Megengedem a csapot, bő vízsugár  alá teszem a kezemet, és nézem ahogy a sűrű, ragacsos vér összemosódik a vízzel. Felhígul és a fodrozódó alakozatokban csurog bele a kagylóba. A nagyja ugyan lejön könnyedén, de csak makacs dörzsölés segíthet, hogy végleg megszabaduljak a ma éjszaka látható nyomaitól. A körmöm alatti részre különösebb figyelmet fordítok, ahova befészkelte magát, kitartóan ragszkodik hozzám, mintha azt akarná, hogy ne felejtsem el egyhamar, hogy mi történt abban az átkozott lakókocsiparkban.
A zsebembe nyúlok, és előveszem azt a sót, amit a cigányasszony nyomott a kezembe, mikor rajtunk ütöttek a Minisztérium emberei. Azt mondta, segít feledtetni az ilyen rossz éjszakákat. Csakhogy ő már valahol ott ül két dementor társaságában a Minisztérium fogdájában, és ha én csakugyan elfelejtem mindazt, ami történt, akkor nem marad senki, hogy emlékezzen. És ezt nem szabad csak úgy kitörölni az emlékeimből, bármennyire is csábító, hogy rémálmoktól tiszta fejjel vészeljem át a következő napokat, mi lesz majd utána? Ha a készlet kifogy és én még mindig nem akarok szembenézni a valósággal?
Hisztérikusan kapok az arcomhoz, azt is próbálom lesikálni fél kézzel, de nincsenek látható jelei az ütközetnek, vagy inkább nevezzük véres mészárlásnak? Csak a karikák a szemem alatt, csak az egyre mélyebben barázdált szarkalábak adják hírül, hogy mennyire kisiklott minden a kezemből.
Elzárom a csapot, és a wc csésze fölé hajolok, kétrét görnyedve, nem evilági hangokat hallatva, mikor az utolsó uzsonnám maradványai távoznak a nyelőcsövemen keresztül, és én mégsem érzem a megkönnyebbülést. Egy hosszú, elcsigázott pillanatig csak examinálom legbensőbb lényem szegényes tartalmát, aztán remegő kézzel kinyitom a csoda-felejtő só kupakját és beleszórom a tartalmát. Kezemet beletörölném egy papírtörlőbe, ha lenne, mikor kiegyenesedem, így viszont újra a csap fölé hajolok, leöblítem a kezemet, beletörlöm a nedvességet a nadrágom szárába, majd a kabátom zsebéből előveszek egy különösen hosszú szálú cigarettát és rágyújtok. Nem fog senki rámszólni, ebben az eldugott csehóban senki sem törődik semmivel, éppen azért választottam.
Lehúzom a wc-t, lehajtom a fedelét és az ülőkén ülve figyelem a saját elborzasztó tükörképemet. Még csak abban sem lehetek egészen biztos, hogy ez a társaság tényleg létezik. Hogy az egész nem egy csapda, és kiderül, hogy kiskorú vérfarkasok illegális szöktetésében veszek részt. És mit mondok Seymournak? Hogy adok számot az óriási hiányról a családi kasszában? Vajon megérti-e, ha elmesélek mindent töviről hegyire, vagy inkább egy titok lesz majd, amit mindenáron meg kell tartanom? Nem keverhetem bele a családomat.
Emlékszem rájuk gyermekként, sosem láttam még ilyen elesettt árvákat. Senkijük sem volt, egymáson kívül, ott ténferegtek egymás kezét fogva a cigányputri kellős közepén és nem tudták, mihez kezdjenek, de én otthont találtam nekik. Legalábbis mostanáig volt egy hely, amit otthonuknak hívhattak, ahol elfogadták őket, kérdezés nélkül, némi szegényes szociális juttatás ellenében, amit a Minisztérium évről-évre észrevétlenül megcsapolt.
Ránézek az órámra, felpattanok, a hamut a kagylóba szórom, aztán kilépek az ajtón a fülledt kocsma homályába, ahol az olcsó whisky gőze keveredik az izzadság- és húgyszaggal. Mélyet szippantok ebből az émelyítő bűzből és határozott léptekkel, felszegett fejjel indulok meg a pult felé, de félúton habozni kezdek. A pultnál ülő szemtelenül fiatal fiú alig lehet idősebb az én vérfarkas testvérpáromnál. Jaj, Deena, mibe keveredtél már megint?
Erőt veszek magamon és rövidre zárom a közöttünk ékelődő távolságot.
- Mr. Wellinton, ha nem tévedek – megérintem az idegen vállát szelíden, és megpróbálok ma éjszaka először újra profi lenni. – Azt hiszem, ma este önnel van találkozóm.

- Kolibri – bólintok kimérten. Nem voltam biztos benne, hogy szükséges a kódnév, de ártani nem árthat. Valahogy a gyermekkori játékaintkat juttatja eszembe, ahogy kuporogtunk Isiah-val a a pult alatt, apám csehójában és kihallgattuk a gengszterek nagyon bizalmas beszélgetéseit, amik akkori fejjel inkább viccesebbnek tűntek, mint halál komolynak, és magunk is sokat utánoztuk őket, míg az egyik leszámolás a sziciliaiak ellen éppen a velünk szomszédos utcán történt. Azután valahogy megtört bennünk valami. Azóta nem használtam ezt a kódnevet, igaz Isiah-t sem láttam vagy húsz éve.
Aggodalmasan pislogok a fiú felé, aki ebben a közelségben csak még fiatalabbnak tűnik. Lebiggyesztem akaratlanul is az ajkamat de próbálom nem elárulni a csalódottságomat. Karba tett kézzel állok, és hagyom, hogy itallal kínáljon. De közben ide-oda tekergetem a nyakamat, hátha megjelenik az igazi Brutus Wellington, a kétajtós szekrény, tele harci sérüléssel és gusztustalan tetoválásokkal, egy alvilági banda vezére, akiről már annyit hallottam.
- Egy konyakot kérek – bólintok és amikor a pincér kitölti az italokat a koszos pohárba, habozás nélkül elindulok egy eldugodtabb sarokig. Nem igazán fogalkozik velünk senki. Az ilyen helyekre azért járnak az emberek, mert nyilvánvalóan gyanús ügyleteket akarnak lebonyolítani. Mindenki sáros valamiben, és mindenkinek megvan a magához való esze, hogy ne kössön bele a másikba.
Amikor már egymással szemben ülünk egy távoli boxban, a kezemet tördelnem kell, hogy ne remegjen, de a lábaimat képeteln vagyok féken tartani, úgy remegnek, hogy az asztal is belerezeg, s rajta a poharak. Hogy leplezzem, kézbe veszem inkább a poharat, aztán egymás után két kortyot is lehajtok a meleg italból, miközben a körmöm alatti sötét ragacsot figyelem. A fenébe, hát ettől sohasem lehet megszabadulni?
- Feltételezem, igaz a szóbeszéd, amit rólad és a titkos társaságodról hallottam és akkor megspórolhatunk egy hosszú és kellemetlen kört – először is, nem zavartatom magam amiatt, hogy tegezem. Valahogy a munkámból adódóan, mindig ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, másrészt, talán ez az egész megkövetel némi bizalmasabb formulát, harmadrészt még iszonyatosan fiatal, de ha valaki hát én igazán megérthetem, hogy milyen érzés, ha a borítóról ítélnek. sűrgető a hangom és a gesztusaim. Legszívesebben most odahopponálnék a putriba, mégis meg akarok győződni róla, mert meg kell győződnöm arról, hogy biztonságos.
- Rátérek a tárgyra. Mennyiért lenne hajlandó különös kockázatú egyének deportálására? Mondjuk, ha azok az egyének vérfarkasok és történetesen nagy bajban vannak? Éppen csak egy pár centire hajolok közel, még egy kortyot iszok, de most egy apróbbat. Így is próbálom türtőztetni magamat, hogy ne ürítsem fenékig még mielőtt ő egyáltalán hozzáláthatna az italához. Szándékosan nem árulom el egyelőre, hogy mennyire nagy a baj, ha majd oadérünk úgyis tudni fogja. S ha lenne más választásom, nem kevernék bele kamaszokat.