társra nem talált

Cornelius Oswald Fudge

a hatalom mi vagyunk

név kötelez:

fudge, ~~corns~~

kortalan hatalom:

negyven

vérben az igazság:

félvér

nem érzelmi alapon:

variáns

váltsd hasznodra:

oklumencia

rangból tekintély:

minisztériumi mágiahasználó

azt játssza más:

hugh dancy

igazán kicsoda:

senki

Most örülj, hogy van ki vár,
és a két karjába zár.

Mind tudjuk azt, miféle jelentőséggel bír az otthon melege, a szülők gondviselése, a testvérek verekedése. Mind a családi élet része, nem hagyható el, nem fosztható meg tőle a gyermek. Az egyedülieknek nehezebb. Az egyedüli szülőnek, és az egyedüli gyermeknek. Nem lehet megbirkózni a muszájból végzett munkában, a nélkülözéssel, a tehetség mellékességével és azzal, nehéz megértenie egy kiegyensúlyozott családból érkezőnek, milyen is az, amikor a gyermek ugyanúgy dolgozik, mint a szülő. Egy nő nem keres annyit, mint egy férfi, mindig így volt. A tehetség is addig fontos, míg eladható. A hegedű szép, a kotta bájos egy tizenévestől, a kalap a szutykos macskakövön pedig mindig piszkos marad, és gyenge, üres. Elszáll, ha az ember nem vigyáz.
Az otthon melege nem elérhető mindig. A mágus csinál tüzet, de a gyereknek nem szabad. Tiltja a törvény. 'Csak tanulj.' Nincs hát nagy tűz. Hónap közepe van, és már csak pár szál gyufa maradt a dobozban, pár szál hasított fa a szín alatt. A takaró is elég ilyenkor, az egy ágy áldás, az ölelő karok ereje és melege pedig életet ment. Minden alkalommal.

Nem kell, hogy eltitkold,
mi a lelkedből szólt.

Társaságban, nyilvánosan kiabálni, bömbölni illetlenség, már hamar megtanultam. Pénzkereseti célból mégis segített rajtam már fiatalon is, majd pár évre rá az iskolában, mikor meg kellett védenem saját igazamat. Érvekkel tettem, kiabálva, és nyertem. Persze, mindezt a felettesekkel szerencsétlen megtenni. Korán letettem erről, és bár beszélek, sokat, tudom a határt. Ismerem, hány lépés a szakadék, és hány hüvelyk széles a padka. Sosem lépek le róla.
'Tűrd csendben az életet.' Anyám mindig óva intett a világ magamra haragításától. Jót akart, féltett, és félt. Nem ismerte a világot. Nem az enyémet, csak a sajátját. Mégis hallgattam rá, és csendben voltam kottákkal, hegedűvel, érzelmekkel és politikával. Azt akartam, hogy jobb legyen a világ, általam. Tanultam, terveket dolgoztam ki, majd elégettem őket, és tanultam. Kerültem az embereket. Nem értettek meg, én sem őket. Először csak egy fiú, majd még egy, és soha senki rajtuk kívül. Nem bántam. Csendben voltam sokáig, aztán döntöttem. Politikai pályára léptem, és ismét elővettem a hangom. Nem kiabáltam. Nem akartam, hogy anyám féltsen. A hallgatás beleegyezés. Én nem értek egyet a rendszerrel, mégis hallgatag vagyok. A fiókban és szívben hangok művészi egybefonódása, ritmusok, lüktetések zaklatottsága. A felszín csak halk, tiszteletteljes, óvatosan érző. Így biztonságos.

Rám tör a hajnal,
nem lesz már ugyanaz a nap sosem.

Új nap, új remények, utak, lehetőségek. Minden nap új küzdelmek, új csaták és újabb bukások. Hogy a remény már elveszett a világban, biztosra veszem. Nyerni ember nem tud a lélek ellen, az érzelmek ellen, Isten ellen. Csak ember ellen, ész ellen, de az nem harc. Az nem küzdelem, ha az ember sakkozik. A hegedű keserves sírásába, boldogan vinnyogó hangjába lehet beleőszülni és beleszeretni. Az érzelem irányít, az ész visszafog. Hajnalban pedig nincs ész, csak könnyek. Ha nem könnyek, vércseppek. Ha nem vér, csak törmelék. De ha az sem, megteszi a halál is. Méltatlan a vezekléshez, de reményt már nem kelt. Nem hagy új napot, nem tör be az élet keservei, emberi játszmái közé a lelket nyújtó hajnal.
Nincs ébredés nélküled. Nincs ébredés fájdalom nélkül. Szenvedni kell, vezekelni, kiadni gyomrom tartalmát. Az sem elég. Semmi sem elég, mindig más kell, de te már nem vagy itt. Te már máshol vagy, máshol kelsz, máshol kell lenned.
Nem hibáztatlak. Nincs hozzá jogom. Fordított esetben lenne, de így eladtam a lehetőséget, és vásároltam az árán egy látszatot. Vásároltam egy nőt. Hirtelen, elméből. Emberi befolyás, nem a lélek üzenete volt mindez. Bocsáss meg, kedvesem, de mást nem tehettem. Így kellett lennie. Egyikünk pályája sem törik így szét. A szív majd begyógyul. A halál gyógyszer lehet még, de ne essünk kétségbe. A vacsoraasztalnál semmiképp, az idilli hármasban.

Mikor hangod ébresztett fel.

A reggel hallott első pisszenések az egész napra kihatnak. Mikor te ébresztettél, halkan suttogtál, meghatároztad, bearanyoztad a napomat. Nem volt többé semmi, ami elvehette a kedvem az élettől. Pedig az élet kegyetlen, szeszélyes játékos. Sosem ad, mindig vesz, és csak ritkán köt alkut, mi előnyös az embernek. Jól emlékszem azokra a reggelekre. Mindig én aludtam tovább. Nem volt, hogy hamarabb keltem fel. Soha. Nem is akartam. Mindig téged akartalak először meghallani. Bevett szokásom volt. A kávé, a reggeli mellékes volt. Sosem kellett. A hangod annál inkább. Kardinális szempont, a boldogság hozója.
Már nem hallom a hangod, csak ilyenkor, hármasban. Egy csésze tea, régi történetek a személy teljes hiányával elmesélve, csokoládés sütemények széles választéka és segélykérő pillantások rejtett jelenléte. Hangom hozzád, érted szól. Könyörgök minden betűmmel. Bocsánatért, törődésért, érzelmekért, egy szebb jövőért. De az élet kegyetlen, és nem alkuszik. A lélekkel soha, csak az elmével. Nem hallunk már.

Csak álmom mélyén őrzöm a lángot még.

Érdemes-e vajon emlékezni? Attól függ, mire. Sokak szerint semmire. Szerintem mindenre. Abból tanul az ember. Abból építkezik. Azt szövi bele álmaiba a vágy mellett. Mert az álom nem az élet. Az álom ad, sosem vesz el. Az álom könyörületes, enged emlékezni a kellemesre. Ad, és csak ad mindig, hogy gyarapodjon az ember boldogságban, bizalomban, egyensúlyban és értelemben. Mert ez nem az élet, mégis jelen van az elme. Az álom beengedte az éji birodalomba. Az álom nem embertelen, nem isteni, nem lelki és nem testi. Az álom csak álom. Táplál, ad, néha viszont mégis minden a felsoroltak közül. Egyszerre is akár. Néha elvesz, szipolyoz, megrémít, vagy feltár. Üldöz, mardos minden képkocka, és csak annyit lehelsz az éj leple alatt: 'Elég!' Máskor pedig, ha téged vetít, csak azt mondom: 'Tovább!' Tovább a végtelenbe, tovább a pokolba, a mennyországba, a földön és a föld alatt ezerszer is. Csak tovább, ismét veled, akivel annyi mindent megéltünk. Aki felkorbácsolt a sztoikus hallgatásból. Aki robbant, zúz, épít, és leginkább szeret. Szeretett.

Már mindent elfújt a szél.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Mr. Fudge!

Maga sokat megélt, komoly és tapasztalt, csendes, hegedűs, szerelmes talán. Maga szomorú, nagyon szomorú talán, de az életről sokat tud mégis, moha melankóliája már-már dallamot és rímeket kölcsönöz szavainak, behatol az olvasók lelkébe és az égbolt is beborul tőle.
Önt igazi diszkrécióval kezelem, mert csak maga tudja miért ennyire mélabús, mintha sokkal inkább törődne a nyomorultakkal, mint mi mindannyian, de milyen ritka ez egy politikusnál.
Bárcsak sokan tapasztalták volna, amit Ön, a hideget, éhínséget, nyomort azok közül, akik segíteni tudnak.
Kívánom, hogy ezekből a rossz tapasztalatokból merítve, Ön tegyen azért, hogy mások ne fázzanak, elképzeléseit érvénye juttassa és most már melegedjen fel szépen, hegedűszóval egy asszony karijaiban, családdal, idillel, tavasszal.

Honfoglaljon és igyon egy forró teát, ölelje át, akiket szeret, ennél nagyobb erő, biztonság és melegség nincs a hideg órákban. Kergesse el a telet Mr. Fudge.

Üdvözlettel: Clive S. Mcgonall

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája