▽The Age Of The Marauders▽

Marius Flint

I'LL STILL DESTROY YOU SOMEDAY, SLEEP WELL BEAST

 Előző nap láttam utoljára anyámat.
Félrészegen hevertünk Beck-kel a térdig érő fűben, én pedig ugyan fél órával ezelőtt elhatároztam, hogy aznap már egy kortyot sem iszok, de az óramutató épp az előbb pördült át az éjfélen. Beck haja már bőven a válla alá lógott, a szeme alatti karikák az utóbbi időben pedig mintha még inkább elsötétültek volna. A mellkasán hevert egy macska, amit csontos kezeivel magához szorított, valahányszor el akart ugrani róla.
- Ohohohó, nem mész te sehova – dünnyögte a macskának, az pedig idegesen morgott ettől. – Szeress már! Na, csak egy picit!
Hetek óta nem borotválkoztam, a nyári nap pedig úgy megfogott, hogy mikor tükörbe néztem, úgy festettem, mint egy olasz srác, aki képes lenne bárkit azonnal felvágni, aki csak egy rossz szót mer szólni az anyjára.
A macska idegesen csóválta a farkát, míg én a világ legrosszabb dohányát szívtam. A macskának egy ponton végül sikerült kislisszolni Beck szorításából, és elszaladt a fűben.
- Baszd meg akkor – kiáltott utána Beck, majd sóhajtva elvette mellőlem a cigarettadobozt, és rágyújtott ő is.
Nem volt hosszú a csend, amit aztán megtört.
- Hallottad, hogy meghalt?
Hümmögtem valamit. Addigra az ember már csak vállat rántott, ha azt hallotta, hogy valaki meghalt.
- Durva azért – sóhajtotta.
- Mit számít ez?
- Nekem például számít. – Lustán leverte a hamut. – Meredithnek is számít. Tudod, odakinn vadásznak ránk. A fajtánkra. Lehet, hogy egy időre le kéne lépnünk valahová.
- Innen? Hová? – gondoltam.
- Nem olyan volt, mint ti – mondtam.
- Nem, én tényleg ki is beleztelek volna, ha… - előbb elhallgatott, mint aki bánja, amibe belekezdett, aztán meg egyszerűen elnevette magát. Slukkolt, kinyúlt a borosüvegért (valami még lötyögött az alján, félig nyál, félig húgymeleg, félszáraz és baromi olcsó), az üveget pedig a nyakánál fogva ott állította meg a mellkasán, ahol az imént még a macska volt.
- Mikor gondoltál utoljára Ninára?
- Épp most – morogtam, de lehet, hogy azt kellett volna mondanom, hogy kussoljon.
- Nem, nem így értem. Mióta nem gyászolod? Mikor maradt abba?
Megakadt a torkomon a szó, mikor azt akartam mondani, hogy soha nem is hagytam abba. Nem tudom, mit kellett volna mondanom, ha nem azt, hogy soha nem is hagytam abba. De Beck nem várta meg azt sem, hogy azt mondhassam, hogy soha nem is hagytam abba.
- Mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – Megint felnevetett, de csak röviden, az öröm legkisebb tetten érhető jele nélkül. Felém nyújtotta az üveget, én pedig felültem, hogy inni tudjak belőle. – Mármint, szét voltál esve Nina miatt, megértem. De kire vagy még dühös a halála miatt? Vagy azt várod, hogy valaki bekopogjon ide, és bocsánatot kérjen azért, mert…
- Merlinre, fogd már be!
- Csak azt nem értem, hogy miért nem mentél még haza.
Ittam a borból, míg ő törökülésbe hajtogatta magát, kikapta a kezemből az üveget, ivott ő is, majd folytatta.
– Nem, nem, amúgy pontosan értem, hogy miért nem mész haza. Csak azt nem tudom, hogy te tudod-e. – Megtörölte a száját egy korty után. – Te, fiacskám, te még mindig gyászolsz.
- De most mondtad, hogy…
- Nem, nem, nem, nem, én azt mondtam, hogy Ninát már nem gyászolod. De tudod, hogy helyette kit?
- Magamat?
- Balfasz – sóhajtotta, aztán visszaadta a bort. – Nem. – Itt elhallgatott picit. – Agathát.

Itt pedig én hallgattam el.

– Mármint, ennek az egésznek csak így van értelme. Azért akartad Ninát megmenteni, mert Agathát nem tudtad. És azért nyomaszt ennyire Nina halála, mert Agatha halála nem nyomaszthatott. Apád kinyírt volna, ha csak elsírod magad érte. De ti, mármint te és Agatha közel álltatok egymáshoz, nem? Mármint… nagyon közel. – Egy hideg vigyor kiszélesedett a képén. – Mind láttunk már ilyesmit az aranyvérű pribékek között. Nem kell szégyelleni, csak legalább magadnak ismerd be, hogy miért nem mertél apád elé állni.
- Te beteg vagy.
- A másik elméletem viszont…
- Menj a picsába!
- …hogy bele vagy zúgva Fletcherbe.