Lépj egyet most

Mina Bonham

És csillagok nőttek a felhőkre

becenév

Mina

kor

huszonkettő

származás

mugliszületésű

lojalitás

***

csoport

mágiahasználó

rank

minisztériumi

play by

weronika spyrka

karaktertípus

kicsit saját, kicsit keresett

Tudom, Anya, tudom, hogy nehéz volt. Walterrel, amikor egyedül maradtál Carával a pocakodban és egy kétéves rakoncátlan és kíváncsi kislánnyal a kezed alatt. Tudom, hogy Walter inni kezdett, amikor terhes lettél velem, mert nem akart engem, nem akart Téged, csak azt, hogy valaki minden nap ételt tegyen elé, széttárja a lábát, amikor az aberrációi úgy kívánták, és értem azt, amiért apát akartál a gyermekednek, és utolsó utáni pillanatig élt benned a remény, hogy megváltozik, újra olyan lesz, akibe beleszerettél, de akihez hozzámentél, Anya, az az ember sosem létezett. Walter sosem volt más, csak kevésbé ilyen, kellettél neki, dolgokra, amikor még volt időd napi háromszor főzni, takarítani utána, dolgozni, hogy a fizetésed jó részét magára költhesse, és nem volt pocakod, amitől a farka nem kapja meg a mindennapi kenyerét, és nem volt egy kicsi gyermeked, aki minden éjjel sírt, mert Walter részegen jött haza, és volt, hogy megütött téged, és nem kellett félned, hogy a bosszúja, ha elhagyod, rajtunk csattan. De megtetted, Anya. Elhagytad Waltert. Akkor, amikor Cara már 8 hónapos magzat volt benned, és megfogtad a kezemet, a bőröndöt, ami nagyrészt a takarómmal és néhány ruhámmal meg is telt, és elvittél engem messze tőle, egy új szigetre, Angliába, megváltoztattad a nevünket, őt pedig ott hagytad Dublinban, remélve, hogy sosem talál ránk.

Én szerettem, ahol éltünk. Kicsi volt, mindössze egy lépcső alatti gardróbnyi konyhánk volt, egy nem sokkal nagyobb szoba hármunknak, és egy zuhanyfülkényi fürdő, ahonnan a penészt a legerősebb házi készítésű tisztítószerrel sem tudtuk kiirtani, de emlékszem, amikor megengedted, hogy elnevezzem a két foltot a sarokban, James Dean emlékére James-nek és Dean-nek, mert ő volt a kedvenc színészed, és Dublinban még el-elmentél moziba. Szerettem Patsy-t, a kóbormacskát, aki mindig felkapaszkodott az ablakunkba az ötödik emeletre csak azért, hogy beleszagolhasson az áfonyás pitédbe, és szerettem Carával képzelt bújócskát játszani egy belső ajtókban szűkölködő bérlakásban, ahol a kedvenc búvóhelyünk a te szoknyád volt.

Cara nem a te hibád, Anya, érted? Nem te tehetsz róla! Dolgoznod kellett, két állásban, három műszakban, hogy megetess minket, megfürdess, felöltöztess, és én szerettem vigyázni a húgomra, még ha sokszor nehéz is volt tíz évvel érettebben hozzáállni, mint amennyi voltam. Cara sosem értette. Nem értette, miért nincs apánk, nem értette, miért nem lehet olyan ruhája, mint a kislányoknak a játszótéren, miért kell mindig az én kinőtt és egyébként is elhasznált ruháimat hordania, nem értette, hogy te miért nem vagy soha otthon, velünk, amikor az anyánk vagy és az apánk is egyben, és sosem fogadta el, hogy én nem helyette vagyok, hanem mellette. Nem a te hibád, talán az enyém, sőt valószínű, mert amíg anyja és apja próbáltam lenni, elfelejtettem a testvérének és barátjának lenni. Úgy hiszi, sőt meggyőződése, hogy egyedül van a világ ellen, és bár a Roxfort óta nagyon eltávolodtunk egymástól, én igyekszem, igyekszem, Anya, vigyázni rá, de...

Jövő héten meglátogatlak. Megpróbálom előtte megkeresni Carát, és beszélni vele, hogy jöjjön el velem hozzád az intézetbe. Tudom, hogy nem akarod, de szeretném, ha beszélhetnél vele is. Egy éve nem találkoztatok. Sajnos két hete megint elszökött az elvonóról, azóta keresem, de ne aggódj, biztosan nincs baja, meg fogom találni, és beszélek vele. Nincs baja, ugye? Légy kedves az ápolókkal, ne dirigálj sokat, ők nem a gyerekeid!

Emlékszel, amikor sírtam a 9 és 3/4 vágányon? Amikor nem akartam felszállni a vonatra, Cara pedig - akkor még - nem akarta elengedni a kezem? Azóta is féltve őrzöm azt a kis baglyot, amit te varrtál neki, amikor egy éves volt, és odanyújtotta nekem, amikor felemelted a vonat ablakához. Talán már nem is emlékszik rá. Pedig két évre rá ő is roxfortos lett, bár igaz, nem egy házban voltunk, nem járt gyakran a hálótermemben. Egyébként sem találkoztunk gyakran. Mindig el volt tűnve, én meg...mindig aggódtam érte. Féltettem, ahogy a szeretteimet szoktam, próbáltam rá vigyázni, nagyon próbáltam, Anya, de... Cara más. Nem olyan, mint én. Bár te már babakorunk óta tudtad, hogy boszorkányok vagyunk, érezted, az édesapád is varázsló volt, bár te ezt nem örökölted, Walter meg minden volt, csak nem varázslatos. Én éltanuló voltam, eminens diák lévén meg is kaptam a magamét, mert az átlagtól túl messze voltam ahhoz, hogy ne legyek a kiközösítés megfelelő célpontja, de Cara... Cara rosszabbul járt. Ő a másik végén volt. Amennyire áldásnak tűnt elsőre a pálca nélküli varázslás, annyira vált átokká, hiszen jóval gyengébb a varázsereje, mint az enyém, vagy mint a legtöbb varázslóé, és emlékszem, mennyire nehezen járta az évfolyamokat, és végül fejezte be az iskolát. Ebben bizonyára közrejátszott, hogy amíg én a tanulmányi előmenetelemmel foglalkoztam, ő drogozni kezdett, és én túl későn vettem észre, hogy baj van. Aztán rosszul lettél. Biztosan emlékszel. Dolgoztam éppen Angelónál, onnan mentem haza, és ájulva találtalak a padlón a konyhában. Nagyon féltem, és azóta is rettegek, hogy mikor jön a levél vagy a telefon, hogy az Alzheimer megtette a dolgát. De igyekszem, Anya. Mindig kitartóan aggódom érted és Caráért, próbálok küzdeni, ahogy eddig is tettem, hogy jobb legyen az életünk, tanulok, szorgalmasan, tűrök, értetek, igyekszem kijavítani a hibáimat, amiket az elmúlt néhány évben elkövettem. Nem hibáztatom Carát a szemrehányásokért. Igaza van, Anya! Én...

Már egész jól ment. Három éve ezt csináltam. Neked persze nem mondtam el, Anya, hogy pontosan mit csinálok, mert...csalódtál volna bennem. Vagy csak azt érezted, volna, hogy miattad kényszerültem olyan helyzetbe, hogy Angelónál dolgozzak, mert amikor eltörted a lábad, emlékszel, abban a hónapban volt a RAVASZ, nem tudtál menni dolgozni júliusig, és kirúgtak a varrodából. Való igaz, kénytelen voltam továbbtanulás helyett elkezdeni dolgozni, mert Cara még roxfortos volt, és napról napra éltünk. De nem a te hibád, Anya! Walter undorító életmódja vezetett ide minket, és én döntöttem úgy, hogy segítek egy sötét varázslónak inferusokat gyártani, hogy ne haljunk éhen, és Cara is befejezhesse az iskolát. Egyébként is, ki gondolta volna valaha is, hogy 1977-ben egy olasz és egy ír egy fedél alatt visz illegális üzletet. Már egész jól ment, hogy hányinger nélkül végezzem a dolgom, és az önutálatot, a csalódottságot és a dühöt arra használjam, hogy titeket rendben tudhassalak.

Tudtam, hogy egyszer elkapják majd, hogy az Azkabanba kerül emiatt, de reméltem, hogy én már nem leszek ott. Tévedtem, Anya. Te is és Cara is úgy tudjátok, hogy titkári állást ajánlottak a Minisztériumban, de ez nem így történt. Aznap aurorok razziáztak a boltban, ami eddig a pontig elfedte Angelo tevékenységét. Mindketten a pincében voltunk, egy holttest fölött, amikor ránk robbantották az ajtót. Nagyon megijedtem, Anya, nagyon féltem. Nem tudtunk menekülni, nem tudtunk elfutni, hoppanálni, és Angelo ezzel teljesen tisztában volt, amikor a nyakamhoz nyomta a pálcáját. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy megúsztam az incidenst egy - szerintem - csúnya heggel a nyakamon, amit azóta is takargatok magasított nyakú felsőkkel, sálakkal, kendőkkel, még akkor is, amikor bűbájjal tűntetem el minden reggel a tükör előtt állva, mielőtt munkába megyek.

Bűnös voltam, persze, hogy bűnös voltam, holtakból segítettem élőholt katonákat gyártani, pedig nem erre neveltél, tudom, hogy nem erre, de nem volt más választásom. Dolgoznom kelett, akkor ott pedig megalkudni. Valójában azóta sem hiszem el, hogy egy vallomásért munkát kaptam a Minisztériumban, még ha nem is a legkellemesebbet az épületben, de nem panaszkodhatok, és nem is szeretnék. Megalázkodtam, térdre rogyva, zokogva könyörögtem, hogy használjanak, csináljanak velem, amit akarnak, csak ne küldjenek az Azkabanba, mert az a családom végét jelentené. Mondd csak, Anya, ha már nem lennék, ki járna el hozzád minden héten, és ki vigyázna Carára legalább akkor, amikor tudom, hogy hol van? Nem hagyhatlak itt titeket. Ha a Halál termében kell nap mint nap elviselnem azt a férfit, akkor megteszem, értetek, akkor is, ha már-már gyűlölöm, legalábbis most ezt érzem, mert... Nem számít. Megteszem.

Emlékszel még rám, Anya?

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Mina Bonham,

kedvesem, milyen sokszor nem létezik az a személy, akibe beleszeretünk. Szeretném azt kívánni, hogy Ön csak a valóságot lássa, amikor ez megtörténik, meg fog, de a muglik olyan szépen hárítanak klisés mondásaikkal az életről és kívánságműsorról.
Kedvesem, maga már értette olyan kicsiként, amit a gyermekek még alig fognak fel, csak az érzés születik meg bennük és óvatosság, talán azt hiszik, hogy a férfiak állatok és talán nincs mindig igazuk.
De milyen nehéz lesz ezt Önnek elhinni, bízni és úgy tekinteni rájuk, mint emberekre. Legalább olyanra tekintene emberként, aki megérdemli.
Büszke vagyok Önre magácska helyett, akivel pedig nagyon szigorú, tudja? De nyomorban talán szigorúvá válik az ember, szomorúvá és óhatatlanul hamar felnőtté. Nem panaszkodott, esélye sem volt rá a húga mellett és idősebbként Idősebb lett, talán túlságosan hamar, túlságosan érett.
Azt hiszem Magácska olyan ember, aki nem engedi meg magának, hogy összetörjön, aki csak belül hullott darabokra.
Igen, Ön mindent megtesz, még most is, hőssé vált, remélem elhiszi egyszer. Elhiszi, hogy mennyire értékes.
Vigyázzon ott magára, tartson ki, fogja meg a húga kezét, ha el fogják Önt felejteni, ki marad majd maga mellett? Ki más szorítaná a kezét, ki miatt nem lehet gyenge?

Úgy sajnálom…

Clive S. McGonagall

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Eddig történt • A Főnix Rendje listája

» kettőt a szívbe, egyet a fejbe

Lépj egyet most

Lépj egyet most

Similar topics

Similar topics