Hat éves, és egy hat éves minden lendületével vág át a kerten - a közeli almáskert illatát hozza a szél, megremegnek a levelek, és a kerti ösvény jól bejáratott, ismerős fűcsomói meglapulnak érkeztére. Hat éves, ellenállhatatlan fogatlan mosolya, és más korabeliekkel ellentétben tisztán formálja a hangokat, amikor megszólal-
- Saffi? Hoztam neked meglepetést, ott alszik a párnád alatt. - alaposan megfigyeli a mondat közben, mivel foglalatoskodik az ikertestvére, akitől most nyilván így kér bocsánatot, miután egész délelőtt azzal csúfolta, hogy valójában nincs is lelke, és mert egy hat éves még nem gonosz, csupán néhány óra szobafogság volt érte a jutalma, ami alatt elgondolkozhatott a megbánás nemes művészetéről.
Szüleik elfoglalt emberek, most is papírok fölé hajolván görnyedeznek, ujjaik alatt a számok még ismeretlen világa, és bármennyire foglalkoztatja őket idősebb gyermekük fantáziája - amelyben sok dolognak nincs egyelőre magyarázata, gyökere, megtörténnek, mint maguktól értetődő rémtörténetek, a gyerekszoba lila félhomályában, és két hat éves virraszt, az egyik mert a szája jár, érezhető élvezettel szövi a meséket, a másik pedig elszenvedi azokat, kezdettől fogva.
- Na gyere, megmutatom. Biztos nagyon fogsz örülni neki.

Idegesíti a fontoskodása, és mert nem bánta meg korábbi csúfolódását - sőt, úgy gondolja, azzal, hogy letiltották róla, csak valahol igazat adtak a benyomásnak, a húga nem valódi ember, nem személy és lélek, csak azok hitvány másolata, és ökölbe szorul a keze, míg ismét rámosolyog, eltántorítani nem hagyja magát, bárhogy irritálja is.
- Persze, ott vár téged. Azt akarod, hogy sokáig várjon? - nem tudná megfogalmazni, mi olyan természetellenes vele kapcsolatban, de nincs iránta türelemmel, mikor a kertben akar molyolni, sem állítólagos éleslátása felé rajongással, mint szüleik. Egyszerűnek, imitációnak tűnik, könnyen megunható felületnek, amin nem tükröződik semmi. Semmi sem.
A tornácra néz, ahol a szél becsap egy ablakot, aztán csend lesz, meglepően nagy csend, ha baljóslatú nem is. Bólint egyet, bár hamarosan eléri a tűrőképessége szélét, ő nem szokott hazudni, legfeljebb másoknak nem tetszik a valóság.
- Ha nem kell, majd megtartom, mindegy. - vonja meg a vállát, és elszalad az ajtó felé - biztos benne, hogy Saffi követni fogja, mint minden más esetben, tehetetlenül, alátámasztva az elméletét arról, nem lakik semmi a szemei mögött, csupán a megszokás is képes emberré nevelni egy darab húst. Elkapja a kilincset, és széles tárja, nem áll meg az emeletig, befordul a folyosón, és széles tárja a gyerekszoba ajtaját a húga előtt, ahol valóban valami alak tölti meg a párna alatti helyet.

Figyeli az ajtóból nem igazi lelkesedését - ha az elmélete helyes, és nem tévedett még, legfeljebb olyasmikben, amit nem ismert eléggé, a húgát pedig minden egyes nap figyelheti, miként emeli szájához a kanalat, hogy térdel le egy virágot látván, ásítani, elaludni, mosolyogni hogy szokott - azonban inkább számolja, mint apáék a pénzt szokták, számolja a reakciót, datálható az, érthető, közelebb is csak akkor lép, mikor az ágyhoz ér a másik.
- Meg kell nézned, hogy tudjad. - suttogja, mert az tűnik helyesnek ebben a helyzetben, pedig nem áll szándékában külön megijeszteni, befolyásolni a tiszta érzékelést.
Becsukja maguk mögött az ajtót halkan, de nem ügyelnek rájuk, Roman megbízható gyerek, épp csak néha, mint minden idősebb fiú - akár pár perccel idősebb - nyúzza a kisebbet, olyankor sem keletkezik nagy kár, igazi lelki sebek biztosan nem. Roman nyilván szereti a húgát, csak mert kissé furcsa, nem találja még a módot arra, hogy kifejezze felé - felé hajol, de megáll, nem ér a takaróhoz, ami lassan emelkedik és süllyed egy ponton. Feszült a csend, bármi is várakozik rájuk, nem nyikkan meg előre.
- Megbízol bennem, ugye? A tesód vagyok. Mindig az is leszek. - azzal végül mégis meggondolhatja magát, mert megragadja az anyagot, és lassan lehúzza, alatta pedig egy hatalmas, vörös bundájú, láthatóan viharvert macska hever félárbócra engedett szemekkel, körülötte sok újszülött kölyke. Van azonban valami különösen baljós az egészben, mintha titkot lesnének meg, nem is lehetnének itt: pedig annál jobban otthon vannak éppen ők, és sokszor találkoznak még a pillanattal, amelyben irgalmat a szerencse gyakorol, a halál pedig nem eldöntendő ellenkező esetben.