Mindig van egy jó kérdés és egy jó válasz, kivéve, amikor nincsen. Nos, akkor tömény szívás van csupán, semmi több. Noha számtalanszor nem is, de eleget jártam már a Minisztérium berkein belül, hogy ne én legyen az aktuális hülye civil, akit ki kell majd menteni a bajból. És mégis, a véletlenek száma végtelen, és amiről azt hiszed, hogy lehetetlen, az pontosan meg fog történni veled egyszer, amikor nem számítasz rá. És akkor fog aztán jó rendesen seggberúgni.
Hónom alatt egy vaskos akta, fejem fölött üzenetek kőröznek, szerencsére már nem a baglyok által cipelve. Semmi extra, átlagos nap egy kevés pénzért, hogy aztán úgyis elverjem olyan felnőttes dolgokra, mint az evés, lakás és minden más. Csak egy akta, keressek meg valami Rodney nevű fazont, adjam le és hozzam is el a másikat, amiért csak azért nem tud ő maga menni, mert épp nemrég tért vissza valami Görög utazásról, ahol, ahogy a delikvens kifejezte magát: minden is történt, így egyelőre a lábait, és annak bokától lefelé való hiányát kell megemésztenie. Veterán amúgy is, keveset mozog, most pedig aztán főleg. Igen ám, de amikor csicska van a láthatáron, mindenkinek ő kell, mindenkinek pont arra van szüksége, hogy ott legyen. Mint valami komédia, szövevényessé nyúlt kérések és szívességek pihennek a fejemben, már zsong és legszívesebben a megbűvölt ablakon vetném ki a paksamétát, aztán pedig hazamennék dögleni. De az a jó lelkiismeret, az. A sírba fog a vinni, vagy épp...
Rejtélyügyi főosztály, búgja a kedves hang a liftből, én pedig kisétálpk. Azon szintek egyike, ahol sosem jártam, most mégis, zsebemben egy apró csomag pihen, ha már cipelek, tegyem rendesen mindenkinek. Nem értek hozzá, túl sok legendát hallottam már arról, mik is kerülnek ide le, vagy épp innen fel, nem bízok abban sem, amit diszkrét barna csomagban pihentetnek. Főképp azért nem bízok benne és reménykedem, hogy nem valami illegális dolog.
- Egyet jobbra, kettőt balra... - vagy épp most szívatnak meg, de nagyon. Elvégre, gyakornok vagy kifutóvalami lennék, újonc, zöld a fülem, és a vicceskedvű emberek így viselkednek, főleg az érettek. Azok nagyon. Morgolódok is az orrom alatt, és kétszer fordulok vissza, kétszer döntök úgy, hogy visszaküldöm a feladónak az egészet, csakhogy mire ideértem, már elég idő telt el ahhoz, hogy későnek érezzem. Órám nemigen akad, ha forr a bőr, az bizony nem épp kellemes egy időmérőnek sem, így csak saccolni tudpl. hogy ezeken a szinteken leledzenek még élők, számomra használhatóak. Vagy már elkésetem? Tény, az lesz az én fő hibám, elvégre a szünet mindenkinek jár, azonban mire kijuthattam egy olyan helyre, ahol senkit nem zavar a füst, feljött a naplemente. Lényeg, ami lényeg, hogy ezt még nagyon tanulni kell. Majd talán lakótársamtól kérek segítséget, tőle sosem szégyen, itt pedig csak portrékat találhatok, de olyan barátságtalan tekintettel, hogy érzem, még a fülem és ég miattuk. Végül aztán, a sokadik nekifutásra, az ezredik egyforma ajtóhoz érek. Kopogás. Nincs válasz, így hangosabban tesziem. Még mindig. Vagy errefelé nem illik?
Határozottan eltévedtem, és türelmem jócskán apad, fogy, eltűnik. Vagy nem is volt? Jogos a kérdés, hogy akkor miért vállalom folyton, miért itt munkálkodok. várva a nagy áttörésre. Jogos még magamnak is, de egyelőre ez a legjobb választás, ameddig nem dől össze. Aztán már mindegy lesz úgyis.
Így hát benyitok. Csakhogy, fogalmam sincs, eleve mit kellene keresni, minek kellene itt fogadnia. A tasak a zsebben megmoccan. Felkiáltok, valami artikulálatlan káromkodás hagyja el ajkaim, azután úgy rántom ki a csomagot, mintha harapna. Egy láb, kettő, majd még több. A megbűvölt csótány most unta meg a csomagolást és a taxit, immáron, mágikus nagyságát még kiélvezve vetődik le, és tűnik el. Szerencsétlenül most tapasztalom meg, hogy átb... hogy bizony benyeltem, hogy bizony. Kell pár pillanat, mire emésztek, mire egyáltalán körbenézek
- Hol a fenében vagyok... - motyogok. A papír, amit szorongattam, határozottan lobban be és válik hamar hamuvá, melyet a földre szórva felejtek is el. Hogy az a jószagú.. - Hahó?! Valaki van erre? - legalább azok, akiknek röhögni kell.

Mégis én leszek a civil hülye. Nem is lenne vele gond, ha közben meg nem lenne az, hogy mennék a francba, a dolgomra, haza, vagy épp valami nevesincs banda koncertjére, amire már mióta készülünk, csak a nagy sötétségbe meg néha rám törő tanulásvágyba nem akartam belerondítani ezzel. Meg türelmem sincs ehhez, vagy épp a legközelebbi találkához, ahol az egyik fél röhög, a másik pedig elveszti az eszét mert még ezt sem lehet rám bízni, mert a mai fiatalok, meg minden. Tipikusan olyan dolgok, amik egy reggelen nem kellenek és csak azt eredményezik, hogy végképp keresztbe nyelek le olyat is, aki csak köszön. No mindegy, el kell engedni, ez egy egyszerű, de mégis nehezebb útja annak, hogy közben mihamarabb kikeveredjek innen. Elvégre, van mögöttem út, nagyjából követhető is az, merre jöttem és merről kanyarodtam, így hát, nem kell az a pánik annyira, mint elsőnek hiszi az ember. Vagyis... Úgysem az ebben a bosszantó, ami valójában történik, hanem ahogy megéli az ember. Mostanság nemigen szeretek sokat időzni erre, a minisztérium is kissé ingoványos talaj, úgy érzem, jobb hamar letudni, mert végén még olyat hallok, amiért a fülemmel együtt a fejemet is vennék. Elvégre, én nem akarok hős lenni, egyszerű diák vagyok még, aki csak papírt akar a szenvedésért és leélni a munkáséletét. Mégis, az élet ott rág meg, ahol nem kell.
De akkor még ott van a szívás is. Nem félek az ilyesmiktől, leginkább maga a kontextus az, ahogy valamin morog az ember és kizökkentve ilyennel találja szembe magát. Inkább meglepett voltam, mint ijedt, bár kívülről ez totálisan másképp nézhetett ki. Míg én nemesnek és kimérnek hittem a mozdulataim, amik vászonra is illettek volna, addig totálisan bénának és esetlennek mutatta a valóság. Már épp arra gondolok, szerencse, hogy mégse látta senki és még válasz sem érkezik a kérdésemre, amikor de. Lassú, lusta taps hangzik fel, behatárolva lelem meg gazdáját az asztalnál, aki úgy néz ki, végig látott mindent. Hát ha eddig nem éreztem magam nyomorékul, akkor most majd biztosan. Egy nagyobb sóhajjal simítom hátra a homlokomba csapódó tincseimet, igyekezve nem azt mutatni, hogy itt és most semmisülök meg, amiért ezt végignézte. Mi több, talán még kapóra is jön a jelenléte.
- Az idő terme. Fasza. Ez minden csak nem a... Hát akinek ezt a csomagot szánták, állítólag. Gondolom akkor nem dolgozik erre semmiféle Benett vagy ki – ahogy kimondom, úgy realizálom és könyvelem el, még aprókat bólintok is hozzá, mély levegőt véve, majd szusszanva kiadva. Eddig majomkodtam, most már talán valamennyire embernek nézek ki. - Nem így szoktam bemutatkozni, tény, lehetett volna szerencsésebb is – vonok végül vállat, hogy ha neki ezt tetszett, akkor igencsak fura ízlésre vall. Bár nem látom, hogy a hasát fogná épp, legalább ennyivel megúsztam az esetet. Érzem, hogy mégis visszaköszön ez még, ráérek azonban akkor bosszankodni miatta.
- Ehm, ez a valami amit eldobtam vélhetően csak egy tréfa, ezt a féllábú öregnek vittem volna, de szerintem ebből már nem lesz semmi a mai napon. Majd leteszem valahol, nem vészes – legyintek végül egyet, mert annyira nincs füst, megoldom én, nagyfiú vagyok már, szerencsére. A kinyújtott kézre pillantva törlöm le a hamu maradékát, ha még akad és kezet is rázok vele.
- Max Seaver. Hát, ja. Érdekelni szokott – engedem el végül, pár pillantással időzve a termen. Ez olyan részleg, amit vélhetően most látok utolsónak, amikor tájékoztató volt a suliban, felmerült ez is, mármint a Rejtélyügy, de aztán lemondtam róla. Én magamnak elég rejtély leszek életem végéig.
- Ha nem gáz, majd megmutatnád, merre a legegyszerűbb visszajutni? Inkább nem nézem végig a többi termet, ennyi izgalommal is beérem. - mert hát menni kellene, nekem nincsenek hátsószándékú terveim, vagy épp dolgom itt. Azt meg nem kérhetem tőle, hogy ő vigye el ezt a szutykot, szóval, marad az eredeti terv. Egyelőre.

Ilyen mélységekbe én nem szoktam belekeveredni. Pályaválasztáson tömték a fejünket ezzel a hellyel is, azonban engem már akkor sem vonzott, sosem voltam az a kutató fajta, aki könnyen elmélyed egy-egy témában és mellette halálosan nyugodt. Korai időkről inkább a kutatott alany szerepe illene rám, abból meg, még ilyen távlatból sem nagyon kérek, főleg nem úgy, hogy pusmognak eleget arról is, hogy próbálnak kitalálni valamit a tűz megfékezésére akár csak épp nem törik be az ajtót olyan sűrűn, hogy kipróbálják minden hülye terméküket. Talán ezért is idegen ez a hely, no meg azért, mert minden egyes ajtó egyforma, mégis, olyan rosszat sugároz és baljóst sejtet, hogy még látói képességek nélkül is látom a szörnyű halál és a veszély összes ómenét egyszerre. Így most nem tökölök, kerek perec kikérem, hogy inkább mutasson utat, majd egyszer megköszönöm, vagy már tök hozzászokott ahhoz, hogy gólyák tévednek ide le és neki képzeletbeli térképet kell osztogatnia. Vagyis, ez süt le ábrázatáról. Valami miatt kicsit feszélyez az ürge, nem tudom egyelőre megmagyarázni, csak a vattacukorillatot, amely hamar elér, ahogy közelebb lépek. Nekem legfeljebb erdő illatom lehet, nem kenek magamra ilyen mértékű pacsulikat, de az izzadtság sem kísér olyan nagy mértékben, tekintve, hogy nem sok réteget hordok, pont emiatt. Most is, pedig érzem, hogy ezek a falak hűvösek, csakhogy én kedvelem azt.
- Hú, hát nem is tudom. Ha mérges lesz miatta, az gáz, de még egyszer elkeveredni... - húzom el a számat, mert nem kívánok én magamnak rosszat, utálok rohangálni, mint valami postás, aki azt se tudja, merre kellene indulnia, annyira sok az irány. Igazából nem szeretek aktakukac sem lenni, de pénzt szeretem a zsebemben tudni. Ha lettem volna szerencsés, és olyan gazdag lennék, mint hat másik... Persze, elverhetném a családi kasszát, de félő, nem tartana ki addig, hogy megtanuljam élvezni. Így marad ez addig, míg nem kapok munkát valamely rezervátumban, ahol életem végéig ellézenghetek. Ha elér a pillanat valaha.
- Hatásos? Ehh... - hajtom le fejem és inkább el is felejtem. Nyomorult volt, csak ő itt túl jól nevelt ezek szerint, hogy ki is mondja. Inkább akkor a csomag. - Nos, ezt viszont akkor tényleg itt hagyom, és lesz egy hála mellé, felőlem – pillantok az asztal lapjára, ahol már helyet is csinált neki, meg minden kacat is hever már eleve ott. Nem illik más cuccait lesegetni, de az ilyen asztalok mindig érdekesek, ez tény, én meg csak nézek, nem csukott szemmel járok a világban. A küldeményem elengedem, eleget szorongattam mára, így, ha már alkalom és hely is van, lepakolom azt, és felőlem lehet vele bármi. Ha belenéz, ha nem, nem az én dolgom, bár tudom, hogy majd kapok érte hideget a nyakamba, efelől nincs kétségem. De vállalom, nem vagyok én olyan puhapöcs, mint az előbb, amikor bemutatkoztam. Bár tuti annak néz, annyi gond legyen.
- Akadnak. De nem ők a lényeg – a kézfogás kellemetlenebb, mint a tanórák ígérete. Ugyan kezem nem izzad, szokásos melegsége meg talán csak jó vérkeringésre ad magyarázatot, a pillantás túl mély, mint amit ilyenkor meg szoktam tenni. Enyémben értetlenség csillan, majd el is kapom, kezemet visszahúzom magam mellé, és hát, én elviekben lezártam a kalandot, de a mézesmadzagot kihúzzák a dobozból. Ó, hát tudtam, hogy semmi sem könnyű.
- Szerintem órák óta kevergek idelent, vagy legalábbis annak érzem – nézek körbe, bár nem vagyok biztos igazamban. - Helyrehozni? Várj, de nem arról van szó, hogy az nem legális? Tanultam arról a vacakról meg minden, és hát épp az a lényege, hogy ne változtassak rajta? Vaaaagy... épp ez a cél és csak szopattak az erkölccsel meg mindennel? - vonom fel szemöldököm, hogy most akkor melyikre kéne hallgatnom. Ne értsen félre itt senki, benne voltam én a csínyekbe meg most sem papi meg szent életet kívánok élni, csak épp ez olyan terep, ami idegen, megértheti, ha kicsit feszélyez meg minden. Hogy nem tudok azonnal rárabolni az esetre. Egyrészt menő lenne, akár olyan messzire is mehetnék vissza, amit csak elképzelni tudtam, de pont a múlt az, amit utálok piszkálni. Mégis, azon kapom magam, hogy lopva pillantok oda többször is az időnyerőre, sóhajtok és inkább mennék, mintsem bármit tennék.
- Menő lenne, tényleg. Meg ez a hely is, csak olyan... elég hülye dolgot hallani, és bár nem vagyok félős, de vannak aggályaim. Mint ez a hely – nézek ismét körbe.

Elég szánalmasan festhetek, pedig ide több kell, mint az a nyamvadt kölyök, aki nem szereti még az árnyékot sem. Valahogy az a harsánykodó felem, akik a kocsmákban felüvölt, ha már kellően eleget kapott, most félrenéz, én meg belerúgok, mert miért pont most dögöljön, nekem kell a hangom, nem kellene befosni mindenkitől, aki kicsit feljebb van a rangban és itt aztán belefulladhatok, annyi van. Ja, mondjuk úgy, hogy lámpaláz, mert ez itt a nagyok játszótere én meg itt vagyok, fura vagyok és egyben veszélyes is, csak az nincs a homlokomra írva. Talán a kézfogás sem keltette fel a figyelmet másra, igyekszem valamelyest a hűs bőr látszatát fenntartani, no de persze, az izzadt és nyirkos tenyér a beszari fejemhez pont jó álca, így hát, minek is aggódom megint túl? El kéne engednem, no persze nem magam, azoknak nem mindig van jó vége, így csak kerülgetem mint a macska a kását és toporgok, mint az igazi hülyék. Gondolatban párszor helyrepofozom magam, van valami fura aura a  fazon körül, ami kicsit összekuszál mindent vagy csak mert tényleg úgy érzem, hogy veszélyesebb, mint a csontról a húst leégető tűz, esetleg a tekintete, vagy épp a mosolya, mely ragadozó. Én vagyok a „sárkány” és még a bőröm sem oly vastag, hogy visszaüssön egy átkot, és fogaim mutogatása sem riaszt el senkit, köhögni pedig maximum füstöt tudnék. Ó, mit meg nem adnék egy szál cigiért most, és akkor legalább arról levan a gond. Nos, akkor kaparjunk, a francba is, nem a kiscsaj vagyok a harmadikról, aki a jóképű láttán összepisálta magát majdnem, a veszélyes arctól pedig sírógörcsöt kapott.
- És akkor lenne ezernyi időm minden másra, jó, ezt megvallva, tényleg hasznos is. Akár mondhatnám azt is, hogy de ott van az, hogy közben meg berúgsz egy fura terembe, ahol órák helyett minden is van, aztán boldoguljak, ahogy tudok. De nem mondom, mert te jobban vágod ezt az idő dolgot, úgy érzem – és mert nem vagyok teljesen paranoiás, ez nem az iskola, ahol gyerekek szórakoznak a seprűtárolóval meg a hülye játékokkal, ide komoly dolgokért jönnek be az emberek, meg alkotnak, aztán minden más is előkerülhet, viszont akkor sem lesz játszótér. Meg hát, ha minden kötél szakad, akkor majd alkotok én valamit, meglepetést, vagy tényleg csak egy erős, és magabiztos kézfogást, amikor elválunk, mert annál mi sem egyszerűbb. Nem mondanám, hogy ezek után a pillantások után nem adnám oda a fél karom, ha tudnék a fejekbe látni, de kaptam már elég fura pillantást, aminek sosem tudtam meg a jelentését és a jövőjét sem, talán jobb is. Megint megrázom a fejem, az időt én nem siettetem, már mindegy alapon és meg fejünk fölött köröz a lehetőség, rá már lecsapott, most az én húsomba akar kóstolni, és az az igazság, hogy valahol tényleg érdekel a dolog. Hoppanáltam már mással, próbáltam zsupszkulcsot, seprűt, és még egy hippogriffre is felültem, rá többször is, szóval, ha az utazás valamely felét nézzük, mindent próbáltam, mert miért ne. Nincs sok dzsúsz bennem, tény és hála, lesznek dolgok, amik kimaradnak, mint egy patrónus, vagy akár egy rendes talpaspohár abból a rohadt madárból.
- Jobb szeretem valahol a szabadban, a lények kevesebbet beszélnek – és kevesebbet is látnak. Olyankor a benső dolgok is mintha jobban irányíthatók lennének, amolyan zen-mód, egy meditáció, éber alvás. Lehet most aztán természetbuzinak fog nézni, de tegye. Az emberek nagy része bizony tényleg nem érdekel.
- Nekem szívességet. Áhhá, áhhá, az ilyennek mindig ára van ám, tudom én – rázom meg az ujjam, mintha feddő szülő lennék, de csak azért, mert nem tudok már okosabbat mondani, mert... Udvariatlanság tényleg? Nem. Kíváncsiság, kalandvágy és mert tényleg nem vagyok mintapéldány. Ennyi nekem is belefér?
- Te is tudod, hogy mivel kell rávenni az embert arra, hogy belemenjen minden hülyeségbe. Kecsegtető dolog ronda halottnak képzelni magam, amint reggel valaki felsöpör. Volt ilyen? Hogy egy gyakornokot kapartatok össze? - emelem meg szemöldököm, hogy most ez tapasztalat, vagy csak apró noszogatás, ijesztgetés. Vagy minden egyszerre. A láncra téved a tekintetem, gondolataim pedig a változásra. Előbb végzek, eszek, iszok, kimegyek meggyűrni azt a kupac kölyköt, aztán keresek szórakozást. Igazából, miért teszek úgy, mint aki ellenkezik? Mert ha azt tettem volna, akkor már percekkel ezelőtt kimentem volna azon az ajtón, ami előtt senki nem áll, hogy megakadályozzon.
- Legyen, benne vagyok, akármi is lesz – maximum kivágnak innét, keresek mást, leszek más. De ebben ő a tudós, így csak finom várakozással pillantok rá, hogy átengedem az irányítást.

Itt sem kéne lennem, baszki. Ó, komolyan, fejbőröm bizsereg bele ebbe az egészbe, kedvem lenne addig kaparni, míg kopasz kis folt nem marad csak ott, vörös bőr és mégis a nyugalom. De nem, ehelyett azon gondolkodom, hogy nem mond ő hülyeséget, tényleg jó lenne egy ilyet megélni, aztán pedig elregélni a lakótársamnak, mennyire pöpec vagyok én itt már, hogy ilyeneket is átélek. Aztán persze van a koszos kis lelkiismeret, hogy jaj, ezt mégsem szabad, ejnye-ejnye, de mardekáros kisfelem meg röhög, hogy ugyan már, volt rizikósabb is az iskolában, mégse döglöttél bele vagy csaptak épp ki, akármi. Hát, ha még a hangokkal is tárgyalnék némán, magamban, akkor bajok lennének, nagyon nagyok, és nem arról, hogy mennyire vagyok épp jó vagy akármi. Az már valahol igazat nyer, hogy kaland itt dolgozni, főleg olyanokkal, mint ő, vagy akár pár olyan laza arc, akiktől nem kap görcsöt azonnal az ember, ha épp csak ránéz. De aztán vannak a kemény arcok, akik ilyenkor, mint most is például, felbukkannak az elme rejtett szegletében, hogy na, ő seggel el amint rosszat művelsz, aztán alapvetően már elmegy minden kedved mindentől, vagy épp, mint most, szépen visszasüllyed a semmibe, elfelejtődik és kit érdekelnek a morcos harcosok, meg ha hinni lehet neki, senki nem tudja meg.
Aztán persze még mindig ott van, hogy semmit sem tudok róla, abszolút, zéró, ha tegnap említi valaki a nevét, még arc se párosult volna hozzá. Ez az én bajom, az én nevem sem jelent itt senkinek semmit sem nagyon és ha kijutok innen, ha elvégzem azt a vackot, akkor nem is fog nagyon. A minisztérium maradjon meg Aiden játszótere, nekem meg szellős tájon kívül sokra nem lesz szükségem.
Most is erre a szellős helyre vágyom, kicsit fura idelent minden, a levegő, a közeg és megint borsódzik a hátam, mintha fáznék, de nem, megint nem az a gond. Egyszerűen csak elkap és szorongat. Saját nyelvem rágom meg, mintha csak ürügy kéne a csendhez, miközben figyelve a másikat, a kis édesgetést a rosszra, a kis kihágásra, bármire. Még mindig túl sok, bárki bármely nemű segítsége, lopva körbe is pillantok, mintha a csapdát keresném, de nincs, jó lenne a paranoia akármely válfaját elnyomni a fenébe.
- Hát ha én jelentem a szerencsés csillagodat, akkor elég gyatra lehet az – horkantok egy aprót közben, mert hát, én meg a jel és szerencse. Hoppanálni sem tudok, vagy ha igen, valami mindig hátramarad vagy rosszabb. Szóval, tényleg ilyen jel kell? De nem, nem teszem fel végül. - Áhh, ezen elég lesz majd öregkoromban gondolkodni, már ha megélem és eljutok oda, hogy tudok majd egyáltalán gondolkodni bármin a nyálcsorgatáson kívül. Értem én, anno is ment a reklám, hogy itt aztán a lehetőségek tárháza vár, és bár igazából a felszín marha unalmas és sehol sem az a lehetőség, akár ebben is lehet fantázia – bár, akármennyire fog tetszeni, magamtól sosem jönnék le ide használni, persze, lehet lesz majd egyszer lesz olyan alkalom, de ne legyen. Inkább ne. Nem lep meg, amikor valahol egyetért fura nézetemmel, bár, ki nem, meglep néha, mennyien gondolkodnak hasonlóan hozzám.
- Hja, de az se túl sűrűn fordul elő, ha valóban izgalmas – vagy épp az enyém akárkinek. Túl fáradt az agyam belemenni bármely mélyebb dologba, ejtem is az egészet és csak állok, ahelyett, hogy mennék vagy valamit is tennék. Vagyis teszek, nagy szemekkel bámulom és hallgatom, közelebb lép és ismét, ösztönből csosszantok egyet hátra, majd marad abba, és hát, valóban, a történet többet mond, mit kellene. Ösztönös borzongás, még ha talán nem is igaz.
Szegény szerencsétlen... Beleőrült – a közelsége aztán még zavart is okoz, a hideg lánc simul nyakam bőrére, és kicsit távolodnék én attól a közeli ajkaktól, de az tart, belefúródik nyakamba, nem enged, mert a láncok sose engednek. Máskor nevetnék arra, hogy kár lenne értem, mert nem lenne, nincs akkora önbizalmam, de a rántásra, amit szerkezet okoz, nem tudok nem hirtelen kapaszkodni belé, karjába, ami közel is van és biztos is, berögzült hülyeség, mint mikor társas-hoppanál az ember. Szemeim behunyva sóhajtok egy nagyot, aztán pedig azt várnám, hogy valahol ugyanitt vagy másik szegletében a minisztériumnak bukkanjunk fel, de mikor felnyílnak szemeim, minden, csak nem az fogad, amelyre számítottam.
Ide-oda cikázó tekintetem, és talán egyel erősebb szorításom adja tudatára, hogy nem érzem én ezt rendben. Az ismerős falak, amik idegenek már, az illatok és a közeg.
- Ez.. ez.. - pillantok vissza rá, majd a kütyüre a kezében. Ez most szándék volt? Lassan derengő érzet, magam sem realizáltam még teljesen azt, mi ez, inkább a belső az, ami tiltakozik. Valahol egy óra ketyeg, túl ismerős ütemben, és belerezdül minden porcikám. Csak ezt ne..
Nyelek egy nagyot.
- Szerintem rossz irányba tekerted vagy nem tudom, de azt hiszem, ez most itt nem nyert sem időt, sem semmit.. - kibújnék a láncból, de inkább ezzel azt jelezném, hogy menjünk már, mehetünk is tovább, akármit, csak ezt a kattogást ne.

Minden kis apró jelre illik figyelni, csak én ebben a játékban sosem voltam valami jó. Sőt. Mondhatni vak, mint a bányaló, mert sosem figyeltem úgy sokakra sem. Ilyen ez, ha valaki olyan bolondságokkal küzd, amikkel én, eltekintve minden kórságtól. Lehet anélkül egy fokkal könnyebb lenne, nem tudhatom, sosem zárták el a csapot és én se zártam olyan erősen, hogy megtudjam, milyen nélküle. Duruzsolhat bármit is, teszi is, tarkómon az összes apró szőrszál égnek mered, futni kéne vagy maradni, vagy esetleg mást bekapcsolni, fogalmam sincs. Tény, hogy a zavar kicsit kiül a szemembe, kezeimbe pedig a hő, ahogy lassan emelkedik, de nem, ennyire már tudom irányítani, nem tör felszínre, nem kapar senkit sem. Mégis köhintek, mintha torkom kezdene, köhintek, mert hát túl közel és én nem ehhez vagyok szokva, más közeg a közelség, más minden, ez meg itt egyelőre túl szürreális, meg minden, elkapom a pillantásom inkább az asztal felé, tanulmányozom, mintha nem láttam volna már ebben a kontextusban hatvanszor, mintha változott volna akármi is rajta, azon kívül amit letett rá és amit elvett onnan. Nem, semmi. Csak a percek pörögnek a drága percek, miket meg akar faragni, meg akarunk faragni lassan mind a ketten, tudnám én azt már, hogy minek is megyek bele minden játékba. Vagyis ez nem épp az. Aztán szavai csattannak, tekintetem vissza rá, lassan akkorák lesznek a szemeim, mint a csészealj, bár most inkább mert nem értem, nem fogom fel vagy nem akarom. Fejem enyhén döntöm oldalra, mint a figyelő kutya, aki nem érti, hogy mégis mi a fenét akar pontosan az ember, de hát pofátlan sem lehet, hogy füle botját se mozdítja.
- A csillagod? Miért is akarnék én az lenni? - borzongok bele, hát ez itt egy körtánc talán, most már a hátamon futkos az egész, ki is húzom magam, apró sóhaj, hát hova tegyem én ezt? Komolyan? Nem, nem akarok csillag lenni, azok lehullanak, azt sem tudom ki ez a fazon és lehet, de csak lehet, hogy menni kellett volna a fenébe eltévedni és reggel csak rám lelt volna valaki. Összerezzenek a ciccentésre, csak mert inkább el vagyok nagyon bambulva, hát rajta, arcán sikerült, érti majd annak, aminek érti, én igazából csak a válaszaimat kerestem meg hát, valami zavarféle. Miért ne? Van valami, amit még mindig nem tudok megmagyarázni, valami hülye aura vagy akármi. Fura és kaparászik.
- Annyira nem vagyok én elveszett ügy, hogy mindenen kesergek majd az utolsó órákban. Lesz mit felidézzek, ebben biztos vagyok, de lehet ez itt eszembe sem fog jutni – mert miért keseregnék vagy merengenék pár nyert órán és percen. Igen, alá is becsülöm meg persze nem tervezem, hogy olyan sokszor folyamodom ilyen megoldásokhoz. Szóval, egyelőre ez most itt fontos, később meg fene tudja. - Egyszerűbb vagyok, mint tűnik. Nemigen vagyok a sorba illő, de inkább, mint minden figyelem rám. Nem mindenkinek kényelmes az, ha észreveszik. Sőt... De tény, nem fogok mindent kihagyni, ezen nem kell.. aggódni? - nem értem mire a kis beszéd, nem élek én annyira unalmas életet, csak idebent, meg még el sem kezdtem igazán. Ha szerencsés leszek, és miért ne, akkor lesz is még sok-sok év, amit kitölthetek. Azért mégsem olvasok be neki, csak apró szusszanással engedem el a dolgokat, hogy hát annyira ne tűnjek mégse szerencsétlennek, még ha azonnal nem is ugrok fejest mindenbe. Ez még nem is annyira fura. Nem lenne.
- Ó... az kellemetlen – meghalni a halál termében, lám, nem olyan nehéz. Vagy hát, nem sokaknak. Egy újabb ok, hogy én oda sose tegyem be a lábamat, semmilyen formában, még ha szépen is kérik. Nem kívánok idő előtt sehova elmenni. Vagyis most vissza az időben, kapaszkodva, ficeregve, érezve az idegen kéz matatását, hogy hol, hogy merre, és aztán beleveszni valami fura örvénybe. Valahol mégis öröm, hogy tart – még ha így.

Aztán a pillanat is eltörik. Minden. Az előbb még zavart volna fogása, érintése, most viszont az egész közeg az, ami feltör valami, úgy, mint a tojást. Reccsen.
- Elvileg ennek... Ez nem a minisztérium – állapítom meg zseniális nyomozói képességekkel, vagyis még azzal sem, inkább terelem a szót. A hol még nem fogalmazódott meg bennem teljesen, vagyis szót nem öltött, csak lassan kúszik fel a sötétből, mintha mély árokban lakó szörny lenne. Most már ha megérint, érezheti a forróságot. A képek láttán tudatom nem arra összpontosít, hogy minden rendben legyen.
- Otthon – aztán kibukik a felismerés. Nagyon régről, nagyon messziről. Az időnyerőre pillantok és legszívesebben darabokra törném, de akkor csak megásnék egy sírt. Kizárt, hogy ebben az időben maradjunk és ha nem is akarnánk, tudnánk szerezni újat. Ujjaim ökölbe szorulnak, ahogy elmozdít a fedezékbe. Elbambulva, magam záródva tépkedem le a vart és a gézt olyan dolgokról, amikről sosem szabadna, sosem kellene. Hatalmas sóhaj tör ki belőlem, és előbújok a rejtekből, vagyis csak kihajolok, hogy jobban lássak.
- Basszameg – sziszegem. Visszabújva, nagyokat fújtatva guggolok le, és fogom fejem. Aztán jönnek a hangok, a helyről. Egyszerre a fejemből és a valóságból. Egy vékonyka hang szólongatja az anyját, keresi, aki – ha még nem is látjuk, valahol épp sebesen pakol. Az apró gyerek csatakos, rossz álom és még rosszabb kínozza. Már elkezdődött, már belemászott a kórságba, és nem érti, az ott még nem érti. Szólongat ismét, én pedig, a jelen, a mamlasz épp próbálja összenyomni a saját fejét, hogy ne itt legyen, hanem a csendes semmiben.
- Me... mennyi van még vissza? - mintha a víz alól szólnék ki, vagy rohadt messziről. Lassan a közelbe ér az aprónép. A múlt és a jelen.