A dzsekim rejtekében feloldom a bűbájt, ami a hangunkat volt hivatott elbarikádolni a mozilátogatók fülétől. Jobb volt biztosra menni, Franknek a filmszínház is új dolog lehet talán, de a Star Trek biztosan, én meg évekkel ezelőtt láttam nem csak ezt a filmet, de az összes ezutánit is anno 'hárommal bezárólag, annak elleneré, hogy csak napok híján nem premiervetítésre jöttünk. A The Motion Picture meg pont olyan vontatott és lassú egyes részein, hogy lelkesen megmagyaráztam minden érdekességet Franknek közben, csak a furfangos bűbájomnak köszönhetően nem haragítva magunkra minden bizonnyal az egész mozitermet.
Frank vállára hajtom a fejem még, hümmögve egyet dorombolás híján, halogatva az elindulást. Úgyis ráérünk, és könnyebb lesz innen kimenni, ha ürült már a terem.
-Menjünk majd fel hozzám egy pillanatra- nézek fel rá. Egyre ritkábban járok már a Tetőn, az első műtétem óta. Miután elmondtam, hogy bejárok a Sweetwoodsra ezzel a bajommal, amire úgy tűnik, sikerült ráragasztanom magamnak az "időrák" megnevezést, egyre többször egyre tovább maradtam Franknél inkább. A második óta, amikoris a májam helyett kaptam újat, szerintem nem is jártam már fönt.
-Eldöntöttem, behozom a sátrat- sóhajtok, bár nem bánkódok rajta. Frank pedig örömtáncot fog lejteni a széksorok tetején, már a legelején is meg akart győzni, hogy költözzek be hozzá, azóta meg csak egyre jobban. Én is efelé húzok, az elmúlt pár hétben már csak a lustaság tartott vissza a teljes költözéstől, ami tényleg csak a sátram átvitele egyik helyről a másikra. Hozzá is kell tennem egy pimasz vigyor mellett valamit.
-Nem azt mondom, hogy hozzád költözök be végre teljesen,- hagyom magam elnevetni, könnyen adva ezúttal, hogy viccnek szánom csak, -csak a nappalid közepére verem le a Tető helyett. Viszont legalább szomszédok leszünk. Tudodmit? Menjünk gyalog, jó kis séta, messze sincs.
Vigyorgok, mint a tejbetök, közben felkelek már tényleg a moziszékből, mostanra már csak azok vannak a teremben, akik hozzánk hasonlóan nem siették el a távozást. Kezet nyújtok Franknek, akár felhúzni a székéből csak "miért ne" alapon, a feliratok is lefutnak, mire kérünk a vetítőteremből.
-Azon gondolkoztam, januárban tennék mégegy próbát a Deranged-ben, hátha van üresedés, vagy keresnek ezúttal embert még bármi okból. Szerzünk hozzávalókat, és összebűvölöm a gagh-omat, viszek belőle, hátha meggyőzi őket most is- mesélem a nagy tervem hazafelé sétálva már.
Legutóbb persze nem "felvételi pályázat" volt a klingon ihletésű tekergő ...talán leginkább tésztafélének sorolnám, hanem az ottani tapasztalataim szüleménye volt, de meggyőző volt annyira, hogy a kínálatba kikerült. Azon meg nem szívesen gondolkodok sokat, hogy arra alapozom a reményemet, hogy valaki a mostani helyzet, talán a sárkányos incidens okán hagyta volna ott a Deranged Delicacies-t, nyitva ezzel az üresedést, amit kihasználhatok, de bizonyos szempontból pontosan ez a helyzet. De egy próbát megér.

Egy trükkös kis bűvölés mentén füstté foszlik a biciklipumpa-pálcatokom zárható vége, ahogy a kezem megközelíti, aztán vissza szilárddá, ahogy elhagyta a pálca, így nem kell bajlódni a szétcsavarászásával, sem nyitva hagyva értelmét veszteni azzal, hogy nem rejt vagy véd megfelelően. Kulcs helyett nyitja a bejáratot egy alohomora, és fölcaplatva a lépcsőházban kinyitja a tetőre vezető ajtó zárját is.
Aztán megindulnak az események.
-Avada..!
Kishíján meg se hallom időben, ahogy nyitom kifele az ajtót, oldalra nézve a félig tárt nyíláson keresztül meglátom, felismerem az ismeretlen alak semmilyen csuklyáját, jellegzetes maszkját, és a torkomba ugró pulzussal botladozok hátra, Frankbe ütközve, kishíján a lépcsőre esve, és hitetlenkedve látom a halálos átkot becsapódni a fémajtó lemezébe, ahol egy pillanattal előbb még a tenyerem járt.
Elönt az adrenalin, visszavágásra buzdít a túlélési ösztön, ahogy erőszakosan rádöbbent a helyzet, mennyin múlott az életem. A jövővolt SVK-tanárom egyik előszeretettel súlykolt leckéjén a hosszúszavú átkok - mint a nonverbálisan talán meg sem idézhető halálátok - néhány hátulütőjéről, és azon az ötleten, hogy gyalog jöjjünk. Ha a talán kicsit el is kényelmesítő szokásunknál maradunk, és egyenesen a tetőre hoppanálunk, valószínűleg már mindketten holtan feküdnénk egy kupacban.
Valószínűleg pontosan ez lehetett a terv is, mi kényelmesen középtájt érkezünk, a halálfaló ott a tető széléhez közelebb meg jól rálát. Ha nincs egyedül, ezt nem láttam az ajtótól, akkor még kereszttűz is.
-Kinézek és jövök is- mondom Franknek fojtott hangon. -Lehet, hogy nincs egyedül, légy óvatos!
Nem kötöm a lelkére, hogy ki ne jöjjön utánam, ameddig nem jelentem, mit derítettem fel, mert ha őszinte vagyok, én se tudnám betartani a helyében.
Átgondolom, hova tudok egyáltalán érkezni, ha kihoppanálok, pont ugyanezért: belátható nyílt tér, hiába ismerem én fejből is.
De talán... Láttam, hol állt, hopp közvetlen mögé, ütés, átok, és ha van másik támadó is, talán az se lő egyből, ha a társát is eltalálhatná. És gyorsan vissza, Franknek lejelentem, és onnan kitaláljuk.


Kihoppanálva túl közel, majdhogynem a halálfalóban állva érkezek, és eltántorodok tőle, veszélyesen közel a peremhez.
Csak futó pillantással látom, az ajtóval szemben várt még egy orgyilkostársa, aki most rohamosan közelíti a nyílászárót, csak az érkezésem hangjára torpanva meg.
De nagyobb bajom ez itt, aki oldalról látott rá és lőtt az ajtóra, akinek a kartávolságán belülre hoppanáltam, és aki már fordul is.
Nincs idő.
Át se gondolom félig, amit csinálok, magamhoz ölelem a derekát az alacsony termetemet kihasználva, meglódítom magunk körül forogva, lelökve mindkettőnket a tető peremén túl.
Rákoncentrálok a sikátorra a ház mögött, nehogy most daraboljam fel magam véletlen - a sikátorra, ahova az első találkozásunk, és ha úgy vesszük, randinkon csak pár másodpercre lehoppanáltam csak incselkedni Frankkel - és a halálfalótól ellökve magam, hogy ne vigyem magammal, és hogy a hoppanálás perdületét megszerezzem, portálok is oda.
Kész csoda, de sikerül is.
Fájdalmasan csapódok a földhöz, kapaszkodok a pálcámba, a dzsekim belső zsebéből a fém pálcatok megismerkedik a bordáimmal, a halálfaló halálsikolya pedig azután is visszhangzik a fejemben, hogy a sarkon túl, tíz emelet végén hirtelen végetért.
Ilyenkor szívom meg, hogy nincs egy egészséges félelmem, ami lebeszélne az ötleteimről, helyette egy vakmerő önbizalmam. Nem akartam megkockáztatni, hogy egy darabomat hagyjam hátra, és én is zuhantam egy emeletet, mire elhoppanáltam.
Vissza kéne kerülnöm Frank mellé, még nem tud a másik merénylőről, aki az ajtó felé közelített, de négykézlábra is alig tudok feltápászkodni, a teljes bal oldalam fáj, és a már elnémult sikoly az elmémben továbbüvölt.
És küzdök a látóterem széléről befele kúszó sötétség és szemkáprázás visszaszorításával, és nem érzem az eddig vadul lüktető pulzusomat.

Csak óvatosan merek Merelnek utalni ide-oda járhatnánk sokat abbéli hátsó szándékokból, minél többet legyek vele és mellette, háthogyha bármi tünet, háthogyha akármi, a legkevésbé sem akarok abbéli indíttatásokból ilyesmit „ki tudja mennyi az időnk” csak megrázom fejem időnként elhessegetni, mintha rohamom lenne – és ilyenkor ha  észreveszi, bután vigyorgom.
Film alatt mégpedig terelődik agyam, érdekes világkép, ahhoz képest, hogy mugli fantázia, valóban leleményes. Merel sokat is magyaráz, fajok jellegzetességeiről, csak ámulok.
Gyomrom ökölbe szorul, felmenni hozzá, nagy, sok pislantás után, ijedt fáziskéséssel biccentek.
Kifújok egy adag megkönnyebbült levegőt, még mosolyra is futja, egész diadalittas az utóbbi renyhébbekhez képest.
- Persze, majd ha jobban leszel, kihasználjuk. Ide-oda hoppanálunk a világban, megnézzük különféle nyelveken ezt a filmet, mikor jön a következő?
Igyekszem óvatosan bánni az „állapotával” mégsem cibálnám szívesen nagyobb térugrásokra, ráadásul tudom magamról milyen meggondolatlanul helyeztem át magam bárhová. Különös, hogy már nem egyedül vagyok, alapjáraton nem vigyáznék ilyesmivel.
De mielőtt úgy igazán beleélném magam, mi sem természetesebb Merelkedik egy egész sorozatot, az ember képtelen megállni a hangos felröhögést.
- Rendben, de adót fogok szedni, minden reggel csókkal tartozol, sőt szigorú leszek, este is megfizeted
Hajolok hozzá, mint máris mohó lopni ajkáról egyet, hogy annak mámora elfeledtesse velem idegesítő kérdéseim hogy érzi magát a tüdeje, biztos jót tesz a séta?
Így biccentek csak és nyugodtan nekivághatunk, még a székből felrángatást is örömmel veszem, ha lehet annak hívni körülöttem mostanában bármit.
Merelnek persze nem szólok, hogy éjszakánként hány óráig nézem még a mennyezetet, számolom szuszogásait, vagy volt egy rám törő légszomj, éppen az irodában, Merlin kegyelméből.
Ajkamba harapok mielőtt mint a legidiótább „férjek” kinyögném, mi lenne ha nem erőltetnéd magad? - egészen jó képet vágok a tervekhez.
- Feltétlen! Majd én is megnézem hogy készül a csoda.


A könnyed séta éppen abba fullad, amitől én is a Minisztérium mosdójában, talán ezért vagyok lassú, ezért maradok életben, ahogy ő hátraránt és az átok végülis nem talál képen.
Akarom mondani, én vagyok az auror, rendtag és elvetemült harcos egy személyben, hagy védjem meg a nőt, akit szeretek, hagy tapossam ki szó szerint és fizikálisan is a halálfaló belét és éljem ki minden fájdalmam korunk nyomorultjain.
Miért, miért van ennyire gyors Merel? Mielőtt akár egyet lélegezhetnék, az adrenalinból pont észhez térve, kiront és nem is tudom hallja-e a félig süvöltő és profihoz mérten tökéletlen NEM-et.
Nem Merel, én megyek előre, én rontok ki, de mire megteszem ténylegesen, hihetetlen, elhoppanál vele és rá figyel a másik, rá figyelek én, talán kiáltok is, fogalmam sincs, időm se.
A lehető leggyorsabban el akarom tüntetni, kellemetlen légypiszok, elállja a kilátást, mint az ablaktörlő a mugliknál, pucolásra termett.
Mégsem olyan egyszerű és egy kémény mögött kötök ki, ahogy beugrom a zöld csóva elől, mert hárítani, se védelmet fellőni nincsenek másodperceim.
A kőrobbanás aztán eltalál valamelyest, karom például, bordám talán és én pont annyira foglalkozom vele, hogy kilőve a törmelékek közül megküldjem egy Stuporral és utána gyorsan, talán célba ért már az előző, de egy capitulatus-al is megsorozom, még a porban, de már a törmelékek mellett. Többel is, amennyit egymás után kilőni bírok.
Kezembe röppen pálcája, valami belefolyik szemembe, a testet azonnal Incarcerandus-al látom el megkerülve a romhalmazt és bár eszméletlennek tűnik mindezt petrificus totalus-al koronázom meg.
Eztán átgyalogolok rajta, a roppanásokból ítélve orrát biztosan eltöröm, arcáról ugrom is, de nem nézek lefelé, mennyire torzult a képe.
Az épületről annál inkább, ordítva Merel nevét és persze teljesen bepánikolva, semmi válasz.
Kitörlöm szememből a vért, valószínűleg felrepedt a halántékom, de kisebb zúzódásokkal jól megúsztam és elfelejt érdekelni is.
A peremre lépek, hogy a következő pillanatban az épület aljába hoppanáljak, csak rohanás közben veszem észre, lábam is megsérült.
Üvöltök:
- Merel!
Sikátorba fordulok, mintha egy rongycsomó, mintha egy hulla, nem látok már, csak rohanok és az Ő nevének üvöltését sem hagyom abba.

Csak szemet forgatok Frankre, és inkább nem teszek most megjegyzést.
-Évék múlva, de annak legalább már története is lesz, a következő az egyik legjobb.- Csak nem bírom ki, végül mégis hozzáteszem -Frank, jobban vagyok! És semmi köze a hoppanáláshoz, ahhoz is több köze van, hogy az előbb vagy három teljes olyan sorozatot magyaráztam el, amiket még kitalálni se kezdtek el. Nem vagyok hirtelen vékony üvegből! ...Bocs, csak... mindegy.
Nem is tudom már, ingerült vagy fásult vagyok inkább, csak... nem tudom, megvisel ez az egész. Nem akartam így rárobbanni, szeretem, és nagyon sokat jelent, hogy ennyire törődik, meg akar óvni, nehogy bajom essen, és megértem, hogy aggódik, de túlreagálja, pedig annyiszor elmagyaráztam már neki.
Csak így is elég bajom van azzal, kiszolgáltatottnak érzem magam, a kontroll hiányával az életem fölött, hogy még tenni se tudok ellene, és talán én is, igen, túlreagálom. Nem dohányoztam rendszeresen azelőtt se, de nem vetettem meg egy-egy szálat néha közösségi gesztusként, de a tüdőm óta annyi se. Néha erőfeszítés betartani, de amióta új májam van, alkoholt se iszok, csak hogy biztos ne terheljem semmivel, ami elkerülhető. Nem is tudok én félni, mégis agyon aggódom magam így is ezekkel. Legalább had tartsam már meg, ami nem ezekkel függ össze, legalább annyi önállóságot, szabadságot, meg szórakozást ne kelljen már feladnom, de Frank még ezektől is óvna.
Neki van igaza, hogy inkább üssük ki a fejünkből az egészet, ha csak egy pillanatra is.
-Miii? Ilyen bérleti díjakat nevezel te szigorúnak!?
Hevesen, szorosan a nyakába karolva csókolok vissza én is, erővel véve rá magam szinte, hogy a pillanatba feledkezzek, vallomás és bocsánatkérés Frank felé, hogy szeretem és nem rá haragszok, ne úgy vegye, csak én se viselem ezt sokkal gördülékenyebben, mint ő.
Tudom, hogy ő sem. Rosszul alszik vagy virraszt fölöttem, nem tudom, de mindkettőt elképzelném róla, és azt látom is, hogy egyre többször kel kialvatlanul, ér haza megfáradtan, és tudom jól, hogy az "időrák"om alá van a kutya lényege elásva. Csak nehéz ilyen pillanatoknál többre veszni el egymásban, kizárva a világot.
-Még segíthetsz is vele. Egy kicsit csak, mondjuk a hozzávalókkal, mert még mindig, ez az én kis szívemcsücske műalkotásom- vigyorgok rá pimaszul. -Kelleni fog makarónitészta, medvecukor, és a legínasabb, -rágósabb, -legaljább hús, amit még adni mernek. Még örülni is fog a hentes, hogy elvisszük, amit általában meghagyni akarnának a vevők. Meg néhány titkos varázslatom, amit nem árulok el. Még valami, ami szerinted feldobhatná, ami illene bele?
Nem mondhatja, hogy nem vagyok nagylelkű, felajánlom azt is, hogy hozzátegyen az alkotásomhoz, hogy ilyen gagh-ot még az előző világom sem ismerhetne.


Négykézlábra borulva szenvedek a sikátor aljában, fogcsikorgatva a fél oldalamat hasogató fájdalomtól, várva, hogy kevésbé szédüljek, a tűpontnyi fehér tüzijátékok és sötétség visszakússzanak a szememből, és ne ájuljak el itt rögtön.
A nevemet hallom.
Sikerül feltápászkodnom valahogy, de a hirtelen emelkedéstől megint megszédülök, a sötétség belekapaszkodik a látóterem szélébe, vissza kezd mászni, és nekitántorodok a falnak, fájdalmasan nyögve, ahogy megint a zúzódásaimra esek rá. Előreszegezett pálcával támogatom végig magam a ház fala mentén, egyelőre így sikerül csak haladnom.
-Frank!.. Frank!
És mégis először telibe célzom az arcát, ahogy megjelenik, nem tudva még, a másik merénylőnkkel mi lett, nem az talál-e rám épp. De ahogy felismerem, csak a pálcát leeresztve hagyom magam csak beleborulni a karjaiba, a mellkasán támaszkodni meg legközelebb.
-Te jól vagy? A másikkal mi lett?
És lelkiekben felkészülök arra, hogy Franknek, látva az állapotom, eszébe jutna a Mungóba vinni, hogy egyből hoppanáljak is vissza onnan. Tudja is, abban a helyben nem bízok. Nem tudom, mik ott a körülmények, de még nyáron elesett, megostromolták, ott is maradt minden auror, aki időben kiért ellenállni, kizárt, hogy megérje a bizalmamat az a hely, hogy független lenne még. Túlélem valahogy, esetleg bedöglök a Sweetwoodsra vészhelyzet esetén, vannak professzoraik medimágia terén.
Végül kicsavarodok valahogy Frank karjaiból, számítva arra, hogy nem engedne el magától most, és elbicegek a sarkon túlig. De nagyon hálásan kapaszkodok bele, ha ennyit megenged a lelkiismeretemnek, és segít inkább, eltámogat a ház tövében fekvő alakig.
A leguggolást pontosabb lenne úgy mondani, hogy engedem magam lerogyni a mozdulatlan test mellett, és egyelőre csak pálcaheggyel böködöm meg, számítva arra, hogy még támadna valahogyan, hiába szivárog elő a csuklyája alól az árulkodó, egészen fel nem itatott vértócsa széle.


Pálcaintéssel fordítom csak a hátára, miután nem mozdul, hasonlóval távolítom el az arcáról a véres, horpadt maszkot, és csak meredten nézem az arcát, kerülve az üres tekintetet.
Nem néz ki gyolkosnak. Nem néz ki egy fanatikus szociopatának, aki kedvére gyilkolna és kínozna ártatlanokat, nem néz ki többek egy fiatalnál, aki talán alig - volt - nálam idősebb pár évvel. A "fiú" szó inkább jutna eszembe a leírására, mint a "férfi".
És én megöltem.
Persze akármilyen emberként ugyanez a rémület lenne az arcára fagyva tíz emelet zuhanás végén, és eszembe jut a hasonlóan szinte suhanc az Abszolról, akit kivallattunk, aki egyértelműen fanatikus híve volt az ügynek, amit szolgált, de nem tudok kiverni egy gondolatot a fejemből. Imperius. Ezeknek nem áll a moralitásán felül Imperius átokkal "toborozni" eldobható csatlósokat. Hogy ennek a fiúnak talán az egyetlen saját bűne az volt, egyszer rossz helyen járt.
Remegő kézzel csukom le a szemét, és fel se fogom az időt, meddig ülök felette meredten, mire észbe kapok. A maszkot kelletlenül, valami kötelességérzetből fogom meg, de most nem párosul hozzá a diadal, amivel az előzőt trófeaként oroztam el. Csak üresség.
Végül sikerül elszakítanom a tekintetem a vérfoltos arcról, felnézek Frankre.
-Nem kéne itthagynunk... és mi is tűnjünk el...

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy felpaprikázom, ahogy azzal is, idegesítő vagyok, mivel hagyott fecsegni, én is figyelmesen hallgatom, először bólogatva az évek múlva kijövő film történetének előre is, másrészt hátul ott berreg folyamatosan: megéljük-e, bólogatok, sokat, nagyokat, sőt öblöseket borzasztó értelmes arcot vágva erősen kiguvvadó szemekkel rám jellemző kifejezetten interaktív mimikával.
- Bocs, tudom, tudom csak…
Elhallgatok, az öblös bólogatás vége cipőm bámulása lesz elgondolkodón. Talán, nem tudom kezelni, kifolyik képletesen nyitva tartott ujjaim közül a helyzet, ez a feltételes mód, materializálódott bizonytalanság. Ma még jár, holnap új torkot kap, meddig pótolják ilyen elánnal, mikor történik komplikáció, akármi, anyám is meg akarja ismeri, halogatom, miatta is és magam miatt, hogy ezt először felfogni, nem vetni közbe hülyeségeket, Merelt nyilván nem állítom le semmi veszélyesről, hasonló helyzetben lenne pofám nála is könnyelműbben venni és de sokszor kívántam, cserélhetnénk, legyek én, aki cserélteti a máját és ha nem oldaná fel Ő, mindig Ő el is veszne egy újabb szép nap kellemes pillanata.
Nyakába szusszanok, ilyenkor szívok Merelillatából, elmosolyodom, a csók avanzsálja őszintévé.
- Igyekszik az ember…
Pusmogom, kapaszkodom a terveibe, léteznek, értékelnem kell, belesüppedne a depresszió dagonyájába célok nélkül, sütögetés, szedd össze magad!
Egyfajta metaforikus szinten még jövőjelene is összeérhet, csak remélem jelenthet ez jót is, majd egyszer elkísérem azokhoz ott, megejtem nekik minden jó tanácsom, meg a lelkükre kötök egy s mást.
Fel is hozom, terveim szerint otthon, mi lenne, ha vele tartanék majd, könnyednek szánva egy kis vállvonással.
- Egyébként se vagyok nagy konyhaművész, elég ha a piszkos melót rám bízod, amihez nem kell kreativitás. Eh, ez így marha gusztán hangzik, ugye tudod? A legrágósabb húson kívül? Medvecukor és mócsing, lássuk csak… körömdarabkák?
Vigyorgom pimaszul, orr fintorítva.


A rémület nagyobb bármilyen fájdalomnál, csak kellemetlenségként viszket. Szinte rohanok, pálcát készenlétben tartva, mindenen át, amíg meg nem találom.
Gyomrom hatalmas szaltót ugrik, gombóc mászik torkomra, de bizsereg már a megkönnyebbülés, erősen, biztonsággal zárom karjaimba.
- Te hülye
Nyögöm köszörülve torkom, szárazon és meghatottan, egy percre hajára borítva mohó orrom, még Merel, még itt van, de készenlétben hamar fel, elkapom fejem tőle a környéket notórikus alapossággal újra és újra végigpásztázni.
- Persze. De te nem, szerencsére ismerek pár megbízható gyógyítót a Rendnél. A Mungo kizárva, ugye tudod?
A támadás óta elnyomás alatt élnek, az érdemesebbeket kirúgták, Dumbledore felszedegette, mint elgurult gyémántdarabokat. Eszembe sem jutna halálfalóktól, ellenségektől hemzsegő helyre vinni.
- Fel kell érte mennünk. Merel, ki kell hallgatnom. Magunkkal kell vinnünk. Még él.
Zihálom hevesen és mondom tagoltan, aztán épp jókor jön rá a kegyelet lerovás, ajkamba harapok, segítek, de mint egy vizsla – rohadt állat hasonlatok- folytonosan pásztázom a környéket.
Nem érzek semmit a féreg iránt, szánalom, megértés, amit Merel mozdulataiban látok, bűnbánat, gyilkolás felett érzett mély, belső, döbbent gyász.
Hosszú lenne elmondani, vagy kezdeni boncolgatni a dolog pszichológiáját egy bizonytalan krízishelyzetben.
Hiszen bármikor… Megrezdülök, ismét körbenézek, öleléssel próbálom elvonni a hullától.
Talán, mert túlestem ezen, mert Őt bántotta, kedvem lenne akkorát taposni az ártatlannak látszó porhüvelybe, mint a még lélegzőjébe odafenn.
- Önvédelem volt. A Rendre kell bíznunk igazából ki tudja meddig számíthatunk a Minisztériumra is? Merel, ezt majd megbeszéljük, ez most hirtelen sokk, tudom. Először biztonságba helyezlek, de nem hozzám megyünk, utána vissza kell jönnöm. Egyedül, érted? Ki tudja itt lesznek-e még… de mindegy, Te fontosabb vagy.
Fordulok felé, reszketek, zihálva lélegzem és tagoltan beszélek, mert ha beleegyezik elhoppanálunk innen, csak a sötét, szűk lyukba préselődve érzem majd magunk, Őt biztonságban, minden, nyílt terepen elvesztegetett, múló másodperc, feszült figyelem és precíz pálcatartás, támadni, védeni, ölni bármelyik pillanatban.

Mélyet, szaggatottat sóhajtva magamhoz ölelem szorosan.
-Bocsi... tudom, te csak aggódsz értem. Nem rád haragszom ilyenkor, ne vedd úgy, csak... nekem is elegem van már az egészből. Gyere, menjünk, mielőtt ránkzárják a termet.
Csak elindulunk végül még mozibarekedés nélkül, segít is a gondtalan téma úgy tenni, mint ha még a halálomon se lennék időről időre.
-Naa! Azért nem az a lényeg, hogy gusztustalan legyen, csak hogy bizarr. Valami szokatlan vagy megosztó fűszerre gondoltam.- Tény, a gusztustalan is ízlés és értelmezés kérdése, eddig minden összetevője hagyományosan is ehetőnek vélt dolog, csak szokatlan válogatásban. -Amúgy ezeket homogénen egymásba változtatom, és... Oké, szóval ez nem lenne a kedvenc kajád. A teljes verzió meg van bűvölve, hogy mozogjon is, mint ha élne. De legalább nem tényleg élő klingon szerpentféreg, mint a sorozatban lenne.- Főleg mert az nem létezik.
A "bocsánatkérő gonosz vigyor"nak meg nem illene léteznie, valahogy mégis sikerül összehoznom, és még Frankre is virítanom.
-De ha még kíváncsi vagy rá, neked majd nem bűvölöm mozgóra, úgy csak szokatlan spagettinek néz ki.
Bár lehet örökre eltántorítottam a gondolatától is az állatos asszociációval.


Csak nyikkanok egyet önkéntelenül is, ahogy Frank ráölel az újonnan fájós karomra, de nagy kisbolygó esik le a szívemről, hogy élünk mindketten, és nagyrészt némi sántikálástól eltekintve egyben is vagyunk.
Azért persze hamarabb kiszakítom magam, mint akarnám, de nem most érünk erre rá. Ez nem egy nagy hollywoodi film, ahol még a kereszttűz is illedelmesen megvárja a nagy romantikus csókokat a csatatér kellős közepén. Ha nem figyelünk mindketten, akárhonnan rajtunk üthetnek még, és nem kéne megfeltételeznünk, hogy csak mi maradtunk, ameddig nem értünk biztonságos helyre.
-Helyes, már mondani készültem, hogy ha fel mered csak ajánlani is, hogy oda viszel, megverlek.
Valahogy, amilyen állapotben most vagyok. Legfeljebb a leszakadt karom-lábam használom majd buzogányként.
-Persze, érthető... Össze tudod szedni a sátram is légyszi? Csak lezsugorítva elraktam valami zugba, egy invito előszedi. Minden maradék cuccom benne van, így a legegyszerűbb.
Együttes erővel elbicegünk valahogy a másik oldaláig a háznak, ahol...
Fogadjuk el a tényt, ahol a hulla van.
-Tudom, csak... akkor is...
Fogom az álarcot, inkább azt nézem, mint az igazit, nem vonz most, ahogy az előző trófeaként vonzott, viszont úgy érzem, meg kell tartanom súlyos emlékeztetőként. Közben hagyom magam felölelni-felsegíteni, felszisszenve, de nem ellenkezve, ahogy megint belefog a sérüléseimbe - ami elég elkerülhetetlen, ha a teljes oldalam ilyen.
-Nem, Frank, nem jössz egyedül! Nem vagyok fontosabb nálad, ugyanannyira te se halj meg, még értem se ha lehet! Légyszi, legalább hozz magaddal valakit, ha visszajössz. Megígéred?
Nem kérem arra, ami esélytelen, főleg, hogy engem se lehetne, de legalább legyen vele valaki, például a Rendből tökéletes, akivel legalább tudják egymást fedezni.
Az ellen nem ellenkezek, hogy ez ne én legyek, még ha szivesen lennék is a jelentkező rá, most egyértelműen nem vagyok abban az állapotban, hogy ne öngyilkosság legyen csak. Tartom is a kezem, hogy megfoghassa.
-Mehetünk.

Ez éppen úgy hangzik, mintha vénasszony lennék, anyám bizonyosan rám se ismerne, én a felelőtlenség szobra hogyan aggódhatnék bárkiért.
Szégyen ez az aggályoskodás és a szerelmet néha kifejezetten nevetségesnek tartom, mert ilyeneket vált ki, az örök facér kalandor majd meg veszik, ha ezt a pöttöm lányt veszély( agyamba befurakszik )halál fenyegeti.
Kínos kényszerrel ragadok boldog gondolatokban, minta óriásrágók lennének, igazából ez megint megmosolyogtat, mert Merel mindig képes erre.
- Elég járatlan vagyok a konyhában, de felütünk neked akár mágikus fűszernövény határozót is, anyámnál van egy rakás ilyesmi. Biztos találunk olyat, aminek lábszaga van például.
Vigyorgom, talán szemtelenül is némileg, már ha vigyornak nevezhető mostanában ez a kényszeres arcizom rángatás.
- De ez a linkon féreg nem evésre lenne szánva, ugye? Csak mint valami nem egészen állat teremtmény a kisgyerekek szórakoztatására. Vagy ő enne meg minket?
A mágikus állatokkal egyébként nem állok olyan mértékben hadban, mint az egyszerű lovakkal például, ők pedig fiktív teremtmények és a film alatt is erőszakosan erre összpontosítottam.
- A sima spagettit megeszem, mármint ha nem teljesen mócsing, de figyelj, érted bármit Merel, aztán majd vigyoroghatsz az arckifejezésemen
Mert ezzel a mosollyal igazából bármiről meg tudna győzni.


Úgy rohanok oda és ölelem át, mint az őrültet, akitől kialakult bennem a féltés egy nyúlékony, tapadós állába, de mégis elönt most a megkönnyebbülés, annyira rosszul nincs, ha képes tulajdonképpen viccelődni.
Épp nem vagyok humoromnál, a félmosoly tétovázik ajkam szegletében, miközben fejem csóválom, mert a Mungo nem volt kérdés egyikünk számára sem, épp csak vajon Merel ennyire jól következtet, vagy vannak olyan összeköttetései, amiről fogalmam sem volt. Majd később talán megkérdezem és igyekszem akkor nem meglepődni bármit is mond, emiatt is szeretem, folyton feje tetejére állítja a világot.
- Igen, persze, visszük a sátrat. Pálcád megvan?
Ez most csak gyorsban suhan át fejemen, minden tagja egybének látszik, ha netalántán ólálkodna itt még valaki egy fegyver sem hátrány.
Megvető orrángás jár kegyeletként ennek a szemétládának, de pofátlanság lenne Merelt megdicsérni.
- Tudom. Megbeszéljük majd milyen ez.
Kérdő hangsúly kéne, de elmarad, felhozzuk egyszer, később szerintem, vannak ezek a bizonyos fizikális sebek, ezeknél már csak a lelki természetűek gyógyulnak nehezebben.
- Megígérem és nem vagyok ostoba, többeket is hozok, ne félj. De téged most el kell látni, nem tudsz így harcolni. De a sátrat elhozom.
Megfogom kezét, bízz bennem pillantásom komor, nem is illik hozzám és a következő pillanatban nem vagyunk már jelen ott, hanem Anglia egy Londonon kívül eső szegletében, egészen északon, Skócia határánál. Talán felesleges egy távolabbi menedékházat célozni, de az új, körültekintő Frank épp a legmeszebb belföldit választotta, egy parasztháznak álcázott halászfalu szélén, aholis egy gondozatlan hátsó kertbe hoppanálunk. Nem is kell feltétlen itt, vagy sokáig egy helyben maradni, de olyan javasasszony bujkál a vályog falai mögött, akinek már rég felmondtak a Mungoban, viszont garantáltan helyrepofozza Merelt.
A hátsó kert vastag faajtaján zörög öblös kopogtatásom, mire kidugja ősz fejét az asszony.
- Kérlek, szólj a portrénak, a főhadiszállásra megyek. Merel addig itt marad, amíg kitalálunk valamit, megsebesült, megtámadtak minket.
A néni süketnéma, de ezt Merel észre fogja menni meglepett, o-ra kerekedő ajkából, ahogy mutogatva beljebb invitál és kérdőn mutogat rám.
- Nem, én jól vagyok, vissza kell mennem. Igyekszem minél hamarabb érte jönni. Köszönöm!
Saját jelnyelvén, amit sosem tanultam meg mutogatja el gondolom, hogy mi sem természetesebb és int egy különös, rőt hajú, kissé púpos, öreg fickónak, aki vígan terpeszkedik keretében, pattanjon dologra. Több helyen is van portréja, elsősorban a Roxfort igazgató között vágja be mindig az álszunyát. Valaki fontos személy volt, de én folyton T-t kaptam Mágiatörténetből és kiléte most épp nem is nagyon érdekel.
Csókot lehelek Merel ajkaira és gyorsan dehoppanálok, a főhadiszálláson lennie kell valakinek, aki azonnal tud segíteni majd.
Ide is gyorsan vissza kell érnem.

-Lábszaga!? Hát így állunk?- vigyorgok Frankre rosszallóan. Néha még én se tudom elképzelni, milyen anomál módokon tudok vigyorogni. -Ennyire kiégettelek vele? Na legalább tudom, hogy ha büntetni akarlak, nem kell a kanapéra ítélnelek, csak én főzök majd, és bizarr dolgokat, seperc alatt kinevelek belőled bármit.
Az elefántos habfürdővel már úgyse tormentálhatom, mostanra azt kegyesen elpancsoltam előle.
-Persze, hogy evésre, de ha nem animálom meg, nem sokkal szokatlanabb ilyen ázsiai tésztáknál.
Így forralom a terveimet Fránk vesztére, miközben magunk mögött hagyjuk a mozit.

Felkapaszkodok a több értelemben is jobb kezemmel Frank nyakába, megtartani magam, úgy bicegek vele, végig fájdalmasan sziszegve a kegyetlenre zúzott bal oldalam miatt.
-Az előbb szögeztem az arcodba- mozgatom meg a még mindig a kezemben tartott kérdése tárgyát így a feje mellett.
-Majd... miután rendesen is túléltük... lehet.
Hálás vagyok a segítségért, mert most feleennyire ha tudnék magamtól járni, de nem az ő hibája, nem tud Frank most úgy tartani meg, hogy ne valami fájdalmas pontot szorítson, úgyhogy szinte felüdülés csak lerogyni végül a támadónk teste mellett.
-Köszönöm.
Hogy segít cipelni engem, hogy ugráltathatom még ilyen helyzetben is az igazán csak másodlagos igényeimmel, hogy nem hősködik ész nélkül. Nem mondom, hogy nem hősködik, nem is róhatnám föl neki, mert én is hősködnék ugyanennyire, ha fordított helyzetben lennénk. Vagy mindketten ugyanolyan épek. De legalább ésszel teszi, aminek nagyon örülök, és egy kicsit még büszke is vagyok rá.
Megfogom Frank kezét, de mire megpróbálnám féloldalasan felhúzni magam abba kapaszkodva, már hoppanálunk is, így a műveletet egy teljesen ismeretlen, emellett elvadult kertben hajtom már végre. Valahogy.
Belegondolva furcsa lehet, de nem is a sérüléseimtől vagyok szerintem ennyire leamortizálva. Harmadévtől kezdve az én alkatommal voltam terelő, és ha szívós és strapabíró vagyok is, egy hústorony azért nem, repültem már bele padlóbűvvel néhány gurkóba, amikor nem sikerült Gronddal, az ütőmmel trafálni telibe őket, szóval estem már csúnyákat.
Viszont még senkinek nem vettem el az életét.
Eddig. Egyelőre fel se fogom félig a környezetem, csak követem Franket a házba, amerre támogat, fásultan intek egy üdvözlést az idős boszorkánynak. Megpróbálok azért a saját lábamra állni, és egyből át is tenni a teljes súlypontom az ép jobb lábamra, búcsút csókolok Franknek, aztán sokáig csak állok egyhelyben.
Bambán tapogatom a nyakamat, hogy találok-e egyáltalán pulzust, bár annyi biztos van, hogy még életben vagyok. Aztán elkezdem elmondani a bajom, csak jobb ötlet híján is, hogy mivel töltsem az időt, soha nem voltam nagyon a várakozós típus.
-Ráestem az oldalamra.- Mutatom is, hol. -Nem tört el szerintem, de csúnya lehet.
Eszembe jut, hogy talán nem is érti, azért néz így rám.

Tudom, hogy csak viccel, de vannak a tudatomnak bizonyos hátsó részei, ahol az aggodalom testet ölt, ahogy lelki szemeim előtt Merel kimérgez a lábszagú krémessel, vagy takony körömkarikákat tálal jól átsütve.
Még így, ebben a helyzetben is jár ezért egy vigyor, hülyeség mindenekfelett!
- Büntetni, kinevelni? Mit követtem el? Kezdjek félni tőled?
Heccelkedem, közben vizualizálom a tésztát is és kegyesen, igaz mély sóhajjal jelentem ki hoppanálás előtt:
- Meg fogom kóstolni.
Szép utolsó szavak.


Remegés ráz, milyen sebe lehet, Merel nem az a típus, aki ok nélkül sziszeg, de mégis összeszorítom fogam, sok múlik most ezen, nagy odafigyelés, el ne kezdjem a pátyolgatást. Haladni kell.
- Ja, persze...
Motyogom, kicsit szétszórt vagyok, mindenfelé lesek, mintha az ég is bármikor ránk szakadhatna és nem éppen átvitt értelemben.
Biccentek az ölés filozófiaórára, csak egyéb teendők élveznek mégis prioritást, például az életünk.
- Merel, ez semmi, minimum, sajnálom, hogy...
Sóhajtok, egy épkézláb érzelmi mondat se hangzik most jól tőlem, vagy talán nincs is itt az ideje, hogy valami ilyesmit összerakjak, amíg nem vagyunk, amíg Ő nincs teljes biztonságban.


Aztán ott a susnyáson még átverekedve magunkat, a menedékben lassan artikulálva előadom helyzetünk, de végülis nem úgy beszélek hozzá, mint egy idiótához, a siketek egész jól olvasnak szájról.
Semmi kedvem elválni tőle, akármilyen kamu nyavalyát kitalálnék, csak hogy lássam teljesen rendbe jönni és velem ejtse meg a halálos beszélgetést. Vagy velem először. De nem hiszem, hogy a néni nagyon forszírozná, habár jó hallgatóság annyi szent.
De az efféle luxusok még váratnak magukra és ezt tudom, amikor szomorú búcsúcsók után mégis ellépek mellőle.

Az ősz néni, megértően bólint, egy virágmintás, viseletes kanapén mutat helyet, ahol vendége megtelepedhet. A berendezés nagyon egyszerű, kicsit öregasszonyos, a kanapé mellett fotelek, régi, barna szekrény, dohányzóasztalon csipketerítő és három máshová nyíló ajtó, egy nyilván a fürdőszoba, a másik háló lehet, a harmadik raktár talán. A konyhát, mely zsúfolt pultból és kenőcsökkel, fiolákkal, gyógynövényekkel teletömött hosszú szekrénysorokból áll, nappalija végében rendezte be.
Óvatosan szemléli a csúnya zúzódást, biccent, felmutatja mutatóujját, mindehhez felvillantja szinte gyerekeknek szóló, barátságos mosolyát.
Térül-fordul, nem vacillál, szemmel láthatólag tudja milyen kenőcs után nézzen és ha Merel helyet foglalt, áll is fölébe, ha nem, hát noszogatja kicsit, nincsen annyi bolha azon a kanapén.
Jobb lenne ha feküdne, ezt összetett, fej alá hajló kézzel mutogatja, eztán kerül rá a kenőcs, inkább csak nagyon hűs, semmint különösebb fájdalmat okozna.
Pálcával azért hozzáér és a maga néma nonverbalitásában keres esetleges repedést, törést, minden ilyet könnyedén összeforraszt, ehhez nem kell bájital.
A gyógykenőcs is hatni kezd, a fájdalom enyhül mindenesetre és a szövet lassan regenerálódik, de persze kell hozzá a pólya, de a kötözést is pálcaintéssel végzi.
Kérdőn néz rá aztán, ha kell mutogat, hol fáj, mutogatja a kenőcsöt, mert tesz rá akkor.
Amint mindez kész fordul egy nyugtató hatású bájitalhoz és tesz fel főzni teát is, amíg a tea kész Merel kezébe adja a keveréket, így ő bátran olvashat mire is jó ez.
Nyugtató, altató hatású, de álmokat elűző kivonat.
Úgy gondolja jót tenne neki a regenerálódás, amíg Frank megérkezik.

Néhány órával később...


Sietős kopogtatás, majd dobogó léptek zaja, egy zilált Frank kezében sátorral, oldal kísérővel, a Rend egy tagja.
Néma kérdésözön, sok hogyvanMerel és ágya elé omlik, ha alszik, ha nem, hogy alvás esetén simogatással ébressze.

Ömm... ja. Lehet, hogy érti, de ő néma.
Igazából éppenséggel megértjük egymást valahogy kézzel-lábbal, a vállamat még meg is tudom mutatni neki, jobb karral kibújok a dzsekimből, onnan már csak óvatosan le kell húznom magamról a bal ujjánál fogva. A vállam a legrondább, a könyököm se szép, de a karom többi részét inkább csak érzem, fáj és érzékeny is.
Arról nem kell sokat győzködni, hogy üljek le, meg-megszédülök néha még, úgyhogy magamtól se tűnik túl rossz ötletnek. Ameddig a néni elmegy valamiért, gondolok egyet, és valahogy leerőszakolom magamról a nadrágot is. Érzésre a lábam is minimum csípőtől térdig olyan roncs lehet, mint a vállam, rinyál ha bármennyi súlyt helyezek rá, és minimum meg akarom nézni, milyen egyáltalán, de talán amúgy is útban lenne a ruhadarab.
-Qu'vatlh- vicsorgok, ezt persze már nem lehet fájdalommentesen venni le. -ghuy'cha', baQa'!
Fogcsikorgatva konstatálom, hogy valóban nem szebb a látvány, mint vártam, és ha már rossz, hát legyen rosszabb, óvatosan felgyűröm a pólóm is, meglesni az oldalamat, inkább vissza is ejtem egyből, mert hozzáérni is kínzás. Lilára zúzott sáv mutatja a bordáimon át, hol volt a biciklipumpa a dzsekim belsejében, és lehet, egy-két bordát is eltört azzal, hogy ott nem is a lapos betonra, hanem egy koncentrált fémcsőre estem rá.
Mit kéne most, aludni? Ja, úgy egyáltalán lefeküdni. Az menni fog, persze, ezer örömmel.

Ez ki volt?
Ismerős. Nem tudom honnan, nem tudom, kinek a hangja, de valahonnan, sehonnan ismerős. Nyújtogatom a nyakam, de nem látom a hang forrását semerre. Látok magas, nálam magasabb sövényeket, úgyhogy a labirintus, amit mond, stimmelni látszik. Sehonnan, ahol van, hallom tovább a hangját, ahogy elindulok, úgyhogy most igen kreatívan elnevezem Narrátornak.
De kik? Nem látok senkit, de valóban hallok zajokat a sövényen túlról. Narrátor nem válaszol, csak hűen az igen találó nevéhez, narrál tovább. Mit csinálok én itt? Álmodok talán, az lehet, vagy a régi ház és a néni voltak az álom, és most vagyok ébren, itatott velem teát és bájitalt. Talán igen, ez lehet végül az álom, megmagyarázatlan labirintussal és sehonnan szóló, sehonnan ismerős narrátorral.
Hát étel az kérem nincs, csak egy csálé virág nő az út közepén, azt leszedem, és sietek is tovább, ki akarok innen jutni, minnél hamarabb, és ha lehet, a sövényen túlról hallatszó zajok gazdái előtt. Felismerem, hogy igazat kell adnom Narrátornak, tényleg az történik, amit mondott.
Hé, nem innen indultam? Nem tudom, de a virág a kezemben papírgalacsinná változott idő közben. kihajtogatom megnézni, egy rajz a virágról. Ismerősnek tűnik, azon kívül is, hogy az előbb láttam ugyanígy virágként, de nem tudom, honnan. De megyek is inkább tovább, szorongatva a gyűrött, szakadt papírt, az ösvény végén mintha fényt látnék, talán az már a kiút lehet. A szembefénytől alig látszó, néhány vékony, sötét függőleges csikkal felosztva...

Hirtelen, megrándulva ébredek egy érintésre, bizonytalanul pislogok egy ideig, mire összeáll a kép, hogy az Frank simogató kezéhez tartozik. Úgy tűnik, megjárta a megjárnivalót, miközben én aludtam, itt guggol előttem, szorongatja az alig kis táskányi, összehajtott, lezsugorított sátrat. Ahogy magamhoz térek eléggé, hogy rendesen is felfogjam a környezetem, bágyadtan rámosolygok, nézem csak egy ideig, szótlanul sugározva felé, hogy ne aggódjon, jól vagyok.
-Várj, azt ideadnád egy picit?- mutatok a bájitalos üvegre, ahogy eszembejut valami. Nem pont hogy azt írta ez, hogy nem fogok álmodni tőle? Amint Frank ideadja, megnézem mégegyszer, szemöldökráncolva.

De a néni látott már sok zúzódást, így kedves mosolya nem lankad, csak sertepertél, s teszi dolgát, forraszt, keneget, kotyvaszt.
Merel majd jobban lesz, ha a fájdalom is enyhül, szundít egy csöppet, gyorsan ható keveréket csinált és gyógykenőcsökben is jártas, kötöz, amely testrész igényli ezt, akad fáslizott terület karon, lábon, derékon, Merel kész múmia lesz. Pihen legalább és a néma anyó őrzi álomtalan alvását, hiszen ő sem sejti, tudománya kudarcot vall hirtelen, hiszi, hogy a lány megnyugtató sötétségben pihen.

Amíg Frank be nem robban rá jellemző durva intenzitással.
Zihálok még kicsit, nem volt percnyi nyugtom sem, végig tikkelt agyamban  Merel, mint egy főnév szinte, máskor melléknévvé vált, Merelül éreztem magam ott a tetőn megint, ahogy ő van talán, émelyegve, vagy fájdalommal, amivel próbáltam kevésbé törődni.
De nem volt nyom, semmi különös, hiába riasztottam a nagyokat, az ég egyadta világon mindenki fontos a Rendben tudja már történt, csak a hogyanok nem adnak választ.
De Dumbledore mozgásban, a rendtagok zsonganak és majd mindenki nyitott szemmel jár. Kevésnek tűnik minden ígéret és az, hogy elhoztam a sátrat, de nincs egyeben, mint egy mosoly most neki, kis orrfintorítás, hogy nekem még vérem, mocskom érződik, koszos is vagyok talán.
Kifújok sok levegőt, részint megkönnyebbült, mert arckifejezése nem árulkodik kínról, de azért mégis…folyton ott lebeg az „állapota” is.
Azért elmosolyodom, talán hosszasan nézem, reccsen a deszkapadló, ahogy kísérőm és a néni néma párbeszédet folytatnak mögöttünk, léptekkel.
A hirtelen kérdés meglep, de már nyúlok is az asztalra készített fioláért, ahogy feltételezem, ebből kapott.
A feliratot futólag elolvasom.
Nyugtató, altató hatású, de álmokat elűző kivonat.
- Nem tett jót?
Ráncolom orrom kissé értetlenül, majd nagy levegőt véve belefogok.
-Úgy gondoljuk ideiglenesen át kellene vonulnunk egy privát menedékbe, ez lehet a szüleim háza is, ami megfigyelés alatt áll, de nem tudom…nem akartam egyedül eldönteni és van más opció is. Te mit gondolsz?
Nézek rá ajkamon a málló bőrt harapdálva, én magam nem tulajdonítok jelentőséget a fiolának, inkább a takaróját gyűrögetem, amit a néni elalvása után terített rá.

Gyűrögetem a homlokom, amit jobb helyen szemöldökráncolásnak hívnak, részben az imént felébresztés átmeneti nyűgösségétől, de főként attól, mi a láthatatlan thesztrálfasz volt ez, amit ...jobb szó híján továbbra is, álmodtam. És nem, mostantól kétségkívül nem láthatatlan. Ezek után már nem.
Erre visszagondolva, és bogarászva a magamon talált fáslikkal, vissza is térnek az egyszerre távoli és közeli események, félresöpörve az igazából tényleg csupán bizarr álmot. Sziszegve a pedig érezhetően enyhébb fájdalomtól, valahogy feltornázom magam ülő helyzetbe, és csak meredek magam elé, gépiesen veszem át a kiürült bájitalos üveget, nézem és nem látom.
Látom helyette annál élénkebben a fiú máshogyan üres tekintetét, és ha megpróbálom kiszorítani a gondolatot, még akkor is a maszkja horpadt ezüstjéig tudom csak elerőszakolni a képet.
Megrázom a fejem, gondterhelten dörzsölöm a szemem, hátha összeszedem magam valamennyire. "Nyugtató, altató hatású, de álmokat elűző kivonat", olvasom el, harmadik nekifutásra már sikeresen.
-Mi? Ja. Nem az... Csak... úgy tűnik, mégis álmodtam, ennek ellenére. Semmi szokatlan, tényleg, csak fura és bizarr. Elvont, kissé.
És túl jól emlékszek rá, és túl ...ismerős? Valahogy fúrja az oldalam a gondolat, hogy nem egészen álom, ez valami más. Valahonnan, sehonnan ismerős.


Egyszerre fásultan és meglepetten pislogok magam elé. De mi volt ez, és honnan?
-Ó. Igen.- eszmélek rá, hogy Frank kérdezett közben. -De, az tökéletes lesz. Úgyis illene már megismernem a családodat is. Jobb karácsony is lenne, mint... ez...
Megpróbálok azért Frankre mosolyogni, megnyugodhat, egyben vagyok. Már. Többé-kevésbé. És hálás mindenért.