hogy véleménye nincs, gondolatai sem. De azért esetében ez meglehetősen kevéssé igaz - Ezek után is láthatóan vérzik, az ártatlannál egy kicsit jobban, itt azért mégsem hagyhatjuk csak így... - mondja végül puhára halkítva a hangját, sokkal inkább Juniorhoz, semmint Carrowhoz szólva.

Life goin' nowhere,

Amikor végre az undor átszakítja a kemény maszkot, még hálás is vagyok. Mert valahogy egy furcsa tükröt tart elém, amiben van módom némi önreflexióra, de persze ezzel biztos nem most és nem ebben az állapotban fogok élni. Helyette csak a válaszokat keresem, mert még valamilyen szinten jogosnak is tűnik Crouch kérdése. Mégis minek jöttem ide? Talán itt volt az ideje végképp felégetni a hidakat? Vagy talán igaza van Crouchnak? Tényleg ennyire rohadtul unatkozom s nincs, aki csillapítsa úri szeszélyeimet.
- Te is nagyon jó tudod, hogy egy hétig sem bírnám egy olyan helyen és amekkora mázlim van, összeszedek valami jó kis nemi betegséget, amit aztán életem végig se tudnak kikúrálni belőlem – összevont szemöldökkel, szenvedő arcot vágok. – Egy egészen hangyányit úgy hangzik, mintha féltékeny lennél a galleonjaimra ácsingózó új barátaimra.
Mindössze csak azért engedem meg magamnak, hogy eljátsszak a gondolattal, mert hát egyetlen egy dolog van, ami nem adatott meg soha Barty Crouch Juniornak, amiből nekem még így is akadt egy pár, és azok a barátok. Hogy legalább nekem is megadassék az elégtétel, jólesően, szenvtelenül vigyorgok az arcába, és úgy próbálom befogadni mindazt, amit felém vág indulatból.
Mennyasszony? Máris jobb. Az már félig feleség. Máris egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy az esetem legyen.
- Hát gratulálok, pajtás. Nem volt ott még egy olyan, ahonnan ez jött? Talán én sem itt lennék, ha lenne most egy Mrs. Carrow az oldalamon. Persze ha lehet, akkor ennél szőkébb vagy csupán pár évvel idősebb.
Ironikus erre gondolni, pont annak a háznak a folyosóján kuporogva, ahol véglegesen eldöntöttem, hogy nekem nem kell se vagyon, se feleség, se kötelezettségek. Így elnézve talán könnyelműség volt a részemről eldobni csak úgy mindent. De hát akkor a képletből kimaradtak volna a tűzről pattant vérfarkasok és házas asszonyok, mint például Daughertyné. Az meg igazán, igazán kár lett volna.
Csak hagyom, hogy megragadjon a galléromnál fogva és kisuvickoljon. Aztán meg rámmorduljon . Mindkettőt jogosan teszi persze. Meglepő, hogy éppen Crouchnak áll feljebb a vér-kérdést illetőleg, de ezt már nem fogom szóvá tenni, hanem maradék energiámat arra pazarolom, hogy ezúttal most Celiának címezve bocsánatot kérjek.
- Bocsásson meg, kisasszony a modoromért. Elég nehéz jóvágású úriembernek lenni vérző alhassal. Meg aztán talán nem is éppen jó helyen és időben találkoztunk. A vőlegénye mellett mindig olyan slamposnak festek. De hát legalább látja milyen makulátlan kívül-belül. Erre gondoljon akkor is, ha véletlenül nem úgy teljesít a hálószobában, mint ahogy azt elvárnák. Kicsit izgulós a szentem. De persze ezt sohasem mondaná, igaz Barty?
Ha a helyzet engedné, legszívesebben megpaskolnám Crouch vállát a hatás kedvéért, de még adáig sem jutok, hogy ezt a gondolatmenetet bárhová is elvigyem, mert közben egyre csak folyik az az átkozott vér, és a terem egyre sötétebb lesz, és a lábaimból is kimegy a maradék erő, úgyhogy megint elkezdek lefele csúszni a falon és a hangomból eltűnik minden korábbi él és szenvtelenség.
- Eldöntenétek végre, hogy most segíteni akartok, vagy végignézni, amíg komplett elvérzek? Meglehetősen fárasztó a társaságotok, szóval elég, ha csak egy manót küldötök.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Mi sem mutatja jobban, hogy miközben nem igazán kívülálló, valójában mégis mennyire nem idevaló Celia, mint hogy a jelenlétében instant bekapcsol az a belenevelt és akaratlanul is internalizált illem vagy jó ízlés, ami normálisan csak a minimum tizenöt évvel idősebbek körében aktiválódik, és nagyon nem helyénvalónak tűnik, hogy ez a pöcs a nemi betegségeiről beszéljen. Ha egy igazi társaságukbeli lány lenne itt velük, akkor nyilván mindketten legalább egyszer rajtakapták volna, ahogy tizenegy-két évesen a rózsakert mögött szívja hányásig valamelyikük anyjának óvatlanul elöl hagyott, finom gauloises-ait, kínzással, szexszel és erőszakkal teli kódexeket lapozgat a könyvtárban teaidőben, és Amycus baráti körének legalább egy tagja – valószínűleg Dolohov – már meg is dugta volna valamelyik nyári szünetben, most pedig nyilván közösen ekéznék Amycus szexuális szokásait, mert mindannyian képben lennének vele. Ez még úgy is világos, hogy ő személy szerint soha nem vett részt ezekben a szokványos, színfalak mögötti dolgokban, és számára többé-kevésbé valóságos volt a kötelező és nem is igazán kényelmetlen megjátszás.
Lehet, hogy Celia pont úgy túlvan mindezeken, mint az igazi társaságukbeli lányok, de ezt nem tudják, mert Celia nem érdekes, ha közéjük tartozna, akkor meg mindezekről mindenki tudna, ahogy mindig mindenki mindenről tud, de bizonyos dolgokról csak a saját regisztereiben beszél. Akkor most nem menne fel benne sem a pumpa attól, ahogy Carrow beszél róla. Akkor most nyilván nem ragadná meg a torkát, és nem vágná neki a falnak, és nem bámulna bele a szemébe öt centi közelről közömbös arccal és gyilkos tekintettel.
- Ez a terved, Amycus? Addig sértegeted a menyasszonyomat, amíg meg nem átkozlak én is? Nagyon érett.
Carrow nyilván mindjárt felhozza azt is, hogy korábban szerinte mit gondolt a vértisztaságról, nyilván mindjárt tesz egy olyan megjegyzést, amitől megbánja, hogy nem takarította el innen az első pillanatban, amikor meglátta a folyosón, pedig még csak igaza sem lenne, neki sose volt különösebb baja se a muglikkal, se a koszos vérűekkel, annyira kívül estek a világán, hogy nem is lehetett volna velük baja. Ez elvekről szólt számára, életmódról, hagyatékról, szellemi örökségről, eszmékről, nem valóságos dolgokról… De hát mikor figyelt oda arra ez a szánalmas faszfej, amit valaha is mondott, mikor figyelt rá oda bármelyikük? Ő meg képes volt felvakarni azon az isten háta mögötti helyen, és felvakarta volna most is. Carrow meg hálából képes sértegetni a lányt, akit neki minden általuk ismert törvényszerűség szerint meg kell védenie, akármit is gondol valójában, mintha nem is lenne nyilvánvaló az egész megalázó mivolta. Nem azért, mert félvér. Azért, mert nem idevaló. Nem a vérével, hanem az egész lényével hígítja fel azt, amit ő becses örökségnek érzett, ami az ereiben folyik, de ugyanúgy ott van a családi ezüstön, a név súlyában és a mindennapi szóhasználatában.
Mindegy, hogy mennyire jól leplezi, és mennyire figyelmes Celiához, mit mond vagy hogyan mosolyog – aki ugyanott nőtt fel, úgyis tudja, mi ez a házasság.
- Persze. Igazad van – bólint Celiára sem nézve, és már el is engedné Amycust. De Amycus nem fogja be. És nem is igazán az számít, amit mond, nem mond semmi olyat, amit ne mondott volna már ezerszer, még csak nem is azokra a dolgokra gondol, amikre esetleg Amycus célozgathat, tulajdonképpen nem gondol semmire, vagy ha valamire, akkor leginkább az apjára, amikor ököllel Amycus arcába vág, és hagyja, hogy összeessen, mert nyilván össze fog ezzel az arcszínnel külső segítség nélkül is.
Celiára néz, automatikusan, valami rajtakapottsággal, és lehet, hogy elnézést kellene kérnie. Mindenképpen elnézést kellene kérnie, ez a viselkedés pont annyira nem helyénvaló egy kívülálló előtt, mint Carrow szavai. De aztán nem teszi. Egyszerűen képtelen rá.
- Beviszem a szivarszobába – mondja végül, és ahelyett, hogy újra hozzáérne Amycushoz, inkább a mindvégig a kezében tartott pálcát emeli fel (az imént az eszébe se jutott, hogy megátkozza), és Levicorpust morog. – Ez a folyosó túl szűk ahhoz, hogy itt el lehessen látni.

Szerencse, hogy nem hisz a tökéletességben egyébként sem. Lehangoló lenne olyasmire törekedni, amit az ember sosem érhet el, esetében pedig van még pár dolog, amit sosem érhet el, még akkor sem, ha beledöglik, úgy próbálkozik. Sosem lesz igazán olyan, mint ők. Percenként gondolja meg magát azzal kapcsolatban, szeretne-e egyáltalán, ha jó a kedve, akkor természetesen egy fikarcnyit sincs kedve olyan elcseszettnek lenni, mint amilyennek néhányukat megismerte. De ha ugyanabba született volna bele, mint ők, meglehet, sokszor könnyebb lett volna az élete, mint amilyen volt. Ugyanakkor biztos, hogy nem lenne ugyanaz az ember. Nem hogy teljes egészében, de talán még darabkáiban sem, talán semmi nem lenne meg benne, mint ami most van, mert vagy olyanná lett volna, amilyenné gondos kezek formálják, vagy annak szöges ellentéte, csak hogy lázadhasson, szándékoljon bukja el a számára kijelölt utat.
Nem nagyon tudja elképzelni, milyen lenne, ha nem házasságon kívül születik, félvérnek. Mit látna akkor ebből a jelenetből, vagy mit gondolna róla. Azért kár ezen gondolkodni, mert nem valószínű, hogy akkor itt kötött volna ki. Minek koválygott volna akkor a kúriának pont ezen a részen, miért számítana, mit csinál Barty Crouch Junior, vagy mit nem, amennyit ők itt hárman tudnak, akkor akár lehetne ő is a földön, vagy lehetne ott Junior.
Kizökkenthetetlenül ebben a mederben folyik az élete, mindegy, valójában mit csinál.
Ahhoz viszont egészen semmi kedve, hogy megsértődjön, vagy igazán dühös legyen, valahányszor levegő áramlik ki a tüdejéből elengedi a sértéseket, elengedi a rengeteg "mi lett volna, ha"-fajta mondatot, melyek persze bizonyos időközönként menthetetlenül újjászületnek, ő pedig makacsul fújja ki magából őket megint és végül úgy dönt (mintha legalábbis minden csak döntés kérdése lenne), hogy ő elengedi ezt az egészet. Elengedi a vágyat arra, hogy jó lenne tökéletesnek lenni itt és most, vagy akár csak jó lenne tökéletesen reagálni, hogy jó lenne, ha nem lenne olyasvalaki, aki idegesít másokat, aki csak láb alatt van, de mégis miért kellene efféle szívességeket megtennie másoknak? Ha idegesítőnek találják, hát miért az ő baja legyen az, mit gondolnak róla? Végtére is, ő nem lesz tőle ideges. Kapjon fejfájást valaki más, bárki más, csak ne ő.
- Tudod mit, Amycus? Meg van bocsájtva - csak így, ilyen egyszerűen, egy kiutalt mézes mosollyal, azonnali váltással tegezésbe, mintha nem is lenne ebben semmi kellemetlen, de hát ha valakinek ez is biztosan Bartynak kellemetlen, mert ők ismerik egymást, ellenben ő? Neki nem kell viszonyítania semmihez, létezhet csak saját maga relációjában, függetlenül, meg persze... egyedül.
Nem mintha biztos lenne azért, hogy ettől nem fog megfájdulni a feje, és még csak azt sem jelenti, hogy kicsit nem lepődik meg Barty egyik pillanatról a másikra bevitt találatán, a reakciója biztosan fényévekre van viszont attól a színjátéktól, amit itt elő kellene adnia, nem sikkant fel, de még csak azt a tisztességet sem teszi meg, hogy félrenézzen, mintha meg sem történt volna. Csak valami finoman pulzáló feszültség van abban, ahogy mintha jobban érdekelné a kérdő tekintetet Carrow hogy léte, semmint az indulat, ami lecsapott rá.
De az is lehet, hogy valójában semmi sem érdekli igazán... - Persze, menjünk - most mégis rezzen egy egészen aprót, de talán csak azért, mert el kell indulnia, se nem igazán mellettük, de nem is teljesen mögöttük, és ha már ki tudja következtetni, melyik ajtó mögött akarnak eltűnni, besegít ő is egy pálcintéssel, hogy kinyíljon előttük a szivarszoba ajtaja.
Amycus vélhetőleg valahol letételre kerül, egyszer, vagy tán kétszer is átsiklik rajta a pillantása mielőtt megkérdezné, most nem valamelyiktől, inkább mindkettejüktől: - Megnézhetem?

Life goin' nowhere,

Amikor Crouch megragad a galléromnál fogva, olyan éles fájdalom cikázik át a testemen, hogy minden kétséget kizáróan tudatosul bennem, hogy még mindig életben vagyok. Nagyon is élek és az ehhez kapcsolódó kellemetlen melléhatásokból is kijutott bőven. Ha Carrow igazán kegyes, akkor most befejezi, amit Fawley kölyök elkezdett, de nem, Crouch össze sem hasonlítható azzal a középszerű pojácával. Sőt, Crouch senkivel sem hasonlítható azok közül, akiket volt szerencsém vagy szerencsétlenségem megismerni.
Mindig is kilógott az alap mardekáros sleppből és sosem illet be igazán egyetlen halálfalóknak szánt patternba sem. És erre a különcségére egyébként rohadtul büszke és élete végéig táplálni fogja ezt a róla kialakult képet, mert mindig csak az átkozott összkép számít, hogy mi a franc van mögötte, az már teljesen mindegy. Most is biztos vagyok benne, hogy nem hagyja, hogy az igazi ördög elszabaduljon, mert itt van a csinos kis menyasszonya és pedálozhatnék és jártathatnám a számat, alázhatnék bárkit, nem lenne képes megütni vagy szétátkozni.
- Ugyan, annál kicsit jobban ismerlek, hogy feltételezzem, hogy bemocskolnád akár csak a pálcád hegyét is nyilvánosan.
Ezek talán az utolsó, még magabiztossággal hozzáintézett szavaim, aztán már csak arra futja, hogy bárgyún a készségesen megbocsájtó Celia felé kacsintsak. Mert aztán Crouch mégis képes meglepni. Az arcon ért ütés éppen akkor talál be, amikor figyelmemet teljesen Celianak szentelem, mert mégis csak kellemesebb látványt nyújt, mint az arcomba acsargó Crouch. És betalál, mert még az egyetlen olyan pontja volt a testemnek, ami nem zsibbadt el teljesen. Valahogy a vér is benne volt. Legalábbis ez idáig. De most már kétségtelenül sajog mindenem porcikám, és a villanyt pedig fokozatosan lekapcsolják a fejem fölött.
Tévedtem. Crouch mégis tud kegyes lenni. Talán még önmagát is meglepte. Bár akkor lett volna ilyen kegyes, amikor első gyilkosságunkat mentünk végrehajtani. Egy végtelenül tiszta és makulátlan munka várt ránk, akkor azt hittem, hogy megváltoztatja az egész életemet, hát aztán csak az ájulás lett belőle. Valahogy az agyam képes védelmezni a tudatomat, s mikor az igazán szar dolgok történnek velem, a tudatomon kívül rekedek, s vagy elájulok, vagy szó szerint elvesztem a józan eszemet, mint amikor azt a kis oroszt kicsináltam. Életem legszarabb élményei azért mégiscsak azért érdekesek önmagukban, mert valahogy mindig ott volt Crouch. És kezdetben azt hittem, hogy valami rossz ómen, ami ott lebeg a fejed fölött előrevetítve a tragédiát.
De most, ahogy a fájdalom végigáramlik az arcomon, és időnként érzem a pulzáló lüktetést, miközben már egészen biztos, hogy a lábamból kiment minden erő és tehetetlenül fekszem, de van még annyi erőm, hogy visszapörgessem a fejemben az eseményeket.
És mire testem a levegőbe emelkedik, és semmit nem érzek, jó pár pillanatig vagy ki tudja, talán órákig, csak a lebegést. Csak Crouchon jár az eszem. Tényleg mindig ott volt, de az is tény, hogy nélküle talán egyik „ fergeteges kalandból” sem jutok haza élve, vagy legalábbis mindig megúsztam az Azkabant.
Amikor a testem puhán landol, a fájdalom újra, egy csapásra visszatér bele, odébb űzve a gondolatokat és a fejem teljesen üres. És csak egyetlen hang és arc hatol át ezen az ürességen. És az bizony nem Crouch. És össze kell szednem minden erőmet, hogy összerakjam ismeretségünk öt vagy tíz percét, hogy helyére rakjam a kirakós darabjait. És hogy tudatosuljon bennem, hogy minden sértegetés és bántás, oda nem illő szavak ellenére Celia mégis segíteni akar. És én most már biztos vagyok benne, hogy nem akarok meghalni.
De milyen hálás vagyok, hogy azért az utolsó és az első arc is, amit meglátok, az az övé és nem a vőlegényéé. Valahogy felüdíti a látványt és nem azért, mert egy lány. Hanem, mert nincs köze az eddigi életemhez. Olyan, mint egy könyv vadonatúj fejezete.
- Kérlek. De eszedbe ne jusson ezt a sztorit később az esküvőtökön felhánytorgatni. Nem illendő a násznagyot szívatni.
Valóban sok vért veszíthettem, ha még az képtelenség is eszembe jut, hogy netán én lennék ennek a két szép embernek a násznagya, vagy hogy egyáltalán felkerülnék valaha a meghívottak listájára. Aztán színpadiasan újra megszólalok, mintegy figyelmeztetően. – De vigyázz. Amit ott látni fogsz, Celia, nem kislányoknak való.
Magam sem tudnám megmondani, hogy mit fog látni. Azért kicsit remélem, hogy a farkam például még megvan. És habár egyáltalán nem hiányolom Crouchot, biztos hogy itt van. Nem hagyna kettesben ezek után a menyasszonyával még akkor is, ha egyébként harcképtelen vagyok, mert hát egyébként is a számmal ártok a legtöbbet, azt meg még nem jutott eszébe betapasztani.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Annál jobban ismeri? Ez a gondolat már csak később jut eszébe, amikor már a lebegő testét vonszolja mágikusan előre. Hiszen Amycus – sok más szerencséssel egyetemben – végignézte, amikor elborult az agya, és neki esett Dolohovnak. Pandora miatt. Most Celia miatt, legalábbis kívülről nyilván így tűnik, pedig valójában Celia csak egy tünet a sok közül. És ez csak egy pofon volt, egy pillanatnyi megborulás, ami után vissza tud térni a pókerarchoz. Mégis kellemetlen valahogy az újrajátszásban Pandorát Celiával helyettesíteni.
Celia. Amikor ránéz, a lány pont úgy nem mond semmi helyzethez illő helytelenítő mondatot, mint ahogy ő nem kért elnézést, de még csak valami udvarias feloldozást sem nyújt. Tulajdonképpen úgy áll ott, úgy néz vissza a szemébe valami kendőzetlen közömbösséggel, mit akinek semmi köze az egészhez, és – ezt csak most veszi észre –, miközben eddig nem tűnt különösebben hamisnak a viselkedése, most éles kontúrral kihúzva mégis ez tűnik az eddigi legőszintébb reakciójának. A semmi. És most először jut eszébe az is, hogy ő pont annyira nem ismeri ennek a lányt, mint ahogy Celia sem ismeri őt, és hogy a másiknak esetleg pont úgy lehetnek súlyos titkai, mint neki, sőt egyáltalán az, hogy a mosolygó felszín alatt egyáltalán van valaki. Hosszú pillanat. Ő néz el hamarabb.
- Kösz – mondja minden színezet nélkül, mikor Celia kinyitja az ajtót előtte, de most már nem néz rá, Amycust tartja levitálásban a legközelebbi, világos selyemhuzatos dívány előtt. Akkurátusan csöpög a vér a fényesre suvickolt padlóra, közben is nyilván keskeny, diszkrét vércsíkot hagyott maga után. A szivarszoba legalább üres, ahogy gondolta: a kinti pavilon nem nyújt jó mentséget az uraknak, hogy ide meneküljenek a feleségeik és anyósaik elől. – Megtennéd, hogy..? – int a szabad kezével a dívány felé, és megvárja, míg Celia valami bűbájt vagy legalábbis egy takarót terít a huzatra, mielőtt finoman leeresztené rá Amycust.
Egy kicsit habozik, mielőtt nekilátna, hogy szétbontsa a véráztatta dísztalárt, nem kellene ehhez Celiát kiküldeni, mármint nem a kábának látszó, talán eszméletlen Amycus méltósága, hanem az általános illemtani irányelvek alapján? De a lány ezt a problémát is megoldja, hamarabb, mint hogy ő dűlőre jutna. Meglepődik, de nem mutatja ki.
- Tessék – adja át a helyet a díványnál, mintha az engedélyadás egy az egyben őt illetné, mint a sérült állat gazdáját. A sérült állat egyébként sem tűnik most túl kommunikatívnak, nem számít rá, hogy kinyitja a szemét és azt a kibaszott száját.
- Násznagy – horkant fel. – Dolohovot is hamarabb kérném fel.
Celiára pillant, sőt igazából végig Celiát figyeli, a teljesen új keletű felismerés óta, hogy Celia egy külön személy, kényszert érez, hogy alaposan megfigyelje. Valahol lenyűgöző, hogy idegenül is teljesen természetesen mozog ebben a bizarr helyzetben. Lenyűgöző és mindenestül gyanús. Most viszont kimondottan a pillantását próbálja elkapni, még ha nem is alkalmas a helyzet arra, hogy megvitassák, semmilyen ráhatása nincs, és fogalma sincs, ki lesz a násznagy, de nyilván valaki idősebb és reprezentatív. Ha egyáltalán lesz ilyesmi.
- Miután szakítottál a családoddal, azt hiszem, a vendéglistán sem leszel rajta – jegyzi még meg csevegve, és közelebb lép, egész közel, hogy Celia válla felett Amycus hasára pillanthasson. Az, hogy hagyja, hogy a lány nézze meg először a sebet és esetleg ellássa, ha akarja, tulajdonképpen valami romantikus előzékenység is lehetne. Ha Celia ismerné, nyilván így kellene értelmeznie. Control freak. De Celia persze, szerencsére, nem ismeri. Viszont jobban, mint tizenöt perce. Kényelmetlenül sokkal jobban.
- Mit gondolsz?

Azért van neki is saját vészcsengője. Most is kitartóan csilingel, csilingel, amióta meglátta az első vércseppet a padlón, ott berreg a bal halántékában és azon a kis puha folton közvetlenül a bal füle alatt, de észre sem veszi. Mint ahogy szinte sosem figyel rá, mint ahogy nagyjából csilingel minden egyes ilyen eseményen, mint ez a mai, csilingel mindig, amikor olyan férfiak vagy fiúk között van, mint egy Crouch vagy Carrow, a levegővel együtt nyeli le ezt az irritáló hangot, ami minden pillanattal csendesebb lesz, amikor tudatosan eldönti - ezt is, mint mindent -, hogy nem vesz róla tudomást.
Tudja, hogy bizonyára meg kéne ijednie, ki kellene akadnia, bassza meg, legalább egy kicsikét! Nem azért, mert bizonyára ezt várják tőle, nem azért, mert abban igazán jót tudna alakítani, ha megpróbálná, ó, ha megpróbálná, biztosan zajos sikere lenne, de nem ezért kellene kiakadnia. Azért kellene kiakadnia, mert teljesen átlagos koktélparti-programmá válik, hogy egy vágott sebbel vérző, félkarú ficsúrt cipelnek be egy jó nevű család egyik túlkárpitozott szobájába, és egyiküknek sem rebben még a szeme sem. Azért kellene kiakadnia, mert ez mégis csak egy sérülés, mégis csak vér és még csak azt sem tudja, mi történt. És valahogy mégsem tudja rávenni magát, hogy kiboruljon. Mégsem tudja rávenni magát, hogy ne nézzen oda, vagy ne foglalkozzon vele, mintha az a tagadás lehetne egy lépcsőfok a kiborulás felé.
Valójában még csak el sem gondolkodik annak eshetőségén, hogy kiakadhatna. Akár el is ájulhatna, ha hirtelen kedve támadna kilépni ebből a jelenetből. Hiába, ha a csökönyössége ilyen elviselhetetlen. Hiába, ha ennyire szeret kicsikarni legalább egy fikarcnyi kis meghökkenést, vagy egy cseppnyi nyavalyás figyelmet. Mert most persze figyelnek, az átkozottak fiai figyelnek, mintha legalábbis valami egészen nagy képtelenséget mondott volna, olyan nagyot, hogy még kinevetni sem tudják.
Kártyaasztal mellé állított fotelról ránt le kockás pokrócot - ó, mondd, miért?, mintha csak az anyja valamelyik díszletében jönne menne, mint gyerekként, talán ott rontották el, mert ott minden pofon és minden gyilkosság csak játék volt, nem valódi -, leteríti vele a kanapét, még az is eszébe jut, hogy eltüntesse maguk után a vércsíkot, mielőtt becsukná magukra az ajtót, szinte lehetetlen nem elhinni, hogy egész életében ezt csinálta, pedig aztán sok mindenre megesküdne, hogy sosem látott el sebesülteket senki kanapéján és nem feltételezte azt sem, hogy lehet hasonlóság egy sebesült varázsló és egy sebesült unikornis között, amivel az iskolában találkozott.
Mégis egészen higgadtan foglalja el a dívány szélét Barty helyett és míg bármikor máskor egészen örömtelien lubickolna meg abban, hogy magán érzi a tekintetét, most egészen egyszerűen ignorálja, pont így repül el a feje felett is az újabb beszólogatások sorozata. Megtoldhatná a sajátjával, baszd meg, Carrow, nagyjából tizenegy éves korom óta nem vagyok kislány, amióta az anyám-, de még gondolatban sincs kedve befejezni a mondatot, nem hogy hangosan. Semmi valódi nincs ráadásul a higgadtságában, csak olyan ez, mint betanult mondatokat visszamondani úgy, hogy nem remeg a hangod, látszólag biztos kézzel bontja ki Amycus talárját, hogy fintorgás nélkül nyúljon alatta az átázott, szétszabdalt, akármihez, amit már nehéz is lenne ruhadarabként értelmezni, hogy felhajtsa azt, üres, egészen maszk-szerű arccal nézi, mit talál alatta - Mindenesetre nem ártana megtisztítani - elvégre ez van minden darabban és minden filmben, nem igaz?, és ha valahol, itt biztos van valamilyen szesz, körbe is futtatja a tekintetét a helyiségen, aranyló folyadék csillog élesre metszett kristályokban. Most mégis felemeli a pillantását Bartyra, nem lesz abban semmi különös, ha a másik érteni fogja, mire gondol. Merlinre, talán még élvezni is fogja, ha elég némi alkoholt locsolnia a másikra ahelyett, hogy erőt kellene vennie magán és megütné...
- Egyébként elég szélesnek tűnik a sebe, és csúnyán vérzik, de szerintem ha valami komoly belső szervét is érintené, sokkal kevesebb kedve lenne beszélgetni - messze áll ez bármiféle professzionális diagnózistól, csak annyit mond, amennyit szerinte józan ésszel ki lehet találni, de ennyi vér mellett nem nagyon látja tisztán a sebet - Szóval, Amycus - fordul aztán vissza a másikhoz, ez most nyilván más, szándékosan terelné el a figyelmét, mi mást akarna?, miközben a pálcájával hozzálát, hogy a már egyébként is használhatatlan talár félrehajtott szárnyából nagyobb darabokat szaggasson le - Úgy egyébként mi történt veled? Nem mesélnéd el, kérlek?

Life goin' nowhere,

Csupán valami tompa hangfüggönyön keresztül hallom, de mégis csak ott van valami bizonyosságként. Crouch itt van. Nem ment el. És ez magában annyit kéne, hogy jelentsen, hogy túlélem ezt az éjszakát is. Az ilyen Carrow-félék megtehetik, hogy szétessenek. Az ilyen Crouch-félék majd úgyis összesöprik őket.
Ebben a meghitt, majdhogynem ünnepélyes hangulatban mégis csak oda nem illőnek, sértőnek, sőt egyenesen durvának hat, hogy Dolohovot minden szempontból előnyben részesítené, vagy alkalmasabbnak találná a násznagyi szerepre. És hát miért is ne találná alkalmasabbnak, hiszen most már egy párt alkotnak, vagy mi a fene. Ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt még szétpüfölték egymást azon a bizonyos legénybúcsún, ahhoz képest, hogy akkor még mindkettőt nekünk kellett felvakarnunk a padlóról, lefizetni a szemtanúkat, ilyesmi. A világ kétségkívül gyorsan változik.
- Érthető. Végül is bejáratott lagzis pár vagytok ti ketten. Reméljük, az állkapcsát a helyén hagyod ezúttal, nem úgy, mint anno az ő legénybúcsúján – a szavak csak úgy bugyognak belőlem, mindenféle előzetes gondolkodás nélkül, de hát ezen már senkinek sem kéne meglepődnie. Mégis, furcsa az egész, hiszen sohasem hánytorgattam fel a dolgot, pedig hányszor visszaélhettem volna vele. Valami kimondott és kimondatlan paktum védte egyszerre annak az éjszakának az eseményeit. De kétségkívül jól esik felidézni, sőt, még valami plusz erővel is eltölt a gondolat, hogy bizony a Crouch-félék is szétesnek. De őket vajon ki söpri össze?
- Valójában a legénybúcsút rendhagyóan a nászéjszaka után tartottuk, hogy legyen amit kibeszélni. Remélem ebből is hagyomány lesz. Meghalok a kíváncsiságtól.– ezt már Celiának mondom mintegy magyarázatként. Tekintetem aztán megint a háttérben álló Crouchra vándorol. Olyan ez, mint egy jó kis szemtorna. Hol közelre, hol távolra fókuszálok, hogy ne csússzon szét a kép teljesen.
- Hallod, külön megrendelésre csinálhatnátok ebből egy állandó bizniszt. Akkor talán nem lennél ilyen átkozottul feszült minden egyes pillanatban.
Amúgy a beszéd fárasztóbb, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna, de az is biztos, hogy ha nem beszélek, akkor bármelyik pillanatban visszasüppedhetek az öntudatlanságba, amitől egy hajszál választ el csupán. Közben persze átfut nem is egyszer a fejemben, hogy talán mégis csak motiválóbb lenne Celiával beszélgetni, de ő meg mintha tüntetőleg nem szólna hozzám. Olybá tűnik, hogy Crouch talán megtiltotta neki. Még ez is könnyen elképzelhető lenne, ha csak nem érdemeltem volna ki mindenféle távolságtartást és hát jobban is teszi, ha távol tartja magát tőlem. Hiszen egyértelmű, a ma éjszaka után végképp, hogy aki velem barátkozik, az nem számíthat túl kedvező reputációra. Hiszen még azon az átkozott vendéglistán se leszek rajta.
Meglepetésemre a figyelmeztetésem fabatkát sem ért, mert Celia mégis csak ott van mellettem, és a talárommal matat a kezével, amit egyébként nem is érzek igazán, csak felszisszenek panaszosan, amikor a bőrömhöz tapadt talárcafatokat eltávolítja az útból, és reflexből szorítom meg a karját és egyszerre szorítom össze a fogaimat és ömlik rólam a verejték.
Egyszer lenyiszáltam élő adásban a kezemet. Azt hittem, mindent tudok már a fájdalomról és megalázottságról (de hát mit jelent Voldemort egész különleges alakulata előtt levágni a kezed ahhoz képest, hogy egy tizenéves, minden bizonnyal szűz lány matat érzékeny helyeken, ráadásul a jövendőbeli vőlegénye előtt), szóval normális esetben és az a pár másodperc igen is valóságos volt, amíg aztán elájultam. De most valami ébren tart és talán éppen Celia az, aki hála Salazárnak, megszólalt, különben egészen belemosódott volna a háttérbe, mint egy mutatós kiegészítő.
- Salazárra, már azt hittem, hogy hallgatási fogadalmat esküdtél a jövendőbelidnek. Nem annyira érdekes történet, mint amilyennek tűnik. Az a szerencsétlen Fawley kölyök párszor felém nyiszált, valami vagdosó átokkal, aztán betalált az egyik vágása, ahogy elnézem. Pocsék párbajos egyébként. De hát én sem vagyok elememben. Mondják, hogy ha a pálcás kezedet elveszíted, olyan mintha újra kellene tanulnod az egészet. A mozdulatokat, a ritmust, mindent. De akarod hallani a sztorit, hogy hogyan veszítettem el? Garantálhatom, hogy sokkal izgalmasabb ennél.
Olyan mintha a wurlitzerbe végtelen mennyiségű knútot dobáltak volna, hogy a szám sose álljon be többé. Olyan gyorsan ömlenek belőlem a szavak, hogy néha egymásra csúsznak. Az egész gondolatmenet illogikussá válik és a fejemben már nem találom meg az eldobott fonalat, hogy folytathassam.
Megint csak Celiát látom, aki most már élesebben kirajzolódik a háttérből. Egyre valóságosabbá válik. Hús-vér emberré. Tetszik a hidegvére, hogy nem kezd el ájuldozni itt mellettem. Tetszik, hogy olyan kis fura akcentussal ejti ki a nevemet, mint valami titokzatos idegen. És hogy ilyen határozottan nekiállt szaggatni rólam a talárt.
Na de várjunk csak. Ebben a pillanatban kezd motoszkálni a fejemben, hogy ez valahol kurvára nem jó így.
- Ó, Celia, igazán lenyűgöző, hogy ilyen fiatalon elvégezted a medimágusi gyorstalpalót, de biztos vagyok benne, hogy Barty barátunk tökéletesen megbirkózik a feladattal.
- Crouch. Hé, Crouch! Bármennyire is üdítő a látványa. Kiküldenéd a menyasszonyodat?
Nem azért, mert egy lány. Hanem, mert nincs köze az eddigi életemhez. Olyan, mint egy könyv vadonatúj fejezete. Miért kellene még őt is belerágatni ebbe az egész mocsokba? Ha jól sejtem, Crouch majd egy vitrinbe teszi, hogy ott majd mosolyogjon bájosan, és ezzel a lehető legnagyobb szívességet teszi neki, mármint azt leszámítva, ha otthagyja az oltárnál. Hirtelen ideges leszek, és az idegességtől, azt hiszem, mocorogni is kezdek, amitől mintha csak jobban ömlene belőlem a vér. De az is lehet, hogy ezt az egészet csak beképzelem.
De Crouch válaszát már talán sosem tudom meg, mert ebben a pillanatban a seszínű öntudatlanság magával ragad.

(Amycus Carrow tudata balra el.)

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Carrow továbbra is mindent megtesz, hogy az ő állkapcsa se maradjon egyben, vagy talán nem is ő tehet róla, hiszen minden, amit mond, máskor egy unott arcrezdülést sem húzna ki belőle, és talán nem is Celia jelenléte a katalizátor, hiszen ha jobban belegondol, ez a szenvtelen valaki nem fog panaszkodni senkinek a jövendőbelijére, vagy ha mégis, akkor a saját apjának, és ennek a frigynek a lefújása olyan diszkrét diplomáciai tranzakció lesz, hogy az apja semmiképp nem veheti az ő hibájának… de annak fogja venni.
Egy kicsit lenyűgöző is, Celia mennyire természetesen viselkedik ebben a helyzetben, holott alapvetően egyet kell érteni Carrow valamivel később elhangzó, elhaló rebegésével, semmi keresnivalója itt, és ha Carrow csak egy fokkal kevésbé szarrágóan viselkedett volna, akkor nem hagyta volna, hogy közönsége legyen az elesettségének. Elmosolyodik a lány kimondatlan javaslatán – hát nem elbűvölő, milyen bájos és még egy uncia rejtett szadizmus is elfér a mosoly mögött –, de nem tartja jó ötletnek, hogy Carrow közelébe hozzon még több szeszt, mikor így is felrobbanna az ereiben a vér egy eltévedt szikrától.
- Így egyszerűbb – mondja Celiának, és a zsebkendője és egy sebtisztító varázslat segítségével letakarítja Carrow hasát, ami most kimondottan obszcénül meztelennek látszik így, hogy nem takarja a saját vére. – Igazad van. Széles, de nem mély. – Nyilván ez a meztelenségérzet az, amitől nem teszi hozzá, hogy Carrow csak picsog, és ez egy karcolás, legalábbis azokhoz képest, amiket a háborúban át szoktak élni az emberek, amikor éppen nem tajrészeg, rinyáló aranyifjú üzemmódban vannak. A kérdésre viszont felkapja a fejét. Annál is inkább, mert Carrow épp locsog össze-vissza, és ki tudja, hogy mennyi belátás szorult még belé ebben az állapotban.
A pálcája a kezében van. Ha elszólja magát, egyszerűen csak abbahagyja az elsősegély-nyújtást, és elkábítja. Vagy… vagy igazából minek is erőlködne, hogy Carrow-ra vigyázzon, aki arra se képes, hogy normális ember módjára viselkedjen?
- Nem. Eszem ágában sincs kiküldeni. Ekkora arccal biztosan kibírod a jelenlétét. Maradj már nyugton! – teszi hozzá morogva, mert valahányszor nekilátna, hogy a letisztított sebet megkísérelje összeforrasztani, Carrow belemozog és újra elkezd dőlni a vér. De úgy tűnik, ez egyszer végre szót fogad, mert sikerül végre elkezdeni összeilleszteni a sebszéleket. Fawley átka tényleg nem volt valami nagyágyú, ha nem is nagyon szép a varral fedett, friss sebhely, de biztonságosan összeforrtnak tűnik.
- Na, ennyi volt a kurva nagy sérülésed, úgyhogy takarodhatsz is haza – néz fel, és akkor észleli, hogy Carrow lehunyt szemmel fekszik a kanapén. – Carrow. Carrow! Mindegy, jobb is így. De most fogalmam sincs, hol lakik és hova küldhetnénk. Bizonyára nem lesz semmi baja, ha alszik itt egyet – felkel a kanapéról, ahova sebet ellátni ült Carrow mellé, rábűvöl egy egyszerű kötést a sebre a biztonság kedvéért, aztán lehajtja a megtépázott talárját. Meg még egy másik kockás takarót is rádob, bár inkább úgy, mintha rontást küldene rá. - Kivéve, ha Fawley erre jár.
A pillantása végül megállapodik Celián. Tartalmas időtöltés volt, azt nem lehet tagadni. Túl tartalmas.
- Sajnálom. Ezt az egész… affért. De még most sincs késő visszamenni a citromos kosárkákhoz és Madam Bullstrode lebilincselő történeteihez – lehet, hogy rá lehetne fogni, hogy megpróbált elmosolyodni, de ez maximum egy merev grimaszra sikerül.

Ha Amycus nem beszélne, tulajdonképpen olyan lenne, mintha egy bármilyen lélektelen, élettelen tárgyon igyekezne lecsupaszítani egy problémát okozó területet. Ha nem beszélne, igazából könnyűszerrel meg tudna feledkezni arról, mit csinál pontosan, hogy a cafatokra szaggatott anyagdarabokat azért ilyen nehéz eltüntetni az útból, mert vértől csatakosan nagyon igyekeznek odaragadni egymáshoz, Carrow bőréhez, vagy tulajdonképpen bármihez, beleértve az ő csúszóssá és vörössé váló ujjait. Az egész valahogy tudna nagyon jelentéktelen lenni, bizonyára pont azért mert Carrowt nem ismeri, igazából még Bartyt sem ismeri, ezzel együtt pedig ők sem ismerik őt, tulajdonképpen semmi igazán fontosat nem tudnak róla és számára hirtelen mindenki jólesőn burkolózik bele az anonimitásnak ebbe a fél igaz burkába.
Épp csak Carrow beszél és csak mondja, többnyire persze fogalma sincs, miről hadovál, az elejtett nevekhez az ő fejében árnyalakok társulnak, az eseményeknek nincs valódi egymásutánisága, épp csak fodrozza ez az egész a vízfelszínt, csak akkor kénytelen mozdulatlanná dermedni, amíg Amycus megszorítja a kezét – akkor muszáj rá figyelmeztető pillantást vetnie, rövidet és tárgyilagost, ami nem mutat túl önmagán, csak rávilágít a nyilvánvalóra, nevezetesen arra, hogy ha nem engedi el, nem igazán tud segíteni.
Magától értetődően engedi oda a helyére Bartyt, amikor az pálcát húzva jön közelebb. Tulajdonképpen furcsa magától értetődéssel csinál mindent, mintha kész lenne megtenni bármit, amit meg kell, és amit ez a kettős nem fog, de azért nem ragaszkodik hozzá, hogy kelljen csinálnia bármit is, ha a fiúk is hajlandóak megoldani a helyzetet. Biztos tehetne valamit, amivel beljebb kerülhetne erről a peremről, ahova szorult, aljas keresztkérdésekkel érdeklődhetne mindenről és bármiről, amit Carrow az ő füle hallatára locsogott el, egészen biztos benne, hogy vannak itt történetek, melyekről lehetne álló napokon át beszélgetni, de mintha csak átsuhanna rajta mindent, amit hallott. Naiv dolog lenne persze azt feltételezni, hogy egyet s mást azért ne jegyzett volna meg épp eléggé ahhoz, hogy alkalmasint elmerengjen rajta és ha kell… hát akár elő is hozakodhat vele bármikor, még ha alapvetően ez épp nem is szerepel a tervei közt.
Finoman támaszkodik meg a szomszédos fotel támláján, nem egészen felesleges a kezében a pálcája, mert az illem mégis csak úgy kívánja, hogy ne nézegesse túl sokáig saját mocskos ujjait, és tüntesse el bűbájjal azt a kis foltot is, amit egy óvatlan mozdulattal a szoknyáján ejtett. Mint aki egy pillanatra elkalandozott, úgy kapja aztán fel a fejét arra, hogy Junior Carrowt szólongatja – valamiért egészen viccesnek találja, hogy persze pont most, a legvégén csendesedik el a sebesült teljesen, amikor szinte már mindegy, de szórakozottságának jelét sem adja – Ez egy elég kellemetlen „kivéve” – hívja csak fel arra Barty figyelmét, amire valószínűleg teljesen szükségtelen, de azért mégis.
Visszasüllyeszti a pálcáját a szoknyája rejtett zsebébe, mint aki egészen biztos abban, hogy többet nem lesz rá szüksége, és amikor a tekintete ismét befókuszálja a most már tényleg csak hozzá beszélő Bartyt, mintha egy kicsikét mosolyogna a szeme – Semmi baj. Legalább történt valami… ha hetekig nem kell újra Madame Bullstrode-ot hallgatnom, mérsékelten elégedett ember leszek – a citromos kosárkák egyértelműen jobbak voltak, mint a társaság, de ezt talán mégsem mondhatja. Mást azért még mondhat – Ha akarod, elvihetjük azért innen. Felteszem, Burke-ék nem lennének elragadtatva egy ilyen meglepetéstől. Az Üstből bizonyára hazatalál… vagy voltaképpen bárhonnan.

Az alapszintű vizsgálóigézetek alapján nem annyira súlyos a vérveszteség, hogy egyből bájitalokhoz vagy pláne gyógyítóhoz kelljen nyúlni, bár ha lenne kéznél, azért a főzet sosem árthat, de még határeset, és inkább arra tippelne, hogy Carrow pont annyira vállalhatatlanra itta magát, ahogy kinézett, és ez alaposan hozzájárult a sérüléshez. Valójában nem akaródzik annyira itt hagynia még így sem. Utólag elég nevetségesnek is érződik az az automatikus mozdulat is, ahogy elvett egy plédet és rádobta Carrowra, még ha magyarázhatná azzal is, hogy nem akarta, hogy első ránézésre is látványos legyen Celia munkásságának nyoma a talárján. Nem mintha nem érdemelné meg, hogy itt hagyják eszméletlenül – vagy ébreszthetetlenül mély, sakálrészeg álomba merülve –, közszemlére téve a szánalmasságát és kiszolgáltatva a vendéglátók jóindulatának. Kurvára megérdemelné, sőt azt is, hogy Fawley másodjára is végigmenjen rajta igazi röhejes vesztes módjára kisbicskarontásával. De azért mégsem akaródzik.
- Elég kellemetlen – egyezik bele, és kutatóan végignéz Celia arcán. – Miért érdekel? Megsértett téged. – Nem is egyszer, de ezt már nem teszi hozzá, mert nem okoz különösebb örömet emlékeztetni rá. Bizonyára egymillió ilyen alkalom lesz még, hogy Celiát sértegetni fogják, szándékos rosszindulatból vagy egyszerű figyelmetlenségből, és ő minden kibaszott alkalommal hepciázni fog a becsületéért, és mindketten bele fognak fáradni nemhogy a házasságuk, de talán még a hivatalos eljegyzésük előtt.
A lány meg most – nem tűnik kimondottan rosszkedvűnek, nem tudná megmondani, mi ez a kifejezés, ami tükröződik rajta. Nem ismeri eléggé. Egészen meglepő, milyen ritkán találkozik az ember olyan arccal, amely annyira újszerű, hogy egyáltalán nem tud kiigazodni a kifejezésein. De ő eleve ritkán akar kiigazodni egyáltalán bárki arckifejezésein.
Megereszt egy halvány grimaszt a Madam Bullstrode-ot illető replikára. Egy kicsit vizslatja még Celia arcát az indítvány hallatán, mérlegeli az egyes szavak hangsúlyát, lehetséges jelentéseit.
- Rendben. Vigyük el az Üstbe, kiveszünk egy szobát, aztán majd rendezi a cechet, ha összeszedte magát. – Ahhoz tényleg nem érez magában erőt, hogy tovább tutujgassa ezt a roppantul hálátlan Carrow-t, pláne, hogy ébresztgesse, odatámasztani egy asztalhoz meg körülbelül annyira lenne biztonságos megoldás, mint itt hagyni, vagy még kevésbé. Ezzel a megoldással ki tud egyezni. Még meg is kérhetik a személyzetet, hogy lehetőleg nézzenek rá egy pár óra múlva. – Lehet, hogy érdemes összeszedned a dolgaidat, ha esetleg úgy adódna, hogy már nem jövünk vissza ide… én meg kimentem magunkat addig, ha gondolod.
Megy ez a rejtjeles kommunikáció, elvégre ő is itt nőtt fel, csak fárasztó. De nem most jött el az ideje, hogy megpróbálják leépíteni ezeket a körülményeskedéseket. Sőt ami azt illeti, jobb, ha soha nem is jön el.

Az eszméletlen, pokróc alá temetett Carrowról egy villanás alatt visszakúszik a tekintete Bartyra, nem túl erős, de némi meglepettséggel. Mintha legalábbis arra számítana, a fiú majd mindjárt rájön a miértre, most hogy hangosan feltette a kérdést hátha hirtelen beugrik neki, miért is nem fakadt még sírva, vagy legalább miért nem rúgott egyet ő is Amycus Carrowba holmi ízléstelenségeket és szándékos sértéseket hallva. Crouch viszont nem világosodik meg, vagy csak remekül leplezi, úgyhogy válaszul könnyedén ránt egyet a vállán.
– Ha folyton megsértődnék az ilyesmin, szerintem igyekeztem volna kikerülni a társaságból legkésőbb tizenegy éves koromig. Attól még, hogy sértésnek szánják, tulajdonképpen nem az, tényleg félvér vagyok, ez van. Nem mintha nem lenne sokkal egyszerűbb, ha nem az lennék, de nem vagyok hajlandó az ő szemükön keresztül nézni saját magamra – a napnál is világosabb bizonyára, hogy az „ő szemük” lehetne akár a „ti szemetek” is, de legalább a látszat kedvéért megmarad amellett a naiv teória mellett, hogy Crouch Junior nem tartozik „közéjük”, még ha meg is van róla győződve, hogy egyébként dehogynem. Csakhogy ez nem igazán számít. Legalábbis addig, amíg nyílt jelét ennek nem adja, aligha kezdhet vele bármit is.
- És bár értékelem és jól esik, Barty, de… a megvédjük a hölgyek erényét passzus nem vagyok biztos benne, hogy kiterjed a „félvér a leendő menyasszonyom” forgatókönyvre is ezekben a körökben, szóval hacsak ez neked nem elengedhetetlenül fontos, én szívesen átnézek bárkin, ahelyett, hogy meg kellene ütnöd őket. Mert úgy gondolom, lesznek még páran – nincs ebben az egészben részéről semmi keserű és semmi lemondás, még csak nem is olvas Barty gondolataiban – hogyan is olvashatna? - egyszerűen ez a valósága és már nagyon régóta él ebben. Az eljegyzésétől sem azt várja, hogy ezek a dolgok varázsütésre meg fognak szűnni. Sőt, egy ideig talán rosszabb lesz, biztos ezerszer fog olyasmi a fülébe jutni, hogy mégis mit képzel magáról ez a félvér lány, de előbb-utóbb biztosan elunják. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek elhallgatni, ha megváltoztathatatlanul oda kerül, ahova most készül. És akkor a végén majd ő fog nevetni, ahogy próbál nevetni minden savanyú arc láttán is.
- Oké – löki aztán el magát a fotel támlájától, mintha nem is az ő, hanem Barty ötlete nyomán cselekedne. Ha távozni készülnek, előtte mindenképp megkeresi a táskáját, és talán elkanyarodik végre a mosdó felé is, de egyébként nem lenne kifogása, ha mára végeztek volna a társasággal – Mindjárt jövök – teszi aztán még hozzá, mielőtt ténylegesen elindulna kifele, és bár különösebben akkor sem lepődne meg, ha Barty még azelőtt eltüntetné innen Carrowt, hogy ő visszaérne (mert még ez is könnyedén megfordul a fejében), azért ő pontosan azt fogja tenni, amit megbeszéltek, mielőtt újra felbukkanna.

Miért ragaszkodik Celia egy olyan társasághoz, ahol soha nem nézték semmibe, és soha nem is fogják, akárkinek a felesége? Megrázza a fejét.
- Nem, persze, hogy nem sértés, épp ez a lényeg, félvér vagy, ugyanolyan boszorkány, mint akárki más – legyint, de a szavai merőben gépiesek, nem, még mindig nem a vér a lényeg, hanem valami egészen más, de ezt ha akarná, sem lenne egyszerű elmagyaráznia, és eszében sincs elmagyarázni. De nem is tagadja, hogy úgy gondolkozik, ahogy. – De amiket Carrow mondott, azok sértőek voltak. Persze, nem téged akart sértegetni, hanem engem, de ettől még megsértett téged. Értem, hogy nem veszed fel, de attól még nem kellene érdekeljen a hogyléte. Nem tartozol neki semmivel. Udvariassággal sem.
Persze, várható volt, hogy előbb-utóbb beszélniük kell a történtekről, de arra nem számított, hogy ez ennyire hamar, ennyire direkt módon fog megtörténni. Igazság szerint a legtöbb dologra hajlamos úgy tekinteni Celiával kapcsolatban, hogy majd elmúlik, majd megoldódik magától ez az egész, mielőtt túl sok energiát kellene beletennie.
- Normálisan nem ütök meg senkit – jegyzi meg óvatosan, de elnéz Celia mellett, még ha egyébként jól is leplezi, hogy szégyenkezik, van egy pár aspektus, ami miatt teheti is: az, hogy ütött, és nem átkozott, az, hogy egyáltalán fegyelmezetlen volt, hogy ez Celia előtt történt. Hogy Carrow nem volt ellenfél. - Sajnálom, de - már a nyelve hegyén van, hogy elmondja, egyáltalán nem is miatta ütötte meg. De az megint magyarázatot igényelne. Minél kevésbé bonyolódik bele, annál jobb. Ha azt hiszi, hogy miatta ütötte meg, az kínos, de kezelhető. (Különben sem akar belegondolni, hogy miért ütötte meg, hogy Carrow helyett esetleg a saját életének akart bemosni egyet.)
- Nem – mondja végül. – Ha egyszer elnézed, sosem lesz vége. Nem tervezek senkit megütni ezért. De átnézni sem fogok azokon, akik sértegetnek.
Mások ignorálásának képessége persze jól jön, például akkor, amikor udvariasan, de minden társasági finomkodás és meggyőzhetőség nélkül elbúcsúzik a házigazdától kettejük nevében. Érdekes, Celia úgy néz rá, mikor ismét találkoznak a szivarszobában az egyenletesen szuszogó (ezt ellenőrzi) Carrow felett, mintha legalábbis arra számított volna, hogy szó nélkül itt hagyja. Érdekes, ez eszébe sem jutott, de most megfordul a fejében, hogy esetleg ezt kellett volna tennie. Nem. Az nem lett volna korrekt. Korrekt és unalmas akar lenni, és semmi több.
- Hoppanálunk együtt? – nyújtja a pálcátlan kezét Celia felé, aztán habozik: még egyszer sem ért hozzá, ruhán keresztül sem, annyira sem, hogy a karját kínálja. Kicsit zavarba ejtő. Megköszörüli a torkát. – Carrow-t neked kell megfognod.

Az ajtóban állva rájön, hogy igen, voltaképpen nem válaszolta meg Barty kérdését teljesen. Visszapillantva afféle „nem is tudom” módon rántja fel a szemöldökét, aprócska fejcsóválással – Talán csak lelkesen hiszek abban, hogy okos dolog mindenkit egy kicsivel jószívűbben kezelni, mint ahogy megérdemlik – és hozzátehetné, hogy „mert sosem lehet tudni, mikor jön jól”, csak hogy ne tűnjön rémesen naivnak és szentimentálisnak, amit mondott, de végül is nincs túl sok naivitás sem a tekintetében, sem a hangjában, inkább úgy mondja, mintha ez valami örökérvényű igazság lenne, mielőtt további kommentár nélkül kifordul a szobából.
Pedig biztosan lehetne a történtekről sokkal többet beszélni és még többet arról, ami ott lappang minden rosszul megválasztott szó alatt. Végtére is csak arról beszéltek, ami ténylegesen megtörtént, arról nem, miért történt, ami, vagy egyáltalán hogyan történhetett meg, pedig biztos benne, ott lappanganak az igazán érdekes dolgok, a dolgok, melyekről talán jobb lenne tudnia, melyeket igenis számításba kellene vennie, de nem siet és nem hajlandó erőszakos lenni. Amiről elengedhetetlen, beszélni fog, ugyanebben a józan, meglehetősen őszinte modorban, amiről pedig nem kell, arról hallgathat őszintétlenül, udvarias gesztusok mögé rejtve a véleményét. Ha kérdezik, talán elmondja. De lehet, hogy mégsem.
Nem nehéz észrevétlenül emberek között elsétálnia, egy-egy kedves mosollyal habozás nélkül eszkuzálja magát, nem mintha olyan gyakran kellene, de még Barty előtt visszaér a szivarszobába, ahol egészen nyugodtan strázsál a Carrow-lakta kanapé mellett.
- Persze – pislant aztán a visszatérő fiúra, mint aki tényleg kicsit csodálkozik rajta, aztán a néma felszólításra egészen természetes határozottsággal fogná meg a kezét, mintha tudatában sem lenne annak, hogy ilyesmi először történik közöttük, vagy csak nem tulajdonítana neki nagyobb jelentőséget. Az ujjai biztosan kicsit hűvösek, hiszen nemrég mosta meg a kezét, és még egy kicsit közelebb is lép Bartyhoz, voltaképpen önmaga számára észrevétlenül, mégis mi más lehetne a dolgok rendje? Végül is, most fércelt össze előtte egy vérző egykori aranyfiút, épp elég nevetséges lenne, ha ebben a helyzetben holmi lányos zavarokat érezne bármelyikük. Tiltakozás nélkül fogja meg a lebegő Carrow felé eső karját is, biztosan nagyon mutatós kompániát alkotnak így, az egyetlen dolog, ami igazán mulattatja, hogy úgy képzeli, egyikük sincs itt zavarban annyira, amennyire talán illene. Ami azért elég árulkodó – Mehetünk – mondja aztán ki a nyilvánvalót és pár lapos pislogással később már a Foltozott Üst előtt lomhán kavargó hétköznapokban ácsorognak.
- Csak utánad – fordul irányba a fogadó ajtaja felé, csak akkor engedi el Carrowt és egyébként Bartyt is, ha ez utóbbi úgy rendezi soraikat. Az mégsem illik, hogy ő lépjen be elsőnek, mindenesetre remélhetőleg hamar valamelyik szobában találják magukat odabenn, mielőtt túlzó feltűnést keltenének.

Life goin' nowhere,

- Crouch…
Fortuna anyánk különösen jókedvében lehet, ha éppen úgy dobja a lapot, hogy ki tudja mennyi ideig tartó eszméletvesztés után végül az egyetlen dolog, amit ki tudok ejteni cserepesre száradt ajkaimon, az Crouch neve. Ennek még nem sikerült rájönnöm a miértjére, és hogy a probléma vajon egy súlyos fejet ért trauma miatt keletkezik-e, mert hát kinézném éppen Crouchból, hogy a nagy életmentés közepedte, beleveri véletlenül a fejem az ajtófélfába, ha lehet többször egymás után, De persze az is lehet, hogy csupán a vérveszteség vagy éppen a sok alkohol tehet róla. Csakhogy azt hiszem, az alkohol gőze végképp távozott a testemből. Ezt onnan tudom olyan biztosan, még félig öntudatlanságban is, mert hát tapasztalatom van éppen elég, s mert a másnaposság össze nem tévesztő jeleit tapasztalom magamon. Először is van egy minden porcikájában sajgó testem, és van anyagom. Van egy tele hólyagom, a mi majdnem szétfeszít. Ez azért is megnyugtató, mert akkor Fawley átka nem talált semmi fontosabb szervet.
Azt akarom mondani, hogy baromira hideg van, és hogy ha nem csukják be azonnal az ablakot, akkor belepisilek, de amikor kinyitom a számat, helyette csak nyöszörgést tudok kipréselni magamból megint.
- Crouch..
És ha most ez valami hülye ivós játék lenne, és annak a patrónusát tudod fejből, vagy seprűszériáját, vagy annak a nevét emlegeted folyton, akibe bele vagy zúgva, akkor ez most kínos lenne. A legjobb hír, hogy valószínűleg csak ketten vagyunk, mert ugye a nyomatékos kérésemet tiszteletben tartva Celiát visszaküldte a partiba. Ha még nagyobb mázlim van, akkor Crouch sincs itt, hanem Fawleyék valamelyik manója, vagy legalább is Winky, az alkalmazottak gyöngye viseli éppen gondomat és visz haza. Csak hát az elég kínos volna, ha Winky vagy úgy egyáltalán bárki más tudná, hogy hol van a Dalton farm. Mert akkor ez azt jelenti, hogy Flecher valamit kurva rosszul csinál titokgazdaként. Vagy az is lehet, hogy ő jött értem. De ha így lenne, akkor már itt lennének a vigaszkurvák és az aszpirin valahol az ágyam mellett. De most ágyam sincs, ez egészen biztos. Súlytalan lebegés. Ez lenne talán a legszakszerűbb kifejezés jelenlegi állapotomra.
És ettől a gondolattól hirtelen elvesztem a hidegvéremet és elkezdek kapálózni, amitől csak még inkább kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülök, nem beszélve arról, hogy kinyílik a szemem és a hirtelen vizuális ingerektől, az utca képétől egészen megszédülök és kevés tartja, hogy ne rókázzak magam alá. Csakhogy az a kevés az éppen elegendő. Mert az a kevés éppen szorongatja a kezem. Apró, finomcsontú kéz. Szokatlanul puha. Nem lehetnek sem Winkyé, de legnagyobb sajnálatomra még Crouché sem.
- Te nem Crouch vagy. Legalábbis még.
Ezt az elmés megállapítást már akkor sikerül leszűrnöm, mikor a tekintetemmel végigkövettem a kezem meghosszabbítását és Celia egyébként zavarbaejtően helyes arcát pillantom meg, aztán követem az ő tekintetét és akkor tudatosul bennem, hogy a Foltozott Üst előtt vagyunk, és ráadásul nem is kettesben.
- Komolyan, Crouch. Eszméletlenre kell gyepálnod, hogy aztán végre bátorságod legyen szobára vinni? Csalódtam benned. Viszont, ha ő is jön, akkor hajlandó vagyok megbocsájtani mindent.
Ismét Celiára pillantok, de a hangom még mindig reszel és az erőlködéstől rámtör a köhögőroham is, amitől persze elkezd sajogni a varrás az alhasamon. Úgyhogy mire a roham abbamarad, egy fájdalmas vonyításba fullad az egész.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

Olyan pillantást vet rá, amiben az udvarias érdeklődés mögött nem nehéz meglátni, hogy e pillanatban valamit nagyon kétségbe von, mondjuk a józan eszét vagy azt, hogy igazat mond. És az a tekintet, amely ehhez a naiv szöveghez társul a szabályos arcban, határozottan az utóbbi felé nyomja a mérleget.
- Szép gondolat – mondja rá végül előzékenyen.
Vajon lenne nekik bármi közös témájuk valaha, leszámítva azok a beszélgetések jegyesek és házastársak között, amit ma is egymilliószor végighallgattak maguk körül, vacsorák, utazások, fogd keményebben a házimanót, hova tűnt az a festmény vagy szőnyeg, amit anyádtól kaptunk, miattad ilyen semmirekellő ez a gyerek, hát igen, az én Garge-omat semmi nem érdekli az ólálkavadászaton kívül.
- Köszönöm.
Azt mindenesetre tudja értékelni Celiában, hogy mennyire természetesen viselkedik, mennyire nem kezel nagy ügynek semmit, ezt a kézfogást sem, a száraz, hűvös, sima bőrű keze nyugodt, praktikus szorítása is olyan, amit nem kell felfújni, nem tolakodik ez a kéz figyelmeztetni, hogy gyűrűt tervez rá húzni. El lehet viselni az érintését. Nincs benne semmi kellemetlen. Celia egész jelenléte ilyennek érződik, diszkrét, sima, megnyerően jellegtelen.
Lehetne ez a nap egészen tűrhető is.
Carrow persze épp akkor tér magához, amikor már kezdte beleélni magát, hogy megszabadulnak tőle. És úgy kezd el kapálózni, persze, pont itt, a Foltozott Üst bejáratánál, mintha legalábbis emberrablást hajtanának végre a jövendőbelijével.
- Nyugodj már meg, semmi baj! – förmed rá.
Úgy hajol fölé, hogy egy kicsit reménykedik abban, hogy Carrow egyből vissza is hull az eszméletlenségbe. Sokkal jobb társaság úgy. Ma legalábbis.
- Jól van – csikorgatja össze a fogát, de Celia korábbi szavainak és Carrow egyébként közel beszámíthatatlan állapotának tükrében a lányra pillant, és nem kommentálja az újabb verbális molesztálást. – Most akkor megmondod, hogy laksz, és akkor hazaküldünk a kandallón keresztül, vagy itt maradsz a Foltozott Üstben, a te döntésed. – Annyira figyelmes, hogy nem egyik pillanatról a másikra szüneteti meg a levitációt, pedig akár hagyhatná is meghemperegni a porban, de helyette a hóna alá nyúl, és szép lassan engedi el a bűbájt, hogy legyen valami esélye a saját talpán találnia magát.
- Komolyan, Amycus. Légy szíves. Van jobb dolgom, és őszintén szólva kurva rossz nézni ezt az önsajnáltatást – jegyzi meg fojtott hangon, miközben igyekszik lábra állítani, és párszor megveregeti a hátát, hátha csak a nyálát nyelte félre vagy valami, és nem most fog asztmás rohamot kapni. De persze, az ilyen Carrow-félék megtehetik, hogy elhagyják magukat és széfolyósodnak a világban, mert az ilyen ő-félék összevakarják őket. Már csak az a kérdés, hogy Celia melyik emberfajtához tartozik. Megállapodik a pillantása rajta: tessék, láthatja hogy igyekszik a korábban lefektetett irányelvek szerint eljárni.

- Merlinre, ilyen szerencsétlen ördögnek lenni.
Egészen úgy mondja ezt, mintha meglepődne, mintha lenne bármi igazán meglepő ebben a mai napban, de ő nem a meglepő szót használná, talán csak egy kicsit rendhagyó, darabjaira szedve semmi furcsa nincs benne, és csak véletlen, hogy ezek az elemek most egyszerre fordulnak elő. Csak akkor szólal meg egyébként, amikor Carrow már többnyire a saját lábán áll, nagyjából Bartyval egyszerre engedi el Amycust, csak ő a karját, pedig bizonyára nem az ő épp csak tartó, puha bal keze tartotta eddig sem egyenesen a fiút, csak úgy ott volt, mint a lufi végén a madzag, de legalább úgy mosolyog rá, csak a jobb szája sarkával, mintha ezzel valamiféle szívességet tett volna a másiknak.
De a szívességet nem ezzel teszi, hanem azzal, hogy újra meg újra képes tökéletesen zavartalanul fogadni a rengeteg sületlenséget, ami kijön Amycus száján, akár beszélhetne valaki máshoz, bárki máshoz, de annak semmi értelme sincs, hogy igazán személyesnek vegyen bármit - nem ismerik egymást. Ilyen körülmények között meg nem is fogják.
- Ha ilyen sokat ficánkolsz, a végén még kárt teszel magadban. Megint - hívja fel rá Carrow figyelmét, mintha a dolog nem lenne a napnál is világosabb, de hátha végre feltűnik a megszólítottnak is, hogy már nem dől a vére és nyílt a hasán nyílt seb. Nem mintha úgy gondolná, hogy itt bármiféle hálára számíthat akár Barty, akár ő. De azért kétségtelenül nem kellene ellenségnek sem bizonyulniuk.
Semmivel sem tűnik irritáltabbnak, mint korábban, az ítélete is csak olyan, mint valami elvitathatalan tény hangosan kijelentése. Addig azért nem merészkedne ő sem, hogy Bartyénál kegyesebb ajánlatokat utaljon ki Amycusnak, finoman félre dönti a fejét, udvariasan elszelel a pillantása mindkét fiúról, mintha feltételezné, hogy ezt a körkérdést nekik kettejüknek kell megbeszélni. Véleménye persze van, mindig van, de voltaképpen neki nem számít ez az egész ennyire - hogy Amycus itt dől ki újra, vagy ott, ahol ő otthon érzi magát... hát neki ehhez semmi köze, azt pedig bizonyosan nem várhatja tőle senki, hogy majd arra ajánlkozik, töltsenek még több időt ebben az édes hármasban. Ennyivel jobban senkit sem kell kezelni annál, mint amit megérdemelnek.

Life goin' nowhere,

A hűvös levegő, a hasamba nyilalló fájdalom és köhögő roham együtt különös józanító erővel bírnak. Felérnek Mrs. Dalton a farm minden lakójának személyre kifejlesztett másnaposság főzetével, meg egy nagy adag tonhalas szendviccsel. Sajnos mióta ő is itt hagyott minket, a józanodásra nincs konkrét recept. De ez már egy lépés egy jobb világ felé. Csakhogy vannak helyzetek, amikor a józan gondolatok egészen elcseszik az ember egyébként viszonylagos békéjét.
Vegyünk példának engem. Sokkal boldogabb ember lennék, ha mindennek hatására nem éppen most rohamoznák meg az agyamat az emlékek, és feszítenék szét az egész koponyámat. Így is meg merem kockáztatni, hogy az események felére sem emlékszem, és talán soha nem is fogok. De ezek ketten itt vannak, mint egy kis külön küldöttség az erkölcsrendészettől. Klasszikus jó zsaru - rossz zsaru felállás, de meg nem mondanád, hogy melyikük éppen melyik szerepet játssza.
Ezt még akkor is így gondolom, amikor Crouch próbál talpra rángatni és mindeközben még a hátamat is veregeti. És ez a kis görcs merészeli azt mondani, hogy nem lát szívesen az esküvőjén. Mondjuk. Ami azt illeti. Hacsak nem módosították az emlékeimet, elég sok geciség kiszaladt ma este a számon. S habár Mrs. Fawley combjainak méltatásától kezdve nagyon sok magvas igazságot fogalmaztam meg, jó kilencven százalékának nem szabadott volna rügyet fakasztania.
- Sikerült kinyírnom azt a seggfej Fawleyt?
Mikor abbamarad a köhögés, ezt persze pont Juniortól kérdezem, aki mindenkinél jobban tudja ezen a világon, hogy milyen potens gyilkos vagyok, ha arra kerül a sor.
Aztán félig (jó, talán kicsivel jobban) Crouchon támaszkodva a jövendőbelijére pillantok. Hogy aggódik értem udvariasságból előírva. Pedig vele voltam a leggecibb. Legalábbis azok közül, amiket még vissza tudok hívni az emlékeimben. És a bűntudat most mardos belülről, mintha lúggal takarítanának odabent. De az is lehet, hogy csak a sebem éget megint. Rendes válasz helyett inkább csak sziszegek a fogaim között.
- Ne sértődj meg, drága barátom, de nem áll módomban kifecsegni a címemet. Tudod, nem egyedül lakok. És a mai világban sosem lehet elég óvatos az ember.
Na igen, biztos boldog lenne Nagyurunk és parancsolók, ha egyik napról a másikra rábukkanna Crouch az utolsó bujkáló Flintre, de nem adom meg neki az örömet. Ha Flintet kinyírják, abba minden bizonnyal Fletcher is belepusztul, ha meg ők pusztulnak, akkor mégis ki fog hajnalban kelni szárnyas lovak trágyáját pucolni és a csirkéket etetni?
- De egy vasam sincs, szóval… de boldogulok innen. Csak..még…előtte akartam valamit.
Nem éppen úgy festek, és a nyöszörgésem sem arról árulkodik, hogy olyan kurvára jól megoldanám egyedül, de azt hiszem, a jelenlegi helyzetben egyiküket sem kérhetem meg, hadd aludjak a kanapéjukon. – Ha otthagytok valahol a kocsmában egy félreeső sarokban, majd remélhetőleg Fletcher összeszed.
Ezt úgy mondom, hogy Crouch vállát még mindig átkarolom, mint valami ezeréves cimborámét, és biztos, hogy a Foltozott Üstbe érkező és onnan távozó lelkek el is hiszik. Celia gondolom már kevésbé, pedig Crouch a szívem csücske. Ez tagadhatatlan. Pláne a ma éjszaka után. Ha igazán szeretsz valakit, akkor az a minimum, hogy sértegeted a jövendőbelijét, ő meg szintén szeretetből bemos neked egyet, amikor éppen vérzel.
- Igazán érdekelne, hogy mégis milyen jobb dolgod akadna, mint a jövendőbeliddel és velem minőségi időt tölteni. Talán máris félrejársz, Crouch? – és aztán újra Celiára pillantok. És ezúttal erőt veszek magamon, hogy kihúzzam magam, de még mindig túl sok súlyt fektetek Crouchra, csak éppen kevésbé feltűnően. - Nem akartam itt ezt éppen Crouch előtt, de hát elég valószínű, hogy ha meglátsz valahol, akkor a másik irányba fordulsz rögtön. De sajnálom, Celia, amiket mondtam. Nem volt éppen szerencsés bemutatkozás.

somebody help me, yeah
I'm stayin' alive

» Who's gonna make it out alive?
» Wanted dead or alive

Stayin' Alive

Stayin' Alive

Similar topics

Similar topics