Begombollak magamba, hogy kigombolkozhass bennem.

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Nahát, ide vetemedek, csak halkan, hogy a vének meg ne hallják, kúszva a bozótban, és a fülénél ráharaptam a bögrére is.
Egy órám van és visszapörget, csak az időt képtelen befolyásolni, egyszerű térugrás lesz, mert kiskapu ez a zsubszkulcs és hiába hitték, soha nem térek vissza, ha kitiltanak innen.
Átkozott bolond minden öntelt mágus. Ennyi elég, egy óra csak meg egy teljesen hétköznapi tárgy, például bögre, porcelán és kiválóan bűvölhető.
Még verset is véstem az oldalába: Megmagyarázni egy vonalnak,
milyen is egy kör...
De nem folytattam, mert ekkor beindult ez az egész, magába rántott és pont úgy éreztem magam, mint valami folyadék ebben a bögrében, mígnem kiköpött engem is újra teljes emberségemben.
Legalábbis a fejem, lábam és karom megtaláltam, feltételezem helyén van az összes többi minden másom és szerveim is.
A hajam azért még ellenőrzöm, mert az nagyon fontos.
Gretának kódban írtam meg, hogy legyen itt, másszon jó magasra, éjjel négykor már azok is alszanak, akik tilosban járnak.
Szóval a versben, amit küldtem neki, ha a szavak kezdőbetűit összeolvassa, soronként, kijön az, hogy:

HOLNAPÉJJELNÉGYKORAMAGASTÖLGYNÉLLESZEK

Ez eléggé fent van és másztunk már fel erre a tölgyre, ugráltunk bele innen a tóba, véstük törzsébe monogramunkat
GK+KK vagy GKK vagy G+K volt egyszerűen. Amint odaérek, megnézem.
Ideértem és nagy levegőt véve szorítom meg fehér porcelánbögrém fülét a félverssel. Itt leszel, ugye eljössz Greta?
Közben meglesem, még mindig itt a monogramunk, csak G+K, bárkik lehettünk volna és megvan még a tó, talán úgy tűnök majd el, hogy beleugrom, akkor teljesen folyadéknak érezhetném magam.

why don't you light up my bonfire heart?

Puha, könnyed léptekkel szelem át az iskolai birtokot, rózsaszín felhőkön lépkedek és a boldogság szárnyain szállok; levelét a kezemben szorongatom, szinte már rongyosra gyűrve, de annál nagyobb lelkesedéssel, ahogy átvágok a fák között, a találkozási helyünk felé tartva. Szívem kalitkába zárt madár módjára verdes bordáim fogságában az izgatottságtól, hiszen már olyan régóta nem láttam...! És most mégis itt lesz, velem, csak az enyém, az én tündérem.
Késésben vagyok; csupán pillanatnyi figyelmetlenségembe telt hosszú percek késését a nyakamba venni, és minden sietségem ellenére mintha valami visszatartott volna - mintha az erdő is az akaratom ellen szegülne, minden faággal, minden bokorral visszatartva; pedig látnom kell, muszáj, mert szívem hozzá húz és a ki nem mondott ígéret, hogy ott leszek. Ott, ahol a fa törzsébe vágtuk az ígéreteinket, a nevünket, azon az éjszakán, amikor megvágtam a kezem - és aminek emlékére a mai napig viseltem a halovány, hófehér heget.
Mert Rá emlékeztett.
Rá, aki most rám várt ott, ahová mindig menekültünk a világ elől, ahol nefelejcsvirágokból fontam neki koszorút tavasszal és ahol a kezét fogtam nyáron, és ahová szégyenre méltó, hét perces késéssel érkezek meg. Ő a fény a sötétségben, ami vezet, ami visszacsillan a tó lágyan fodrozódó felszínéről, és nem néz felém, nem lát még, a fák mögé húzódva figyelem, mély levegőt véve, hogy lecsillapítsam a bennem tomboló vihart.
Tényleg itt van!
Lábaim szinte maguktól mozdulnak, hogy Hozzá vigyenek, és figyelmeztetés nélkül rohanom le, karjaim köré fonva, szorosan ölelve elveszett testvérem.
- Tényleg itt vagy... - Észre sem veszem, mikor szöknek könnyen a szemeimbe; nem találok szavakat arra, hogy elmondjam neki, mennyire hiányzott, mennyire nehéz volt nélkülem elvégre is hogyan ragyoghatna a hold a napja nélkül? - De hogyan..?
Érzem, hogy fölösleges a kérdés, nem kéne erre pocsékolnom ezt a kevés időt, ami megadatott nekünk... de a kíváncsiságom erősebb nálam, muszáj megtudnom!

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Talán elveszett az üzenet, vagy illetéktelenek kezébe került, de itt nincs és hiába számolok vissza, elveszek a huszonkettőnél.
Szomorú nosztalgia terpeszkedik mellkasomon, bágyadt magány, ahogy több percig és némán bámulom a vízfelszín sötétjét.
Fénypászmák tükröződésében fürdetem figyelmem, ajkam pirosra harapom, majd visszaengedem a csendes tűnődés semlegességébe.
Nincs fintor arcomon, ajkam sima, egyenes, kicsit lekonyul mégis, ahogy vadul tülekednek elmémben az emlékek és facsar ez a borzasztó nosztalgia, vagy jövök rá mennyire hiányzott Greta.
Próbálom becsapni magam persze, mi az nekem egyetlen száműzetés, kitagadás, vagy gyilkosság és olyan sokáig vérprofizmussal csaptam be magam, kacska rímekkel és kifacsart humorral, miközben szomorú szonátákat kellene gyártanom arról, átkozott vagyok, szörny és miegymás, sok hibát róhatok fel magamnak joggal, elveszettem például Gretát.
De mielőtt sírnék például és vérciki lenne, mert ahogy Murphyt én jól ismerem biztosan ekkora érne ide, tényleg megjelenik, én pedig mosolygom, olyan hihetően, mintha boldog lennék a Roxfortban, de Neki örülök, csak elválni lesz rossz egy óra múlva, most is nehezen lélegzem a mosoly mögött.
- Greta!
Kiáltok fel, ölelve hirtelen és szorosan, becsukom szemem, szám, mert egy fiúnak kell letörölnie nővére könnyeit, mosolygok rá, mintha vidám lennék, hatvan perc, talán már annyi sem, szinte érzem, ahogy fogy máris és ettől nehezebben lélegzem.
- Titokban és zsupszkulccsal, ez a bögre.
Mutatom a porcelánt, aztán megint ölelem, mintha ez a bennsőséges gesztus mentene meg, legalább gondolatban.
- 50 percünk van és visszavisz, ugye senki sem követett? Greta, biztosan téged bántanak azért, amit én tettem, ugye?
Kérdezek rögtön egy nehezet, mennyire vetik meg és ebben benne rejlik hogy van, mennyire rossz nélkülem, hol a holdfény és napunk, fénykoszorúink, a tündérszavak, az elveszett varázslat. Arcáról reszkető, hideg ujjammal itatom fel könnyeit, csak lélegzetem ritmusa siklik mindig félre.

why don't you light up my bonfire heart?

Csak a csizmám talpa alatt roppanó ágak zaja töri meg az éjszaka csendjét, ahogy felé indulok, futva, szárnyalva, a ragyogó napom felé, fénye úgy vonz, mintha csak molylepke lennék; régóta tudtam már, hogy hiányzik, sokkal jobban, mint elismerném, de sokkal könnyebb volt ezt tagadni, amíg meg nem kaptam a levelét, aztán amíg meg nem láttam Őt magam előtt, míg a nyakába nem vetődtem, míg meg nem éreztem a közelségét, testének melegét a hideg, téli éjszakában.
- Drága, egyetlen Kaloyan... - Elhaló sóhaj ajkaimon a neve, még válaszára sem figyelek igazán, mert ahhoz el kéne engednem, azt pedig nem akarom, nem, nem. Mosolya legalább annyira csorba, akár az enyém, és arcom kezéhez simítom, szinte már macskamód, és csak ekkor jövök rá, hogy hullanak a könnyeim, Érte, az elvesztegetett időért, a kegyetlen sorsért, ami elválasztott minket.
- Nem, nem, ketten vagyunk csak, végül is ki követné az őrült lányt? - Halkan nevetek, és hangomban nyoma sincs a jókedvnek; és csak a fejem rázom, neki semmi köze a bukásomhoz, mindenki más hibája, mert nem értenek, nem akarnak megérteni, nem akarnak látni. Mutatóujjam simítom csak puha ajkaira, hogy elhallgattassam, hiszen ha nem beszélünk róla, könnyebb lesz úgy tenni, mintha nem létezne a probléma, sem a külvilág csupán mi ketten, a titkos helyünkön, tilosban járva.
- Ne tedd nehezebbé... - Halkan, hadarva, alig érthetően suttogok, ingatva a fejem; ez nem a búbánat ideje, negyvenkilenc percünk maradt csak, ennyi idő alatt még koszorút se tudnék fonni neki, még ha akarnék is. Megfakult a fényünk, már nem ragyogunk úgy, mint régebben. az éjszaka puha köntöse már csak elrejt, de nem nyújt biztonságot. Mi történt velünk? - Inkább mesélj, milyen a Roxfortban, nem bántanak, ugye? A leveleidben oly keveset írsz róla...
És aggódva nézek fel rá, beharapva alsó ajkam, hogy visszatartsam a fölösleges szavakat, amiket nővéreként a nyakába kéne zúdítanom, arról, hogy vigyázzon magára, hogy a holnap jobb lesz, hogy minden változik majd; de hogy hazudhatnék neki ekkorát? Csupán boldog hírekből kötnék neki csokrot, de hiába minden erőfeszítésem, egyetlen apró nefelejcsvirágom van csak, amit neki adnék, legdrágábban őrzött titkom, de tudom, hangom a torkomon akadna, ha kimondanám, és neki ezzel csak újabb okot adnék az aggodalmaskodásra, így nem szólok, csak nézem Őt, próbálok a sötétsége mögé tekinteni... De nem látok semmit, mintha kiveszett volna belőlünk a közös fényünk, és ez megijeszt, szörnyen, szavakkal leírhatatlanul.

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Miért jut eszembe olykor, miért kísért gyakorta zsúfolt aranyozású, fülledt pompájú vágy itt lenni, ahol a legborzasztóbb történt?
Én még látom Greta fényét, kettőnk koszorúját valóságnak és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmi eltűnésről.
Itt vagyok, mint egy szellem, régi árnyék, de visszajárok, derűt akarok Neki, saját tündérvilágunk örökkévalóságát, a régi csókokat, simogatásait, puha hajához érintem kezem, mosolygom, ha ő könnyezik.
Buja szagok örvényével forog a lég, és enyhe sodra már fullasztó, torkunkra láthatatlan lasszó tekeredik, édes szorítás, tündéri hurok.
- Nem vagy őrült, vagy mindketten azok vagyunk. Sajnálom.
Súgom, bántják, ezzel megbizonyosodom, ajkam követi kezem mozdulatát és hajára hull. Greta mindig tündér felem volt, a lágy lány én és leveleink is személytelenek, de mit írhatnék, hiszen ha apám elvenné, vagy itt akárki, mindig félek a halott fiútól, vagy a saját kivégzésemtől. Ilyen gyáva vagyok én.
Csak sajnálom szüntelen és felitatom könnyét, ujaimmal, amik biztos szárazak és érdesek az ő puha bőréhez, ajkammal, hogy könnyt igyak és majd sírjak megint az ágyban, vagy alatta, ahol Ő már nem látja, hallja.
- Én elég kemény vagyok odaát, úgy értem, nem tudnak bántani. Tudod Anglia egészen lágy ehhez a zord sötétséghez képest, bár én vagyok a bolond fiú, azt hiszem. De van egy barátom, Archer, odaadta a pólóját és bebújt mellém az ágyba, rájött a titkomra, azért arra gondoltam szemmel tartom, bár megígérte, hogy nem árul el. Elhívott forró csokizni és pálcákat nézegetni.
Egy szuszra mesélem, s mindez egészen boldogan hangzik kiátkozott számról.
- Te jöhetnél, legálisan is járhatnál ott és megismerhetnéd a fiút.
Ragadom meg kezét, mintha az éjjen át rögtön magamhoz repíthetném és „otthon” eldughatnám az ágy alá, de persze nappalt ígérek neki.
- Te mesélj, te mondj jókat, részt akarok venni minden tevékenységedben, mutasd meg mi az, amit mostanában legjobban szeretsz
Bújok közel, akármi, szeretném emlékem lenyomatát hagyni rajta.

why don't you light up my bonfire heart?

Annyira szürreális, akárcsak a tündérmesék, amiket gyermekkoromban olvastam, már csak önmagában az, hogy itt van, velem, nem csak elképzelem, mint azokon az alkalmakon, mikor világaim egyikébe zuhantam, keserédes nosztalgiába, ami annyi örömet okozott, hiába is fájt. Csupán a fájdalom éreztette még velem, hogy élek, hisz nélküle csupán egy szellem voltam, egy árny, ami a sötét folyosókat kísértette, az elme bomlása, az ember szervezetét bomlasztó betegség.
- Ne sajnáld, hogy nem értik. - Mosolyogva ingatom a fejem, sután, bizonytalanul; nem akarom őket védeni, mégis megteszem, mert nem érdeklik a megvetést, a szenvedést, ostobaságuk és vakságuk elég büntetés számukra, és az, hogy nem értik a világ körforgását, nem tudnak olvasni a jelekből, szavakból. Az igazság így a mi titkunk marad, egy újabb emlék a fa törzsébe vésve, később belevágom, késsel, körömmel, mert kell, hogy érezzem, kell, hogy fájjon.
- Nem is tudod, mennyire örülök, hogy nem vagy egyedül. - És tényleg így van, tényleg melegséggel tölti el a szívem, hogy tudom, biztonságban van, nem maradt magára egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között; bár fáj a tudat, hogy most ezek az ismeretlenek teszik ki életének nagy részét, nekem csupán levelek és elképzelések juthatnak belőle, esetleg a közös múltunk lassan fakuló emlékképei, amiket legdrágább kincsen módjára őrzök. Hát mivé lettünk ilyen rövid idő alatt, miért érződik úgy, mintha csak az örökkévalóság lett volna?
- Ha lesz rá mód, megteszem, megpróbálom. - A saját lelkemre kötöm, soha ki nem mondott ígéretté teszem, hogy egy nap meglátogatom, és abban nem lesz semmi titkolózás, nem lesz szégyen, büszkén és felszegett fejjel lépem majd át iskolája ajtajának küszöbét... Csak legyen rá lehetőség! Bármi is legyen az ára, megadom, egy újabb percért, egy újabb lehetőségért, mert ez az, amit egy nővérnek tenni kell, igaz? Áldozatot hozni, saját vérét ontani, hogy szeretteinek szebb legyen, jobb legyen.
De mi jót is mondhatnék neki, amikor hirtelen minden jelentéktelennek tűnik? Az utóbbi időben csupán a tanulmányaimra fókuszáltam, hogy lefoglaljam kósza gondolataim, hogy ne maradjak egyedül velük, de nem hiszem, hogy pont ez érdekelné, ez inkább olyan dolog, ami szüleinket tenné boldoggá; neki tündérvilágokról kéne mesélnem, ragyogó kristályvirágokról és a boldogságról, aminek részesei voltunk, de az utóbbi hetekben, hónapokban csupán kopár sivatagokat látogattam, olyan világokat, amikben a tüskék felsértették a lábam, aminek vadjai vaskarmaikkal ejtettek sebeket madárcsontú testemen.
- Elkezdtem leveleket írni... - Pillantásom elgondolkodva fordítom félre, igyekezve logikus sorrendbe rendezni a szavakat, amiket ki akarok mondani; hiszen mindketten tudjuk, nem tartoztam azok közé a diákok közé, akik tipikusan részt vennének mindenféle iskolai tevékenységekben, a levelezőtárs-program pedig pont ilyen volt, és valami módon mégis a részese lettem. Már nem emlékeztem, ki beszélt rá és mi okból, talán professzor volt, talán diák, aki nem félt tőlem, minden esetre jó döntésnek tartottam, napjaim legboldogabb pillanatának, amikor a baglyok leveleket hoztak... De ezt hogy mondhattam volna el neki? - Van ez a levelezőtárs-program az iskolák között, és leveleket írunk, és így ismertem meg, és tavaszi virágokat rajzoltam neki... Szerinted naiv vagyok, hogy hiszek abban, egy nap találkozhatok is vele?
Ajkaim közül halk sóhaj szakad ki, ahogy közelebb vonom őt magamhoz, ujjaim gyengéden a hajába túrva; hiányzott, hogy itt legyen, hogy vele, mellette normálisnak érezhessem magam, nem csak szárnyaszegett madárnak, ami hiába szeretne, de nem tud szárnyalni; egyedül vele oszthattam meg a kétségeimet, amikből hirtelen rengeteg lett, és az a kevés idő, ami most megadatott nekünk, biztosan nem lesz elég arra, hogy elsimítsa őket. Legszívesebben el se engedtem volna őt, a zsebembe rejteném és hordoznám magammal, sose engedném el, hogy ne vigye magával a hold sápadt fényét és a csillagok ragyogását, ne vigye magával a lelkem egy darabját. Miért kellett mindennek így lennie, miért nem fordíthattuk vissza az időt?

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Levegőztetem elmém, hogy frissen és ne bódultan keringőzzek szellemi táncot vele, ahogy régen, egy rímet én álmodok, a másikat ő, testem testemből és vérem, csak ez a nagy táv szakítja szét szíveink.
De megtörni nem szabad!
- Csak nem akarom, hogy egyedül legyél.
Szinte furdalnak a lelkiismeretek, hogy énvelem Archer kedves volt, míg ő egyedül rót kivilágítatlan folyosókat és kuporgott magányos, hideg termekben, hallott háta mögül gúnyos kacajt. Hiszen nem vagyok már a közelben, a haját cibálnák, nincs kit elrugdosnom, miattam, hogy gyilkos öccse van megvetik, hiába nem mondja, tudom, mint a rossz regények magányos hősei nincs itt vele senki, senki, kámpicsorodom.
De persze ő higgyen csak felhőtlenül boldognak és ne is tudja mi mindent aggódom, vagy szipogjak például mennyire hiányzik vele minden tündérálom, mert egy híján 17 vagyok, ideje felnőnöm, majd ő is inkább felnéz rám, ha azt látja milyen jól viselek el bármilyen terhet.
- Ő is furcsa.
Csak ennyit mondok, hiszen bemászott mellém az ágyba csak random, nekem adta a pólóját el is megyünk pálcákat nézegetni ki tudja mi okból, megfogtam a kezét, pedig én eddig csak Gretát érintettem, vajon tudja-e és mit szólna, mert más, mert fiú, de nálam nincs határ, ha nem kell, különbség, mi metaszinten gondolkodtunk, többletekben, mi álmodtuk a világot, vagy az bennünket és hágtunk a lehetetlenség csúcsaira egy-egy heurékáért.
- Gyere el, megmutatom a titkos szobát, ami olyanná változik, amilyenné te szeretnéd és bemutatlak kedvenc festményeimnek, vagy annak a fűznek, amelyik mozog.
Sorolom lelkesen, ő legálisan jönne, ő több ideig lehetne, míg nekem lassan alig marad fél órám ideát, de ő tudna hol aludni, cserének, diáknak mondanák és csomó dolgot és együtt, megint hosszasan. Apu, anyu nem lenne, vagy nekem nincs is talán, szülők, üresjáratok, ott senki sem tudja, hogy gyilkos vagyok.
Érdeklődéssel hallgatom, elkezdett, levelek, érdekes, mert nem nekem, vagy rám céloz, nincs egyedül és ez jó, akkor miért nem bírok leállni a gondolatokkal?
Ez mind szép, magam elé képzelem a tavasz virágait és azt, hogy az egy fiú, az én Gretám egy fiúval találkozna, nem lány biztosan, ismerem, túl jól, gyanús, fáj, hoppá, miért, ha nekem Archer micsoda is? Semmi olyan, nyilván, de az egy fiú, darabos vagyok, mosolygó és mégsem, cukkolnám, nyitom szám, hogy valami fiúsat mondjak, faggassam, féltékeny legyek.
Álljatok le pergő gondolatok, nem látok ki, sok a halmaz, kombináció, egyenlet, arcom értetlen, kíváncsi, féltékeny, mert trónon ültem, Greta életének Grálja voltam, de most mintha távolság és levelek egyszerre akarnának letaszítani, egy másik, valaki igazibb, nyelek rá, mintha vizet innék.
- Egy fiú? Tetszik neked? Lehet, hogy ronda, vagy egy elvarázsolt troll egy interkontinentális mágusbörtönből, vagy küldött képet? Olyan lelkesnek látszol…
Harapok ajkamba ijedten, talán sápadtan, kinyújtom felé kezem, fogja meg, jaj istenem, elveszítem.
Greta, kérlek ne hagyj magamra… Felnőlsz és férjhez mész, utakra lépsz, ahová nem követhetlek, életekbe, ahonnan kitagadtak, Greta…mondj valami biztatót, hogy csúnya és nem úgy gondolsz rá, ki más lehetne herceg helyettem?

why don't you light up my bonfire heart?

Egyedül vagyok-e?
Most, hogy ezt kimondja hangosan is, a kérdés minden más gondolatomtól megfoszt, visszhangot ver elmém falain és elgondolkodtat; eddig is egyedül voltam talán, csak Ő járt velem, mellettem, és távozása után tovább hordoztam a szívemben magammal, még ha testileg máshol is volt, országokkal, tengerekkel odébb. Nem tudtam, mit mondhatnék neki - az igazásg jóval rétegeltebb volt annál, minthogy kedveltek-e vagy sem, őrültnek tartottak-e vagy sem, egyedül voltam-e vagy sem. Nem is egészen tudtam, nem foglalkoztattak a körülöttem lévő világ dolgai sem, amióta Ő távozott, a saját világomba zárkóztam, ahol még a kezét foghattam, ahol ujjaim alatt még éreztem bőrének puhaságát, ahol a hercegnője voltam és Ő a hercegem.
De legalább nincs egyedül; elengedem az álmaim, Ő megérdemli, hogy szabad legyen és boldog, és ha ezt neki az a bizonyos fiú meg tudná adni, akkor minden istenek lássák lelkem, hogy támogatnám őt ebben. De nem tudhatom, nem mond túl sokat, és ez csak megerősít abban az elhatározásomban, hogy tényleg megpróbáljam, megpróbáljak cserediákja lenni az iskolámnak, én, aki egész eddig az árnyakban húzódott meg, nem vett részt semmiféle iskolai aktivitásban.
- Ha sikerülne... nem, ha sikerül, ha eljutok odáig, szeretném majd megismerni, mind őt, mint a helyeket és festményeket... Mindent, ami boldoggá tesz. - Apró bólintással erősítem meg a mondanivalóm, mert tényleg érdekel, Ő is, meg minden, aminek köze van hozzá, és szeretném vele megosztani azt, ami a világomból lett nélküle - de félek, ingoványos a talaj, amin lépkedünk, érzelmek tucatjait látom átsuhanni az arcán és egy pillanatig meg is bánom, hogy megszólaltam, titokban kellett volna tartanom, ékszeres dobozba rejtenem, nem beszélni róla.
- Nem küldött... csak leveleket váltottunk, néhányat talán, rövideket és jelentékteleneket... - Menteném a menthetőt, bizonygatnám Neki, hogy még mindig Ő a hercegem és Ő a ragyogó nap, de nem tudom, hinne-e nekem ezek után, hiszen az Ő leveleire nem rajzoltam tavaszi virágokat, az övéibe az álmaimat csomagoltam és nefelejcsvirágokat szárítottam, minden félelmemmel küldtem őket Neki, csak Hozzá írtam... és most volt valaki más. Vajon én hogy reagálnék a helyében, mit mondanék, mit tennék? Zaklatottságát mér én is érzem, és ujjaim az övéire kulcsolom, közelebb vonom magamhoz; nem tudom, mit mondhatnék, így csak homlokom támasztom az Övének, hagyva, hogy ajkaim közül apró sóhaj szakadjon ki, itt van Ő, itt vagyok én, egynek kéne lennünk, hát miért érzem úgy, mintha valami elválasztana minket egymástól?
- De csakis te vagy a Napom, a Holdam, a csillagaim... Csak te, csak te. - Szinte imaként mantrázom a szavakat, megszakítva a távolságot kettőnk között, nincs annyi ország, se tenger, se fiú, ami elválaszthatna Tőle, az Övé vagyok é Ő az enyém, még mindig... Ugye, még mindig, úgy mint ahogy azt megígértük egymásnak...?

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Leégett gyertya voltam, ami torz a rajta csorgó faggyútömegtől, olyan, ami már nem világít. Nélküle egy lyukas rézedény valami eldugott, szellemjárta padláson, gyerek, akit vonaton felejtettek.
Mert elkergettek innen és tőle is, tündérpajtásom a messzeségen át csak levélpapíron olvassa szomorú soraim.
Ki gondolta volna, hogy Archer egy nap bemászik az ágyamba, hogy ő tudja mi vagyok, vagy ezzel megváltoztat, noha a Roxfortot nem csak miatta tartottam érdekesnek tény, hogy nem nevezhetném már magam annyira tragikus hősnek.
- Megismered és nagyon fog tetszeni, olyan furcsa és festő, a képek a falakon meg egészen más világ, fényesebb, barátságosabb, de azért itt más, néha hiányzik sötétben rejtező kaland a hideg északi szél, tiszta csillagos égbolt.
Ne higgye, hogy elhagytam minden kötődésem, vagy valaha is elfelejtem Őt.
Egy fiú, aztán majd még egy és hiába állok döbbenten, mert ő mennyire kedvesen fogadta Archert, a szemei mást mondanak, mint ajka, az enyémek becsukva, hiszen én voltam a tékozló és a mindig rossz, aki magának akarta.
Hiszen karom az övében folytatódott és márciusom mindig az ő áprilisában. Csak az idő volt kegyetlen és a tér, én voltam ostoba, de nem nőttem ki, ahogy féltékenyen ráncolom az orrom és arra késztetem, hogy nekem is hazudjon. Vagy ha mással nem ossza meg, én se legyek az ő balja, ez a szomorú ego, élesen harapok ajkamra.
Lesz még fiú és aztán egy következő, hercegek, királyok, lesütöm szemeim, szomorú sóhajra ráng ajkam.
- Ne haragudj, örülök, hogy van valaki, aki...ilyen fontos.
Mosolygom rá, de benne minden undorító felnőttséggel, fényévek messzeségével. Mert az az igazság, hiába csendül bele a fülem, érintem puha ujjait és karcolok ajkára forró lehelettel.
Greta, érzem a születésemtől fogva ismerős illatát, ez minden virág, amit szeretek, közelség, amitől megnyugszom, csendes, túlvilági vibráció. Csak éppen...
- Felnőttünk és én nagyon ostobán viselkedem. Pedig trónfosztott herceg vagyok, sőt megengedtem, hogy bemásszon az ágyamba egy hollófiú, miközben te olyan messze csak írsz, írsz valakinek és ő biztos fontos. Egy, aztán kettő, lesz napod, csillagod, holdad, bárminek nevezheted őket, talán csak az nehéz, hogy elengedjelek. Bocsáss meg.
Mert mi szerettünk rímekben beszélni, egybecsengetni kacagásaink, néha kézenfoga, néha csókban csak pörögni, belezuhanni egymás álmaiba, egymásba. Ajkára finom csókot lehelek, óvatosat és olyat, amit nem szabad, amivel magára hagyom.
- De azért majd elbeszélgetek mindegyikkel, ha több lesznek, mint tinta és papír. Greta, te csodálatos vagy és tiéd a csillagos ég és talán ideje, hogy én kiszálljak ebből.
Ráncolom homlokom, ejtem ezt ki idegen hangon. Gretának még annyi mindennek kell lennie és nélkülem.

why don't you light up my bonfire heart?

Noktürn, egyre hangosabban, ott szól a fejemben, bármennyire is igyekszem tőle szabadulni; de ebben a pillanatban nem találok semmit sem, mi vigasz lehetne számunkra, szavai csak megerősítik bennem a rossz érzést, a fájdalmat, magányom vaskarmai kínzóan marnak belém, mikor mondja, hiányzik neki, ami egykor volt, amik egykor voltunk. Elgondolkodok azon, mit mondhatnék erre; hiszen Ő is hiányzott nekem, hiányoztak a közös kalandjaink, az együtt töltött éjszakák a csillagos ég alatt, az erdőt járva... De a távozása után alkalmazkodnom kellett az új körülményekhez, adaptálódni a magányhoz, régi barátként keblemre ölelni, mintha társam lehetett volna az iskola folyosóin, árnyékokból kreált angyal, aki helyettesíthetné az aranyhajú hercegem, és ez engem is megváltoztatott, már nem éreztem magam ártatlan angyalnak, sem tündérnek, aki az erdőket járta. Nem emlékszem, ki voltam azelőtt, hogy eltávozott volna; mintha a távozása napján meghalt volna bennem valami, vagy épp valaki.
-Lesznek még új kalandjaink, egy új égbolt, ami alatt együtt lehetünk majd. - Újabb ígéret, amit talán sose tudok majd beteljesíteni; ilyenek tucatjait tettem neki majdnem minden nap, mikor fiatalabbak voltunk, mert elhittem még, egy nap mindegyik teljesülni fog, képes leszek őket betartani, és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ez minden bizonnyal sosem fog sikerülni. Hiányzott ez a múlt, az az élet, a remény, amit éltettem... De mindketten megváltoztunk, ő is mintha boldogabb lett volna, még így is, hogy orrát ráncolta, vonásain nyomott hagyott valami negatív érzés, amit nem tudtam hirtelen meghatározni. Hova tűntek azok a napok, amikor szavak nélkül is megértették egymást?
- Drága Kaloyan... - Fájdalmas a sóhaj, ami kiszakad ajkaim közül; ketté kéne szakítanom a szívem, hogy mindkettejüknek juthasson belőle, mert képtelen lettem volna választani, melyikük volt a hercegem és melyikük a szívem bal kamrája, melyikük lehetett volna egyszerre a minden és a semmi. Korábban sosem kellett választanom - minden sokkal egyszerűbb volt, mielőtt a bennem tátongó űrt ki akartam volna tölteni véletlenszerűen kiválasztott foglalkozásokkal, levelekkel és rajzolt virágokkal, üres szavakkal, gondolatokkal. - ...és ha nem akarom, hogy elengedj? Nélküled nem lennék, nem vagyok önmagam, nincsenek csillagok és nem ragyog a hold, nincs más, csupán a sötétség, a tátongó űr.
Remegő kezemmel fogom meg az övét, nem akarom elengedni, nem vagyok képes ezt megtenni; ajkai az enyéimen, és fájdalmas a nyikkanás, amit hallatok, mert talán ez a vég, Ő maga töri ketté a szívem, és szilánkjai ezer apró darabban hullanak a földre körülöttünk, észre sem veszem, mikor csordul le az alső könnycsepp az arcomon, újra. Nem hagyhat el, nem veszíthetem el újra...!
- Kérlek.. könyörgöm, ne hagyj magamra! - Tudom, hogy nemsokára mennie kell majd, hiszen a zsupszkulcs trükkös dolog, nem könyöröghetünk ki tőle több időt, mint amennyi megadatott, de igazából nem is erre gondolok; inkább attól félek, hogy elenged majd, enged majd belezuhanni a sötétségbe, nem lesz velem többé, nem leszünk mi, nem lesz többé a mi tündéri világunk... Nem leszünk többé boldogok.

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

A legkevésbé akarnám őt szomorúvá tenni, de azt hiszem hajlamos vagyok tényleg bármit elrontani,
mintha a közös nyelv, amit együtt beszéltünk, összecsengések, fonémák, flektációk mind megszűnnének, mint egy szellem, köddé foszlana, mint én ha megragadom megint azt a törött poharat.
Nagy lélegzet, nagy tagadás, esküvések csak magamnak, vele nem, őt soha, vissza kell hozni az örök hajnalokat.
Mert mellette váltam költővé és emberré, vagy nyertem értelmet, hogy is gondolhattam eltűnő időkre,
foszlásra, hiszen majd helyrehozom, meg lehet javítani, ugye?
- Ugye? Lesz, én is azt hiszem. Kékebb és kalandosabb, mint valaha, ígérem. Hagy ígérjek meg mindent!
Túlzások sodornak, nagy szavak megint és én elveszem bennük, de majd nagy dolgokat teszek, ha ráfoghatom, lehetséges nagy dolgokat tenni. Úgyis az öccsének maradni, hogy olyan messze vagyok, akkor is úgy, ha a helyzet megváltoztatott. De nem tudom mennyire látja, vagy hogyan fogadja majd el.
- Nem, nem soha, nem engedlek. Felejtsük el a változást, mindent, ami nem azt lendíti előre, hogy újra önmagunk legyünk, együtt. Ha pedig változunk, változzunk együtt.
Ha ketten, együtt akarjuk ezt, számítanak a körülmények, vagy bármi akadályozó? Hiszen én csak...neki akartam jót, de megint milyen ostoba vagyok.
Nem hiszem, hogy lenne enyhítő körülményem, azért jöttem (volna) hogy jó társasága legyek, sőt csupa kedvező dolgot mondtam, Archert, hogy aztán elrontsam.Lehajtom fejem egy pillanatra, elkényeztetett és önző voltam, kezét szorongatom, észre sem véve mikor ragadtam meg és mikor költöttem hozzá utoljára verset.
- Ne haragudj, hogy megríkattalak, de hisz ismersz, mindig haszontalan voltam. Felejtsd el, mert úgysem hagylak el, túl önző vagyok. Ha akarod majd mindig ide szököm. Csak mond, mikor? Egyedül a teliholdakat hagyjuk ki.
Viccnek szánom, ócska poén, örömtelen nevetek fel, miközben ő sír, hogy kontrasztja legyek.
- Felejtsünk el minden változást, gyere. Amíg itt vagyok, csináljuk, bármit, amit régen.
Ha megengedi, felkapom, körbe forgok vele, úgy, hogy elszédüljünk mindketten, vissza a régi gyermekkorba, kicsit vissza hozzánk, ahol még tündérek jelentették a világot hollófiúk, vagy idegen levelezők nélkül, leszek a hercege megint és szavalok hozzá, Vele, pálcaintésemre a levelek mélán hullani kezdenek.
- Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
A levelek betakarnak minket, megkopasztok egy fát, én leszek az álma megint, hiszen hogy hihettem, hogy nálam inkább tud az lenni valaki, vagy mást akar. Talán mást is, de felejtsük el, nem megyek, ha nem akarja, csak pörgünk, egészen addig, ha hagyja, hogy szédülésik forogjak vele, amíg már elég halom levél hullik, hogy belehuppanjunk és akkor csókokat lehelek a szeme fölé, homlokára, mindenhová, arcát éri szaporán, egy, kettő és ezer! Úgyis mindig őt fogom legjobban szeretni és kit akarok mégis becsapni?

why don't you light up my bonfire heart?

Nem akarok ígéreteket hallani, nem akarok ígéreteket kimondani, nem akarok már semmit; úgy tűnik, nem kedveznek nekünk ma a szavak, igyekszem őket kizárni, hagyni, hogy ezer apró szilánkra törve hulljanak a földre körülöttünk, mint csillogó üvegszilánkok, amiken könnyedén megvághatnánk magunkat, ha nem vigyáznánk arra, mit teszünk és hova lépünk. Szeretném neki azt mondani, hogy nem kell bocsánatot kérnie, hiszen nem haragszom, mert nem tett ő semmit se rosszul, én voltam az, aki ingoványos talajra vitte ezt a beszélgetést, aki beleélte magát olyan dolgokba, amiknek talán semmi jövője nincsen. Arra kéne fókuszálnom, amim van, vagy ami inkább valamikor megvolt és most már csak veszett kincsem volt, amit szerettem volna visszakapni, mert egész eddig csupán egyetlen hercegem volt, egyetlen személy, aki értelmet adott az életemnek, és az nem valaki a világ másik végén volt, hanem a fiú itt, velem, és csak arra vágytam, hogy minden úgy legyen, mint régen volt, amikor még tündérekkel jártunk táncot, amikor a szavak még a segítségünkre voltak, nem ellenünk fordultak minden adandó alkalommal, amikor csak lehetett.
Hagyom, hogy táncba invitáljon, hogy lekapjon a lábaimról és elvesszen körülöttünk a világ, hogy megint tündérek lehessünk, csupán a nyakába kapaszkodok, mint mikor gyermekek voltunk - gondtalanok és boldogok, együtt jóban és rosszban; a lehulló falevelek alatt forog velünk a világ, és lassan felszáradnak a könnyeim, sőt, még egy apró mosolyra is telik tőlem,
- Már nem húz madarak búbos szerelme,
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.
Nem tudom, régebbről emlékszem-e még erre, vagy csupán a kötődés köztünk lesz újra jelen és a szavak maguktól fogannak meg; de egy pillanatra minden a helyére kerül, megint együtt vagyunk, Rómeó és Júlia egy valamivel boldogabb végződéssel, hiszen nem halunk meg, még nem most, nem így.
Puhák a levelek a kupacon, amire esünk, mintha csak egy álomvilágba zuhannánk, és újra nyár van, virágillatú, édes nyár, és nem létezik a külvilág, elfeledkezek a levélről, amit magamnél hordtam és ami valahol, fél úton kihullott a zsebemből és elszállt a szél szárnyán, elfeledve, jelentéktelenül. Hiszen ő most nincs itt, csupán én vagyok és a Hercegem, és bűnös a szerelem, amit érzek, és ebben a lángban fogunk mindketten elégni, és édes a szenvedés, édes lesz a halál a karjaiban.
Remegő kezeim simítom arcára, hogy megállítsam a pillanatot, hogy elvesszek a tekintetében néhány hosszabb másodpercre, mielőtt ajkaim az övéire simítanám, csókba invitálva őt; de ebben már nincs semmi gyermeki és ártatlan, érzelmek tucatjait próbálom neki átadni, fájdalmat és hiányt és szenvedést, honvágyat és törődést, az egymástól távol töltött hónapok ürességét, és hába fáj, nem akarom elengedni, hadd marjon, hadd égessen, csak sose érjen véget... Soha többet ne érjen véget.

Greta

Kalo

Mert ott leszek ma éjjel a tölgynél

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Azt hiszem minden költői szó csúf horkantás csak, mely nem ér el hozzá. Ajkaimon kitódul, de megbicsaklik és romlik a levegőben, hogy Greta hallgatása semmissé tegye.
Nem ér semmit a nem baj, sok, hülye bocsánat, vagy lesz ez még másképp, azok az ígéretek, mintha fellegek lennének, némán elpárolognak.
Olyan szomorú utánuk nézni, hogy inkább szemem hunyom le, hagy legyek erős, még néhány percig.
Legyen olyan, mint régen, ha táncoltunk, kapcsolódjunk ki a világból, át egy másik, valódibb frekvenciára, oda vissza, betakarom magamba, hogy kitakarózhasson bennem, közel hozzá megint, összevillanó mosolyokkal és örökké felszáradó könnyekkel.
Könnyű perdülések és kis hozzásimulás, kezem a derekán megremeg, azt hiszem így volt ez régen, hogy milyen női és törékeny, tündéres, szavai lassan életre kelnek és megint a régi minden, körbepereg bennünket a kimondott mámor, annak mentén, amit nem mondunk ki soha hangosan, hogy ő a nő és én a férfi, egy Összefonódott érem két egymáshoz illő pólusa.
Mert testvérek vagyunk és ugye hogy ez milyen beteg, de belegondolva én csak a beteget kerestem mindig, az volt szép, ami eltért és ez Most, Most csodálatos, nem érhet soha véget, nem tűnhetek el, mint ősszel a levelek, vagy tavasszal a virágillat, nem most, amikor mosolygom én is rá, aztán kicsit megfagy ez, ahogy az idő elkattanja azt a másodpercet és már alig marad belőle valami.
De mielőtt még minden eltűnik az övé vagyok újra, hogy begombolhassam magamba és ő kigombolhassa magát bennem, mert mindig őt szerettem, ugye? Anélkül, hogy valaha is szerettünk volna másokat, vagy gondoltunk volna rá, hogy ez tilos, miért tilos minden, ami annyira jó, beteg.
Ajkam az övén, és az övé az enyémen, de ez nem ártatlan már és nem gyerek, igazi csók, puha és olvatag, tényleg fölé hajolok, hunyom le szemem és csókolok le ajkairól minden titkosat és beteget, ó megremeg a föld és csillagok, ahogy beléhajnalodom a nyelvemmel, már igazi és felnőtt és az is igazi, ahogy odalenn megmerevedem.
Aztán kireszketek fölüle, ahogy finom leheletem még utoljára végig perzseli. Nem akarok gondolni rá, hogy nem szabad, mi mindig kívül másztunk a szabályok béklyóin.
- El fogok jönni megint, ígérem.
Megakadok, ahogy érzem, jön a végem és megragadom megint a törött csészét.
- Kérlek, írj nekem is.
Nem akarom, hogy az ijedt pillantás legyen utolsó, legyen még más is.

why don't you light up my bonfire heart?

Változik a szél és vele együtt változunk mi is, úgy vetkőzöm le az ártatlanságom, mintha csak csipkéből varrt köntös lenne, a földre hull és a levelekbe veszik, nem számít már, nem számít semmit. Most így a jó, így a tökéletes, újra ketten vagyunk a tündéri világunkban, amit gyerekkorunk óta megosztottunk egymással, aminek mi voltunk a Királya és Királynője, együtt uraltuk ezt az álmot, kéz a kézben, két lélek egymásba fonódba, édes, gyermeki szerelemben, a végtelenség illúzióját megteremtő boldogságban. De most, most csak egy elveszett világ Királya és Királynője vagyunk, mámoros táncban egymásba fonódva, derekamra kulcsolt keze alá simulok, hogy sose engedjen el, hogy már sose válasszon el minket egymástól senki és semmi, és elveszek a csókjában, ahogy darabokra hullik körülöttünk az univerzum, az ölelésébe bújok, hagyva, hogy érzések tucatjai kerítsenek uralmukba, régi-új barátként üdvözlöm a vágyat, ami hozzá húz, és körmeim a vállába mélyesztem, hátha azzal magam mellett tarthatnám, most és örökké, hogy beteljesülhessünk, hogy lehessünk még boldogok...
...de aztán csontig mar a hideg, mikor elhúzódik tőlem, hiszen lejárt az időnk, újra el kell engednem, mint akkor, amikor elszakították tőlem, amikor el kellett engednem és belevesznem Észak fagyos sötétségébe, mert nélküle nem volt már fény és nem volt ragyogás, haloványan pislákoló láng volt csak a hiány, a szerelem.
- Várni foglak... minden nap, minden éjjel. - Ajkaira suttogom az ígéretem, pedig legszívesebben a bőrömbe vágnám, édes, virágillatú vérrel írnám neki a leveleimet, beléjük foglalva minden álmot és vágyat, a hiányát, ami már most mardosó fájdalommal égetett, mikor még kinyújthattam volna érte a kezem... De el kellett engednem ahhoz, hogy visszajöhessen, hogy újra egyek lehessünk, törött koronájú herceg és hercegnő, egy porig égetett királyság megbpmlott trónján.
- Szeretlek. - Sietős léptekkel szelem át a közöttünk lévő távolságot, elragadva a másodperc utolsó töredékét, ami még az enyém lehetett, hogy apró, puha csókot leheljek ajkaira, bár remélem, hogy a búcsúnk pillanatnyi lesz csak, hogy visszatér még hozzám, hogy a csillagok puha leple alatt építsünk magunknak új várat, új életet, új boldogságot.

» Csak csendesen, csak halkan, hogy senki meg ne hallja
» Nem olyan biztos hogy követned kellene!
» Bocs, hogy élek, többet nem fordul elő
» csak intünk az égnek, míg tudjuk, hogy várnak
» Csak úgy vihetjük véghez a lehetetlent, ha elhisszük, hogy nem lehetetlen

Begombollak magamba, hogy kigombolkozhass bennem.

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Greta

Kalo

Ha kigondolsz, én rád gondolok.

"Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki."

Begombollak magamba, hogy kigombolkozhass bennem.

Similar topics

Similar topics