A jellemem alapos, részletes és olykor intim feltárása nem tartozik az erősségeim közé, talán azért sem, mert olyan bonyolultnak születtem, hogy még magam sem értem az elmúlt tizenöt évben kialakult helyzetet. Anyám gyermekkorom óta azt duruzsolta, hogy nagyon különlegesnek születtem, és én ezt mindig is elhittem neki – természetesen mindaddig, amíg egy nap rá nem jöttem, hogy a sokat emlegetett különlegességnek valójában semmi köze hozzám, sokkal inkább a származásomhoz köthető.

Azóta valami mást érzek, valami fekete-vörös őrült, már-már lángoló erőt, hogy az lehessek, aki lenni akarok, anélkül, hogy a vérrokonaim, a híres-hírhedt aranyvérűek megmondják nekem. Minden egyes porcikámmal küzdeni akarok az ellen, hogy a sorsomat előre megírják, miközben éjjel-nappal azon fáradozok, hogy főként természetesen, az őseim előtt, megtartsam a rólam kialakított makulátlan mardekáros képet.

A makulátlan mardekáros kép ugyanakkor fals, mégis hogyan lehetne egy az aranyvérűek egyik leghíresebb dinasztiájába született, gyönyörű és intelligens fiatal lány makulátlan? A válaszom szokásosan kitérő: sehogy, de ezt senkinek sem kell tudnia, sőt, nemes egyszerűséggel mondhatnám, hogy amit nem tudnak az nem fáj, de nagy hiba lenne mindenki részéről alábecsülni a környezetet, hiszen érzik a körülöttem lévők is, hogy olykor meghúzom a váratlant.

Zabolázatlan, kíváncsi és őrülten elégedetlen természetem egy olyan példátlan intelligenciával egészül ki, amellyel kevés diák tudja felvenni a versenyt. Egyébként sem szokásom kötődni az életemben felbukkanó személyekhez, mindössze azért kellenek, hogy a pillanatnyi örömömet szolgálják, de a versenyhelyzetekben különösen kegyetlen vagyok.

Nem sok mindent tartok jelenleg valódi családi örökségnek, de azt megtapasztaltam, hogy mennyire fontosak a szövetségesek – legyenek bármilyenek - így mindig nagyon jól fel tudom mérni, hogy kit érdemes a közelembe engednem. Ennek ellenére, természetesen, a megnyilvánulásaim ritkán őszinték, megtanultam már a Roxfortban eltöltött éveim során, hogy csak is kizárólag a családban bízhatsz – vagy bennünk sem feltétlenül.

Ez alól mindössze Amycus a kivétel, és valószínűleg ő is lesz az egyetlen az életemben, akire igazán számíthatok és ez kölcsönös. Érzem én, hogy Amycus is másra vágyik, hogy a maga módján küzd az örökségünkkel, a rá nehezedő nyomással, a család folyamatos unszolásával, de mégis hogyan tudnék én segíteni? Tudom drága bátyám, hogy a világ végére is magaddal vinnél, habár az utóbbi időben érezhetően kevesebbet meséltél nekem, de mondd, mit tehetnék én, hogy segítsek magunkon?

Úgy vélem bármit is teszünk, együtt tesszük, de még várat magára a nagy, mindent elsöprő döntésünk – addig is felkapom a legdíszesebb talárom, felkötöm a hajam és felveszem a szeszélyes jégkirálynő szerepet, ki tudja, talán ma jön el a megváltásunk.

Olyan alapos mugliismerettel rendelkezem, hogy tudom, velük ellentétben a varázsvilágban a vér számít igazán – mindent ez határoz meg, legyen az arany vagy sár. Azt mondják, hogy én a lehető legjobban jártam: nem csak, hogy aranyvérű családból származom, de egy olyan nagyhatalmú dinasztia leszármazottja vagyok, amely még nagy dolgokat fog véghezvinni.

Legalábbis Ares Carrow, az édesapám, ezt hiszi, és olyan szigorral próbál minket meggyőzni erről a hitéről, hogy akkor sem tudnék ellentmondani neki, ha bizonyosan tudnám, téved. Világéletében arra nevelt minket, hogy egy nap majd nagy varázslók legyünk, de én, ösztönösen vagy sem, viszonylag hamar megéreztem a potenciális veszélyt, és a bátyámra alig gondolva, a nememet kihasználva kihátráltam ebből a szépen felépített képből. Édesapám a kiválóan kidolgozott makulátlan mardekáros képet érzi valósnak, így úgy gondolja, hogy eminens tanuló vagyok, erős mugliismeret érzékkel, és készen állok arra, hogy a bátyámnak segítve elfoglaljam a számomra kijelölt helyet – mindezért cserébe sokkal engedékenyebbnek mutatkozik előttem, és olykor valóban kedvesen szól hozzám. Én nem érzem a kapcsolatunkat olyan szorosnak, a legtöbb helyzetben nem értem őt, és igyekszem mindig a testvérem mellé állni az esetleges viták esetén, amiből a Carrow villában olykor bőven akad.

Anthea Carrow, az édesanyám, akivel elvileg genetikailag biztosítva van az erős és stabil kötődés, szintén vasszigorral nevelt az elmúlt években, folyamatosan azon igyekezve, hogy miközben ad nekünk, el is vegyen egy keveset. Annak ellenére, hogy őt érzem magamhoz közelebb a két szülőm közül, nem mondanám, a muglikra alapozva, klasszikus anya-lánya viszonynak a miénket, és igazából őt sem értem teljesen. Természetesen mindig is büszke volt a származására és az aranyvérűség minden előnyét kihangsúlyozta nekem gyerekkoromban, kiemelten figyelve arra, hogy megértsem: magas elvárásai vannak velem szemben. Talán minden anya versenyezni próbál a lányával egy idő után, főként, ha azok tehetségesek és szépek, Anthea azonban sok máshoz hasonlóan ezt is túlzásba viszi, és ahelyett, hogy hasznos tanácsaival segítené az utamat, inkább folyton arra emlékeztet, milyen kötelességeknek kell eleget tennünk Amycusszal a származásunkból adódóan.

Így tehát nem meglepő, hogy a testvéremmel olyan különleges kapcsolatunk alakult ki, amely úgy vélem, hogy minden nehézséget legyőz. Elsőszülöttként neki több kihívással kell szembesülnie, mint nekem, de tőlem ugyanazt várják, mint tőle: tegyek valami emlékezeteset, és a nevemet jegyezze meg az egész varázsvilág. Mindenben egymás mellett állunk, és tudom, hogy védelmező bátyként mindig mellettem áll majd, csináljak bármilyen ostobaságot is. A Mardekár-házban mind a ketten tettünk már olyat, amit jobb volt elrejteni, de mi ebben is mindig támogattuk egymást, és tudom, egy nap majd együtt kell meghoznunk bizonyos döntéseket is. Kezdetben pedig nem ártana beszélgetnünk egymással, ugyanis az utóbbi időben Amycus nagyon rejtélyesen viselkedik.

Habár, ha rajtam múlott volna még a szűk családomat sem mutattam volna be ilyen részletesen, de el kell ismerni: a családom egy kiemelt jelentőséggel bíró família a varázsvilágban, amelynek a befolyása folyamatosan nő, és mivel a Carrow-család rengeteg aranyvérű tagot számlál, a jövőben sem várható, hogy meghátráljon a kemény harcok során, a kérdés csak az lesz, hogy Amycus és én hogyan helyezkedünk.  

Mindössze egyetlen halovány fénypont világítja meg az egész világot betöltő, koromsötét teret, de távolról nehéz meghatározni a fény forrását, ezért a jéghideg levegővel mit sem törődve, óvatosan közelebb merészkedek a kivehető ponthoz. Minden léptem súlyosnak érződik, de, amikor letekintek, hogy megkeressem és megszüntessem a lábaimra nehezedő erőt, nem tudok kivenni semmit a sötétségben és ez ismételten megijeszt. Alaposan végigmérem a testemet, különös tekintettel a helyet, ahol a hasamnak, majd a derekamnak kellene lennie, de idegennek érzem minden részét az újonnan szerzett alakomnak. Összezavarodva merengek azon, hogy vajon hová kerülhettem, és miért nem lehetek a saját testemben, de, amikor felpillantok egy ismeretlen, mégis kicsit ismerős, homályos arcot látok magam előtt. A lélegzetemet visszafojtva várom, mit tesz velem ez az alak, de ahelyett, hogy közelebb lépne hozzám, száját hatalmasra tátva, eddig sosem hallott hangon szól hozzám:

Mondd, milyen sorsot szánsz magadnak Alecto, viszed magaddal a drága bátyád is?

Ebben a pillanatban hirtelen felülök egy ismerős, és nagyon puha térben, amely már közel sem olyan sötét és csendes, mint, ahol eddig jártam. Zihálva kapkodom a friss levegőt, hajam erősen hozzátapadt kissé nedves homlokomhoz, két könyökömmel erősen tartom magam az ágyamban. Lehunyom a szemem, majd megint felnézek, hogy megbizonyosodjak arról, ott vagyok, ahol lennem kell, a Mardekár ház hálótermében. Egy újabb sötét, hátborzongató rémálmom vagyok túl, amit anyám szerint csak magamnak köszönhetek: azokat a fiatal lányokat gyötri álmatlanság, akik dacolnak a világgal és a lelkük nem találja a helyes, a szülők által már kijelölt, utat. Természetesen ő nagyon könnyen beszél, hiszen mindene megvan az életben, elismert boszorkányként csatlakozott az általa erősen támogatott oldalhoz, és most apámmal együtt azt képviselik, amiben igazán hisznek. A gond én vagyok és a bátyám, a két meg nem értett állandó Carrow bajkeverő.  

Mondd, milyen sorsot szánsz magadnak Alecto, viszed magaddal a drága bátyád is?

Fejemben ott visszhangzik az előbb említett rémisztő mondat, és úgy érzem, hogy szükségem van egy kis mozgásra, anélkül, hogy a körülöttem békésen alvó lányokat felkelteném, ezért néma csendben kitakarom magam és elindulok a házunk klubhelyiségébe. Ilyen késő éjszaka már bizonyára senki sem jár ott, még Amycus sem, de amúgy sem osztanám meg senkivel sem az engem foglalkoztató vérfagyasztó gondolatokat. Habár már az ötödik évemet kezdem meg a Roxfortban, nem igazán bízom senkiben, és tudom, hogy minden egyes kimondott szavamat ellenem használnák, ezért jobb a makulátlan képet építeni. Lábujjhegyen megindulok a nehéz ajtó felé, és igyekszem csak résnyire kinyitni, hogy tényleg senki se hallja meg az éjszakai mászkálásomat.

Mondd, milyen sorsot szánsz magadnak Alecto, viszed magaddal a drága bátyád is?

Olyan lendülettel indulok meg lefelé a lépcsőn, hogy egy pillanatra komolyan azt gondolom, hogy megbotlom és elvágódom, de kivételesen figyelmen kívül hagyom az amúgy nagyon kecses mozgásom, és alig várom, hogy leérjek a klubhelyiségbe. Mostanában egyre gyakrabban tör rám az a borzasztó érzés, hogy menekülnöm kell, de kegyetlen helyzet az, amikor azt sem tudod, hogy pontosan mi elől futsz. Gyerekkorom óta rossz alvó vagyok, az a fajta, aki mindig megébred az éjszaka közepén, mert valami rejtélyes és ismeretlen megijeszti és nehezen alszik vissza. Az évek előrehaladásával a helyzet rosszabbodott és pár órát leszámítva, szinte semmi időt nem töltök már alvással. Bizonyára összefüggésben van az egyre növekvő családi nyomással és azzal a borzalmas tudattal, hogy egy nap majd egy kíméletlen tett végrehajtásával tudom megjelölni a státuszomat és bizonyítani a családnak. Nem tudom, hogy Amycus hogy alszik, de bizonyára rajta is érződik a fokozódó feszültség, tudom, hogy ő is nehezen jön ki a szigorú, minket egyelőre hasznavehetetlen gyermekeknek tartó szüleinkkel.

Mondd, milyen sorsot szánsz magadnak Alecto, viszed magaddal a drága bátyád is?

Ahogy leérek a klubhelyiségbe látom, hogy üres a tér, senki sem olvas vagy színlel tanulást a mutatós kanapékon, senki sem szórakozik a másikkal vagy próbálgat titokban olyan varázslatokat, amiket nem szabadna. Közelebb sétálok a pattogó tűzhöz és megigézve bámulom a meleget és fényt biztosító forrást. Tulajdonképpen nem értem saját magamat sem, mert tényleg mindenem megvan ezen a világon, ami csak kellhet, mégis folyamatos, szűnni nem akaró nyomást érzek a mellkasomban. Olyan borzongató harc dúl bennem, amelyet nem tudok megfogalmazni, sem körülírni, csak tudom, hogy állandóan ott van, és hogy kevesen érthetik meg. Így hát nincs más választásom, mint elismételni a szokásos, önmagam megnyugtatására kitalált mondatokat.
 
Alecto, gyönyörűnek és vonzónak születtél egy nagymúltú, gazdag családban.
Alecto, az elmúlt öt évben folyamatosan bizonyítottad rátermettségedet az iskolában, olyan anyagokat is megtanulva, ami senki másnak nem jut eszébe az egész Mardekár házban.
Alecto, az iskola számos lánydiákja irigyel téged, szeretnének a barátnőid lenni, miközben a fiúkat úgy csábíthatod el, ahogy csak éppen kívánod.
Alecto, van egy testvéred, akire mindig, minden helyzetben számíthatsz, és akivel akár a halálba is együtt mennétek.
Alecto, hamarosan egy mindent eldöntő választás elé kerülsz majd, amikor igazán megmutathatod, hogy ki vagy, de ne félj tőle, hiszen egész életedben arra készültél, hogy valami monumentálisat alkoss, hát íme.

Mondd, milyen sorsot szánsz magadnak Alecto, viszed magaddal a drága bátyád is?