Minden imám ellenére is a hógolyóm tökéletesen betalál; még megjegyzem magamnak, hogy legalább volt valamennyi hasznom az íjászat-órákból, amikre felfogadtunk valami tanár-félét valamelyik nyáron. Büszkének kéne lennem magamra ezért a találatért, de valahol csak arra tudok gondolni, hogy talán nem volt a legjobb ötlet pont egy tanáromon kipróbálni, emlékszem-e még mindarra, amit a tökéletes célzásról tanultam évekkel ezelőtt; inkább odébb is oldalgok, teret engedve a a kibontakozó hócsatának, hátha majd az eltereli mindenki figyelmét rólam, ahogy leheverek a hóba, felbámulva az égen átúszó, apró fellegekre.
Gondolatban szokás szerint messze járok; igaz, helyileg itt vagyok, elég intenzíven gondolkodok azon, vajon mit csinálnék most abban az esetben, ha olyan diáktársaim is eljöttek volna erre a kirándulásra, akikkel két szónál többet váltottam az elmúlt hét iskolaévben - igaz, ezekből nem volt túl sok, így, jobban belegondolva nem is igazán tettem bármit is annak érdekében, hogy többen legyenek, és most csak messziről figyeltem a csoportokba verődött baráti társaságokat, aztán a felhőket, és megint a társaságokat, azon filozofálva, vajon hol baszhattam el a dolgokat annyira,hogy végül ide jussak.
Tudom, percekkel korábban elhatároztam magamban, hogy egy időre felhagyok azzal, hogy mindent ennyire túlgondoljak, de úgy tűnik, mégsem megy; igazán el lehetek fuserálva, ha öt percet nem bírok ki anélkül, hogy arra gondolnék, a sors vajon miért ver engem ennyire, meg hogy mi a jó kurva égért nem tudok öt percig pozitív dolgokra gondolni ahelyett, hogy saját magam taszítanám ebbe a negativitással megspékelt fertőbe, amiben már így is nyakig ültem. Már csak ezért is jobb lenne, ha eltűnnék, hogy másokat ne húzzak magammal...
...aztán betakar a hó, és hirtelen csak annyira telik tőlem, hogy értetlenül pislogjak, hogy ezt mégis hogy; felülve próbálom lesöpörni magamról a pelyheket, tekintetemmel keresve a bűnbakot a tömegben, felkészülve arra, hogy valamelyik fiatalabb diákot hóemberré kell majd varázsolnom, hogy a jövőre nézve megjegyezze, hogy velem nem szokás ujjat húzni - aztán rátalálok a bűnösre, ahogy próbál eloldalogni a tömegben, elég sikertelenül próbálva eltitkolni, hogy ő volt az, aki az előbb elhavazott (hah, értitek, elhavazott... én se leszek már humorosnak titulálva, azt hiszem). Momentálisan lemondok a hóemberes tervemről is; felkelve a helyemről rázom le magamról a havat, és sietős léptekkel indulok el Haywood-sensei után, hanyagul zsebre téve a kezeimet.
- Remélem, a következő attrakció nem a mocsárvilág vagy a dzsungel lesz... Nem akarnék ingyen sárpakolást is a hó mellé. - Mindentudóan mosolyodok el, fejem félrebillentve fürkészve az arcát; erősen kétlem, hogy teljesen "véletlenül" belelökne valami mocsárfélébe, akár azzal a céllal is, hogy egyszerre szabaduljon meg tőlem is, meg a potenciális holttestemtől is, ha esetleg valahol azt tervezgetné, hogyan diszkreditáljon engem Naoto előtt... Mármint oké, tudom, itt már erős túlzásokba esek, mert Ő nem tűnik olyannak, aki képes lenne bárkit is csak úgy eltenni láb alól, de maga az elképzelés elég humoros, azt a részt leszámítva, hogy a világért se akarnék mocsári hulla lenni.
- Ki gondolta volna, hogy van egy ennyivel... komolytalanabb oldala is, sensei. - Ezt már csak úgy mellékesen jegyzem meg, talán sokkal inkább magamnak, mint neki, ahogy tovább is indulok, valamennyivel megelőzve a csoportot; vegülis elég valószínűtlen annak a lehetősége, hogy pont itt tévedjek el, meg hát egy időre, azt hiszem, elegem van a hóból, ezzel a mennyiséggel pont beérem majd az esetleges téli szünetig...

Valahol megkönnyebbülök, hogy nem vár rám az ingyenes iszappakolás, sem a mocsári hulla-lét; bár a sivatag sem hangzik sokkal jobban, nagyon-nagyon nem szeretem a túlzott meleget, de hát jobb ez, mint a tucatnyi, támadó vérszívó bogárféle, ami a dzsungelben megtámadhatja az embert.
- Hát... Inkább a hőhullám, mint a tucatnyi szúnyog-fajta. - Meg az ingyenes iszappakolás is; fogalmam sincs, mennyi időbe telhetne kimosni a dzsungel-sarat a hajamból, lehet, még a végén kiderülne, hogy az is ugyanolyan irritálóan ragaszkodó, mint a tengerparti homok, amit az ember még hónapokkal később is megtalál a ruháiban, a hajában, meg isten tudja, hol még... Igazából ez tartott vissza attól, hogy valamikor a jövőben tengerparti házat akarjak, pedig láttam egy-két szebb szigetet Japánban, ahol hajlandó lettem volna eltölteni az egész életem is akár... De azt hiszem, megint kicsit elgondolkodtam a nem megfelelő irányban. Túl korán volt még ahhoz, hogy eldöntsem, hol akarnék leélni egy egész életet, főleg, hogy egyáltalán nem volt garanciám arra, hogy hosszú lesz; figyelembe véve, mennyire hanyagul kezeltem az egészségi állapotom témáját, feltételezhető is volt, hogy a nyugdíjas kort már valószínűleg nem fogom megélni.
- Touché. - Nem bírom megállni nevetés nélkül; sosem gondoltam volna, hogy egy nap a kaktusz-zónában végzem, ráadásul pont Ő fog oda irányítani egy ilyen megjegyzéssel, de úgy tűnik, még mindig tudott meglepetéseket okozni. Lehet, mégis csak volt valami abban a mondásban, ami valahogy arról szólt, hogy mindig a legszelídebbnek tűnő személyek tartogatták a legtöbb meglepetést, vagy valami ilyesmi - nem emlékszem már pontosan, hogyan volt, még valamelyik angliai utazásom alatt hallottam és sosem sikerült lefordítanom kínaiara, de nem is számított már, egyébként sem lett volna lehetőségem bármikor is felhasználni, mármint ezen az egy alkalmon kívül... - Nem a kirándulással van a baj, azt meg kell hagyni, hogy kitűnően van megszervezve és szépek a helyek is, csak szokás szerint túlgondolok mindent.
De abban legalább észreveszem magam, hogy talán túl gyorsan haladok; momentálisan le is lassítok, hogy ne kelljen utánam szaladnia, mert hát elég volt az is, hogy szerencsétlent céltáblának használtam még a hócsatában (igaz, hogy csak egyszer, de akkor is), nem kellett volna még a sivatagon is átfuttatnom, mert azzal valószínűleg végleg elásnám magam nála... Amit ugye még mindig el akartam kerülni.
- Viszont a kaktuszos limonádéra nem fogok nemet mondani, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mégis milyen íze lehet egy kaktusznak.- aztán legfeljebb versenyt futunk azért, ki fizessen; úgyis ideje lett volna kipróbálni, hogyan bírja a futkosást a megmarcangolt oldalam, ha már muszáj, hogy valami baja essen, inkább itt és ilyenkor, mint egy olyan szituációban, ahol megint csak a végemet okozhatná... Mondjuk ahhoz először célszerű lenne megtalálni a limonádés standot, vagy egyáltalán átérni a sivatagos részre, mielőtt az egyetlen decens sensei-em idefagy a sétányhoz.

- Minden elég csábító, aminek a szúnyog és a több tucatnyi alfaja nem a részesei. - Mondjuk remélem, ezeket a szavakat később nem fogja felhasználni ellenem, hogy végigrángasson még egy barlangtúrán is, meg minden másik, szúnyogmentes helyen, csak hogy addig se legyen időm mindazokon a dolgokon gondolkodni, amiket mondott; pedig valamikor muszáj volt, és jobb lett volna most, mint később, alvás helyett, de ha nem, hát nem - félreteszem hát ezt a gondolatmenetemet is későbbre, a többi mellé, amikre ugyanúgy vissza kéne majd térnem valamikor, amikor túl sok szabadidőm lenne. Igaz, most, hogy itt van a nyár, szabadidőből jóval többel fogok rendelkezni, mint amennyire ténylegesen szükségem lenne, szóval lehet, tényleg hallgatnom kéne rá és csak próbálni élvezni a kirándulás attrakcióit?
- Mondani sokkal könnyebb, mint kivitelezni. - Mosolyogva ingatom a fejem, de azért elengedem a korábbi gondolatmenetem; igaza van abban, hogy talán nem most kéne kiveséznem minden egzisztenciális kérdésemet, főleg annak tudatában, mennyire el tudtam gondolkodni, és még csak az hiányzott, hogy a nagy elgondolkodásomban belesétáljak egy kaktuszba (amire egyébként teljesen képes voltam)...
Mondjuk azon megint csak elgondolkodok, mit válaszolhatnék; nem akartam megint kínosan személyes területekre terelni a beszélgetést, így csak apró bólintással konstatálom, amit mond, mert amúgy se tudnék túl sok okosat mondani a témában; én is inkább azok közé tartoztam, akik ragaszkodtak a kipróbált módszereikhez és dolgaikhoz, ritkán cserélve le őket valami újra, valamennyire félve attól, miféle következményei lennének annak, ha az efféle próbálkozás balul sülne el - igaz, ez a gasztronómiai dolgokra nem vonatkozott, ott nehezen tudtam volna mellélőni bármivel is, ha meg mégis, akkor is mi lehetett a legrosszabb, ami történhetne? Még az ételmérgezés sem a világ legrosszabb dolga, ha az ember tudja, hogyan kezelje ki saját magát...
- Nem hiszem, sensei, hogy tudnék bármi érdekfeszítőt is mondani ezen a téren... Az érdeklődési köreim nagy része kimerül a hagyományos kínai fegyverekben és használatukban, lovaglásban és régi kéziratok fordításában. - Meg okazionális bajkeverésben és illegális tevékenységekben, de ez ugye nem olyan dolog, amivel szívesen dicsekszik az ember. - Mondjuk néha még kifognak rajtam a régebbi dialektusok, de nyáron tervezem befejezni azt a tucatnyi Song-dinasztia kori kéziratot, amiket "kikölcsönöztem" apám gyűjteményéből.
Szórakozottan mosolyodok el; értelmezze ezt a kikölcsönzést, ahogy akrja, bár így is kétlem, hogy pont ez lenne az, amin majd fennakad, végülis legalább három, ennél érdekesebb dolgot mondtam neki - sőt, igazából azt is el tudtam volna képzelni, hogy egy ponton kikérjem a véleményét is egy-két dologról ezekkel a fordításokkal kapcsolatban, végülis Ő értett a nyelvészethez, biztosan tudott volna tanácsot adni azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik korábban gondokat okoztak...

Gyanús ez a hümmögés, biztos vagyok benne, hogy valami olyat takarhat, amivel potenciálisan nem leszek kibékülve, de egyelőre nem akadok fenn ezen, végülis én magam mondtam, hogy nekem minden jó, amíg nem járnak majd hozzá szúnyogok; és kétlem, hogy lenne annyira gonosz, hogy direkt valami szúnyogokkal teli helyre vigyen, szóval egyelőre csak ráhagyom, akármit is tervezne, végülis nem lehet rosszabb mindannál, amihez volt már szerencsém - figyelembe véve azt is, hogy hetekkel korábban lényegében felnyársaltak, mint egy istenverte saslikot.
- Nem hiszem, hogy ez így működne. - Halkan nevetek, még ha egyébként meg is fordul a fejemben, hogy talán valami hosszadalmas, autoszuggesztív módon megtaníthatnám ezt magamnak, hogy ne gondolkodjak mindenen ilyen hosszadalmas és mániákus módon, mert minél tovább gondolkodok dolgokon, annál rosszabbak lesznek; de hát kinek lenne kedve meg ideje arra, hogy meg-Pavlovozza magát, mint abban a kutyás kísérletben?
- Főleg saját használatra, igen; nagyrészt fegyverhasználati instrukciókat és gyógyítással kapcsolatos feljegyzéseket, ez utóbbiaknál kifejezett figyelemmel azokra, amik mágiahasználatot igényelhetnek, vagy potenciálisan javíthatók mágiahasználattal. - Tudom, nem nekem kéne ilyenekkel foglalkoznom, a kis kísérleteim közben egy nap még simán meg-öngyilkolhatom magam véletlenül, ha valami balul sül el, de mégis ki lenne annyira ostoba és naiv, hogy engedje, hogy kísérletezzek rajta? Arról nem is beszélve, hogy efféle irányzatban mentort találni nehezebb lett volna, mint ellopni a brit koronázási ékszereket; mondjuk ezért is gondolkodtam a medimágián, mint esetleges irányon, mint esetleges továbbtanulási irányon, valamennyi tapasztalatom, még ha nem is a megfelelő módon megszerzett, de volt benne. Végülis még mindig életben voltam, nem? - A fegyverekről jóval kevesebbet tudok mesélni... Azokat inkább csak használni tudom, mint elmagyarázni, a kardoktól kezdve, az íjakon és késeken át egészen a láncostorig, bár gondolom, egyik sincs igazán kéznél most, meg ez sem a megfelelő pillanat arra, hogy az ember fegyverekkel hadonásszon.
Természetesen azt a pillanatot megint elbambulom, amikor megelőz a limonádés standnál; és mire észbe kapok, már a kezemben is van egy kaktuszgyümölcs és farkasszemet is néz velem, és rájövök, hogy minden bizonnyal azt várja, legyek én a kísérleti nyúl, akin leteszteljük, meg-ételmérgezzük-e magunkat azzal, ha belekóstolunk. elgondolkodva nézek hátra, a csoport irányában; elég messze vannak ahhoz, hogy ne okozzak fölösleges feltűnést azzal, hogy előveszem az övem mellé rögzített kést és belevágok a gyümölcsbe, véletlenszerűen kiválasztva az irányt, amiben ezt megejtem - mondjuk lenne néhány szavam a szervezőkhöz arról, hogy illett volna meghámozni szerencsétlen gyümölcsöt, mielőtt eladják, mert nem minden diák annyira előrelátó, hogy kést hordjon magánál, de végül megtartom a véleményem magamnak, mert jobban leköt, hogy a levegőben vagdosva lehetőseg ne fosszam meg magam egy ujjamtól se. Elég kínos lenne, tekintve, hogy azt még nem tudnám visszavarázsolni a helyére...
- Gondolom, most jön majd a kérdés, hogy miért hordok kést magamnál... azt mondani, hogy pont az ilyen eshetőségekre, kicsit túl átlátszó lenne, ugye? - Szórakozottan billentem félre a fejem, ahogy visszanyújtom neki a fél kaktuszgyümölcsöt, hogy felszabadítsam az egyik kezem; a gyümölcs kezemben maradt fele még mindig farkasszemet néz velem, és legszívesebben rászólnék, hogy ezt ne csinálja, de minden bizonnyal őrültnek gondolna, ha elkezdenék egy fél ilyen... akármihez beszélni - így végül csak kivágok egy darabot a biztonságosnak tűnő részből és kóstolok bele, elhúzva a szám a szokatlan ízre. - Hm... Fura, de nem elviselhetetlen.
Minden mást, amit mondanék, megtartok magamnak; helyette inkább a kést ajánlom fel neki, markolatával tartva azt felé, mielőtt az az ötlete támadna, hogy beleharapjon a kaktuszgyümölcsbe, az inkább olyan dolog, amit én tennék meg meggondolatlanságomban - meg egy olyan eventualitásban, amikor egy kést villogtatni több, mint kérdéseket ébresztő lenne.
- A fordításokra visszatérve... Eddig talán hat Zhou-, és Song-dinasztia kori kéziratom van befejezve, de biztos vagyok benne, hogy javításra szorulnak, mert nem ismerek minden régi dialektust, meg nem is igazán dicsekedhetek azzal, hogy rendelkezek ezekkel a kéziratokkal, mert a többségüknek nincs is létjogosultsága a hivatalos politika szerint. - Szórakozottan vonom meg a vállam, mintha egyáltalán nem mondtam volna semmi nyugtalanítót; azok, akik egy szót se értenek kínaiul, mondjuk hihetnék azt, hogy épp az időjárásról csevegünk, vagy a kaktuszgyümölcsről, vagy bármi egyéb, jelentéktelen dologról, miközben csak úgy ide-oda adogatunk egy kést... Átlagos hétvége, azt hiszem.

A miniatűr pszichoanalízist csak egy nehéz sóhajjal fogadom; a dolgok sokkal egyszerűbbnek tűnnek úgy, ahogy ő kimondja őket, de a fejemben ez máshogy működik, így hamar fel is adom a próbálkozástarra, hogy ezt megmagyarázzam. Egyébként is, a figyelemelterelés sokkal jobban működik, főleg, ha olyan témákról beszélhetek, amik ténylegesen érdekelnek, úgy, hogy azt, akihez beszélek, érdekli is mindaz, amit mondok - ritka volt az efféle eventualitás, általában senki sem kérdezett arról, érdekel-e bármi is a tankönyveimen kívül, csak elfogadták, hogy én vagyok a kölyök, aki sose bújik ki a könyvei mögül, vagy ha mégis, akkor csak árnyék módjára vonszolja magát egyik helyről a másikra, egy szót se szólva bárkihez is. Most már csak az lett volna a kínos, ha a nagy monologizálásomban átesnék a ló túloldalára mindössze azért, mert valaki felfigyelt rám - vagyis inkább arra, amit mondtam.
- A japán kardforgatás annyira nem érdekel igazából... Rengetegen vannak, akik értenek hozzá, és abban nincs semmi különleges, ha az ember csak egy a sok közül. - Szórakozottan vonom meg a vállam, látva a meglepetését; nem igazán tudtam megindokolni, mi volt az, ami végül rávezetett arra, hogy megtanuljam mindezt, amit tudtam a fegyverekről, talán az unalom, talán az elhanyagoltság és az, hogy csak olyankor figyeltek rám, amikor hajlandó voltam elvárásokon és saját képességeimen túl teljesíteni, és mivel akkor pont ez volt kéznél... - Hát... ami azt illeti, megnézni nem árt, legfeljebb nem veszek részt benne; még csak az hiányozna, hogy valakiben kárt tegyek, csak azért, mert éveken át nem voltjobb dolgom, mint fegyverhasználatot tanulni.
Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjam meg a meglepetését, már másodszor megjegyezve magamnak, hogy amúgy pocsék színész lenne belőle - hiszen már a havas részen se tudta eltitkolni, hogy ő volt az, aki beterített a vékony hóréteggel; de nem akad fent ezen úgy kifejezetten, én pedig megkönnyebbülök, hogy nem kell elkezdenem magyarázkodni, mert egyébként sem tudtam volna, mit mondhatnék. Teljesen más okokból hortam magamnál a kést, mint amiket ő felsorolt, és néha sokkal szívesebben hagyatkoztam volna a pálcámra és a mágiára, de bizonyos szituációk, hogy is mondjam... nem igazán engedték meg a mágiahasználatot.
- Hát... ezek elég negatív forgatókönyvek, sensei; legalább egy tucatnyi, valamivel kevésbé negatív indok van arra, hogy az ember kést akarjon hordani magánál, főleg olyankor, amikor varázstalanok közé menne. - Na nem, mintha életcélom lett volna mániákusan késsel mászkálni mindenhova, nem voltam ennyire paranoid, se nem terveztem véletlenszerűen kiválasztott embereket vesén szúrni, egyszerűen csak nagyobb biztonságban érezte magát az ember, ha tudta, szükség esetén meg tudná magát védeni; mondjuk hamar felhagyok ezzel a gondolatmenettel, ahogy leköti a figyelmem, mekkora rutinnal használja a kést - mondjuk hamar el is kapom a tekintetem, mielőtt azt hinné, megrögzötten bámulom, meg mielőtt elkezdeném analizálni, mit és hogyan csinál, próbálva rájönni, rutinja inkább a kések konyhai használatából ered, vagy épp... más területekről.
- Amíg ezt a potenciálisan allegóriának titulálható kijelentést nem akarjuk egy viviszekcióval verifikálni, addig... nem, azt hiszem, kibékülök az átlátszósággal. - Szórakozottan vonom fel a szemöldököm, ahogy visszaveszem tőle a késem, ösztönös mozdulattal törölve azt a nadrágom szárába, mielőtt eltenném; lehet, ez nem a legjobb ötlet, de a megszokás erősebb a józan eszemnél, és erre már csak akkor gondolok, amikor már úgyis mindegy - de hát nincs olyan dolog, amit a megfelelő tisztító bűbáj ne tenne rendbe, nem igaz?
- Lehet, hogy nem számít, de elég sok mindent befolyásol. Lehet, Japánban nem ennyire vészes a helyzet, de Kínában az ember már azért is laogai-ban végezheti, mert néhány szóval többet mondott a kelleténél. - Lehet, rám nem feltétlenül ez a sors várna, de miért is kockáztatnék? Ha nem is a szövegek tartalma volt az, ami nem volt legaláis, akkor az út, amin az apám hozzájuk jutott, és az már nem igazán változtatott volna a helyzeten, hogy a varázs-, vagy varázstalan világ szabályait figyelembe véve ítélkezett volna fölötte az ember. Mondjuk nem is ez számított úgy igazán; amíg senki nem tudott róla, vagy csak olyanok, akikben biztos lehettem, hogy nem fognak elárulni, miért aggódtam volna? - A dialektológia jól jöhetne, a több tucatnyi régi dialektusba mindig belebonyolódok. Az újabbakkal semmi bajom, de a régiek... - Szórakozottan nevetem el magam, elsimítva néhány kusza hajtincset az arcomból; ki gondolta volna, hogy egy nap még a nyelvészetről fogok diskurálni a sivatag kellős közepén? - Egyébként sensei, ha esetleg úgy adódna... Előkereshetem azokat a fordításokat egy esetleges későbbi időpontra; egyébként se ártana, ha rájuk nézne valaki, aki ért is a dolgokhoz, sokkal jobban, mint én.