A lányok szeretik a növényeket, a virágokat, a természetet. Ez általános dolog, egyeseket egy levágott rózsával az egekbe lehet reptetni, másnak pedig a mérges szömörce a kedvenc, vagy épp a dögvirág, a húsevő vénusz a maga rideg gyönyörűségével. Egyeseknek pedig az, amit a köznép errefelé bájital-alapanyagoknak nevez.
Talárját és minden iskolai holmiját mint holmi betörő, feketére cserélte, kellemesen simul alakjára a ruha, őszintén, mindig is ki akarta már próbálni, ha a maszkot és a csuklyát nem is, az más alkalomra marad. Mivel másznia kell valószínű, ami lóg, az csak akadályozná, így maradt ez a felállás, puha és óvatos léptekkel hagyja el helyét, ahol meghúzta magát, majd indul meg, mint az árny az éjszakában, fényt alig használva, vagy szinte sehogy. A portrék a falon nem zajongnak, az egész iskolára síri csend telepedett, olyan mélyen, hogy a hideg rázta, pedig nem is volt annyira hűvös. Odakint sem másmilyen a világ, ilyen otthon is, mély és kínzó csend, most azonban szüksége van rá. Kísérletező alkatnak nem lehetne nevezni, inkább bátornak, amiért olyasmikkel is próbálkozik, amikkel a korabeliek nem, mármint a lányok. Azok csak illatmintákat kevernek magukon, meg színeket, kencéket. Ő is képes lenne rá, bár a kence előbb marná bárki arcát hólyagosra, mint pirospozsgásra. Ő a méreg, és még a méregnek is szüksége van néha arra, hogy táplálják.
A gyógynövénytan órán mindig figyel, külön pedig könyvekben találkozik velük, mindig keresi azt, amit látott már egy hasábon. Tipikusan olyan, mint egy igényes vásároló, betér a helyszínre, felméri, mit tartogat a kínálat, akkor is, ha épp mással kell foglalkoznia, majd feltöltött információkosárral tér vissza. Attól eltekintve, hogy ő éjjel és olyasmiért, amelyből nem adnak neki szívesen. Mert ha még meghűlés elleni teához kérne leveleket, vagy bármi mást, talán elképzelhető lenne, de amire vágyik, azt másnak szánták, nem neki. Csak épp nem érdekli. Az üvegházakhoz véget nem érő út vezet, mintha éjjelente megnőnének a távok, ez is lehetetlenné téve azt, hogy bárki is kiosonjon. Pedig nem érti, semmi olyan nem történik, semmi veszély nincs erre, nem a rengetegbe megy túrázni vagy virágot szedni. A folyosók nem ölik meg.
Megbújik, mikor úgy érzékeli élő vagy holt járkál a környéken, oson, titkos alagutat használ, egyszer még egy lépcsőbe is beleragad és néma szitkokat szórva nyújtja meg küzdelmét és végül csak elér a célt. Azt már kifigyelte, hol nyílik könnyedén, szinte hangtalanul. Fülel pár pillanatot, kihallja a csendből a mélységet és végül cselekszik. Napközben egy nyikorduló zsanér, egy kilincs hangtalan, éjszaka viszont a háború dallamát játssza, és félő, még Roxmorts-ban is hallani, de ő nem fél. Szíve persze hevesen ver, izgalom, és minden van ott, miközben ő már odabent van. Tudja a járást, tudja melyik cserép rejti, és már szinte a kezében érzi azt, amiért jött, persze csak a kesztyűsben, apró és vékony ujjait fekete bőr fedi, ő felkészült, most túl lelkes volt. Ez majd később úgyis jó lesz, másrészt amúgy sem hord sok színt. Aztán a felismerés, minden apró szőrszál égnek áll a nyakán, mint a macska, csak neki nincs mit felborzolnia.
Valaki van itt. Pálcát ránt, és ha akár csak egy patkány is, felé szegezi, vagy arra, amerre vélni hallotta. Lehet, tényleg csak a sötét teszi ezt vele, és szavak helyett csak belesziszeg a semmibe.

Túlkapása talán csak játéknak volt jó, semmi többre. Talán tényleg igaza van az otthoni szörnyetegnek, és csak egy kislány, aki nagyot akar játszani, csak még nem tanulta meg, hogyan kell. Már ennek a gondolata is elég méreggel tölti el, legszívesebben kiélné akár a cserepeken is, de az hangos, itt a kastély már rég síri csendes és még a sóhajtás is visszhangot ver. Lenyugtatva magát, elhessegeti a kellemetlen képeket, és a kislányt is, aki játszik. Senki sem figyeli, vagyis tudomása szerint, akár lehetne az is, mit számít már manapság, úgysem arra készül, hogy lepréselje a leveleket nagy gonddal, magam sem tudja pontosan mire, de mindig készülni kell. Odakint nincs semmi, akármit is vár, talán sosem érkezik meg és sose ér el oda, csak játszanak talán ők is, ő meg kezdhet azt, amit sose kívánt. Fogalma sincs, csak az egy helyben toporgástól kikészülve félcselekvéseket és összevisszaságokba bonyolódva tetteket cselekszik, elvisel, lenyel és nem köpi ki a slájmot a földre, akármennyire is kikívánkozik. Itt a sötétben mélyre kúszik, a növények és a föld érdekes bukéjával telítődik meg hamar, mintha kicsit kiment volna henteregni a fűbe, kellemeset a hasznossal összekötve, azonban mostanság már csak akkor fekszik, ha valaki kirúgja alól a lábait, a legtöbb esetben. Egyenes hát és egyenes szándék, nem lett volna több annál, mint amennyit ér, csak ezen az átkozott helyen semmi sem egyszerű és semmi sem nehezebb, mint néha egyedül maradni vagy épp tanúk nélkül. Itt mindig mindenki van valahol. Remélte, hogy legalább ebben az órában nem, de ugye, nem ő az egyedüli, akinek viszket a talpa, ha leszáll az éjszaka, és hiába írják piros betűvel a házirendbe, úgy néz ki, annál jobban akarják meglépni. Ez valahol baromi vicces is lehetne, de nem épp akkor, amikor majdnem a semmiből ragadja meg valaki és rántja le a mélybe. Visszanyeli a lányos sikoltását és bukik le, elkerülve azt, hogy fájdalmas találkát intézzen az asztal élével. Lekuporodva épp tökéletesen ideális szituáció kerekedik arra, hogy megpróbáljon lenyugodni, nem mintha olyannyira rettegne, vagy épp sarokba szorítva érezné magát, el tud ő bánni akárkivel, még egy benyitó prefivel is, azonban, ő akárhogy tekeri a nyakát, nem lát és hall senkit magán és az eddig itt kuporgottoton kívül. Egyáltalán nem akart szemtanút, de mivel nem épp etikus a virágágyásba elásni a diákokat és mert azért nem annyira titkos a dolog, vagy épp súlyosságú, ezt eleve elveti. De nem örül, és ha a sötétben látná a tekintetét, a másik is tudná.
- Ajánlom is – halkan, de mégis érhetően köpi felé a finoman burkolt fenyegetést, bár aztán arcról nem tudná elsőre odakint beazonosítani, viszont ha ezért kapna, akkor bizony megtalálná, akárhol is van. Olyan, mint a rossz kopó, csak épp nem vezeti senki és nagyon harap.
Feltápászkodik, amint jelt kap, és szemeit forgatva szorítja meg a kezet, hogy tudja, mennyi az annyi. Elengedve, követve a mozdulatát szúja ki a fiolát, és ötlik eszébe, hogy ő is bizony valamiért jött, nem azért, hogy akárkik okítsák ki, hol kellene lennie. Látványosan keresve a célpontját, fordul körbe.
- Ahogy a te esetedben sem szép. Még valami? - fordul felé, mintha valóban választ várna, de végül csak kinyúlva tolja félre odébb, hogy odaférjen a mögötte terpeszkedő cseréphez.