Mégis, hol a fenében vagyok? Ahogyan felnyitom fáradt szemhéjamat, a hajnal első napsugara kiégeti a szememet, s pár másodpercre elvakít fehérlő aranyával. S ha ez nem lenne elég, úgy fáj a fejem, mintha egy harangot húztak volna a kobakomra és egész éjjel zúgatták volna fáradhatatlan kezek. Csak szuszogni tudtam és egy helyben, mozdulatlanul feküdni, hiszen a legkisebb izommunka is rontott az állapotomon. Jó, annyi biztos, hogy tudom a fájdalmak okát, hiszen az a nyolc hordó sör elkéri a vámot a szervezetemtől, és ó, milyen nagy árat fizetek a torkosságomért!
De a helyszín? Teljesen ismeretlen! Már a városka nevét sem tudom, hogy hol tértem be abba a kocsmába, de annyi biztos, hogy fel voltak készülve rám, hiszen az ajtón befértem, találtam magamnak asztalt és széket, s a kupák is éppen a kezembe valók voltak. Így rossz kedvem nem lehetett, de mi történt utána?
Felülök. Könnyebb kimondani vagy kigondolni ennek az igen egyszerű cselekedetnek a leírását, de végrehajtani, na az már sokkalta bajosabb. Nem részletezem, de rengeteg sok káromkodás és fájdalmas nyögés után sikerült kiegyesednem, egy ötszáz éves tölgy törzsére dőlnöm és akkorát szellentenem, hogy majdnem elhánytam magam. Nem tudom, hogy mi volt az, amit ettem tegnap éjjel, de hogy kifelé gusztább lesz, az mindenképpen igaz.
Ezek azonban mind mellékes dolgok, hiszen még mindig nem tudom, hogy merre is vagyok. Emlékszem arra, hogy folyt a sör, mintha sosem lenne vége és halványan dereng egy ... varázsló! Az a simaképű, kancsalszemű, rőt hajú, kifordított arcú senkiházi belémkötött! Belém, Rexarius Systobal Gwellbe, Skócia hivatalosan is legszörnyűbb szörnyetegébe, a félóriások legnemesebbikébe! Belém!
Arra még emlékszem, hogy veszekedtünk, de hogy micsodán, arra nem jövök rá. Arra is, hogy szó szót követett, asztalracsapás törött asztalt, ideges kiáltás bömbölő ordítást ... és akkor filmszakadás. Biztosan valami bűbájt használt, amivel elkergetett a kocsmából, vagy varázslattal röptetett el a városkából kilométerekre. Ez mondjuk megmagyarázná, hogy miért fáj annyira a kezem... Lehet, hogy arra estem rá földetérésnél? Elordítom magam a dühtől!
Az erdő, amiben vagyok, nagyon is ismeretlennek tűnik, nem emlékszem rá, hogy valaha jártam erre, de annyi biztos, hogy minél előbb meg kell tudnom, merre vagyok. Felállok, újra elordítom magam, csontjaim recsegve és ropogva egyenesednek ki, izmaim pedig kínok között végzik munkájukat az első lépéseknél. Megtámaszkodom, egy tüske ... jobban mondva egy letörött ág fúródik a tenyerembe, amit újabb szitkozódással és átkozódással próbálok megoldani, s miután felismerem, hogy a hangommal nem megyek semmire, kihúzom a fadarabkát a kezemből.
- Van erre valaki? - mennydörgés. A kérdésem úgy visszhangzott a rengetegben, mintha eljött volna a világvége, s nem lepődnék meg rajta, ha senki nem jelentkezne invitáló szavaimra. Lépéseket hallok, finom, puha lépéseket, s elindulok abba az irányba, amerre sejtem őket. Egy lány, egy fiatal, talárba öltözött lány, ami akár gyanút is ébreszthetne a fejemben, de ott most leginkább fájdalom és kín lakozik, a másnaposság miatt. - Te, lány!
Kiálltom el magam, hogy észrevegyen, bár amennyire anyáztam és ordítottam, már biztosan tud a jelenlétemről, de ki tudja, lehet, hogy süket ... vagy elveszett, mint én ebben az áthatolhatatlan erdőben.

Talárban futni nem a legélvezetesebb dolog. Ellenben geciszar. Nem csak folyamatosan bele akar akadni a lábamba, hogy pofára essek benne, ráadásul még hogyan is néz ki. Legengedékenyebb kedvemben is snassz. Bár inkább ronda. Fel se vettem volna most - vagy bármikor, amikor nem kötelező, lévén egyenruha - de valaki nem szólt az időjárásnak, hogy én ma reggel futni terveztem, meg pláne hogy ennyire azért még pont kurvára nincs tél - épphogy, de épphogy - és én ma reggel futni terveztem, nem lefagyasztani a. Ára van azért a tökéletességemnek, meg néhány túl jó reggelinek, aminek hiába tudom, hogy ez lesz a következménye. Szeretem én a jó kajákat, csak a faszér kell ennyire megbosszulniuk magukat.
Így is futottam egy kört már vissza ezért a talárért, csak hogy ne fagyjak picsán, ebbe is csak azért egyeztem bele magammal, mert még túl mélyre vannak elásva a valamirevaló, és vállalhatóan is kinéző kabátjaim. Mert mondjuk ennyire még nem kéne tél legyen. Csak egy-két hét még nulla Kelvin fölött, csak nem olyan nagy kérés az, gondolná az ember lánya.
Szóval talárban futok, szidom minden harmadik lépésnél, de csak fejben, mert lihegek itt már nagy légszomjamban, pedig nem is rohanok vagy pláne sprintelek, hogy indokolja. Nem egészséges dolognak kéne lennie ennek a futásnak? Mondjuk lehet, velem van valami, tekintve a múltkor azt a lépcsős esetet is. A bámészkodó Gyökérrel, igen.
Az erdő mellett haladva megtorpanok az üvöltésre, ami kicsit közelebbről jön, mint az bizalomgerjesztő lenne. Utána beszéd. Illetve kifinomult, erős orgánummal való szitkozódás, de valaki egyértelműen emberi nyelven nem örül valaminek.
Tökölök egy ideig a fák közé bámulva, azért szuicid fasság lenne beszaladgálni egyből, hogy "ó de izgi, kaland, vajon mi történik, nézzük meg!" De lehet, hogy épp valakivel történt valami, és én vagyok az egyetlen személy hallótávolságon belül. És elméletileg felelős prefektus is. (Amit már második éve nem értek, hogy ítélték nekem aztán hagyták meg idénre is, rossznyelvű pletykákkal ellentétben én ugyan senkit meg nem győztem mindenféle módokon, hogy megkapjam a jelvényt, de hát na, köszi az ingyen előjogokat.)
Végül az erdőből tagadhatatlanul kifele szóló kérdés bír reakcióra.
-Mifasz?- kérdem csak úgy magamnak leginkább, miközben a fák vonala felé avászkodok óvatosan, tökéletes tudatában annak, hogy ez valószínűleg életem egyik legrosszabb, -veszélyesebb és -meggondolatlanabb döntése.
-Én! Eddig jól látod!- kiáltok vissza, bár lehet, hogy nem szükséges a hasonló hangerő, mert nincs messze, csak üvölt. Közben nagyon bátran megpróbálom úgy megközelíteni, hogy lássam, mostmár tényleg mifasz van, de lehetőleg legyen köztünk elég távolság meg remélhetőleg néhány fa, és minnél kevesebb akadály az én utamban, ha menekülni kéne.

Valahogy nem erre a reakcióra számítottam, amikor megláttam a lányt és kérdésemmel érdeklődtem iránta. Mert azért valljuk be, három és fél méternyi hegyomlást látni egy ilyen korai reggelen nem mindennapi élmény, a taláros kisasszony pedig mindent tett, csak meg nem lepődött. Lehet, hogy már találkozott óriásokkal, vagy valamiféle kettyó van a fejében, de annyi szent, hogy inkább sikolyt és összepisilést vártam tőle, mintsem ezt.
- Ja, tök jó szemem van! - nevetem el magam, majd egészen közel lépek hozzá, legugolok elé és fejemet forgatva figyelem alakját. - Tudom, hogy furcsa kérdés, de mondd már el nekem, hogy hol vagyok? Tegnap este egy kocsmába dőltem ki, most meg itt a rengetegben vagyok és nem tudom, hogyan jutottam ide...
Élettörténetnek is elég lenne ez a pár szavacska, s miközben szipogok egyet az orromon, egy ordítást hallok a távolból. Nem is egyet, mindjárt hármat, s meg mernék rá esküdni, hogy földrengés közeleg felénk, legalábbis dobogó rohanás képében. Talán valamit felébresztettem az előbb, amikor elkiáltottam magam, nem igazán tudnám megmondani, de annyi szent, hogy tekintetem elkalandozik a lányról és az erdő felé fordulok.
Nem látok semmit, csak ágak recsegését, morgást és lábak trappolását hallom, amitől nyelek egy hatalmasat, s újra a lány felé fordulok. - Elefántokat tartasz az erdőben? Vagy mi a francok ezek?
A dübörgés egyre csak közelebb ért, valamiféle motyogást lehetett hallani, ami inkább hasonlított valami földöntúli zagyvaságra, mintsem értelmes beszédre. Tenyereim ökölbe szorítottam, izmaim megfeszültek, s valami olyan pozitúrát vettem fel, amivel bármilyen eshetőségre fel tudok készülni. Mert ha ezek tényleg elefántok, akkor jobb kitérni előlük, mintsem megvárni, hogy keresztül rohanjanak rajtunk ... de mi van, ha mégsem elefántok? Ha sárkányok? Bár azok inkább repülnének és nem a földet döngölve rohannának a vesztükbe.
- Állj mögém kicsilány, majd én megvédelek! - pillantottam magam mögé, majd egy bólintással biztosítottam, hogy amit mondtam, azt megmondtam és úgy is lesz, ha beledöglik, akkor is! Őőő, nem, nem döglik bele! Így a helyes! Újra magam elé nézek, s a dübörgés már olyan közelről érkezik, hogy lassacskán meg kellene pillantanunk a felénk száguldó dögöket, majd egy pislogást után elkiáltom magam, mert felismerem ezeket a szörnyetegeket. - Erdei trollok!
Méghozzá hárman. - Szaladj te lány, ha kedves az életed!

Nem, Walsh, a rejtve maradást nem úgy értettem, hogy viselkedésileg vegyülj el a fák között, úgymint földbegyökerezett lábbal állj a faszerdő közepén, ha már így beleszaladtál nyitott szájjal, húzódj kurva fedezékbe! Már csak azon nem sírnék be, ha ez menne is, ha engedelmeskednének a porcikáim, és sürgősen megmozdulnának végre.
De nem, csak leblokkolok, tökölök egy helyben, mint ha nem kerülhetne jó eséllyel az életembe mindjárt, és remélem, hogy a nemkicsi ellenben gecinagy illetőnek tényleg csak annyi a szándéka, hogy túléljen egy cifra másnaposságot. Mert ha bármi más, én nem úgy néz ki, hogy tudnék bármit tenni a magam védelmében ellene.
Nem tudom, jó vagy rossz dolog-e a rendszerint óriási pofám és magabiztosságom, amivel rendíthetetlen öntelt kis gecinek tudok mutatkozni, de van az a gyanúm, hogy kifele semmi nem látszik abból, mennyire parázok, a szívverésem megpróbál a légcsövem helyére költözni és elég jól halad ebben, fejben már kezdem véresre sikítani a mentális hangszálaimat, és konkrétan egy ennyire vagyok a magam alá vizeléstől. Ami valószínűleg annyi, hogy futás előtt voltam vécén, úgyhogy még nincs mit.
-Ööö... ja. Pont ott- nyögöm ki végül. Most komolyan, a rákba tudok én úgy hangzani megint, mint ha csak döbbenetből kicsit lassan kapcsolnék, és nem úgy, mint aki épp kurvára fosik az életéért. -Roxfort. Tiltott rengeteg.
Ahonnan időszerű lenne lelépni, meg úgy általában be se jönni eleve.
Pláne ezek után az üvöltések után, amire még az óriásmuksó is aggódva figyel föl.
-Tuggyafasz. Kentaurok?- Azok asszem élnek itt. Nem kentaurok. Az több és sűrűbb dobogás kéne legyen. Szerintem. Velük is csak könyvben találkoztam, élőben nem. De ez valami más lehet.
Futnom kéne.
Kurvára futnom kéne, ameddig van még lábam.
Eljutok addig, hogy behúzódjak egy fatörzs takarásába, és fehér ujjakkal kapaszkodjak a varázspálcába, amit ezek szerint előkerítettem. Hát gratuálok, Walsh, ezzel most igazán megsokszoroztad az esélyeid. Takarodj már kifele ebből a geci erdőből, baszod!