A legbefolyásosabbak voltak. Modern varázslók voltak, nem akartak ilyen hamar gyereket. Nem mondták ugyan, de éreztették, hogy nem szeretnék, ha sok gond lenne velünk. Mi pedig álltuk a sarat, ők meg dolgozhattak. Lehettek egymáséi, lehettek másé, lehetettek önmaguké, nem álltunk az útjukba. Mert így beleszülettünk a tökéletességbe, le voltunk szarva, így egymás mindenei lettünk. Kell nekem mint a levegő, nélküle nem megy senki, más nem kaphatja meg. Viszem magammal mindenhova, vigyázok rá, ha kéri ha nem, és csak az enyém lesz, akkor is ha menekülne. Mert együtt születtünk, együtt éltük le az életet, és együtt fogunk meghalni. Együtt megyünk a Nagyúr után, együtt bukunk, ha kell, és együtt vigyázzuk egymást. Mert testvérem vagyunk. Mert ikrek vagyunk. Mert ő a minden.
- Hibbant picsa vagy Carrow! – Remeg. Figyelem ahogy minden egyes levegővételemnél összerezzen, harcra készen, feszítve minden idegszálát, és be kell vallanom, gyönyörködöm a látványban. A harmadikos Stephanie Crowell rossz emberről, vagy inkább emberekről kezdett el pletykákat terjeszteni, ezt pedig nem tolerálom. Pláne akkor nem, ha előtte nem jön hozzánk megkérdezni. - Az látod lehet. – A hangom nyugodtan cseng, a falnak dőlve hanyagul pásztázom a szemeimmel, kiélvezve minden rezdülését. Nem tudja mi vár rá. Tulajdonképpen egyelőre nekem sincs fogalmam róla.
~ -... Amycus annyira figyelmes, és kedves. Ki se néznétek belőle. És amilyen gyengéd tud lenni, egyszerűen tökéletes. – A nyáltól csöpögő történet magában nem is zavarna, mert csak szimplán elengedném a fülem mellett, de a név.... a Név ami a mondat elején elhangzott megfogott, és nem engedett elmenni. Amycusnak... Az én öcsémnek... barátnője. Na ne röhögtessetek már. - Nem szép dolog hazudni a kapcsolatainkról. – Halkan szólok csak bele a társalgásba, vészesen halkan, és fenyegetően fordulok a díszes kis csapat felé. A hajamba túrok, hogy tisztán lássak, és egyenes háttal meredek rájuk. Tetszik, ahogy egy pillanatra hátrahőkölnek, tetszik, hogy egy másodperc leforgása alatt félelmet tudok csikarni a szemükbe. Mintha csak ez éltetne. - Mi...Miről beszélsz? – Remeg a hangja, remeg a keze, remeg mindene. Majd most megtanulja, hogy nem szabad olyanokkal dicsekedni, ami nem az övé. - Vagy talán el kellene hinnem, hogy Amycus Carrow-nak majd pont te leszel a barátnője? – Kissé felvonom a szemöldököm, ahogy keresztezem a karjaimat a mellem alatt. Nevetnem kell, még felháborodik, mintha bármi joga is lenne rá. Sarokba szorítottam, a barátnői eliszkoltak, nekem pedig eszemben sincs útjára engedni. Abban mi lenne a móka? - Miért, talán neked is azt mondta, hogy a barátnője vagy? Igen... Gondoltam, hogy túl tökéletes, egyszerre két vasat tart a tűzben. Nem kellene összefognunk? Bosszuljuk meg, hogy ilyen csúnyán átejtett minket, mit szólsz? Exbarátnők klubja? – Csacsog. Nem emlékszem melyik szónál került elő a pálcám, azt sem, hogy melyik átkot lőttem ki. De z ív, amivel hátraesett, a fájdalmas kiáltás valami megmagyarázhatatlanul kellemes bizsergést indított el bennem. Továbbra is rászegezett pálcával lépek mellé, és miközben zokogását hallgatom – igen, az a mély seb az arcán valóban fájhat, elismerem – elmosolyodom. - A nővére vagyok. És egyvalamit jól jegyezz meg. Az olyan cafatok, mint te, soha nem lesznek rá méltók. ~
- Kérlek. Legalább... legalább elmondanád mit tettem, ami miatt ennyire haragszol rám? Én nem akartam rosszat... Bármit is tettem ...- - Elég. – Hányingerem támad a hangjától. Kicsit fentebb emelem a pálcám, és átokra nyitom a szám, de valami nem enged. És az a valami épp bekúszik a látóterembe az öcsémmel. Leengedem a pálcám, odavetek egy „megúsztad”-ot a remegő kocsonyának, majd otthagyom. Menekülök, gyáván, mint egy féreg, de nem bírok egyszerre beszélni velük. Mintha megvetne és haragudna, amiért hamarabb választottam, mint ő...
~~ - Amycus, hoztam valamit. – Kopogás nélkül nyitok be a szobába, reménykedve benne, hogy egyik sincs éppen meztelenül, sőt, lehetőleg egyik se tartózkodjon bent a testvéremen kívül. Lustán néz fel az ágyból, szája elé téve mutatóujját jelzi, hogy de, valamelyik bent van és alszik, majd int, én pedig enyhén izgatottan mászom fel mellé az ágyra, és pakolom ölébe a lábaim. A disaudio elmotyogása után pedig már nem érdekel semmi, csak hogy beszámoljak a hírről, aminek biztosan ő is nagyon fog örülni. - Nézd. Választottam, és hivatalos lett. Már csak te vagy hátra, aztán nem kell többet azzal foglalkoznunk, kihez menjünk, és élhetünk boldogan együtt. – Olyan izgatottan csillog a szemem a közös jövő reménye láttán, mint még talán soha, de az ő szeméből hiányzik a fény. Hova lett? Miért tűnt el? Miért nem jelent meg, örülve velem, ahogy eddig mindig. - Mi a baj? Nem bírod Yaxley-t? Én azt hittem, barátok vagytok, úgy össze van nőve ez az ötös banda. – Tudatlannak érzem magam, holott tisztán tudom, nem vagyok az. Tanácstalannak és talán egy csöppet ijedtnek is. - Nélkülem választottál. Meg se mutattad a listát. Meg se kérdeztél. – Nem szemrehányó. Olyan tökéletes nyugodtságként állapítja meg ezt, ahogy kell egy tényt. Hogy kihagytam őt. - De ellenzed. Nem akartalak terhelni ezzel is, nekem nincs szükség tanácsra, tudom, kit akarok. – Újra hat évesnek érzem magam, mikor különköltöztem tőle szólás nélkül. Csak ő tudja elérni, hogy így érezzem magam. - Yaxley-t? Ne röhögtess Alecto, nem akarhatod azt a mamlaszt. Arról volt szó, hogy nem döntünk. Hogy együtt elmegyünk, és leéljük az életünket. – Támad, öntudatlanul és meggondolatlanul, és ez felhúz. Minden alkalommal ez van, mintha csak már nem akarna. Dühösen veszem el a lábamat, és rúgok bele a sípcsontjába, majd felpattanok. - Most mit hisztizel? Te lehetsz fűvel-fával, akiket nekem kell eltakarítani, de én nem dönthetek arról, hogyan legyen boldog életem veled? – Nem érdekel ki kel fel, nem érdekel ki hallja, még akkor is, ha nem kiabálok. Csak úgy, ledobva az ágyra a levelet, amit hoztam neki ott hagyom. Csak úgy... tépelődve, mérgesen. ~
A nagyterem felé haladva elhúzódnak tőlem az emberek. Egyedül vagyok, és nem mintha nem tudnám megvédeni magam, ha arról van szó, legyengültem. Nélküle üres minden, üres az éjjel, a nappal, nincs energiám, nincs kedvem. Szótlanul ülök le mellé az asztalhoz, halkan nyelve egyet, mintha csak várnám, mikor pattan fel, és hagy itt. De nem teszi. Ül, eszik, csendben, szótlanul. A tenyerembe támasztom az arcom, ahogy felé fordulok, végignézve minden egyes milliméterét az arcának, jegyezve, ha el kellene felejtenem, és én sem szólok egy szót sem. Mert jó ez így... Csak ketten, a világ ellen. Mert ő a minden.
Élvezem...
Keresett || csöppet kattant || Z.A.R.H.T.
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 19 Jún. - 13:31
Elfogadva!
Elbűvölő Alecto! Én már nagyon vártam a lapodat, mert kíváncsi voltam mit hozol ki belőle. A filmekben ugyanis nagyon kifelejtették Alectot, pedig nagyon egy fontos ember volt szerintem a történetben. Nagyon tetszett az előtörténeted, a fogalmazásod is kiváló. Remélem megtaláltad a boldogságot. Nem is tartalak fel tovább, irány foglalózni, majd játszani kis kötözött sonkám!