Xeno még nincs itthon és nem is tudom, hogy mikor ér haza, de reménykedem benne, hogy hamar. Nagyon örülök, mondhatni kicsattanok az örömtől, hogy sikerült az egyik nagy álmunk és végre megjelenik a hírverő első példánya, de ez az öröm eltörpült a másik mellett. Már akkor tudtam, valahol éreztem, hogy most már egy másik csepp életért is felelős vagyok, már kettő helyett eszek. Akkor nem tudtam neki elmondani, pedig tudom, hogy örült volna neki, valami visszatartott és nem tudom, hogy pontosan mi. Gyorsan megfőztem az ebédet, ma semmi bonyolultat, időben akartam kimenni valahova, mielőtt férjemmel sétálunk és kirándulunk egyet a környéken. Kivettem a vázába rakott frissen vágott lépliliom csokrot, kiléptem a házból, majd hopponáltam.
Számomra mindig egy kicsit elszomorító volt a temető látványa, de a nap olyan szépen sütött, csicseregtek a madarak és repkedtek a pillangók. Nyugodt időszak köszöntött be a háború végével és még a levegőben is érezhető, hogy mennyire más lett minden, az illatok megint terjengeni kezdtek. Hihetetlen hír volt, végre vége lett minden rossznak, végre lezárultak a nyilvános üldöztetések és ítélkezések, csak... az a kérdés meddig. Magam is tisztában vagyok vele, hogy semmi sem tart örökké, ez a béke és nyugodtság is csak egy roppant törékeny üveglap, ami bármikor darabjaira törhet. Minden olyan múlandó, mi magunk is azok vagyunk.
Elindulok az ismert ösvényen és minden ismerős arcnak vidáman mosolygok, nincs messze az úti célom és meg is állok Annalee boleyn sírja előtt, majd leguggolok és végigsimítok a márványon. - Hiányzol mama, nagyon-nagyon hiányzol, de tudom, hogy egy jobb helyen vagy, olyan helyen, ahol igazán önmagad lehetsz. - könnyek ülnek a szememben, de az arcomon mégis mosoly van, talán mert ezek örömkönnyek. A mama volt a legkülönlegesebb nő, akit valaha ismertem, ismerte minden növény jelentését, olyan tisztán beszélt a növények nyelvén és hálás lehetek, hogy megtanított erre. Nem volt szükségem pálcára a varázsláshoz, de nem akartam feltűnést kelteni, egyedül Xeno tudott erről és a nagyi. Kikísérleteztem pár látványmágiát is, ökölbe szorítottam a kezemet, majd mikor kinyitottam fénylepkék leptek körül minket, gyönyörű látvány volt. Kivettem a száradóban lévő virágokat, majd beraktam a lépliliomokat és visszaguggoltam. - Tudom, hogy nem neked kéne először elmondanom, de... az nem én lennék. - kuncogom el magam halkan, majd még egyszer simítok egyet a márványon. - Dédi leszel, bár hidd el nekem is elég hihetetlen. De tudom, hogy egy csoda lesz, egy csoda, mint a dédije és az apukája. - teszem hasamra a kezemet, majd mosolygok. Már alig várom, hogy a kezembe tarthassam és dédelgethessem. Bármilyen lesz, bármilyen örült ötletei lesznek, nem fogom elítélni, inkább a társa leszek, aki végigsegíti a botladozó kis útján.
Valahogy mindig megnyugtatott és felvértezett erővel, amikor a nagyival beszélgettem, túl sokat is tudok vele beszélgetni. Minden fontos dolgot megosztottam vele és azt is tudta, hogy a Hírverőt kifogják adni, majd felolvasok neki belőle néhanapján. Tisztában vagyok vele, hogy a körülöttem lévő rokonok bolondnak néznek engem, de tudom, hogy a nagyi hallja, amit neki mondok... ő mindig hallott engem.


Majdnem később értem haza, ha még tíz percet beszélek ott a nagyinak, akkor Xeno után érkezem. Gyorsan megebédeltünk és büszkén mosolyogtam, mikor a csodálatos illatokat dicsérte, amik a levegőben szállingóztak. Egy feleségnek nem is lehet nagyobb dicséret, mint a férje dicsérő szavai és néha én úgy éreztem, hogy a szerelmem nem csak szimplán dicsér, istenít és mindennél jobban szeret. Már az első pillantásból tudtam, hogy benne is megjelent villámcsapás szerűen az, ami bennem is. Igaz szerelem volt első pillantásra, az a fajta szerelem, mely mindennél erősebb és a sírig kíséri az embert. Az én szerelmem.
Türelmetlenül vártam a sétát, imádtam a természetben lenni, imádtam érezni a virágok illatát, a napsütést és a madarak csodás énekét. Azonban türelmetlen voltam, egyszerűen nem tudtam csendben maradni, épphogy leültünk már szóra nyitottam az ajkaimat. - Örülök, hogy végre mind megnyugodhattunk. Egy új fejezet nyílik most az életünkben Xeno. Olyan tökéletes... - mondom férjemnek, miközben szemeibe pillantok és ő is hasonlóan tesz, majd kezét az enyémre csúsztatja. A mosoly még szélesebb és még melegebb lesz az arcomon, elönt az igaz szerelem. - Nekem te vagy a nyugalom szigete, kedvesem. - érkezik a válasz, majd szívem nagyot dobban. Minden egyes ilyen mondata után még jobban szerelmes leszek és igen, lehet még ennél is szerelmesebbnek lenni.
Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam már tovább várni, még csak húzni se szerettem volna az időt, megszorítottam a kezét és még szélesebbé vált a mosoly az ajkaimon. - Nem is lehetne jobb az időzítés... gyermekünk lesz. - mondom neki, de látom, hogy nem is igazán fogja fel, hogy mit mondok neki. Ejj, hát képes vagyok erre is? Képes vagyok megfagyasztani mindkettőnk számára legszebb szavakkal? - Gyermekünk lesz Xeno. - mondom neki közelebb hajolva hozzá, ő pedig olyan szorosan ölel magához, hogy nem tudok mit tenni... Végre gyerekünk lesz, végre családunk lesz, mindig erről álmodtunk. - Szeretlek. - mondom neki, majd megcsókolom őt, nem csak egy sima egyszerű csók, ezzel a csókkal mutatom ki számára a mérhetetlen szerelmet, boldogságot és vágyat, amit bennem ébreszt.