Még soha életemben nem vártam annyira, hogy elteljen az egész délután, és végre 11-et üssön az óra, mint ma. Tőlem szokatlan módon izgatottság járta át a testemet annak ellenére, hogy minden percben elismételtem magamban, hogy nem kellene ennyire belelovalnom magam a helyzetbe. Képtelen voltam megfékezni az érzéseimet. Lily ajánlotta fel, hogy találkozzunk és beszélgessünk. Nem jártam a nyakára, nem terrorizáltam ezért. Ő maga ajánlotta fel. Önként.
Igyekeztem hosszan elnyújtani a házifeladatom elkészítését, de még így is jóval gyorsabban elkészültem, mint a többiek. Magukra hagytam a receptekkel, vagy éppen varázsigékkel bajlódó Mardekárosokat és az alagsor felé vettem az irányt. Kísértetként közlekedtem az ódon falak között, de a mai volt az első nap, hogy ez nem zaklatott, mert zavartalanul elkalandozhattam a gondolataimban. Ezt pedig senki sem vette észre. A klubhelységben közel ültem a kandallóhoz egy vaskos könyv társaságában, amire szabadidőmben, amiből igencsak sok volt, sok figyelmet fordítottam. Az emberek jöttek és mentek, ahogyan a lapok követték egymást, de egyikőjük se szentelt nekem egy csipet figyelmet sem. A 11 órakkor kezdődő asztronómia óra éjfélig tart, ami kivételes, hiszen ilyenkor a diákok elvileg már nem mászkálhatnának a folyosón, de azok, akik kiválasztották ezt a tantárgyat szerdánként mentesülhetnek a szabály alól.

Pontban fél 12-kor pillantottam fel az órára, és csuktam össze a könyvemet. Úgy éreztem éppen itt az ideje elindulnom, hiszen az asztronómia óra a Roxfort legmagasabb tornyában van. Idő, mire odajut az ember. Visszahelyeztem az általam kiválasztott könyvet a polcra, és halk léptekkel haladtam végig a sötét folyosókon. Sokakkal ellentétben én kedveltem a Mardekár klubházának homályát. Mindigis megnyugtatónak találtam, hogy az ember el tud rejtőzni a sötétben a kiváncsi szemek elől. Bár tény, hogy ezt sokan másra használták, például egymás riogatására, de ez engem kifejezetten hidegen hagyott.
A magától mozgolódó lépcsőházban sikerült elkerülnöm Argus Frics jeges tekintetét, aki szüntelen kémlelte az ürességtől kongó folyosókat. Kicsivel éjfél előtt érkeztem meg az asztronómia teremhez, ahol behúzódtam egy sötét folyosóra, hogy a teremből távozó tanár se vegyen majd észre. Türelmesen vártam a vörös hajzuhatagra, hogy mikor pillantom meg.

Máskor talán visszatratott volna a fejem felett hajszálon lebegő büntetőmunka tudata. Elég, ha csak megpillant Frics és máris valamelyik tanár mellett találom magamat, akivel dolgozatokat javíthatok, esetleg a szülőknek küldhetek kiértékelést a diákokról. Semmi kedvem az egészhez, ráadásul a szüleimnél nem jelent túl sok jót, ha megtudják, hogy megszegtem az iskola szabályzatát egy lányért. Mégis átlépem a klubhelység határát, hiszen még ha fizetnének érte sem mondanék le a Lilyvel való találkozásról. Már túl régóta vártam erre a napra, és őszintén kételkedtem benne, hogy egyszer tényleg eljön majd. Mindentől függetlenül a remény kiölhetetlenül kóválygott a lelkemben magányos fénycsóvaként, ami ugyan pislákolt néhányszor, de sosem hunyt ki.
Lépteim gyorsan a folyosókon, igyekszem észrevétlen maradni miközben elkerülöm a házak bejáratainál járőröző prefektusokat, és a lépcsőházban járkáló Frucs mellett is elosontam. Már-már szinte büszke voltam magamra, hogy milyen könnyen jutottam át a diákokat felügyelő tekintetek között, de nem akartam teljes mértékben elbízi magamat, amíg nem értem oda a terem bejáratához.
Időben nyílt ki az ajtó, Awkward pontos, és egyébként sem lenne illendő elhúznia az éjfélig tartó óráját. Türelmesen várok egészen addig, amíg Lily ki nem szúr a félhomályban. Talán egy pillanatra meglepettséget vélek felfedezni a szemeiben, hiszen nem lehetett benne biztos, hogy eljövök vagy nem kapnak el, de kitartóan ott álltam, amikor odalépett hozzám.

-Szia!-halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de igyekszem továbbra sem elbízni magamat kettőnkkel kapcsolatban, hiszen lehet, hogy csak beszélgetni akar velem egyet aztán minden megy tovább, ahogy előtte. Szó nélkül követem őt a keleti szárny irányába, reméltem, hogy ő tudja majd merre szeretne sétálni, hiszen ebben az éjszakai túrázás dologban én nem kifejezetten voltam jártas.
Vártam, hogy megszólaljon annak ellenére, hogy égették a lelkemet a szavak. Továbbra is úgy éreztem, hogy bocsánatot kellene kérnem a viselkedésemért, de nem akartam ezzel zaklatni folyamatosan. Valamint, úgy gondolom, hogy ezt a részét már megbeszéltük a bájitaltanórán.
Megmosolyogtat, hogy egy ilyen hétköznapi témával kezd, mintha minden nap ezt csinálnánk, csak beszélgetnénk a legátlagosabb dolgokról, gondolatokról, amik megfordulnak a fejünkben.
-Ezért nem járok erre az órára.-vonom meg a vállamat alig láthatóan, de halvány mosoly ott marad az ajkaim szegletében, hiszen boldogg tesz a tudat, hogy ez most tényleg megtörténik. Tényeg itt van, és egy kicsit megint normálisnak érzek mindent.