Valószínűleg a sors elbaszott fintora volt, hogy pont a mai nap mindenki akart tőlem valamit.
Az első órámra tizenhét percet késtem, mert útba kellett igazítanom két elveszett elsőévest, akik hirtelen elfelejtették, merre találják a bűbájtan tantermet. A második órámat a felénél ott kellett hagynom, amikor a professzor megkért, hogy kísérjem le egy balul elsült bűbáj áldozatát a kórházi szárnyba. Bájitaltanon egy gyengébb évfolyamtársam megkért, hogy segítsem ki, mert egyedül nem boldogult. A negyedik órán... Már nem is emlékszem, mi történt, de már közel voltam ahhoz, hogy rákiabáljak valakire, hogy hagyjon már békén, mielőtt a legszebb szavakkal élve is agyfaszt kapok attól, hogy mindenkit ki kell segítenem.
A nap vége felé járva már semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra, de hamar lemondtam arról, hogy a könyvtárban töltsem az időm: elég volt csak benéznem az ajtón, hogy észrevegyem az egyetlen szem barátomat, ahogy épp kiskutyaszemeket csinált egy újabb, gazdag családból származó lányhoz, akitől akart valamit, és már csak a puszta gondolattól is felfordult a gyomrom. Megpróbálhattam volna megint kilógni az iskolából Osaka vagy Tokió környékére, de ott sem volt épp dolgom - a korábbi, elcsépelt üzletem a rókadémonok legyezőjével sikeresen elvette a kedvem attól, hogy tovább nyomozzak Da Ji legendás legyezője után... Így jobb híján maradt az, hogy keressek egy viszonylag csendes, üres helyet az iskola területén és elszórakoztassam magam valamivel legalább addig, amíg át nem mehetek a könyvtárba vagy esetleg a klubhelyiségbe anélkül, hogy bárki is megállítana valami ostobaság miatt.
A teaszakkör terme felé veszem az irányt; így, a hét közepén üresnek kéne lennie, tökéletesnek ahhoz, hogy megírhassam ott a jóslástan és legendás lények gondozása beadandómat, és még elolvasak pár oldalt a könyvemből. Egész jó a terv - egész addig, míg valaki a nevem nem kiabálja úgy, hogy az visszhangot ver a folyosón (Song Zhexian!) és a csoportokban álldogáló tinédzserlányok közt felismerem egyetlen szem barátom legutolsó barátnőjét, akitől napokkal korábban vett "könnyes" búcsút.
Talán minden másik napon nem bánnám ezt a konfrontációt, de most nincs türelmem hozzá; a menekülésre a lehető legszánalmasabb, legnevetésgesebb módszert választom: a futást, csak épp dinoszaurusz-üvöltés nélkül. Bár kétlem, hogy utánam futna, azért sietősen veszem be a kanyart és esek be a teakészítő szakkör termének nyitott ajtaján és csukom azt be magam mögött olyan lendülettel, hogy majdnem kiszakítom az egészet a helyéről.
- Ó, hogy az isten bassza meg ezt a napot... - Anyanyelvemen, kínaiul káromkodva próbálok levegőhöz jutni, sietősen igazgatva magamon az egyenruhát, és csak hosszú másodpercekkel később jut eszembe, hogy körül is nézzek, kire eshettem ide be, mielőtt véletlenül gyertyatartójává válnék egy titokban randevúzó párnak, vagy valami hasonló, kínos szituációba keverném magam... Csak arra nem számítok, hogy pont az új tanárunkra fogok ide beesni, aki szerencsétlen módon pont ért az anyanyelvemen. Hát hogy lehetek ennyire szerencsétlen...?
- Haywood sensei...~  - Sietősen, zavartan hajtok fejet, elesett mosolyra húzva az ajkaimat; remélem, nem fog kioktatni arról, hogy rengeteg javítanivaló van még a szókincsemben, meg hogy nem lenne szabad csak úgy végigvágtatnom a fél iskolán, meg főleg nem kérdezi meg, miért pont ide bújtam el bármi elől, ami üldözött, meg hogy úgy nagy általánosságban nem figyel majd rám, aztán továbbállhatok majd, mintha sose estem volna be ide. - Elnézést a zavarásért...
Tudtam, hogy tovább kellett volna rohanni...

Az összes szerencsétlen végkifejlet közül pont azt kellett kisorsolnom magamnak, amelyikben káromkodva nyitok rá az egyetlen olyan tanárunkra, akit még nem volt lehetőségem teljesen az ujjaim köré csavarni. A professzorok többsége már szemet hunyt az esetleges kihágásaim fölött; aranyifjúnak tituláltak mindig, és ha rajtuk múlt volna, wc papírba is tekerhettem volna az egész iskolát, akkor is elismeréssel veregették volna meg a vállam... És ez kezdett unalmassá válni. Persze pont a balszerencse akarta, hogy nem valaki olyanra találtam, aki csak megsimogatta volna a fejem és azt mondta volna, hogy sajnálja, hogy ilyen elcsépelt napom van.
- Elnézést... De ez elcsépelt egy nap, nem találtam rá szebb szavakat. - Félig-meddig hanyagul vonom meg a vállam, ahogy beljebb lépek a terembe, letéve a táskám a földre az ajtó mellett; ha már itt vagyok, akkor akár beszélgethetek is vele... Legalább addig sem kell kimennem és farkasszemet néznem egyetlen szem barátom volt barátnőjével, aki magyarázatot követelne arra, miért ért a kapcsolatuk ennyire csúfos véget. - Bármennyire is szégyenletesen hangzik, de menekültem valaki elől.
Még elesetten el is nevetem magam, pedig semmi szórakoztató nincs abban, hogy újabb és újabb hazugságokat kell kitalálnom, és lassan kezdek kifogyni a kifogásokból. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, mennyire lenne jó ötlet pont Őt, egy professzort belekeverni ebbe az egészbe; hiszen azzal csak fölöslegesen magamra meg egyetlen szem barátomra vonnőm a figyelmet, amire egyikünknek sem volt szüksége.
- Mások hiábi elől meglehetősen nehéz sétálva elmenekülni. - Rezignáltan dörzsölöm meg az orrnyergem, ahogy leülök a hozzá legközelebb lévő székre, hogy ne kelljen átkiabálnom az egész termen. Nem akarok túlságosan belemerülni ebbe a témába, ugyanakkor sejtem, hogy valószínűleg egyszerűbb lenne ezt az egész szituációt valakivel kibeszélni... De pont vele? Mármint ez nem személyes dolog, de nem tudom, mennyire lenne jó ötlet ebbe egy tanárt belekeverni, még ha csak pár évvel is öregebb nálam.- De a teáért hálás lennék, ha tényleg nem okozna gondot... Nem akarok zavarni.
Igaz, magamnak is elkészíthetném azt a teát, de nem tudom, mennyire örülne annak, ha most elkezdenék itt sündörögni körülötte; így inkább csak a helyemen maradok, várva, hogy esetleg szóljon, ha kellene neki a segítségem. Elvégre is nem azért jártam be a teakészítő szakkörre, hogy most ne tudjak teát készíteni; még igazából választási lehetősége is volt, a japán vagy a kínia ceremónia szabályai szerint készítsem el neki, ha úgy döntene, inkább csináljam meg a teát magamnak. De miért is döntene így? Talán azon kívül, hogy megbüntessen azért, amiért így rárontottam...

Szégyellnem kéne magam a viselkedésemért, de valahogy nem érzek semmit; a gondolataim még mindig messze járnak, és ha ő nem akarná fenntartani a beszélgetést, valószínűleg el is úsznék velük valami olyan irányba, amire még csak gondolni sem mertem. Még mások érzelmeivel is nehezen boldogultam, hát még a sajátjaimmal...? Nem hiszem, hogy ezt pont vele kéne kibeszélnek ezeket a dolgokat, és hát legszívesebben rámorognék, hogy tanár létére nincs joga ennyire bizalomgerjesztőnek és barátságosnak lenni, főleg nem velem; de végül csak egy rezignált sóhajra futja tőlem, amikor rájön a menekülésem okára, meg egy apró kacajra, ahogy elképzelem őt egy lány elől futni.
- Tőlem senki sem fogja megtudni, sensei. - Halvány mosolyra húzom az ajkaimat, igyekezve nem vicsorogni még véletlenül sem; de ez is csak addig tart, amíg hazugsággal vádol meg, még csak nem is ismerve az egész szituáció kontextusát. Valamelyest irritáltan fordítom el a tekintetem róla és kibámulok az ablakon; nyugodj meg, Zhexian, mély levegő.
- De nem hazudok. - Az ujjaim tördelem; félek, hogy ha mindazt kimondom, ami nyomaszt, a dolgok sokkal valósabbá válnak, és nem vagyok benne biztos, hogy erre tényleg szükségem van most. De hát mit veszíthetek? A legrosszabb, ami történhet, az néhány átalvatlan éjszaka, amit azzal tölthetnék, hogy túlgondolok olyan dolgokat, aminek semmi létjogosultságuk sincs. - A barátom volt barátnője szólított meg, hogy magyarázatot követeljen a szakításukra... A legtöbbjük csak ezért keres meg.
Halkan nevetek fel, de ebben nincs semmi öröm vagy szórakozás; ezek a lányok lassan már fojtogattak a jelenlétükkel, elhalmoztak a fölösleges kérdéseikkel, amikre nem akartam választ adni, hiába lettem volna erre képes. Sajnáltam őket, együttéreztem velük az összetört szíveik miatt, mert a sajátom is legalább ennyire sajgott hosszú éjszakákon és napokon át, de már nem volt erőm magyarázkodni mások ballépéseiért. Hogy is volt az a mondás? Szégyen a futás, de hasznos...?
- Nincs szükségem segítségre. - Igyekszem magambiztosnak tűnni, de még magamat sem tudom meggyőzni arról, hogy így van; gyűlölöm ezt elismerni, de igaza van, a felelősség túl nagy és az elvárásokból egyre több lesz, és most, hogy a gondolataim egyetlen, hatalmas káosszá változtak néhány alkoholpárlatosan elsuttogott szó miatt, főleg nem bírtam utolérni magam a rengeteg dologgal, amit elvártak tőlem. Még egy normális mosolyt sem tudtam magamra erőltetni, hogy úgy tehessek, mintha minden rendben lenne...
- ...köszönöm. - ...és nem is próbálkozok már a mosolygással, csak felé pillantok, abban reménykedve, hogy nem fogja illetlenségnek venni a mosoly hiányát. A csészémbe bámulok; átfut még a gondolataimon, hogy ideje lenne megint gyakorolnom a teafűből jóslást, de aztán ezt az ötletet is elvetem; hiszen hogyan láthatnék tisztán a jövőbe, ha saját magamon sem látok már át?
- Mégis mihez kezdhet magával az ember, ha már a saját érzéseit sem érti? - Talán hiba ezt pont tőle megkérdezni és így, kontextus nélkül, de már kicsúszik a számon a kérdés, mielőtt kétszer átgondolhatnám, tényleg ki akarom-e mondani; és a gondolat, hogy ezt tényleg megtettem, hogy materiális formát adtam valaminek, amit egész eddig el akartam dobni magamtól a lehető legmesszebb. Reménykedek abban, hogy nem akar majd rákérdezni, ki okozta ezt az egész káoszt a fejemben; egyébként sem válaszolnék erre a kérdésre, már így is jóval többet mondtam annál, mint amennyit célszerű lett volna.

Nem vesztegetek több szót a lányok előli menekülésére, hiába szeretném még valamennyit piszkálni emiatt; fiatal kora ellenére mégis csak a tanárok sorát erősíti, nekem pedig illene megtartanom a jó hírem addig, amíg el nem végzem az utolsó évem. Bár lehet, inkább piszkálnom kellett volna, mint próbálni filozofálni - legalábbis ebben az egy esetben, hiszen minden más alkalommal nem bántam volna egy komoly beszélgetést valakivel, de most inkább csak olyan érzésem volt, mintha össze-vissza beszélnék, bármi összefüggés nélkül.
- De nem értik meg... - Valahol mélyen tudatában vagyok annak, hogy igaza van; elég lenne egyszer kiállnom magamért, megmondani, hogy többet nem leszek az ördög ügyvédje, de képtelen vagyok rá. Magamat ismerve átesnék a ló túloldalára és megmutatnám egy olyan részem is, amit jobb titokban tartani. - Igazából sajnálom őket, nem érdemlik meg, hogy csak úgy el legyenek dobva, és gyűlölöm azt is, hogy nekem kellene ezt közölnöm velük. Ilyenkor örülök, hogy ez az utolsó évem itt...
Keserűen mosolyodok el, mielőtt belekortyolnék a teámba, elgondolkodva azon, amit kimondtam; elvégre is eddig sose gondoltam arra, mi lesz, ha végre befejezem az iskolát. A családom nem igazán tart igényt a jelenlétemre, továbbtanulásra meg nem igazán gondoltam eddig; talán néhány év múlva, amikor már elég stabilan állok majd a saját lábaimon és elérek néhány titokban kitűzött célt... Vagy elutazhatnék a világ másik végére, messze ettől az egész káosztól, új életet kezdhetnék, új névvel, a varázsvilágtól messze. Milyen elvetemült álmaim vannak!
- De ez túl sok ideje tart már. - Mikor végre felé pillantok a csészém pereme fölül, akkor sem nézek rá; elbámulok a semmibe a feje mellett, próbálva összeszedni a gondolataimat, de nem igazán sikerül. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kéne őket hangosan kimondanom, csak leírni, elképzelni őket, újra és újra lejátszani a fejemben azt a néhány pillanatot, ami mindent megváltoztatott... - Csak egy valaki van, akiben megbíznék annyira, hogy ezekről beszélhessek vele... De Ő ugyanaz a személy, aki ezt az egész káoszt okozta, szóval nem hiszem, hogy a beszélgetés annyira jó ötlet lenne.
Kényszerítenem kell magam a nevetésre és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is észre fogja venni; rémes vagyok a normális, emberi érzelmek feldolgozásában, ugye?
- Nem hiszem, hogy van hobbim... Az időm nagy részében csak tanulok és szakkörökre járok. - Zavartan túrok a hajamba, kimondva ezt a hazugságot; hiszen rengeteg időt töltöttem az iksolán kívül is, nem feltétlenül legaláis dolgok után kutakodva, de hát ezt nem mondhattam ki hangosan... - De annak idején, otthon... Amikor valami bántott, mindig a birtokunkon lévő thestralokon lovagoltam, megnyugtat a jelenlétük.
Megvonom a vállam, mintha ez jelentéktelen dolog lenne, hogy pont most vallottam be neki, hogy látom a thestralokat; de rajtam kívül rengetegen látják még őket, akkor miért csinálna ebből nagy ügyet? Talán még el is intézhetné, hogy az iskola területén tartózkodó egyedeket is meglátogathassam, ha már a legendás lények gondozása professzorunk nem egyezett bele, hogy egyedül látogassam őket...
...bár nem kéne beleélnem magam ebbe a gondolatba, hiszen még mindig az arcomba röhöghet, mondva, hogy fura szórakozásaim vannak...

- Félreérti, sensei. - Nehéz sóhaj szakad ki az ajkaim közül; minek kell ezt ennyire túlbonyolítani? Így is nehéz beszélnem róla anélkül, hogy ne tüntessem fel magam jobb fényben, Őt pedig a rosszabban, de olyan érzésem van, mintha érthetetlenül beszélnék össze-vissza. Lehet, többet kéne gondolkodnom azon, amit kimondok? - Tudnak róla, hogy nincsenek már barátnői státuszban, és magyarázatokat szoktak általában követelni arra, miért... Mintha pont én tudnék erre válaszolni.
Morogva forgatom meg a szemeimet, pedig én is tudom, hogy ez nem egészen így működik; én voltam az az ostoba, aki legelőször elkezdett magyarázkodni, és ezzel vontam magamra ezt a balsorsot, hogy most minden lány az én vállamon sírta ki magát, vagy ami rosszabb, a vigaszt is az én karjaimban próbálta keresni, még akkor is, amikor elég evidensen a tudatukra adtam, hogy nem érdekel az ilyen eshetőség. Pofátlan dolog lett volna visszaélni a bánatukkal; elég, ha csak a saját szomorúságomat fetisizálom...
Amikor azt szuggerálja, mégis csak érdemes lenne beszélnem valakivel, biztos vagyok benne, hogy néhány árnyalatot sápadok; olyan egyszerűen átlát rajtam, mintha nyitott könyv lennék, és ez megijeszt - hiszen egész eddig mindent megtettem azért, hogy titokban tartsak bizonyos dolgokat, amiket Mr. Haywood most csak úgy kiolvasott belőlem. Lehet, a jövőben célszerűbb lenne távol tartanom magam tőle...?
- Nem, nem... Ő nem tudhatja meg, soha nem tudhatja meg. - Sietősen rázom meg a fejem, ujjaim olyan szorosan kulcsolva a teás csészére, hogy félek, hogy darabokra fogom törni; inkább félre is teszem, mielőtt valami kárt tennék az iskola teáskészletében, vagy magamban, és inkább az ujjaim kezdem el tördelni helyette, csak hogy addig is elfoglaljam magam valamivel. - Sosem tudhatja meg, hogy... Nem, nem. Jobb, ha nem tudja.
Hálás lennék, ha már nem folytatná ezt a témát, de kétlem, hogy ekkora szerencsém lenne; de a remény hal meg utoljára, nem igaz?
- Talán a következő órán rákérdezek, hátha... Nyár vége óta nem ültem lovon és kezdem ezt hiányolni. - Szomorúan mosolyodok el, lassan lehiggadva a korábbi, miniatűr pánikrohamom után; a lovakra gondolok, a vágtára a csillagokkal teli égbolt alatt... Aztán a gondolataim megint elkalandoznak, és beletelik egy hosszabb pillanatba, mire visszatérek a jelenbe, megint csak fintorogva azokon a képeken, amik a lelki szemeim előtt jelentek meg. - Ha más nem, marad a tanulás, eddig valahogy megvoltam ezzel is...
Hazugságok tömege hagyja el a szám, mintha csak könyvből olvasnám őket; és kicsit undorodok is magamtól ezért, de mit mondhatnék? Nem sózhatom csak úgy mindenki nyakába az egzisztenciális krízisem.

Kérdésére óvatosan vonom meg a vállam; korábban sose gondolkodtam el ezen, de biztos voltam abban, hogy ennek köze lehetett ahhoz, hogy kapcsolatuk elcseszett vége után én voltam az egyetlen, aki szimpátiát tanúsított ezek iránt a lányok iránk, aki felajánlott nekik egy vállat, amin kisírhatták magukat. Talán én voltam az ostoba, amiért ebbe belekevertem magam az első alkalommal, de nem volt szívem magára hagyni szegény lányt, annyira szomorúnak tűnt... És meg tudtam érteni a fájdalmát. Lehet, mégse voltam teljesen kőből?
- Ez ennél valamivel bonyolultabb... Nem csak a lányokról szól vagy a beszélgetésről. - Valahol sejtem, hogy igaza van; az elmúlt napok, hetek eseményei után egyre célszerűbb lenne folytatnunk egy komolyabb beszélgetést, őszintének lenni azzal kapcsolatban, ami történt akkor. Túl voltam már minden epizódon, ami csak létezhetett: a tagadáson, a dühön, az alkudozáson saját magammal, a depresszión... De hiába tudtam, mivel is állok szemben, képtelen voltam azt elfogadni; és ennek a lánynak a megjelenése semmin sem segített, csak felkavarta bennem azokat az érzéseket, amikről azt hittem, már elfogadtam őket. Hiszen ez évek óta így ment már, miért csak most kezdett el fájni? Igaz, ezt a kérdést is fölösleges volt feltennem, hiszen tudtam: ez az egész csupán arról szólt, hogy ők, ha rövid időre is, de megkaphattak valamit, ami az enyém sose lehet, és ettől már többre tartottam őket magamnál, minden tekintetben.
- De a nyár még valamivel odébb van... - ...és addig még kitalálhatok valami mást, aminek semmi köze nem lenne a beszélgetéshez, az őszinteséghez, amiben nem kéne levetkőznöm minden álarcot, amit egész eddig felvettem. Nem álltam még készen arra, hogy őszinte legyek, sem magammal, és főleg nem vele, de Haywood sensei-nek igaza volt: a nyár vészesen gyorsan közeledett, és nem tudhattam, mennyi lehetőségem lesz látni Őt azokon a hosszú heteken át, így talán túl kellett volna esnem ezen, amíg még megvolt erre minden lehetőségem.
Akármilyen pocsékul is hangzik ez tőlem, gyűlöltem, hogy igaza volt a legtöbb dologgal kapcsolatban, ahogy a tanulással és a lovakkal is; hiszen elégszer bizonyítottam már, hogy elég kompetens vagyok ahhoz, hogy elbírjak néhány abraxannal vagy graniannal, hiszen a thestralok sem tudtak kifogni rajtam. Talán ez volt a legnagyobb előnye annak, hogy abba a családba születtem, amelyikbe: apám eszement pénzszórásának eredményeként a birtokunkon elég ló volt ahhoz, hogy megtanuljak rendesen bánni velük. Igaz, ha ez tényleg sikerülne, még kevesebb időm lenne minden másra, ráadásul magamat ismerve a legtöbb szabadidőm a lovakkal tölteném, amivel valamennyire kizárnám Chikarát az életemből, tudva, hogy fél a lovaktól...
- Azt hiszem, már minden szabaidős tevékenységet kihasználtam, amire csak esélyem volt. - Újabb vállvonás, újabb nehéz sóhaj; biztos készen voltam arra, hogy ezt kimondjam hangosan is? - Felvettem az összes plusz órát, az összes szakkört... Már csak a kviddics hiányozna, hogy élni se maradjon időm az órarendem és az órákon kívüli tevékenységeim között.
Arról nem is beszélve, hogy ott van még a kis second-hand bizniszem is, aminek már így is a lehető legkevesebb időt szenteltem, hogy ne vonjam túlságosan magamra a figyelmet; ha így folytatom, lassan ebből a rendkívül jövedelmező üzletből is kiütöm magam. Pedig a diáktársaim még a legbugyutább dolgokért is hajlandóak voltak egy kisebb vagyont fizetni... Ráadásul eddig valahogy boldogultam ezzel a rengeteg foglalkozással, most is menne, ha épp nem arra fókuszálnék, hogy a kapcsolatom a legjobb barátommal akár darabokra is hullhat, amennyiben a nem megfelelő dolgokat teszem meg.
Mikor lett ennyire komplikált az életem?

A pillanat töredékéig tart csak, amíg elhúzza a száját, de ez is bőven elég ahhoz, hogy ez ne kerülje el a figyelmem; tudom, hogy nem tetszik neki ez az egész helyzet, nekem sem, de mit tehetnék? Nem hiszem, hogy pont vele lenne célszerű ezt analizálnom, meg a Chikarával való kapcsolatom különféle.. aspektusait, khm. Elég, ha én tudom, meg Ő tudja, nem kell ebbe még egy véletlen szembe jött tanárt belevonni, már csak azért sem, mert... Tanárból van, na.
- Őszintén szólva, nem is tudom, megérni-e bármit is mérlegelni. - Lassan mondom ki ezeket a szavakat, mintha csak meg akarnám győzni magam arról, hogy tényleg ki akarom őket mondani; egyszerűbb lenne csak elfogadni, amit mond, megköszönni a jó tanácsot és menni a dolgomra, de valami még mindig visszatart, és az korántsem a tény, hogy még nem ittam meg a teám. - Egyrészt talán tényleg jobb lenne mindent megbeszélni, tisztázni a dolgokat, amik bonyolítják a barátságunkat, mint például a volt barátnői, a foglalkozásaim abszurd mennyisége vagy akármi más, de vannak közöttük olyan dolgok is, amik minden bizonnyal a másodperc töredéke alatt végeznék ki ezt a barátságát és hagynák a saját vérébe fagyva megpusztulni azt a padlón, szóval... Nem ér ennyit az egész.
Szomorúan mosolyodok el; tudom, hogy talán túl vizuális a hasonlatom, de nem találok jobbat, a szavak maguktól jönnek, mielőtt még jobban át tudnám gondolni őket. Lelki szemeim előtt újabbnál újabb képek villannak át, vérfoltok az aszfalton, a kezeimen, az iskolai ingemen... Sietősen rázom meg a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, inkább újra kezembe véve a teás csészém. Úgy bámulok bele, mintha legalább az élet összes, nagy kérdését megválaszolhatná; de nem történik semmi és én sem érzem magam sokkal okosabbnak ettől.
- Az év végéig már csak néhány hónap maradt, nekem pedig szükségem van ezekre az órákra és a jó jegyekre ahhoz, hogy arany övvel végezhessek... - ...hogy ne legyek a családom szégyene és ne tagadjanak ki, mert akkor baszhatom az egész tervet a kincsvadászatról és Da Ji elátkozott legyezőjének a felkutatásáról és arról, hogy valaha is elég jó leszek ahhoz, hogy felfigyeljen rám valaki, akit sze...retnék, hogy figyeljen rám, igen.
- Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni... - Nehezen sóhajtok, szabad kezemmel zavartan túrva a hajamba; nem lenne szabad ebben a szétzilált állapotban látnia, senkinek se lenne szabad, és nem igazán tudom, mi mást tehetnék még, hogy végre visszanyerjem a lelki nyugalmam, ha már a tea, a meditálás, de még az ima sem segített - pedig nem is vagyok vallásos. - Hangosan kimondva egyből lényegesebbek lesznek, sokkal.. kézzel foghatóbbak, és jelen pillanatban sem nekem, sem neki nincs szüksége arra, hogy ebbe belekeveredjünk.
Aprót kortyolok a lassan kihűlőfélben lévő teámból; ez a rébuszokban beszélés és gondolkodás kezd egyre nehezebb lenni, minél tovább ülök itt. Sokkal egyszerűbb lenne kimondani az igazságot, aminek már évek óta tudatában vagyok, de életemben először félek attól, hogy el lennék ítélve, hogy az a kép rólam, amit éveken át építettem, darabokra fog hullani és ott maradok a semmivel, a semmi közepén.
- Meg egyébként is, nem akarom fölöslegesen bonyolítani az életét ezzel...

Úgy beszél, mintha legalább a fejembe látna, hiszen engem is ugyanezek a kétségek emésztenek: hogy mennyire stabil a kapcsolatunk Chikarával, hogy képesek leszünk-e fenntartani ezt a barátságot minden után, ami megtörtént, meg hogy egyáltalán mi is volt az, ami ténylegesen megtörtént. Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz utána együtt élnem annak az éjszakának a gondolatával, de napról napra nehezebb volt, és ez a pep talk sem segített abban, hogy továbblépjek. És ha Haywood sensei-nek igaza volt és érdemesebb lenne még most megbizonyosodni a dolgok hogyanjáról és miértjéről, mielőtt túl késő lesz?
- Nem cél, kötelesség. - A teás csészémbe bámulva vonom meg a vállam; ha rajtam múlna, talán megelégednék egy közepesen átlagos eredménnyel, csak hogy több időm legyen élni, de fattyú gyerekként már így is a családom szégyene voltam, aminek duplán kellett rekompenzálnia minden el nem követett bűnét. Nagy terveim voltak az iskola befejezése utánra, akartam egy lakást valahol Nagoya vagy Tokió környékén, messze Kínától, abban a reményben, hogy valamikor a jövőben majd az lehetne a kis helyem, amit megoszthatnék valaki fontossal... De ahhoz először elégedetté kellett tennem apámat, megmutatni neki, hogy nem volt pénzpocsékolás tizennyolc éven át nevelnie. Meg kellett vennem tőle a szabadságom - és ezt hogy máshogy tehettem volna, mint azzal, hogy megdolgozok a saját nevemért? Azzal, ha azt mondtam volna neki, 'helló apa, illegális tárgyakkal kereskedek, megvetem a vallásodat, ja, és szerelmes vagyok a legjobb barátomba', egyáltalán nem nyerném őt meg magamnak, sőt, talán csak még több ellenszenvet vívnék ki magamnak, ami a legrosszabb esetben még azokon ütközne vissza, akiken nem kéne.
- Az a baj, hogy minél tovább gondolkodok rajta, annál nehezebb értelmesen megfogalmazni. - Rezignáltan sóhajtok, tekintetem egy hosszabb pillanatra a másik arcára függesztve; nem érzem benne az ártó szándékot, nem nézem ki belőle, hogy hátba szúrna azután, hogy elmondom neki, mi bánt... És igazából inkább magamtól félek, mint tőle, attól, hogy kimondva mindennek jelentősége lesz, hogy majd ez valahol kitudódik és az iskolaévem végéig meg leszek bélyegezve, hogy majd ő is elítél, vagy kiröhög, vagy minden egyéb, ami általában elő szokott fordulni a negatív végkifejletekben. Hol volt ilyenkor a magabiztos Zhexian, aki nem félt a hét közepén kilopakodni az iskolából és kiruccanni Kiotóba?
- ...mert mi van akkor, ha valami olyanról van szó, ami társadalmilag elítélt és mindenki megveti? Nem állhatok csak úgy oda elé és nem mondhatom neki, hogy "hé, Chikara, figyu, tudom, hogy évekig barátok voltunk, de az az egy este rengeteg minden megváltoztatott és azt hiszem, elkezdtelek kedvelni egy olyan kontextusban, amilyenben sose lett volna szabad", mert egyrészt teljesen hülyének fog nézni, másrészt meg... - ...ennyit arról, hogy virágnyelven fejezem ki magam, hogy ne jöjjön rá, mi bajom volt. - ...gondolom, ez már önmagában eléggé összefoglalja a problémát, amivel szembesülnöm kéne.
Nagyon zavartan túrok a hajamba, eleresztve egy kínos kis kacajt; ha tehetném, legszívesebben most elásnám magam olyan hat méterrel a föld alá, vagy még mélyebbre, ahol a nap sugarai sem érnének el többet, és ahol elfonnyadhatnék a szégyenemben és soha többé nem kéne senkivel se találkoznom. De ami kárt már tettem, azt nem tudtam már visszafordítani, így nem maradt más, mint szembenézni a következményekkel...

Nem kéne megmosolyognom, ahogy húzza a száját, de mégis megteszem; jóval fiatalabbnak tűnik ilyenkor, simán összetéveszthető lenne a diákjaival, amennyiben nem tudnám róla, hogy a tanársegéd funkcióját tölti be, de megtartom ezt a gondolatom magamnak, hiszen jelen pillanatban teljesen szükségtelen és fölösleges, és csupán csak tovább komplikálná ezt az egyébként sem kellemes irányokba haladó beszélgetést, amiben épp az órarendem analizáljuk. Mi újat tudnék neki mondani ebben a témában, azon kívül, hogy ez valamivel komplikáltabb szituáció, mint ahogy ő azt elképzeli? Hogy ez nem csak az iskoláról meg az eredményekről szól, sem az elvárásokról, hanem a tulajdon szabadságomról, meg apám elbaszott obszessziójáról a félvérűségemmel kapcsolatban? Nem rombolhattam le a családom gondosan, éveken át épített imidzsét azzal, hogy színt vallok neki arról, mennyire el van baszódva minden a boldog család látszata alatt, így nem is igazán válaszolok a szavaira - csak nehezen sóhajtva ingatom meg a fejem, így jelezve, hogy bármit is mond, nem fog tudni változtatni azon, ami már megtörtént, hogy eszem ágában sincs leadni egy tárgyat sem, hiába teszem ezzel lassan pokollá a saját életem. De hát legalább a gondolataimat lekötik, ha már mást nem is...
Aztán elkövetem a következő hibát azzal, hogy engedem látszani a törést az érzelemmentességem maszkján, irritációmban úgy csapom az arcába az igazságot, hogy még magamat is meglepem vele; nem hiszem, hogy célszerű lett volna csak így felfedni, hogy szerelmi ügyről van szó, lélekben már nyakon is vágom magam érte, de ami megtörtént, azt már nem tudom befolyásolni - és tessék, mire vezetett a tanácsa arról, hogy hagyjam, hogy a szavak megfogalmazzák magukat!
Nem tudom, kinek kínosabb ez a helyzet, nekem vagy épp neki; igaz, gyorsan összeszedem magam, visszanyerve a kontrollt az érzelmeim fölött, amik korábban eluralkodtak rajtam; újra felöltöm a féloldalas, karakterisztikusan semmitmondó mosolyom, amit éveken át gyakoroltam, amíg várom, hogy mondjon valamit. Egy gonosz kis hang a fejemben azt súgja, használjam a saját szavait ellene, hozzam fel, hogy szépen osztja itt az észt, amikor ő maga sem képes a saját tanácsait megfogadni, de aztán a vallomása kiüt a metaforikus nyergemből, ahogy meglepetten vonom fel a szemöldököm, felfogva a szavai jelentőségét.
Várjunk csak, mi?
- Hát ez felettébb... kínos így. - Zavartan nevetem el magam, de nincs ebben a kacajban semmi vidámság; ironikus, hogy egymásra találtunk ezzel a beszélgetéssel, ő, akinek kevesebb tapasztalata van szerelmi téren nálam, meg én, aki érzelmileg annyira meg volt nyomorítva, hogy lassan már pánikolt a szerelemnek már csak a gondolatától is. Igaz, ami ennél jobban megijesztett, az a lehetősége volt annak, hogy elveszítsem Chikarát az életemből; egye fene a következményeket, az elítélést, meg minden egyebet is, ami járhatna azzal, ha az igazság kitudódna rólam. Csak Őt akartam védeni - és nem tudtam, mi lett volna ennek a legjobb formája. Színt vallami? Letagadni? Eltávolodni tőle, mielőtt megégetem magam, vagy ami még rosszabb, Őt?
- Nem csak talán, egészen biztosan. - Igyekszem elereszteni a fülem mellett a szavait a barátnőkről meg a keresésről, meg az esetleges második igazságról, ami a rengeteg barátnő mögött rejtőzik; ez első gondolat fáj, ez a második meg később fájna, amikor kiderülne, hogy nincs igaza, így inkább igyekszem is monológjának második részére fókuszálni, meg arra, hogy kihagyjam a meglehetősen vizuális részleteit az estének, ami annyi mindent megváltoztatott. - De már korábban is tudtam, hogy... hogy fontos, hogy máshogy érzek iránta, mint Ő irántam, csak eddig könnyebb volt letagadni. Könnyebb volt éveken át a barátjának lenni, mert sose mutatta semmi jelét annak, hogy érdekelném, és most... nem tudom, mit csináljak.
REzignáltan vonom meg a vállam, kifogyva a szavakból; még valahol felkapar a gondolat elmém falán, hogy ezt talán nem egy tanárom nyakába kéne zúdítanom, de most már mindegy; majd később szidom őt is, meg azt a bizalomgerjesztő auráját, ami képes volt rávenni arra, hogy hangosan is kimondjak dolgokat, amiket sosem akartam kimondani.

Még mindig istentelenül kínosnak tartom azt, hogy egyáltalán belebonyolódtunk ebbe a beszélgetésbe, de most már gyávaság lenne meghátrálnom előle, főleg, hogy tényleg nem tudok jobb megoldást a problémára, mint beszélni róla; bármennyire is élveztem a szobám magányát a mindennapokban, határozottan nem tett jót a szétzilált gondolataimnak, hogy egyedül voltam, mindent csak túlkombináltam, addig a pontig, míg gordiuszi csomóra nem kezdtek el emlékeztetni a dolgok a fejemben, és onnan már nem volt visszaút. De most, napok óta először úgy érzem, hogy valamennyire sikerül rendszert tenni a dolgokban, látszódik már a fény az alagút végén, és ha minden jól megy, talán ennek a beszélgetésnek a végére érve már azt is tudni fogom, mit akarok majd mondani Chikarának azzal kapcsolatban, ami történt, anélkül, hogy újra a lelkébe gázolnék, mint akkor, amikor véletlenül, hangosan gondolkodva kimondtam, hogy kínos volt a beállt csend kettőnk között, főleg azután, ami történt.
- Pozitív vagy nem, még rengeteg másik dolog van, ami ezt befolyásolja. - Szomorú mosolyra húzom az ajkaimat; biztos Ő is tudja, hogy a fajtámra nem néznek épp jó szemmel az emberek, hogy elítélnek és megbélyegeznek, főleg, ha az ember neves és jó hírű családból származik, vagy legalábbis a felsőbb körökből, mint én vagy Chikara. Mindkettőnknek voltak kötelezettségei is, amiknek eleget kellett tennünk, horizonton volt egy házasság, amit meg kellett kötnünk, hogy továggvigyük családjaink nevét, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy romba döntse minden reményemet arról, hogy valaha is esélyünk lehessen együtt. Nem csak az iskolaév végéig szerettem volna őt magam mellett tudni, hanem tartósan, hosszú távra, és ez lehetetlen volt - ezért a pár hónapért pedig nem tudom, akarnám-e kockáztatni Chikara jövőjét, tekintve, hogy az enyémnek már úgyis mindegy volt. - Ott van például a társadalmi megbélyegzés, az aranyvérrel járó kötelezettségek, azok a normák, amiknek meg kell felelnünk. Neki egy nap nem lesz választási lehetősége, az aranyvérével járó kötelességei utol fogják érni, és akkor nem várhatom majd el tőle, hogy engem válasszon, félvér korcsot, valami jó hírű família örököse helyett. Egyébként is, idén befejezem az iskolát és nem tudom, ezért a néhány hónapért megérné-e kockáztatnom a jó hírét... Az érzéseket egyébként is lehet addig ignorálni, amíg elmúlnak.
Keserű, halk nevetés szakad ki az ajkaim közül; még én sem hiszem el, hogy ténylegesen kimondtam ezeket a dolgokat és talán komolyan is gondolom őket, vagy legalábbis elég komolyan ahhoz, hogy számításba vegyem őket. Tudom, hogy igazam van abban, hogy az egész világ ellenünk szól, már csak a származásunk is, meg a szülőföldjeink közötti távolság is, mert tudom, ha egyszer befejezem az iskolát, vissza kell majd térnem Kínába és elfogadni azt, akinek lennem kell majd, amit elvárnak majd tőlem. Erősen kétlem, hogy apám, a Song-família büszke és hajthatatlan családfője enged majd szabadon rendelkezni az életem fölött, hiszen nincs más fiú örököse, csak én, még ha a szemeiben felelannyit sem érek, mint mindenki más, már csak félvérűségem miatt is. Mondjuk ez legalább azt garantálja, hogy a vérvonalat nem nekem kell majd továbbvinnem... Csak családfőt kell majd játszanom addig, amíg nem talál valakit, aki méltóbb lenne nálam erre a posztra. Hát nem csodálatos?
- Inkább azért, mert nem beszélgetünk... Azóta még nem sikerült hosszabb időre kettesben maradnunk, hogy megbeszélhessük a dolgokat, és ez igazán nem olyan téma, amit társaságban akarnék boncolgatni vele. - Nem mondom, hogy nem lett volna meg a lehetőségem arra, hogy kettesben maradjunk, elég lett volna egy üresen maradt tanterem vagy egy elhagyatottabb folyosórész, de nem volt bátorságom belekezdeni a témába, hiába tudom, hogy minél tovább húzom, annál nehezebb lesz. Először szükségem volt egy viszonylag tolerálható módszerre arra, hogyan közöljem vele a dolgok hogyanját és miértjét, anélkül, hogy elijeszteném őt magamtól az életem végéig, vagy bármi más, hasonlóan hosszú idő erejéig. De egyáltalán volt erre jó módszer? A Holdújév lett volna erre kitűnő este, de ezt a lehetőséget elpocsékoltam, amikor úgy döntöttem, nem utazok haza és most már túl késő volt, hogy megváltoztassam a véleményem. Pedig őt is magammal vihettem volna...- Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnám, mi jár a fejében, de így csak vakon tapogatózok a sötétben... Főleg, ha ő nem érez semmit, azzal csak rontok mindkettőnk helyzetén. Ráadásul ha kitudódik, ő fog a kereszttűzbe kerülni, főleg azután, hogy már nem leszek itt, hogy megvédjem, ezt pedig főleg nem akarom. Nem érdemli meg, hogy az én bűneim rajta csattanjanak.
Tehetetlenül vonom meg a vállam, tekintetem a padlóba szegezve; azt hiszem, minél többet gondolkodok ezen és minél több mindent mondok ki hangosan, annál tanácstalanabb vagyok, annál kevésbé tudom, mi lenne a helyes. Reménykedek, hogy majd Mr. Haywood tud segíteni, bármi módon, legyen az motivációs beszéd, jó tanács, vagy bármi, ami cselekvésre sarkall, mert nem bírtam már ezt a tétlenséget, tanácstalanságot. Ez nem én voltam és nem tudtam ezzel mit kezdeni, bármennyire is igyekeztem.

Ez a beszélgetés kezd egyre nagyobb súllyal nehezedni a vállaimra, mintha csak úgy materializálódnának a félelmeim, ahogy kimondom őket; pont ettől féltem, hogy ez megtörténik majd egyszer, és igazából hálás vagyok a sorsnak azért, hogy épp nem voltam egyedül, amikor ez megtörtént - hiszen még ha egyelőre ez a beszélgetés nem is vezetett konkrét konszenzushoz, abban segít, hogy rendszerezzem a gondolataimat, hogy átanalizálva Haywood-sensei szavait lassan kiemeljem a hogyanjait és miértjeit a kétségeimnek. Még ha a nézeteim nem is egyeznek az övéivel, azért egész jól rálát a dolgokra, nem ködösítik az ítélőképességét az aranyvérűekbe nevelt tiltások és kötelességek, és talán ezért is könnyebb beszélnem vele ezekről a dolgokról, mint ha ezt például apámmal kéne megtennem. Bele sem merek gondolni, mi lesz akkor, ha ez egy nap megtörténik majd...
- Szeretném, ha ez ennyire egyszerű lenne, sensei... De az én esetemben ez valamivel komplikáltabb, több komponensből álló szituáció, mint egy átlag aranyvérű családban, amibe született egy fattyú gyerek. Ráadásul apám biztos nem értene egyet az Ön véleményével, elég... tradicionalista meglátása van erre a vér-dologra. - Azt a részt taktikusan kihagyom, hogy minden megvetése ellenére szüksége van rám, mert nincs más fia rajtam kívül, és nem is lesz már a jövőben sem, és ez az, ami mindent fölöslegesen komplikálttá tesz és nem enged engem szabadulni ebből a zsákutcából, amelyikbe kerültem. Pedig a vérvonalat se én fogom továbbvinni a bemocskolt véremmel, akkor miért nem engedhetnek az utamra? - Az számít a legkevesebbet ebben a szituációban, én mit érzek és mit gondolok; mert igaz, egyrészt komolyan gondolok mindent, amit érzek, el tudnám képzelni, hogy más helyen, másmikor boldogok lehessünk együtt, de ez inkább rajta múlik, meg a családján. Nekem könnyebb lenne mindent magam mögött hagynom, nincsenek olyan kötelezettségeim, mint neki...
Fenéket nincsenek; hiszen ha bárki is tudná, milyen elfuserált módon működik minden a családomban, valószínűleg azt mondaná, apám fejében már rég elbaszódott valami és sosem javult már meg azután, olyan módon képes túlkombinálni a dolgokat, hogy lassan olyan érzésem lesz, hogy ő is elveszik a saját, tulajdon intrikáiban. Néha úgy gondolom, egyszerűbb lett volna soha meg nem születni, akkor nem lennék most ebben a szituációban, de aztán Chikarára gondolok, és egyből kezdek kételkedni a saját nihilizmusomban; mintha csak elvesztettem volna saját magam valahol út közben, talán még akkor, amikor a templomban álldogáltunk egymás mellett, vagy amikor visszatérve elmenekült előlem, az első kétségeket ébresztve fel bennem ezzel. És most itt ülök, végtelenbe nyúló napokkal később és a tanárom nyakába zúdítom ezt az egészet, mert... mert... Da Ji hét rókafarkára, még jó indokom sincs!
- Igazából már gondoltam erre, elég lenne csak tényleg megkérdezni, lenne-e kedve hozzá... De azt hiszem, mindkettőnknek csak egyszerűbb ignorálni bizonyos dolgokat, mint beszélni róluk, elismerni, hogy tényleg megtörténtek és következményeik is voltak. - Csak figyelem, ahogy újra megtölti a teás csészéket, elgondolkodva azon, hogyan is folytathatnám; végül is az ötletének van értelme, talán tényleg könnyebb lenne így, ráadásul a pergament könnyedén el lehet égetni utána, hogy ne jusson illetéktelenek kezébe. De valamiért mégis személytelennek tartom a levélírást; hiszen ha már ki kéne mondanom valami ennyire fontosat, mint egy szerelmi vallomás, akkor azt inkább tényleg mondanám, minthogy leírjam. - De ezt a levél-dolgot megfontolom, talán tényleg több értelme lenne, mint csak így... nem tudom, szenvedni a semmibe.
Szórakozottan mosolyodok el, kiegyenesedve a székemen; nem állítom, hogy ennyi elég ahhoz, hogy pozitívabban tekintsek a jövőbe, de kezdetnek ennyi is megteszi, hogy legalább elhatároztam, kezdek ezzel az egész szituációval valamit, szóval ha valamit sikerül kihozni is belőle, azt hiszem, egy életre az adósa leszek...

Azt hiszem, eljött az a pillanat is, amelyikben kifogyok a szavakból; csupán hümmögéssel és bólogatással reagálok a szavaira, lassan ízlelgetve a szavakat, hagyva, hogy keserédes ízűt szétáradjon a nyelvemen, beegye magát a húsba, a szövetekbe. Mit tehetnék még? Abban igaza van, hogy ez az egész túlságosan is komplikált, és így, jobban belegondolva semmi jelentősége sincs, mert végülis, csupán a konklúziókat analizálva az ember fia hamar rájöhet arra, hogy a helyzetem igazából nem is annyira bonyolult, mint azt szeretném, mert sem örökölni nem fogok, sem vérvonalat továbbvinni, sőt, semmit se fogok nagyon csinálni az iskola befejezése után, mert igazából semmi tervem nem volt, nem mertem ennyire messze menően gondolkodni, azt se igazán tudtam, mit hoz majd a következő óra, nem hogy a következő nap, vagy hét, vagy hónap, meg igazából nem hiszem, hogy bármi is érdekelt volna annyira, hogy hosszú távon akarjak ezzel foglalkozni. Az a Zhexian, akinek volt még valamilyen jövőképe, valamiféle tervei, meghalt abban a pillanatban, amelyikben ráébredt, hogy a maga elfuserált módján szerelmes volt a legjobb barátjába már jó néhány év óta, hogy érzések egész spektrumán hullámvasutazott; ez az új Zhexian el volt veszve a világban, kaotikusan kapkodta a fejét ide-oda, abban a reményben, hogy valahol, valakiben majd valamiféle támaszra lel, de ez az egész szart se ért, senki se tudott igazán segíteni - még ha igazából Mr. Haywood tanácsait meg segítési vágyát értékeltem is, kitűnően tudtam, hogy a dolgok mivoltán ő sem fog tudni változtatni, nem fogja tudni elfeledtetni velem ezt az egész káoszt, nem fogja tudni rendszerezni sem, mert az nekem sem ment, hiába éltem már a saját, tulajdon fejemben majdnem tizennyolc éve.
- Köszönöm, sensei... Mindent. Őszintén szólva fogalmam sincs, mire fogok végül jutni a dolgokkal kapcsolatban, de legalább már van valamiféle elképzelésem arról, milyen irányba indulhatnék el. - Igyekszem valami mosolyfélét erőltetni magamra, valamit, ami nem korcsosulna valami állatias vicsorgásba a végén, de nem tudom, ez mennyire sikerül; egyébként is, azt hiszem, ideje lenne indulnom lassan, hiszen ha nem tévedek, nemsokára kell, hogy legyen egy jóslástan órám - egy azon tantárgyak közül, amiket Chikara sosem vett fel, és amik a menekülési utamat jelentették olyankor, amikor nem volt kedvem senkivel és semmivel foglalkozni. Igaz, életemben először oda sem akartam menni, legszívesebben ellógtam volna azt is csak azért, hogy tovább ülhessek itt és teázhassak, mert a társaság sem volt a legrosszabb, de megint csak... Szükségem volt a legjobb jegyekre, és ezeket nem azzal érhettem el, hogy céltalanul lógattam a lábam és ittam a zöld teát, mintha nem lenne épp jobb dolgom.
- ...és igazából sajnálom, hogy ezt most félbe kell szakítanom, de nemsokára kezdődik a jóslástan órám, amin illene ott lennem... De még egyszer köszönöm, hogy rám szánta az idejét, meg a lehetőséget is, hogy visszajöhetek még beszélgetni máskor is, meg... Mindent. - Vajon rájött már, hogy fizikailag vagyok képtelen arra, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok igazából? De talán valamikor, ha már minden normalizálódik majd, én meg már egy lábbal az iskolán kívül leszek, lesz végre elég merszem ténylegesen is megköszönni mindent, kimondani a szavakat, amiket most nem tudnék, és nem is akarnék, mert még igazából meg sem találtam őket, és... Végül ezzel a gondolattal veszem fel a táskám a földről, idegesen babrálva a pántjával, mert valahol mélyen tudom, hogy igazából menekülök, meg talán hibát is követek el, de tényleg muszáj mennem, felejtenem kell, legalább arra az időre, amíg az óra tart...
- Bocsánat, hogy nem maradhatok, hogy segítsek feltakarítani. - Még egy utólsó, esetlen mosolyra húzom az ajkaimat, mielőtt felkelnék a székemről; nem tudom, mi lenne a helyes döntés, elköszönni talán, vagy csak elmenekülni, olyan messzire futni, ahonnan már senki sem tudna visszahozni? Végül a diszkrét távozás mellett döntök, aprócska lépésekkel oldalazva az ajtó felé, míg végül oda nem érek, és le nem nyomom a kilincset, hogy aztán egy utolsó, apró biccentés után távozzak, szinte már menekülve, kicsivel sem könnyebb szívvel, mint korábban. Lehet, mégis el kéne lógnom azt az órát inkább...