A hideg falak közötti fuga réseken keresztül beszűrődött a hold jéghideg sugara. Minden pillanat nagyobb és nagyobb teherként zuhant a vállára, ahogy a végső pakolásban kapkodva rakta a csorba gyertyatartókat a ládába.
Nem is értette, miért viszi magával. Hiszen otthon is vannak gyertyatartók, tökéletesek, épek és valószínűleg sokkal értékesebbek mint ez itt. Az egész volt élete sokkal értékesebb mint ez itt. Ő mégis elhagyta, mégis azt gondolta megéri Miatta mindent feladni majd kudarcot vallani.


Erre volt a legbüszkébb egész életében, egyetlen könnycsepp nélkül mindent végigcsinálni. Egyenes háttal, összezárt sarokkal. Mintha a könnyei maró savból lennének, mintha félne, hogy nyomot hagy rajta, mint az eskü Iránta. De a torka szorította, az az érzés, ami sírás előtt fojtogat. Tépi a bőrt, mintha csak kiszabadulni készülni. Hónapok óta küzdött ellene, ha nem egy éve már. Nem is tudja már az időt, a napokat, a hónapokat. MInden perc egyforma, ugyanolyan lassan telik.

Nem tudta mi történik. Nem tudta, miért téveszt pozíciót hopponáláskor, vagy épp miért akad meg félúton. Nem értette, miért nem működik a hangkizáró bűbáj, vagy épp miért nem tudja begyújtani a tüzet. Tanácstalanul próbálkozott minden nap, hiszen hozzá nem jutottak el a hírek. Csak annyit tudott mi van Vele, a világ többi része elzárta híreit előle.


Bár tagadta. Érezte, mennie kell, de tagadta, és minden pillanattal jobban fáj a szíve ahogy a múltra gondolt. Mindig is fel akart nőni, mégse tette sose. Hangoztatta, ő bizony felnőtt, ő érett és felelősségteljes. Tapasztalt és bölcs. És mégis, valahol elbújva pakolgat halkan, ő maga se tudja pontosan hol, pakol, hogy visszatérhessen és ne változzon semmi. Nem tudja, hogy változni tud-e. El tudja-e viselni a változásokat. Ő sem várja, hogy ne legyenek változások, hiszen hónapok, ha nem évek teltek el. Csak nincs rá felkészülve.

Hónapok óta először szólal meg. Először jön ki hang a torkán, és a hang ami régen oly megszokott volt, amit régen annyira nagyon hallatott, idegen és hideg számára. Mégis beszél...az túlzás. Pár szót mondd. Neki, aki előtte áll, Neki, akit oly szeret, talán jobban mint a testvérét, pedig ez valaha elképzelhetetlennek tűnt. Neki, akitől reméli, minden olyan lesz mint régen. Aki nem érezteti vele, hogy bukás, aki bevezeti újra abba, amit életnek lehet nevezni. Mert semmit nem tud. Semmit se ért.


De már nincs egyedül