Ilyenkor már érezni a nyár ígéretét - suttogni a huzattal, a később kezdődő estékben, a levegő illatában, a többiek izgágaságban, ajkakon és nyelveken, bőrön, ahogy már nem kell nyakig bújni a bundákba, ott van mindenhol, csalfán csalogat, de még nincs itt igazán.
Szokás szerint nehezére esik kivárni a tanév utolsó napjait, még a vizsgákon kellene aggódnia, még hátravan egy, de már nagyon nehezére esik koncentrálni, folyton elkalandozik, folyton az ablakok felé fordul az arca, mély levegőket vesz, meg persze ábrándozik, arról, milyen lesz végre megint otthon lenni. Talán elutaznak majd valahova megint, a többiekkel, de akár még az apjával is szívesen elmenne, csak hadd töltsön el pár hetet valami ennél napfényesebb helyen, ahol igazán meleg a nyár. Nem is meleg, perzselő, henteregni akar a napsütésben és a hőségben, aludni a félárnyékban, színes-esernyős koktélokat inni, nevetni, nevetni, nevetni, távol a komorságból épített falakból.
Szinte már érzi. A nyelvén. A bőrén.
De most mégis begombolja még a talárját, ahogy kifele indul a teremből, egy kicsit még figyel arra, ami itt történik, hogy ne menjen neki senkinek a folyosón, meg egyébként is, keres valakit a tekintete, bárkit, akivel eltöltheti a délután hátralevő részét a társaságból, de amikor megakad a tekintete Hellán, akkor valahogy inkább megborzong, semhogy izgatottan bizseregne. Nem igazán Hella miatt, persze Hellával nehéz, ahogy biztos vele sem egyszerű mostanában, inkább azért, ahogy a lány viszonozza a pillantását, darab pergamennel a kezében és van valami a tekintetében, meg a vonásaiban is, amitől csupa rossz érzés lepi el, egészen belecsimpaszkodnak az eddig nyárról és forróságról szőtt álmaiba.
- Hella? Mi a baj? - kérdezi aztán, ahogy pár sündörgő diákot maga mögött hagyva eljut végre a barátnőjéig, vagy hát... a "barátnőjéig", addig amíg érnek a köztük láthatatlanul felhúzott vonalak, amíg közel engedik egymást, amíg, amíg, amíg.

Általában tudja, hogy baj van. Elég a többiekre egy fél pillantást vetnie, hogy aztán szégyenlősen forduljon el, mintha bűnös lenne, hogy ilyen könnyen átlát rajtuk, mert ilyen régóta ismeri őket. Vagy talán csak intuíció, erős túlélőösztön, hogy könnyen olvas az akaratlan jelekből. Persze soha nem ismert senki és semmi mást, ők a barátai már évek óta, gyerekkorában is csak őket ismerte, bár nem mindegyiküket, meg az ő szüleiket és a széles rokonságot és van valami, ami mintha ugyanolyan lenne mindegyikükben. Ügyesen játszanak mind, vannak álarcaik, könnyedén váltogatják őket, de a legtöbbjüket volt alkalma már igazán látni, Hellát talán többet is, mint másokat, és ezt még az sem írhatja felül, hogy újabban már egyáltalán nem osztanak meg egymással mindent. Mintha elfogytak volna a szavaik a jó dolgokra és most csak a rosszak lennének.
De azt azért meg tudja mondani, hogy valami nincs rendben. Kicsit mégis összerezzen, amikor a lány karon ragadja, valamiféle delejes rémületben követi őt a félreeső terem ajtaján túlra, amikor pedig az eddig szorongatott pergamen asztallapra kerül, sem nem nyúl, sem nem lép felé egy ideig. Nem mindig azért hagynak ott dolgokat az orra előtt, hogy azokat meg is nézze, nyilván valamiféle felhívásra, vagy engedélyre vár, de amit helyette kap, az valami egészen más.
Elsőre fel sem fogja. Pedig nincsen benne tulajdonképpen semmi rendkívüli, semmi olyasmi, ami elképzelhetetlen, mind ezerszer hallották gyerekkorukban a "börtön" szót, még a szüleikkel kapcsolatosan is, ügyvédek jöttek-mentek folyton születésnapokon, és jól emlékszik, négy évvel ezelőtt még karácsonykor is, mert néha nem mentek olyan jól a dolgok, mint máskor, és olykor igenis ott lebegett a tény mindannyiuk feje felett, hogy elég egyetlen rossz lépés és akár árvák lehetnek ők mind. De ő már eleve félig árva volt. Vannak ugyan emlékei az anyjáról. Vagy inkább voltak. A kamaszkora elején rá kellett ébrednie, hogy az emlékek, melyeket az anyjáról dédelget bizonyára nem teljesen igaziak, mert például az anyja biztos nem valami távoli, egzotikus ország hercegnője volt, akit elszólított mellőle a hazája iránt érzett olthatatlan szeretet - ha nem is pontosan erre ébredt rá, akkor arra, hogy biztosan sokkal szebbnek és jobbnak őrizték meg a nőt az emlékei, mint amilyen valójában volt. Mégsem kérdezősködött róla túl sokat soha - minek kezdjen el vágyakozni olyasvalaki után, akit aztán nem kaphat vissza úgysem?
Olyan régóta csak az apja van neki - legalábbis, igazi családtagként. Nem tudja igazán elképzelni, milyen lenne az élete nélküle, hiába érti meg, hogy mit jelent az, hogy "börtönbe került", nem igazán látja a dolog realitását, csak olyan érzés, mintha eddig egy csapóajtón állt volna és most hirtelen valaki (Hella, mondjuk), kinyitotta volna alatta, aztán csak zuhanna, zuhanna, zuhanna a végtelenségig, miközben az visszhangzik a fejében, hogy "sajnálom, sajnálom, sajnálom"...
- Mi...? - szinte némán mozdul a szája, percekig állt ott mozdulatlanul, úgy bámulva Hellára, hogy igazán nem is fogta fel, hogy ott van, az első rezzenés amire képes az pedig inkább remegés, összekoccan a foga attól, hogy megpróbál mondani valamit. Mintha lassított felvételben sétálna oda az asztalhoz és a levélért, végigfutja az egészet, pedig egyáltalán nem neki szól, vibrál a szeme előtt az apja neve, a saját neve, a börtön, de semmi nem magyaráz meg semmit - De mi történt? - egészen sírós a hangja, szeretné persze pofán vágni magát, a legnevetségesebb az egészben, hogy időtlen idők óta nem sírt Hella előtt, más előtt sem nagyon, ha valakinek, akkor mindig Mikaelnek tartogatja a könnyeit, mert annak legalább van értelme, akkor legalább biztos történik valami, ha más nem, hát biztosan mindketten nagyon dühösek lesznek a végén, de most nem tudja, hogy van-e értelme itt sírnia Hellának, amikor bizonyára egyikük sem tehet erről az egészről.
És aki talán ugyanúgy nem tudja, mi történt, mint ő. Visszateszi a levelet az asztalra, mintha számítana, hogy szépen odasimítja, nehogy összegyűrje, egy pillanatig még támaszkodik az asztal lapján, aztán észre sem veszi igazán, hogyan csúszik le a földre, valamiféle egészen meghökkent arckifejezéssel húzva fel a térdeit a mellkasához. Hiszen ez azt jelenti, hogy egészen egyedül marad.

Túl sok dolog fut át az agyán egyszerre - nyilván először az apjára gondol, arra, hogy mi lesz most vele, meddig kell odabenn lennie, kap-e egyáltalán fair tárgyalást, van-e egyáltalán bármi értelme abban bízni, hogy az bármin is változtatna, vagy olyan rossz a helyet, hogy csak bevitték és ott is marad, ki tudja meddig. Mindig nehezére esett bűnözőként tekinteni rá és nem csak rá, de a többiek szüleire is, mert mindenkinek megvolt a maga civil élete, civil szakmája, minden más zárt ajtók mögött történt és egy-egy fűtöttebb szóváltásnál, furcsa rohangálásnál többet sosem láttak a szüleik másik arcából. Csak azért, mert idővel tisztában lettek azzal, honnan a kapcsolatok, honnan a pénz, csak mert néha tudták, hogy valami nem sült el jól, sosem látták őket "akcióban", egyébként is, tudja, ha lehet, szerették másokkal intéztetni a piszkos munkát. De talán csak őt kímélte meg ettől az apja, talán csak neki volt akkora "szerencséje", hogy megúszhatta azzal, néha-napján segített kikeverni odahaza pár ártékony főzetet, és hogy sokkal többet tanult otthon mérgező nővényekről, mint az iskolában. Sosem kérdezte erről a többieket, ők maguktól pedig nem mondták, mindenesetre neki mindig gondot okozott, hogy rossz embereknek lássa őket.
Pedig úgy lenne törvényszerű, hogy börtönbe csak rossz emberek mennek.
Az apján túl meg ott van ő. Nem hogy azt nem tudja, az apjával mi lesz, fogalma sincs, vele mi fog történni. Hiszen kiskorú. Bizonyára nem engedik haza egyedül. Itt kell maradnia egész nyáron? Egyedül a hideg kastélyban? Ki lehet egyáltalán a legközelebbi hozzátartozója, ha gyámra lesz szüksége? Kit kerítenek elő, ha családtagot nem tudnak? Hazamehet vajon a dolgaiért? Lesz egyáltalán hova mennie? Csak kérdések pattognak benne, válaszok egy sem, finom lassúsággal markol bele a kétségbeesés, de aztán hirtelenül lerántja a mélybe, muszáj a tenyerébe temetnie egy pillanatra az arcát, mintha ettől legalábbis eltűnhetne a létezésből. Szeretne eltűnni. Szeretné, ha megnyílna alatta a föld és elnyelné. Még csak nem is a szégyentől - neki valójában nincs miért szégyenkeznie. De ezzel a bizonytalansággal nem biztos, hogy tudni fog tovább létezni.
- Hát persze... - motyogja aztán a tenyerébe, Hella szavai rémes precizitással marnak bele, az egész annyira jellemző, annyira tipikus, előbb odadobni a félvért a vérebeknek, mint a szent és sérthetetlen aranyvérűeket, ismeri már rég ezt a mesét, hiszen valami hasonló történt az anyjával is, egy pillanatra szikraként lobbanó haragot érez minden és mindenki iránt, de aztán a jeges félelem csak elfojtja a még kirobbanni sem képes indulatot - Bassza meg. Bassza meg, bassza meg, bassza meg... - csúszik ki a száján újra meg újra reszketeg, fogalma sincs, mihez kellene most kezdenie, mit kéne csinálnia, kihez kéne fordulnia, úgy egyáltalán, semmiről sincs fogalma, aminél kevés rosszabb dolgot tud elképzelni, még az sem ilyen rossz, hogy most Hella van itt, hogy Hellával kell megbirkóznia, sőt, igazából nincs semmi baj Hellával, mindegy, milyen a kapcsolatuk, Hella legalább érti, legalább el tudja képzelni, milyen ez most neki.
És talán megérti azt is, hirtelen milyen egyedül van, még így is, hogy vannak barátai, de mi van, ha most a barátai is hátat fordítanak majd neki? Ez bizonyul végül túl soknak, ez az egy gondolat, ahogy leengedi végre a kezeit, csupa könny a szeme, szinte könyörögve mered Hellára, koordinálatlan mozdulatokkal nyúl utána, be sem tudja fókuszálni igazán, hogy a lány kezét, vagy vállát akarja valójában megszorítani - Hella, én... - elharapja végül a mondatot, ahogy rájön, azt sem tudja, mit akar mondani, kérjen segítséget, könyörögjön valamiért (de miért?), mondja el, mennyire lehetetlen, felfoghatatlan ez az egész, hogy egészen tanácstalan, de hogy várhatná el mégis Hellától, hogy ő oldja meg ezt az egészet? Ezt nem tudja megoldani még ő sem. Ezt egyikük sem tudja megoldani - Fogalmam sincs, mit csináljak.

Hella nem érti - nem igazán, ahogy fürkészi a lány arcát és szemeit és hallgatja, hogy mit mond, miképp reagálja le (látszólag?) a történteket, hirtelen azzal találja szemben magát, hogy Hella nem érti teljesen mi történik valójában. Az, hogy "nem maradhatsz egyedül" még nem jelenti azt, hogy a dolgok jóra fordulnak, tulajdonképpen még azt sem jelenti, hogy mindenek ellenére nem lesz egyedül. Egyedül lesz. Egyedül van. Mert nyilván csak őt érinti ténylegesen ez az egész, egyedül ő lesz árva, egyedül az ő apja lesz bűnös, egyedül rá mondhatja majd ki mostantól bárki nyugodt szívvel, hogy bűnözők gyereke, semmi több. Ezzel egyedül lesz, mindegy, ki mit tesz meg érte, vagy ki szánja meg annyira, hogy befogadja, akik talán ráadásul vad idegenek lesznek.
Mert családja most már nincsen, a család, amit pedig magának alakított ki, amit maguknak alakítottak ki ők mind, ugyanúgy kiskorú mint ő, nem vállalhatnak felelősséget egymásért, mindegy, mennyire szeretné. Talán jobban kellene bíznia a barátaiban, de ahogy Hella előtt gubbaszt a földön, valahogy nem megy. Hella olyan nyugodt. Olyan szenvtelen, mintha nem is lenne benne igazi sajnálkozás és nem is igyekezne különösebben még csak a látszatát sem kelteni annak, hogy segíteni akar. Még akkor is, ha mondjuk nem tud. Fordított esetben úgy gondolja, ő félre tudna tolni bármit, amit elkövettek egymás ellen a közelmúltban és elsőként biztosítaná a lányt, hogy azonnal ír haza, meggyőzi az apját, hogy segítsenek, hogy Hella tényleg ne legyen egyedül. De persze fordítva ez az egész talán meg sem történne. Ilyesmi mindig csak velük történhet.
Majdnem kijózanító ez a hirtelen felfedezés. Ahogy Hella azt mondja, a "többiek majd segítenek", mintha esélytelen lenne, hogy ő maga akár a kisujját is megmozdítsa. Pedig tudja, racionálisan tudja, hogy a lány igazából nem ezt mondta, ő most mégis ezt hallja - Aha. A többiek majd segítenek - ismétli meg utána színtelenül, egy pillanatig a síráson túl hidegre keményedik a szeme, úgy húzódik el Hellától, mintha valójában nem is ő szorongatná a lány karját, hanem fordítva, és az asztallapon megtámaszkodva feltolja magát állásba. Nem mintha ez bármin is változtatna. Semmivel nem lesz jobb ez az egész akkor sem, ha emelt fővel viseli a csapást, mintha összeomlik. Egy fikarcnyit sem számít ez az egész, ez a jelenet ebben a nyomorult, kopottas tanteremben.
Ki akar innen rohanni. Innen, az iskolából, az erdőből, mindenhonnan.
Reszketeg mozdulattal törli meg az arcát, most szándékosan nem néz Hellára. Hirtelen nem is tudja, mit mondhatnának még ők ketten egymásnak és azon gondolkodik, vajon nem ilyen kis pillanatok sokasága (olyan kis pillanatok sokasága, melyekben be kellett ismernie, hogy ők ketten azért kicsit sem hasonlítanak egymásra és valahogy sosem érthetik meg egymást teljesen) okozta-e, hogy egyszer csak úgy zárult be Hella előtt, mintha nyithatatlan ládika lenne - Kösz, hogy szóltál.

Hella meg ő... ez már régóta bonyolult. Ha valaki azt mondaná neki, holnaptól nem lesznek részesei egymás életének és nem is lesz erre reménye a továbbiakban, egészen biztosan összetörne. Nem tudja elképzelni, milyen lenne úgy élni, hogy nincsenek ennyit egy társaságban, nem figyelik egymást rejtett pillantásokkal és nem feltétlenül rosszindulatból. És mégis, most sem tud mit kezdeni a "barátnője" jelenlétével, egyszerre terhes az egész és megnyugtató, aminek tudja, hogy semmi értelme, mégsem tudja lerázni magáról a helyzet kettősségét, melyet talán generálnak ők maguk is. Tulajdonképpen csak fárasztó az egész, és talán az a baj, hogy most képtelen még több fárasztó dologgal szembenézni.
Észre sem veszi, hogy rágcsálni kezdi a bőrt a hüvelykujján. A gyerekkori körömrágásról egyszer csak átszokott erre és bár többnyire leszokott már erről is, néha a stressz legkisebb villanására is képes visszacsúszni a régi, rossz mintáiba. Régen a régi, rossz mintákat az kísérte, hogy Hella átjött hozzá, összekucorodtak valahol a kertben egy bokor mögött, ahol nem kereste őket senki és mindent kibeszéltek, gátlástalanul és egyenesen, utána pedig minden sokkal jobb volt, pedig beszéddel nem lehet valódi problémákat megoldani. Most olyan lehetetlennek tűnik az egész.
Nem kéne kivetítenie a Hellával kapcsolatos bizonytalanságait a többiekre, egy kicsit mégis megteszi. Már előre aggódik, ki mit fog szólni, ki mit fog mondani, a szemébe, meg aztán a háta mögött, hogy vajon a két dolog megegyezik-e majd, vagy sem, és már előre látja, hány álmatlan éjszakát fog neki okozni ez, amellett, hogy mostantól valószínűleg képtelen lesz bármi másra gondolni, mint az apja, meg a helyzet, amibe kerültek ők ketten. A nyári szünet kitörésééig legalábbis biztosan, és amit eddig úgy várt, hirtelen valami nagyon utálatos dolognak tetszik. Némán biccent egyet, mintha ez magától értetődő dolog lenne, a barátok segítsége, pedig most semmit sem tart magától értetődőnek.
- Nem, majd én - szipogja nem teljesen tudatosan, azt legalábbis biztosan nem veszi észre, hogy a válasza valójában Hella semelyik felvetésére nem ad beleegyezést, vagy bármi mást, gondolatban már tényleg ezerfelé gurult, Hella pedig csak... nos, Hella csak olyan, mint egy tünet, mint a rossz hír hozója, mint valamiféle kötelező rossz, ami nélkül mégsem lenne a helyén a világa - Meg kell keresnem Mikát - teszi aztán hozzá hirtelen rezzenéssel, kell, mintha tényleg fontos dolgok múlnának azon, hogy előkerítse a fiút, pedig nem így van, talán semmivel sem fog tudni neki több vigaszt nyújtani, mint Hella, és talán jobb lenne, ha tényleg inkább egyedül maradna egy kicsit és egyedül próbálna meg lenyugodni, végiggondolni mindent, írni talán pár levelet... de egyetlen porcikája sem akar valóban egyedül lenni. Retteg egyedül lenni.
Ácsorog mégis, csak hogy akkor iramodjon ki a teremből, amikor Hella már azt hihetné, nem is fogja azt tenni, amit mondott, amikor azonban kiér, a folyosó szokásos forgatagában, csendes duruzsolásában mégis úgy torpan meg, mint aki azt sem tudja hol van, vagy merre kellene mennie, Hella a végén még beleütközik, ha szintén kifele indulna.

Odakinn minden pontosan ugyanolyan, mint akkor, amikor kijött a vizsgáról. A világ nem változott meg hirtelen, nem lett borongósabb az idő, nem kezdett el ömleni az eső, mintha özönvíz készülne. Senki nem jajong fájdamában, senki arca nem gondterhelt, minden tökéletesen átlagos és normális, pontosan ugyanúgy, mint tíz perccel ezelőtt. Csak ő változott, ő meg az élete, semmi más nem változott vele együtt, talán még Hella sem, és talán a többiek sem fognak, ettől tűnik hirtelen olyan rémesen magányos helynek a világ, hogy nem találja meg benne a helyét.
Ha Hella rá is lép, ahogy elhagyja a termet, azt sem veszi észre igazán. Mindig erősnek nevelték, naphosszat hallgatta ezt, pont úgy, mint a többiek, hogy az ő társadalmi rétegükben, hiába nem voltak aranyvérűek, ez már csak a státusszal, a kapcsolatokkal jár, szóval hogy ők nem viselkedhetnek mindig úgy, ahogy szeretnének, általában jobb, ha nem kürtölik világgá a személyes, és főleg a családi dolgaikat, és jobb az is, ha nem olvasható ki elsőre a szemükből, az arcukról, hogy mit gondolnak, vagy hogy érzik magukat. Ebben soha nem volt igazán jó diák, nem úgy, mint a bájitalok esetében, melyeknek nagy részét szintén az apjától tanulta. Alkalmasint olyanná tud változni, mint a rizspapír, reménytelenül átlátszó és könnyen szakad.
Azért felszedett pár trükköt, eltanult pár dolgot, olyan üresen tud nézni a világba, mint aki fel sem fogja dolgok komolyságát, nem hogy aggódjon miattuk, de aztán mindig történik valami, ami miatt leolvad róla ez a máz, legyen az jó, vagy rossz dolog. Most inkább rossz. Merlinre, még sírni is képes volt...! Pedig nem spanyolviasz ez, ha venne egy mély levegőt és higgadtan végiggondolná, milyen nap és hány óra van, rögtön tudná, merre keresse Mikaelt, mégsem jut eszébe semmi értelmes, csak kergetőznek a fejében Hella meg az ő levelének szavai az apjáról.
Meg kell köszörülnie a torkát, meredten kell előre bámulni, úgy érzi, tényleg tudna most sírni és sírna nagyon sokáig. Tulajdonképpen csak szeretné újra megfogni Hella kezét, szeretné, ha Hella tudna úgy viselkedni vele, mint régen, és akkor talán (biztosan!), megölelné és üres ígéretekkel vigasztalná, ami jelentéktelenségében is a világot jelentené neki, de egészen elképzelhetetlennek tűnik, hogy megkérje Hellát, ölelje már meg... - Oké - mondja végül csak és reménytelen, hogy ő induljon el előbb, mintha legalábbis gyökeret eresztett volna, egészen biztosan Hellának kell vezetnie.

Össze kellene rezzennie erre az érintésre - csak hallgatva konstatálja magában, ahogy megérzi Hella tenyerét a sajátjának simulni és ahogy megérzi azt is, a másik lány hogyan borzong meg, mintha legalábbis kellemetlen lenne neki, vagy mindkettejüknek ez az érintés, pedig hányszor volt már velük ilyen. Ezerszer vagy inkább többezerszer, persze azt nem tudná megmondani, mikor lehetett az utolsó alkalom, de valószínűleg még csak nem is olyan régen, inkább nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Mindig megfogják egymás kezét, karját, vállát, ha együtt lógnak, ha együtt mulatnak, egy részeg kapaszkodó, vagy valami buta játék, nincs köztük az érintéseknek már semmi igazi különlegessége, csak úgy van, ahogy az családban és barátok közt szokás.
Ennek most mégis indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít, próbálja kitalálni, vajon Hella ennyire szánja-e, vagy komolyan ilyen kedves akar lenni vele, netalántán elege van már abból, hogy ilyen szerencsétlenül viselkedik, mintha nem is az lenne, aki, ne tanulta volna meg, hogyan kell ilyen helyzetekben viselkednie, vagy talán azt hiszi, szándékosan bosszantja ezzel. Nincs azonban semmi szándékos a viselkedésében, ő egyébként sem olyan, mint a többiek, nagyon ritkán gondolja ki előre a cselekedeteit, a döntéseit, sokszor képtelen átlátni tetteinek egyenes következményét, ő csak úgy megy az árral, hogy kicsit próbál mindenkinek a kedvére tenni, csak Hellával, egyedül Hellával más már a helyzet, ott veszettül próbál úszni az árral szemben, más arcot mutatni, mint ami a valóság, vagy még inkább nem mutatni semmit. Hátha egyszer nekik is ölre kell menniük, mint ahogy néha ölre megy Mika és Ragnar...
- Órán volt, gondolom...? - inkább kérdezi, mint rendesen válaszolna, ha valaki kérdezné, azt sem tudná megmondani milyen nap van, vagy melyik vizsgájáról jött ki éppen, aztán ahogy a vizsga szó felüti a fejét a gondolatai közt, úgy jön rá, hogy talán Mika sem órán volt - Vagy vizsgázott? Vagy... nem tudom, talán kinn vannak valahol a birtokon - egészen kevés meggyőződés nincs benne, semmiben, amit mond, majdnem keserű mosolyra rándul az ajka, ahogy Hella azt mondja neki, megijeszti. Mégis mi az, ami meg tudja ijeszteni Hella  Jorgensent? Mi lehetne benne, ami Hella számára ijesztő? Kínosan egyértelműnek tűnik, hogy bizonyára semmi, pont ilyen elveszetten teszi egyik lábát a másik után a lány kezébe kapaszkodva, még akkor sem menne másfelé, ha tudná, Hella egyenesen a halálába, vagy csapdába vezeti, és még ő az ijesztő?
- Nem tudom, mit kellene mondanom - mondja révetegen, Hella cipőjének sarkát bámulja, ahogy végigmennek a folyosón. Tulajdonképpen nincs is mit mondania, nem lehet ehhez semmit hozzáfűzni, talán beszélni is kár róla, hiszen már megtörtént, már mindegy, a kockát elvetették.

Átsuhannak mindenen és mindenkin. Ismerős minden kanyar, valahogy mégis elveszik a saját fejében az iskola unalomig ismert térképe helyett, nem figyel oda semmire és senkire, mindegy, milyen ismerős emberek mellett sietnek el, ki köszön rájuk, vagy ki néz rájuk ferde szemmel. Egyébként sem foglalkozik túl sok diákkal a saját kis baráti körén túl, pedig nincsenek igazi ellenségei (vagy csak nem vesz róluk tudomást?), sokan talán még kedvelik is, még ha ismerni nem is nagyon ismerik, most azonban nincs szeme és füle senkire. Hella siető cipőit nézi, vagyis azoknak a sarkait, hol rettentően, félelmetesen üresnek érzi magát, hol ezernyi dolgot gondol és érez egyszerre, a két állapot hullámzó váltakozása pedig egészen megszédíti, szinte hányingere lesz tőle.
Talán inkább a javasasszonyhoz kellene mennie. Ott viszont magyarázkodni kellene, erre egyáltalán nem áll készen. Mikának sem tudja igazából, mit fog mondani, de lehet, hogy nem is fog mondani neki semmit, csak megöleli, szorosan hozzásimul, és el sem engedi aztán egészen holnap reggelig. Az megnyugtatóbb lehetne - nem beszélni egyáltalán.
Ezért hallgat ilyen nagyon, nem is igazán Hella miatt, leginkább tényleg csak nincs mit mondania, nem lehet valahogy szavakkal igazán leírni semmit, amit érez, mintha most látott volna egy tömegbalesetet - egyértelmű, hogy borzasztó tragédia történt, mindegy, hogy egy, vagy százegy szóban írja le az eseményeket.
- Persze. Gondolom. Bár úgyis tudni fog mindenki mindent... - feleli reflexesen, nem is tudja persze igazából, kivel beszélhetne, kihez kellene fordulnia, amikor egyértelműnek tűnik, hogy a megszokott helyekre nem mehet. A szüleik bizonyára mind tudják, mi történt és meghozták a maguk döntését, de vajon lennének vele őszinték? Nehezére esik elképzelni - Valakinek majd csak muszáj lesz írnia nekem is... - teszi hozzá mindenféle meggyőződés nélkül, de bizonyára fognak róla döntést hozni, egy olyan helyen, ahol nem ismeri őt senki és ő sem ismer senkit, bizonyára értesíteniük kell őt nem csak a történtekről, de arról, hova helyezik el a szünidő alatt, ettől lesz csak igazán hányingere, majdnem meg is áll, mert nehezen veszi a levegőt, de összeszorítja a fogát és kitartóan lépked Hella után. Mi mást tehetne?
Kiérnek, a levegő még a nyár ígéretének illatától terhesen is csípős, az erdő ismerősen sötét vonala most szinte csalogatónak tűnik azzal szemben, mi vár rá eztán emberek közt - Nézzünk körül a szokásos helyen - a kis tisztásnál, szinte az erdő szélén, a gondolat hirtelen jön, erősen belekapaszkodik.

Érti, Hella mire gondol, mégsem tűnik fontosnak, legkevésbé sem. Ismeri az ilyesmit, ismerik mind, úgyis lesznek pletykák, ez egyszerűen megakadályozhatatlan, de aki számít, az majd úgyis tudni fogja, mi a valóság. De ebben a percben mindez nem számít. Felőle beszélhetne bárki bármit, semmiképp sem lehet olyan rossz, mint az igazság, és semmitől nem fogja ennél is rosszabbul érezni magát. Legalábbis most így gondolja - de lehet, hogy csak előre iszik a medve bőrére és lehet még ennél is rosszabb minden.
Egyetértőleg hümment egyet, nincs különösebben kedve ilyen és ehhez hasonló dolgokról filozofálgatni most, nem is igazán működik a feje rendesen, mintha csak erős ütés, sőt, ütések érték volna az elmúlt percekben, kába és zavaros minden gondolata, esélyük sincs igazán arra, hogy valami normális, logikus beszélgetést folytassanak a történtekről. Ezért csak ráhagyja Hellára, amit mond, legyen igaza ebben, hiszen voltaképpen tényleg nem számít. A szavak fájnak, de azért nem annyira, mint egyedül lenni. Ha vannak szavak, legalább még nincs teljesen egyedül.
Odakinn már felzárkózik Hella mellé, mintha most kezdene csak neki is sietős lenni, kicsit kapkodva veszi a levegőt ugyanúgy, mint a lány, mégsem igazán tűnik fel neki, hogy talán lassítaniuk kellene, csak akkor, amikor Hella megteszi és szinte elmarad mellőle. Akkor ösztönösen lassabban folytatja az utat ő is, de épp csak addig, amíg meg nem pillantja a tisztáson ismerősen kirajzolódó sziluetteket. Rögtön elhúzza a kezét Helláéből, bele sem gondol igazán, hogy a viselkedése esetleg bántó lehet, vagy önzőnek hathat, amint meglátja Mika hátát, Hellát tulajdonképpen szavak nélkül bocsájtja el - végtére is, úgysem akart igazán ezzel foglalkozni.
Elengedi és egyenest szaladni kezd, mintha legalábbis az élete múlna azon, hogy minél előbb szótlanul Mika dereka köré fonhassa a karjait és úgy sírhasson, hogy maximum a fiú pulóvere legyen a közönsége - hátra sem pillant, hogy Hella attól még csatlakozik-e hozzájuk, vagy sem.