James Fleamont Potter

ENGLAND IS MINE AND IT OWES ME A LIFE

 
A leghosszabb nyár után jött a leggyorsabb év.

A délutáni napfényre kelek, kiürült sörösdobozok alól kaparom össze a szemüvegem – meg mondjuk egy tiszta alsót. Aztán valamivel később erőtlenül görnyedek a vécé fölé, görcsös ujjakkal kapaszkodok a csésze peremébe, és öklendezés után, de még hányás előtt tisztán látom magam előtt Dorcas arcát – vagy csak egy dühösen-kislányos, de azért mégiscsak női arcot, aki ugyanúgy lehetne Dorcas is, mint akárki más, nem tudom, az arc maga elmosódik, miközben mindennél tisztább is, mintha valamire szemüveg nélkül fókuszálnék – ez az arc pedig dorgál és szemre hány, meg kicsit ki is röhög, de csak mert korábban együtt nevettünk azokon a szerencsétleneken, akikhez ijesztően kezdek hasonlítani.

Az öklendezéstől könnybe lábadt a szemem és felállt a szőr a karomon, de aztán nem történt semmi, csak letérdeltem a fürdő padlóján.

Pedig hányni kéne, tényleg hányni kéne, nem is azért, mert másnapos vagyok (ünnepélyesen jelentem, hogy mostanra, ha megiszok este két üveg bort, a rákövetkező nap még mindig tökéletesen funkcionálok), hanem a felismeréstől, hogy lám, lám, lám, én leszek az a szerencsétlen, akinek a Roxfort volt élete csúcspontja, és utána nem vitte semmire.

Tisztán látom magam előtt Dorcas arcát, ahogy a dorgáló szemrehányása hisztérikus röhögésbe megy át, mielőtt azt mondja, lúzer.


Peter az ágyamon hevert – lustán dohányozva, hason és könyökölve – és a lepakolt reggelizőtálca fölött égette el a hamvadó cigarettavégével a félbehagyott, összegyűrt leveleimet.
Őszintén reménykedtem, hogy valahogy sikerül felgyújtania az egész házat, hogy aztán----

Egy mélyet sóhajtottam. Újra elolvastam Remus levelét.

Mert te mindig kitalálsz valamit, de ezúttal, James, ez már kevés.

Na ja.

Kedves Remus,
tévedsz, ÖTLETEM SINCS, és

- Bassza meg – nyögtem, az asztalra dőltem, mélyeket szívtam a füstszagú levegőből és felfordul a gyomrom (még ez sem másnap!).

Peter lelkesen csacsogott, pedig napok óta morgásszerű félmondatokra korlátozódott minden kettőnk között váltott szó. Kivéve, ha Remus volt a téma, akkor csak hallgatott. Én meg szentül és félőrültem hittem abban, hogy minden ki nem mondott szó mögött tiszta, tömör aggodalmat találnék, csak el kéne kezdeni kibontani azt a csendet, csakhogy az előbb felolvastam neki Remus levelét, de ő mégis hajthatatlanul és megállás nélkül csak arról tudott pofázni, hogyan gyilkolták meg Nancy Spudgen-t.
Tudja fene, amúgy lehet, hogy ennek még örültem is, már azért, hogy így a saját csendemen legalább nem kell őrlődni, még elkezdeném szétboncolni, hogy aztán---

- Biztos, hogy Sid a gyilkos – mondta, és slukkolt egyet.
Végre feltápászkodtam az asztalról, hogy megrázzam a fejem. - De Sid szerette Nancy-t.
- Hát, tudod, hogy van, nem? – Belekezdett egy újabb levéltöredék hamvasztásába. – Néha azt bántod, akit szeretsz. – Három hosszú másodpercig szótlanul nézett rám, aztán összegyűrte a lapot, a tálcára dobta, és elmacskásodott mozdulatokkal a hátára fordult.
- Miért?
- Hogy magadat mentsd, mert… nos, tulajdonképpen mindegy, miért. Nem hiszem, hogy ez olyan rossz dolog.
- De… Nancy meghalt.
- És Sid él. Érted, mire gondolok, nem?
- A… asszem nem egészen.
- Ha Sid nem szúrja le Nancy-t, akkor Nancy szúrja le Sid-et. És ha Nancy igazán szerette Sid-et, akkor… hát, szerintem tökre megérti, hogy Sid megölte őt.
- Mi a francról beszélsz?
- Izé, figyelj! Vagy Sid, vagy Nancy. A kettő együtt nem megy.
- Már hogy ne…?
- Mert ha össze vannak zárva, veszélyben van az életük! Izé, tök… kiszámíthatatlanok. Heroinisták, és… és ha együtt vannak, akkor csak anyagoznak, meg mindenféle vad dílerek járnak a nyakukra. Az ilyen az nem élet, akkor… akkor inkább haljon meg Nancy. És akkor majd Sid majd…
Az, hogy megrökönyödve meredtem rá, voltaképpen nem adja vissza azt, ahogyan megrökönyödve meredtem rá.
- Nem vágod, miről beszélek, ugye?


- Ez most egy felvételi elbeszélgetés vagy egy kihallgatás?
- Sok kihallgatáson kínálják teával, Mr. Potter?
- Megdöbbenne. – De talán ez nem az a pillanat, mikor McGee irodájában szerzett élményeimről kell beszélnem. Végig mért, én vigyorogtam, ő nem viszonozta.
- Mesélne a kapcsolatáról Sirius Black-kel?
- Parancsol?
- Mr. Black családja Minisztériumunk és a fennálló rendszer elkötelezett támogatója. Biztosan ismeri őket, végtelenül csodálatos emberek.
- Ó, hogyne!
- Érkezett egy jelentés, amelyben Mr. Black-et a saját családja nevezi – hogy is mondták? Fenyegetésnek a Minisztériummal szemben.
- Sirius-t?
- Úgy tudjuk, Önök remek barátságot ápolnak.
- Pontosan ki írta ezt a---
- Mi a helyzet Lena McLain-nel?
- Mi… mi egyszer öhm… közösen piknikeztünk.
- Mr. Potter, nem inna még egy kis teát?
- A… azt hiszem, inkább nem.

Tisztelt Mr. James Fleamont Potter!

Sajnálattal közöljük, hogy a Varázsbűn-Üldözési Főosztály Továbbképzésére, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztály Továbbképzésére, a Rejtély - és Misztériumügyi Főosztály Továbbképzésére, illetve a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya Továbbképzésére való jelentkezését elutasítjuk.
E határozat ellen fellebbezésnek helye nincs.

Üdvözlettel----

- Nyugalom, kedvesem. – A ciklámenszínű száj rám mosolygott, amibe a begombolt blúzgallérra ráfolyó tokácskája egészen beleremegett. – Most szépen kitöltjük a JK7-es számú nyomtatványt, rendben? Szóval, hol is kezdjük, hol is… á, az eltűnt személy neve?
- Lily Evans.
A pennája lassan kanyarította a betűket a pergamenre, ő közben a teáját kevergette.
- Születési ideje?
- 1960. január 30.
- Származása?
- Mugli születésű.
A penna megállt. A nő arcáról a mosoly lefagyott, miközben az ajkai széle ugyanolyan görcsösen az arca közepén maradtak, mondhatni vicsorgássá ment át az egész.
- Rendben, nos, meg is vagyunk.
- De…
- Ennyivel már boldogul az osztály.
- De nem kéne…
- Azt mondtam, rendben vagyunk, Mr. Potter!

- Az eltűnt személy neve?
- Lily Evans.
- Születési ideje?
- 1960. január 30.
- Születési helye?
- Ööö… London? Azt hiszem, London.
- Aha. – A mugli rendőr, Mr. Robert Smith tizedes, itt mélyet slukkolt a cigarettájába. – Hol látta utoljára?
- Egy metróállomáson.
- Melyik állomáson?
- Izé… én… nem… nem igazán ismerem a várost, és…
- Oké, hogy nézett ki?
- Vörös haj, öhm, sok szeplő, kábé… ilyen magas---
- Az állomás, hogy nézett ki?
- Ó. Hát az… mint egy állomás, sok ember, oszlopok… fehér volt a fal, talán zöld csíkokkal.
- Mikor látta utoljára?
- Az állomást vagy Lily-t?
Leverte a hamut. Nem tudom, hogy inkább fáradt vagy mély volt-e az a sóhaj, amit ő---
- Két és fél hónapja.
- Két és fél hónapja?
- Két és fél hónapja.
- És csak most--?
- Nézze, tudom, hogy néz ez ki, de… az igazat megvallva én se hittem eddig, hogy a muglik--- vagyis izé, a maguk rendőrségét be kell ebbe az egészbe vonni.
- Hová valósi?
- Mármint… én? Izé, Ausztrália. Ausztrál vagyok.
- Az akcentusa brit.
- Nehéz gyerekkorom volt.
- Nem tudom, Ausztráliában hogyan szokás, de tudja, itt Angliában, ha valaki eltűnik, pláne, ha egy fiatal, kiskorú lány, akkor haladéktalanul—
- Kérem, csak… segítene?


A délutáni napfényre kelek, kiürült sörösdobozok alól kaparom össze a szemüvegem – meg, oké, nem is kell tiszta legyen az az alsó már. Aztán valamivel később erőtlenül görnyedek a vécé fölé, görcsös ujjakkal kapaszkodok a csésze peremébe, és öklendezek, és hányok és aztán perceken át nem is látok semmit.

Később kiülök az ablakba, és jobb híján bámulom a hátsókertet az utolsó, lagymatag, februári fényekben.
Fájt minden porcikám, a téli tengerpart sós levegője kimarta a bőröm, valami ilyesmi érzés lehet, ha élve megnyúznak – vagy az egy picivel jobb, tudja a fene, ha valakinek olyanja van, most akár ki is próbálhatja rajtam!

- Minden oké? – kérdezte Peter.
- Ja. Hogyne.
- Öhm… láttam a rendőrség levelét.
- Aha.
- Én… sajnálom. De, figyelj, csak azért, mert a muglik nem találják, az még nem jelenti azt, hogy---
- Tudom.
- Ó. Oké, csak--- - sóhajtott. – Akarsz valamit inni?
Vállat rántottam, ő meg nem mondott semmi többet, szóval kénytelen voltam én megtörni a csendet.
- Sid meghalt.
- Ki?
- Sid Vicious.
- Ó-- óóó. Azt… tudom.
- Csak… azt mondd meg nekem, ha Sid nem él, akkor… akkor szerinted mi értelme annak, hogy Nancy is meghalt?
- James---
- Mert… mert szerintem azért csak jobb így. Nem?

James Fleamont Potter

THIS WORLD IS BIG ENOUGH WITHOUT YOU

„többé-kevésbé flottul
beszélünk össze-vissza,
van magunkhoz való eszünk és
jól-felfogott-érdekünk”
(Petri – Egy szimpozion után)

- Egy ponton túl muszáj leszel belátni magad is. Azért nem keres, mert halott, vagy annyira nem érdekled, hogy már nem is fáradozik azzal, hogy szóljon, hogy nem halott.

A zuhany alatt, az utcán, a folyóparton állva, cigarettát szopogatva, kérődzve az este hatkor elcsámcsogott reggelin, egy mugli buszon, valami közintézmény várójában ácsorogva, vagy este, elalvás előtt (palpitáló szívdobogások közepette, álmatlanul heverve az ágyon), szóval hát akárhol, de fejben folyamatosan elveszítem a vitákat, amiket magammal vívok.
(Egyelőre még csak magamban.)

- Egy ponton túl muszáj leszel belátni magad is. Azért nem keresed, mert halott vagy, vagy annyira nem érdekel, hogy már nem is fáradozol azzal, hogy szólj, hogy nem vagy halott.
- De…
- Ki is van eltűnve valóban?
- De…

Nem igazán vagyok halott, de a zuhany alatt, az utcán, a folyóparton állva, cigarettát szopogatva, kérődzve az este hatkor elcsámcsogott reggelin, egy mugli buszon, valami közintézmény várójában ácsorogva, vagy este, elalvás előtt (palpitáló szívdobogások közepette, álmatlanul heverve az ágyon – és olyankor különösen) nem vagyok biztos abban sem, hogy valóban életben lennék.
Ha pedig nem ezeken kattogok, akkor meg eszembe jut, hogy talán ki kéne verni, szóval annyira nem vészes a helyzet (vagy épp ettől kétszer annyira), de aztán jött egy pont, mikor a felszedett tíz kilómmal (na jó, legyen csak hét) (hat, és beismerem, hogy hazudok) megelégeltem mindent. Megelégeltem a beletörődést, az otthoni melankólia csendes magányát, és míg anyám apám betegeskedő álmait őrizte, hogy a kora el ne vigye (így is több éves késéssel), én a szobámban hülyére ittam magam, vagy dacból, vagy unalomból, vagy mert – és most sokakat nagyjából szó szerint idézek – teljesen hülye vagyok.

- Hamarosan látjuk egymást.
- Hamarosan, igen.
- Anya eddig vigyázott rád, de aztán majd neked kell rá.

(Le kéne szoknom róla, hogy elképzelem, mit kellett volna mondanom.)

Apa februárban egyszer rosszul lett, utána még beszéltünk, de többé már nem beszélgettünk.

- Ideadnád a szemüvegem, kérlek?
- Szép időnk van, nem igaz?
- Éhes vagyok.
- Jó étvágyat.
- Kösz, ma egész jól vagyok.
- Mi lett a tegnapi meccs eredménye?
- Hol van anya?
- Hol van anyád?

(Valamelyik ezek közül az utolsó mondat, amit egyikünk mondott a másiknak.)

Anya és apa márciusban elutazott külföldre, anyámnak egy nyugalmazott medimágus barátnőjéhez.
Anya egyedül jött vissza májusban.



A felszedett hat kilómmal (egy szót se) megelégeltem mindent. Megelégeltem a beletörődést, az otthoni melankólia csendes magányát, és abban a kósza-röpke időben, mikor kimásztam a fejemből és aránylag józan voltam (és nem éreztem ellenállhatatlan késztetést magamhoz nyúl--- oké, hagyjuk), beláttam, hogy nincs mit már hová belátnom.
Újra elolvastam, újra megfogalmaztam és aztán kidobtam minden soha el nem küldött levelemet. Amikkel a baglyom tért vissza (ismeretlen címzett jelöléssel), olvasás nélkül elégettem. Szétvertem a szobámat és rendbe raktam az egészet. Kirontottam a házból, aztán napokon át haza sem tértem. Később már heteken át. Később már szabályosan hánynom kellett, ha otthon találtam magam. Peter nyakára jártam, mikor épp nem dolgozott. És talán április volt, de biztos, hogy kedd, mikor kiderült, hogy apa nem fog hazajönni.
Kirobbantam az ajtón (úgy értem, gondosan bezártam mindent), dörömböltem mások ajtaján (hé, hé, TI AMÚGY ÉLTEK?), talán rossz időben érkeztem a jó helyekre, vagy csak megint hazudok, és amúgy semmi kedvem nem volt olyan emberekkel megértetni magamat, akik a végén esetleg meg is érthetnek
(és amúgy futottam, tényleg futottam, csak nem feléjük, hanem tőlük mindennél távolabb)
és szeretném hozzá tenni, hogy
(kiváltképp azt, hogy)
illetve ne feledkezzünk meg arról sem, hogy
(elfelejtettem)

Kiderült, hogy mindent rosszul tudok a világról (de próbálom megjegyezni, hogy ezért már kár szorongani).
Kiderült, hogy mindent rosszul tudok a szexről (és azt hiszem, tartozok ezért pár bocsánatkéréssel).
Egy mugli lány biztosítótűvel szúrta át a fülemet, én pedig annyira be voltam tépve, hogy össze sem zavart a fájdalom. (Annyira be voltam tépve, hogy valamiért szentül hittem, hogy a fájdalomtól első körben összezavarodni kell.)
- Úgy nézel ki, mint egy idióta.
- Szerintem állati!
- Remek, most már úgy is beszélsz.
Megtanultam, hogyan kell gitárt hangolni. (Legalábbis azt hittem, de többen szóvá tették, hogy abszolút nincs hozzá hallásom.)
A közelben volt a tenger, de még mindig túl messze volt ahhoz a part, hogy a nyár alatt ki is jussunk oda.
Úgy csináltam, mintha a vadidegen muglik a legjobb barátaim lennének (ők pedig hagyták). Hajnalig a lakásban heverésztünk, sarkig tárt ablakokkal (éjfél után már nem támadnak a szúnyogok) és bakeliten hallgattunk zenéket. (Ők: Ausztráliában nem ismerik a Clasht? Én: Nem.) Nappal ugyanazokat a szar munkákat csináltam (és gyűlöltem), amiket ők is (kiderült például, hogy tudok glettelni). Véresre kapartam a bokám. Befogadtunk egy kóbormacskát. Mikor már mindenki aludt, volt, hogy álomba sírtam magam.




- Van valami kaja?
- Ketchupos-majonézes kenyér.
- Most csak szopatsz.
A legrosszabb az, hogyha ettél hozzá egy szelet savanyúuborkát, már tényleg olyan íze volt, mint a hamburgernek.


Tulajdonképpen végighazudtam az életem minden évét. Nem értem, miért lep meg, hogy még mindig hisznek nekem.
Anyának azt ígértem, ősz elején eljönnek hozzánk látogatóba az új brightoni barátaim. Peternek nem tettem szóvá, hogy leléptem a városból, szóval szerintem észre sem vette. Remusnak mugli postával küldtem végül egy levelet az apja címére, amiben tűpontosan elmagyaráztam a helyzetemet, de azt hiszem, a mugli posta nem ért oda vele. Siriustól párhetente megkérdeztem, hogy van, leírtam neki pár fontos zenekar mérföldkőnek számító himnuszának címét, aztán olyan találkozókat beszéltem meg vele, amiket később lemondtam. Anyám egy ponton továbbított egy rendőrségi értesítőt arról, hogy felfüggesztették Evans ügyében a nyomozást.

- Ha négy csikkből lehet egy új cigarettát sodorni, hány cigaretta lesz tizenhat csikkből?
- Négy.
- Öt. Számolj utána!

Az új brightoni barátaim közül tulajdonképpen csak ketten szerettek, de csak egyikük ragaszkodott ahhoz, hogy mindenképpen ott maradjak. Július végén valaki megvert. Egész augusztusban lila és sárga foltokkal a szemem alatt mászkáltam. Figyeltem, ahogy olyan terveket szőnek, amikben nem vagyok benne. Mugli boltokból mugli piákat loptunk. Azt hiszem, hogy nem zuhanyoztam eleget. Szeptemberre már rég nem akartam velük lógni, csak nem tudtam, hová mehetnék nélkülük. Ha bárkitől levelet kaptam, nem válaszoltam. Ha mégis, több hetes csúszással. Vagy a picsába is, mikor lettek a hetekből hónapok?

Valahogy október eleje lett. Kezdett hűvösre fordulni az idő, lassan tovább kellett volna állni Brightonból. Az új brightoni barátaim Londonba akartak menni a télen, én még vártam a percet, hogy megkérdezzék, van-e kedvem velük menni. Aztán az egészből nem lett semmi, mert egy este letartóztatott egy mugli rendőr engem az egyik taggal, mikor belógtunk egy üres nyaralóba, ahonnan pénzt csórtunk és bort.

- Nem is vagy igazából ausztrál, ugye?
Félrészegen és bilincsben ültünk a rendőrautó hátsóülésén.
- Mit gondolsz?



Két hónap múlva hazaengedtek.
- Hát te meg? – kérdezte anyám.

- Sajnálom.
- Meglepetés!
- És te?
- Hiányoztál.
- Szeretlek.

(Tényleg le kéne szoknom róla, hogy elképzelem, mit kellett volna mondanom.)
Nem feleltem.