Mire sikerül visszakecmeregnem a boltba, már minden üresnek és csendesnek tűnik. Van valami baljós ebben a csendben, pedig a legrosszabb már megtörtént - mégis szürreálisnak hat, hogy senki nem jár erre, egyetlen bámész járókelő sem csap zajt, nincs nyugtalan pusmogás, hogy vajon itt mi történt, mintha egyezményesen elmenekült volna mindenki, megpróbálván távolmaradni a bajtól.
Nekem mondjuk már egészen mindegy. Lassú kábasággal lehetetlen igazán felmérni, pontosan mi történt itt, zajos villanások zakatolnak át rajtam, mint a Roxfort Express, képek, melyeket talán soha nem fogok már elfelejteni, mert a némaság és a zajos gondolatok között, a percekkel ezelőtti káosz és a jelenlegi rezzenéstelenség között egy dolog azért rémesen egyértelmű nekem: bármi is történt, bárhogy is történt, az egészen biztosan és mentegethetetlenül az én hibám.
Mégsem vagyok benne teljesen biztos, hogy felfogtam volna már ennek a súlyát. Csak lóg a fejem felett a tény, mint egy bárd, ami bármikor lecsaphat, eltörölheti a létezésemet, tökéletesen újraírhat bennem és körülöttem mindent. Meg fog történni. A kérdés csak az, hogy egy perc, vagy egy nap múlva. Most rögtön, vagy majd akkor, amikor eljönnek értem is.
Törött üvegek, kivágott ablaktáblák, a kintről betörő szélben rezegő pergamenek, lanyha füst, mágikus feszültség, átkok és bűbájok utólagos lenyomata, meg az én halkan, szinte ítélkezőn koppanó lépteim. Semmi értelme sincs persze itt állnom, megnéznem, mi maradt, vajon mit és mennyit vittek el, vagy kit vittek el, maradt-e itt egyáltalán bárki? Bármi? Újabb zakatolás, újabb villanás, Brutust még épp láttam elhoppanálni, de láttam egy sötét hajú aurort is elhoppanálni a mieinkkel, túl hirtelen és túl gyors volt ahhoz minden, hogy egyáltalán tudhassam pontosan, ki volt itt a rajtaütkéskor, vagy ki volt ma olyan szerencsés, hogy az Abszol út közelében sem járt. Nekem sem kellett volna idejönnöm - de legalább nem moshatom ki magam teljesen én sem. Az nem lenne fair. Most különösen nem.
Én is olyan üresnek érzem magam, mint amilyen üres a bolt. Maradt rajtam valahol utána egy tátongó lyuk, előbb-utóbb biztosan fájni fog a helye, most még csak üres. Még nem érzek igazi haragot, csalódást, bűntudatot, szomorúságot. Szipogok ugyan egyet, kettőt, mégis száraz a szemem és pálcát rántva fordulok meg azonnal, amikor feketére kormozott, régi padlódeszka reccsen mögöttem. Nem mintha arra számítanék, hogy pálcával jönne elennem bárki... de mégis.

Nem igazán szeretem a kávét, de azt hiszem, most egészen jól esett. Forrón, kevés tejjel és sok cukorral, hátha felnyomja egy kicsit a vércukor szintemet. Pontosan háromszor kevertem meg, mielőtt belekortyoltam, aztán visszatettem a csésze alátétre és vártam.
Egy olyan helyet választottam ahonnan minden tökéletesen látszik, az utca és a kirakatok egyaránt.  Nem kellett sokat várnom, a presszó kávénak még a negyedét sem ittam meg mikor halk pukkanással megjelentek, szabályosan rárontottak a bent lévőkre. Köpenyesek tucatja lepte el a helyet - azt hiszem meglehetősen túlértékelték a helyzetet - egymás után érkező halk hoppanálások. Azt hiszem a harmadik auror érkeztekor már csörömpölés is kihallatszott, a járókelők, mintha csak attól félnének, hogy a  halálfalók visszatértek, egy percre ledermedtek. Tökéletes kép lehetett volna belőle: a lézengő tömeg egy emberként fordult a kicsinyke üzlet felé, majd mintha rémet láttak volna, sietős, sikítással vegyült félelemmel köddé váltak.
Igazából csak én nem mozdultam, még az olcsó cukrászda tulaja is bezárkózott az emeletre, az utca pillanatok alatt vált kihalttá és rideggé. Némaság uralhatta volna ha az üzlet felől nem igyekezet volna olyan nagyon felém a dulakodás hangja.
Mire a kávém egészével végeztem, az is elhalt, csak a kirobbant ablak üvegtörmeléke jelezte, hogy razzia történt, meg az a piros x amit az aurorok az ajtóra festettek.
Tulajdonképpen az én részem ennyi lett volna, miután kiraktam a kávé árát az asztalra, s a széket kitoltam magam alól, el akartam tűnni. Talán a Black ház elé hoppanáltam volna, talán otthon kerestem volna elégedett nyugalmat, de így vagy úgy, eltűntem volna a széllel.
Csakhogy egy túlzottan ismerős alak éppen ebben a pillanatban nyitott be a szétzilált helyiségbe, s az iránta érzett ösztönös kíváncsiságom engem is felé vitt.
Óvatos, halk léptekkel követtem, s az ablak mellet megpihenve lestem meg.
Igazából el kellett volna mennem, de Andromeda alakja folyton kíváncsisággal tölt el.
Pálcát húzok, s magamra erőltetve egy meglepetten semleges arckifejezést, a lábammal lököm be az ajtót magam előtt. Sosem láttam még ennyire szétzúzott helyet, a kiömlött illatszerek esszenciája erőszakosan facsarja az orromat, Dung Fletcher jelenléte pedig kellemetlenül hasít belém.
Nem kellene itt lennie. Egyikünknek sem kellene itt lennie, de ha valakinek nagyon nem kellene itt tartózkodnia, az ő. Felhúzom az orromat, mintha csak sértene a jelenléte, pillantásom róla azonnal egy kellemesebb látvány felé csúszik, s Andromeda partjain keres menedéket.
- Fölösleges sírnod Kedvesem,  ez a te döntésed volt. - Döntöm félre a fejemet egy pillanatra elgondolkozva mielőtt újból Dungra néznék. - De azért reménykedtem benne, hogy téged legalább elkapnak Fletcher, nem igazán értem, hogy a Minisztérium miért nem tart igényt egy többszörösen is keresett tagra. -
.

- Nem sírok - máskor biztosan dühösen villanna a tekintetem Dung Fletcherre, máskor talán még azzal is megtoldanám, hogy amúgy meg is baszhatja (már elnézést, de komolyan, azért párszor rászolgált, hogy ne akarjak egy úrinő kegyelmével és udvariasságával viselkedni vele), de egyrészt megkönyebbülök, hogy csak ő az, másrészt meg elég nehéz dühösnek lenni valakire, amikor közben örülök is, hogy egyben van és szabad, meg magamra sokkal dühösebb vagyok, mint bárki másra. Meg úgy, hogy bár amúgy tényleg nem sírok, egészen úgy nézek ki, mint aki mindjárt tényleg fog.
Ha most egy auror visszajönne és itt találna, gondolkodás nélkül magamra vállalnám az egészet, pedig biztos meg lehetne ezt oldani jobban meg okosabban is, de most nem igazán tudom jó terveken törni a fejemet. A jelek szerint elfogytak a jó terveim. Okosabbnak és ügyesebbnek hittem magam mindenkinél, de kiderült, hogy sem okos, sem ügyes nem vagyok, mindennek tetejébe pedig ugyanolyan önző, mint bárki más, aki felett szeretek ezért ítéletet mondani. Semmi jogom nincs már azt mondani Dung Fletchernek, hogy bassza meg. Talán rá kellene hagynom, hogy elvigye innen, amit el kellene, nekem meg hoppanálnom kéne a Parancsnokságra és megoldani ezt. Valahogy. Akárhogy.
- Nem tudom, én csak... - elhallgatok. Fáziskéséssel engedem le a pálcámat - nyilván nem arra készültem, hogy őt átkozom meg. Nem is igazán tudom, mire készültem, nehezemre esik elképzelni, hogy bárkire rátámadtam volna, talán csak fel akartam készülni arra, ha valaki engem támadna meg, aztán... aztán belép Lucius Malfoy, ezért hallgatok el és egyszerre már kicsit sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy valakire rá akarjak támadni. Úgy áll ott, mint valami önjelölt céltáblája a magam felé érzett haragomnak - miért ne haragudhatnék inkább rá? Ezúttal igazán?
Egészen feszültté lesz nem csak az arcom, de minden idegszálam. Még van képe...? Meg ugyan nem lep, mégis olaj a tűzre, össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne mondjak valami igazán meggondolatlant - Ugyan. Te is tudod, hogy ez a te döntésed volt - hiszen nem kényszerítettem semmivel, egy percre majdnem el is felejtem, hogy itt van Dung is, aki pillanatokon belül, egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon meg fogja bánni, hogy itt van. A pillanat már most olyan színpadiasnak hat, hogy émelyegni kezdek tőle - de talán nem a pillanat tehet róla, csak én, hogy minden állításom ellenére mégis csak azt érzem, hogy ez az én hibám, és haragszom, iszonyatosan haragszom, amiért ez az egész megtörténhetett, hogy úgy teszünk, mintha lett volna igazi választásom, vagy igazán eldöntöttem volna valamit.
- Most elégedett vagy? - nem vagyok hajlandó viselkedni. Itt és most nem. Dung Fletcher nem pont az a közönség, aki előtt tudnék olyasmit mondani, vagy tenni, hogy megbotránkoztatnám. Kimért lépésekkel sétálok el Dung mellett, féloldalasan kicsit előtte állok meg, hogy Lucius és közte legyek, épp csak azért nem állok meg egyenesen Dung előtt, mert az már igazán elviselhetetlenné tenné ezt az egészet. De ha mögötte állnék, akkor útban lenne. Mert azért nem engedtem el a pálcámat, még ha nem is szegezem egyenesen Luciusra és éppenséggel használni is akarom, azt hiszem. Talán attól jobban érezném magam. Vagy inkább pusztán ököllel kéne az orrára mennem.