Azt hiszem, arra ébredek fel, hogy a redőnyön átszűrődő napsugarak egyenesen az arcomba sütnek; egy elkínzott nyöszörgés kíséretében fúrom vissza az arcom a párnába, abban a reményben, hogy majd sikerül visszaaludnom, de nem történik semmi, csupán a fejem zúg annyira, hogy ha nem tudnám ennél jobban, azt hinném, egy építkezés közelében lakunk, vagy a szomszéd döntött úgy, hogy ideje leszedni az összes csempét a fürdőszobájában. Pedig csupán az előző esti buli mellékhatásait szenvedem meg épp; most már tudom, hogy hallgatnom kellett volna Maxira, amikor azt mondta, tegyem csak le azt a poharat, de akkor épp minden mindegy volt, az egymásnak koccanó műanyagpoharak vidám színekben pompáztak, kékek, zöldek és pirosak, bennük fekete és zöld abszint, rengeteg whisky, és a karjai a derekamon, tudtam, nem engedne zuhanni, egyszer sem engedett. Talán a vak bizalom kérdése volt, vagy valami másé, valamit mondani is akartam neki talán, de csak a bugyuta kis vigyoromra emlékszem, meg az ajkaira az enyémeken, és az este további része ködös; de legalább sikerül felemelnem a fejem a párnáról, hogy körülnézzek, lassan befogadva az ágy végébe száműzött takaró látványát, meg az üres whiskys üvegekét a padlót, a polcokon, a szétszórt ruhákat a bútorokon. Ő még békésen aludt mellettem; nem lett volna szívem felébreszteni, így megálltam azt a késztetést is, hogy elsimítsam az arcából a zilált hajtincseket, egy hosszabb pillanatig csak bámultam a saját kezeimet helyette, nagyokat pislogva, hogy sikerüljön a tekintetem egy pontra fókuszálni, hogy legalább addig ne essek pofára a rendkívül férfiatlan, de annál puhább perzsa szőnyegen, amíg össze nem szedek néhány ruhadarabot, hogy legalább ne takaróninjaként induljak el reggelit csinálni... Mert ha már ébren vagyok, akár hasznossá is tehetem magam, nem igaz?
Hosszú percek telnek el; az ablakpárkányba kapaszkodva igyekszem magamra rángatni a melegítőnadrágom, és közben eldöntöm, hogy soha többet nem beszélem rá saját magam egy újabb házibuli meglátogatására... Vagy legalábbis a következő alkalomig, mert hát önkontroll annyi se volt bennem, mint egy kerítésre aggatott, döglött macskában - és azt hiszem, egy ilyen hasonlat után határozottan jól jönne egy kávé. Vagy kettő. Esetleg öt, hogy lehetőleg az ujjaimat se vagdossam bele a reggelibe. Vagy ebédbe? Abból ítélve, milyen magasról sütött az arcomba a nap korábban, már bátran állíthattam azt is, hogy akár már az ebédidőn is túl lehettünk már, ami igazából csak azért nem kínos, mert ha az emlékezetem nem csal, akkor hétvége van és nem volt semmi kötelezettségünk se, és... Igazából be kéne szereznünk egy naptárat erre az évre. Május elején már le kéne, hogy legyenek árazva, ugye?
A megszokott, három kiskanál kávé helyett ötöt szórok a saját bögrémbe, az övébe négyet, és várok; valahol talán láttam valami olyat, hogy a pulton igazából csak a macskák meg a melegek szoktak így üldögélni, és ez a gondolat megnevettet, mert hát akaratlanul is arra késztet, hogy elképzeljem, vajon mennyire nézhetnék ki idiótán macskafülekkel meg farkincával, meg kis csilingelős nyakörvvel a nyakamban... és esküszöm, hogy ez nem valami újabb, fura fétisem, csak másnapos hipotetizálás, a macskalányok meg minden bizonnyal majd dekásokkal később válnak népszerűvé, de erről igazából még nincs jogom tudni. Holdkóros mozdulatokkal kevergetem a kávékat, először meggyőződve arról, hogy két kézzel is menni fog egyszerre, de aztán felhagyok a próbálkozással; először az egyiket, majd a másikat, és vérok, újabb hosszú perceket, gondolatban még a kínai himnuszt is eléneklem fejben, de mivel semmi sem történik, csak fogom a két bögrét és imádkozok egyet a mindenféle istenekhez, hogy ne ejtsem le őket, amíg visszaérek az ágyig. Ha beleenné magát a szőnyegbe, sose lehetne onnan kimosni...
...de nem borítom ki egyik kávét sem, mindkettő biztonságban megérkezik az éjjeliszekrényre, a korábbi whiskys üveg helyére, én meg visszaülök az ágy szélére, egy pillanatra meg is bánva, hogy felkeltem onnan. Egyáltalán miféle ostoba ötlet vezetett rá arra, hogy felkeljek? ...mármint azon kívül, hogy az arcomba sütött a nap?
- Psszt, Maxi... Kelj fel, kurva későn van már... - A párnára támaszkodok a feje mellett, bizonytalanul hajolva közelebb hozzá; gondolok arra is, hogy az ágyba reggeli talán valamivel menőbb lett volna, mint azokban a klisés, amerikai romantikus komédiákban, amiket tiniknek és háziasszonyoknak készítenek a filmstúdiók, de most már mindegy, majd legközelebb, mert hát... Lesz még erre elég időm, ugye? - Csináltam kávét.