Konkrétan egyetlen családtaggal sem büszkélkedhetek, akinek a kezén ne lenne a sötét jegy, s nyár óta már az enyémen is ott díszeleg.  Persze két rokon is volt, aki úgy döntött, hátat fordít Hemsworthéknak, de azok, mintha halottak lennének, anyámtól szoktam hallani néha, hogy valamikor volt egy nővére.
Na, de hogy nekem mi a véleményem erről az egészről? Leszarom. Komolyan. Csináljanak amit akarnak, amíg az én életem sínen van. Teszem, amit kell ugyan, a szemem se rebben, mikor valakit kínozni kell, vagy lesújtani rá a zöld fénnyel… Nincsenek céljaim, sem világmegrengető terveim, a családom számít egyedül, ahogy mindenki másnak, aki közénk tartozik. Befejezem a sulit, jó eséllyel addigra hozzá is adnak valakihez, aztán majd elstagnálok egy kúriában, nevelgetem a kölyköket, felélem a hatodik szeretőm is, majd boldogan élek, amíg meg nem halok. És ez így lesz jó. Sose akartam több, vagy másabb lenni annál, akinek születtem, nem akarok erőfeszítéseket ölni abba, hogy elhitessem a világgal, más vagyok, nem vagyok olyan, mint az összes többi mocskos halálfaló. Mert azok vagyunk mind. Nekem meg eszem ágában sincs erre rácáfolni. Nem érzem rosszul magam, csak mert jöttemre összerezzennek az emberek, nem hallgatom meg az utolsó könyörgő szavakat, és nincs gombóc a torkomban, mikor előttem térdelve zokog valaki, miközben az életéért könyörög.
De nem tudom, milyen szeretni, milyen az, ha megbízol valakiben. Milyen kedvelni valakit csak úgy, és nem azt nézni, mi hasznod válhat az illetőből. Nem tudom, milyen mosolyogva kelni, örülni a semminek és nagyokat nevetni egy lánykoszorúban. Pálcát forgatni, azt tudok. Mérget keverni még jobban, és azt még hobbinak is tekinthetném. De héj, mi Hemsworthok ilyenek vagyunk. Járunk-kelünk, élünk, elszívjuk előled a levegőt, de egy demenotrban több érzelem rejlik, mint közülünk bárkiben. Ez van.

 

- Elment az eszed? Ki is rúghatnak? – lök bátyám egyből a falnak, de nem ér vele semmit, ugyanazzal a vigyorgó képpel találja szembe magát, amivel, percekkel ezelőtt szemezett. Kihajolok mögüle, és tekintetem egyenesen a professzor szemeibe mélyesztem. Nem is teszek mást, farkasszemet nézek vele, pislogás nélkül, majd elégedett mosollyal nézek William szemébe.
- Nem fog szólni… - ártatlanul pislogok, még akkor is, mikor a fejét rázza és hátrál pár lépést. Tudtam, hogy ez csak hirtelen felindulás volt, benne még kavarognak az érzések, még nem kapcsolta ki őket, de idővel…. idővel ő is beáll a sorba.
- Imperio…. – ingatja a fejét, nem találja meg a szavakat, az én vigyorom meg egyre szélesebb lesz. Most először sikerült, bár ezt nem fogom az orrára kötni senkinek. És hogy egy tanerőn próbáltam ki? Még ő maga is bealudt az előadása közepette majdnem, valamivel csak fel kell kavarni az álló vizet.
- Heh, te egy rohadt nagy barom vagy – pacsizok le Stellával, aki még mindig a könnyeit törölgeti, de van is miért. Nyeregben érzem magam, nem is érdekel az, a többi diák miként vélekedik az incidensről, ahogy az sem, lesz-e következménye. Hét évem alatt még egyszer nem rezzent meg az a bizonyos léc, nem most fognak utamra bocsátani. Tudom. Nem mernek.  

- Sonja… volna egy perced? – hallok meg egy tétova hangot a hátam mögül, és sóhajtva állok meg. Szembefordulva a sráccal, még a fejem is oldalra döntöm, de be kell, látnom most sem ismerem jobban, mint pillanatokkal ezelőtt. Azon túl, hogy vélhetően egy idős velem, fogalmam sincs, ki ez.
- Na – vonom fel a szemöldököm, majd grimaszt vágok, ahogy végignézem, mit küszködik magában. Noha sejtem, mire megy ki ez az egész, a reakcióm meg a napnál is világosabb már most, eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát.
- Tudod… lesz ez a bál… - kezdi a talárját birizgálni, én meg a falnak dőlve várom, nyögje már ki, amit akar, hisz az én türelmem is véges.
- És hát… nem tudom, hogy elhívtak-e már, bár bizonyára igen, és nem is értem, mit szerencsétlenkedek itt, de… esetleg nem szeretnél mégis inkább, szóval érted, hogy velem…? – halkítja le a hangját, mert mire mindezt kinyögi, már közönség is akad. Lustán járatom rajta végig a tekintetem, szándékosan húzva az időt, hogy gerjesszem a feszültséget, ami már-már tapintható, majd elrugaszkodom a faltól.
- Te tényleg szerencsétlen vagy…. Héj Sue, pont hozzád illik – nézek a lányra, aki ennek hatására, fülig vörösödik és zavartan hajtja le a fejét. Röhögnek, mindig röhögnek, én azonban a srácra nézek, hátha szeretne még valamit, de mikor lesajnálón rázza a fejét  , megvonom a vállam és folytatom utam.

- Gyere hozzám… - gördül le rólam, és a mellkasára von, én meg élvezettel járatom ujjaim rajta, miközben próbálom normalizálni a légzésem. Nem mondok semmit, mindketten tudjuk, hogy nekem ezek a percek nem szólnak többről, mint amit teszünk, és kölcsönös megegyezés alapján úgy döntöttünk, jó ez így.
- Rabold ki a Gringotts-t, akkor talán apámék is számításba vennének – hajolok fölé, majd az ajkába harapok, neki pedig több sem kell ennél, újra fölém kerekedik, hogy megmutassa, ebben a kapcsolatban nem nálam van a gyeplő, és Merlinre mondom, ezt baromira élvezem.
- Hmmm… és akkor a bigámia ellen se lenne kifogásuk? – eléri, mindig eléri, hogy nyögés szakadjon ki belőlem, hogy lábaim automatikusan fonódjanak a csípője köré, hogy a légzésem felgyorsuljon, hogy minél többet és többet akarjak. A legszebb az egészben mégis az… hogy meg is kapom. Nagy szavak, hülye ígérgetések, romantikus enyelgések nélkül.