Tudom, hogy valahogy figyel az a mocsokláda, aki miatt most majdnem Holdat ugatok. Aki miatt nincs olyan nap, hogy emlékezzek és ne csak a jelenre figyeljek. Talán figyelsz is. Talán mai napig látod, hogy véletlen műved vagy épp direkt kísérleted miképp őrlődik, működik és teszi a dolgát. Én az arcodra aligha emlékszem, de a szagodra mindenképp, mégis minden nap elfelejtelek. Ki vagy te, mondd... Átkos vagy esetleg te magad is áldozat?
Miért vagy itt? Mert nem tudom azt mondani, hogy nem tettél semmit, hogy nem... alkottál valamit. Nem vagyok gyereked, nem vagyok senkid sem, és soha, egy pillanatra sem gondoltam másképp rád, vagy ha igen, annak szavai a torkodon is akadhattak. Nem tudom ki vagy te, hogy valaha találkozunk még, hogy egyszer bevégzed amit, vagy megölsz, mint a szégyened. Nem kereslek, nem kutatlak már, rég volt ennek nyoma, talán jót nevettél rajta. De élj, élj és hagyj élni, hagyd, hogy megpróbáljak jó lenni, nyugodt maradni és emberként gondolni magamra. Hagyd, hogy ennek itt ennyi nyoma legyen és aztán felejtsük is el. Te és én, sosem kapcsolt kapcsolat, és mégis, alkottál. Fenevad, vajon hányakat kínzol még? Férgek rágják-e húsodat, a felhők eltűnnek az égről, engem pedig mar a kór, mégsem változik semmi. Csak egy apró dallam a fejemben, egy kopogás, egy érzés.
Fenevad, te teremtettél.



Apám, ki mostanra második a sorban. Titokban. Csendesen.
Örök oktató, életbölcseletei bárkit feltöltenek, humora mindig megnyerő volt. Minisztériumi kirendelt, hoppanálási-vizsgabiztos, a Közlekedési főosztály magas rangú tisztje. Bőven ötven fölött, ősz tincsekkel hajában. Biztosan láttad, emlékszel, ahogy magyaráz, mutogat és pördül, célpontot lő be és terelget egy rövid fejezet erejéig. Ő mindig úgy volt vele, majd lesz belőle valaki, sosem erőltette, mindent felajánlottak neki és ő elfogadta. Az állást, apja után, a feleséget, bár azt végül már magától vette el, a címeket, a tanítást és végül a kényelmes asztalt. Kevés akarat, birkaösztön, mindenhol tökéletes. Ezt nem örököltem, tény, mégsem harcoltunk. Most sem harcolunk. Szerinted más vagyok, én a munkára fogom. Tökéletes alibi. Félig igaz is. Megveregeted ilyenkor a vállam, leültetsz és felteszed a szokásos zenéidet, elmondasz egy vicces történetet, én pedig ismét kicsi vagyok, nem ér le a lábam és elszenderedem.
Kevesebb túlóra kellene, azt hiszem.


Anyám, rólad csak szépeket lehetne írni, így illene és így is fogok tenni. Mi lenne ebben a hazugság? Hogy te valamit érzel, sejtesz és talán sosemvolt látói, hatodik érzéked nem enged közelebb. Látom szemedben az ijedtséget, az őzike tekintete, pedig nem bántalak. Sosem emeltem hangot, törtem tányért vagy csak szorítottam meg erősebben kezed. Mégis, látom. Mégis, érzem. Szinte orromban a félelmed illata, és zavar. Mivel tudnálak megnyugtatni, hogy nincs baj? - Bár hazudnék – hogy nem foglak bántani, téged nem. Hogy amikor leülünk néha ebédelni, ne azt keresd, amit elrejtek.
Legnagyobb félelmem a te riadt szemeid.

Drága testvérem, ki világ végén van valahol és ki semmit sem tud sosem, mert a képzeletbeli hajója sosem itt ér partot. Te háborúban mentél el, tőled igenis félni kellett, mert beálltál volna akár közéjük is, te vagy a szörnyeteg, nem én, még ha sosem mart még meg szúnyog sem. Sötét és fekete, vagy egyszerűen te is csak beleestél valamibe.
Meg foglak keresni, tudom, biztos eldobtad már neved rég, meg foglak találni és meg nem öllek, csak megismerlek. Te vagy az idősebb, én mégis a bölcsebb. Te menekülsz, én alkalmazkodom. Falkaszellem, egymagammal.
Vagy tán már te is olyan holt lehetsz, mint a Fenevad.