Már régóta terveztem szabadságot kivenni, és bár kevés lehetőségem van ilyesmire, mégiscsak sikerült megejtenem, hogy két napot megkaparintsak magamnak. Ezt a két napot pedig nem mással fogom tölteni, mint drága unokaöcsémmel, Archie-val. Kifejezetten rég töltöttünk együtt minőségi időt, ezért is döntöttem a táborozás mellett. Egyébként is erre a nyár a legalkalmasabb évszak. Pont ezért írtam neki rövid és tömör levelet nem is olyan régen, melyben az indulás helye és időpontja állt. Ma pedig végre elérkezett az idő, hogy elinduljunk, ne csak tervezgessük az utazást. Egyébként sem lesz hosszú az út, elvégre Roxmortsból könnyedén, biztonságosan tudunk hoppanálni a megfelelő helyre. Márpedig biztos forrásból tudom, hogy ahova megyünk, muglibiztos. Majdhogynem senki sem ismeri Portpatrick erdejében a tisztást, ezért is merem odavinni unokaöcsémet. Ha már lúd, legyen kövér! Ez a legjobb hely erre.
- Indulhatunk? - rápillantok a fiúra, akinek remélhetőleg itt van mindenféle cucca, és csak a visszaigazolást követően fordulok egyet a sarkamon, hogy a köldökömbe kampó akadjon, és felemelve az erdő közepén lévő tisztáson pillantsuk meg ismét a napvilágot.
Csodálatos hely, igazán kedves számomra, és még senki sem panaszkodott, akit idehoztam. Egy alkalommal Minnie-t is ide loptam el romantikázni egy kicsit. Kedves emlékek fűződnek minden egyes fához - néhányba még a nevemet is belevéstem fiatal felnőttként, amikor először jártam itt az akkori életreszóló, örök szerelmeimmel. Milyen  kedvesen idióta voltam fiatalon... Fáj mégis megmosolyogtat, ha visszagondolok azokra a pillanatokra.
- Üdvözöllek Portpatrick-ben, kedves Archie! - azzal ledobom a táskámat, és elkezdem felállítani a sátrat. Mágikus sátor lévén ez könnyedén és gyorsan sikerül, de a lassan beköszöntő sötétségre való tekintettel nem árt, ha sietek vele. Még a végén nem marad idő beszélgetni - bár ettől félek legkevésbé, elvégre addig tápláljuk a tüzet, ameddig csak kedvünk tartja, és el nem álmosodunk.
- Hogy vagy, mint vagy, kedves fiam?

Nem nagyon tudom már, hogy mikor vettem ki utoéjára szabadságot. Már régóta érzem, hogy sokkal többet dolgozok a kelleténél, és sokkal fáradtabb is vagyok az átlagosnál, de amíg nem csengett le a legrosszabb helyzet is, muszáj volt mindent megtennem azért, hogy legalább pár ártatlan ember megmeneküljön. Bár, a szavazásokat könnyű lefizetni, a Wizengamotban pedig mindenféle ember helyet kapott annak ellenére, hogy valaki a legkevésbé sem illik oda. Ilyen volt Ethan Rayne is. Örülök, hogy lelepleződött, de ő sem érdemel még ettől dementorcsókot. Az Azkaban természetesen bőven sok büntetés mindenkinek, akinek egy kicsi érző lelkecskéje még van a testében. Márpedig szerintem Rayne nem volt teljes mértékben romlott személyiség, csak rossz oldalt választott, és rossz oldal eszméit követte. Bár a gyermekeit jobban sajnálom.
Most viszont nem az a lényeg, hogy eddig mit csináltam, hanem az, hogy a jelenben kell élnem egy kicsit, amíg vissza nem megyek a Minisztériumba, ahol elvileg új társat is kapok... Nem gondolom, hogy valaha meg tudok majd barátkozni a gondolattal, hogy nem csak Albert volt az életemben az egyetlen társam az auror-vizeken. Cserben hagytam, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Bárki bármit is mond, én voltam a hibás. Én nem fedeztem rendesen.
- Igen, gyerekkorom óta ismerem a helyet. Egyszer apám elhozott ide, és azóta is visszajárok. - mosolyognom kell a szép emlékek miatt, még akkor is, ha az előbb olyan borzalmas gondolatok cikáztak az elmémben. Nem figyelhetek most erre, elvégre szórakozni jöttünk, nem önsajnálni és panaszkodni.
- Ó, én is mindig sok cukrot ettem. - legyintek. Ez a diákok köreiben nem egy elítélendő cselekvés. Abszolút megbocsátható, ha bűnöznek néhanapján, vagy esetleg minden nap, mert Archie-nak igaza van: kell a gondolkodáshoz. És bár én sokszor írattam meg a házi dolgozataimat másokkal - persze csak azokból a tárgyakból, amik nem igazán mentek -, én is sok csokit és túlcukrozott teát meg egyéb édességeket toltam magamba kétpofára nap mint nap annak érdekében, hogy jók legyenek a dolgozataim, amiket tényleg én írtam meg. Mondanám, hogy kinőhető, de sajnos még manapság is túlzásba viszem a cukorbevitelt, ami az én koromban...
- Nocsak, nocsak! Mikor lettél ilyen társasági ember, és miért nem azzal kezdted, hogy volt már valaki, akinek sikerült elcsavarnia a fejedet? Pletykás nagybátyádat ilyen információktól elzárni a legnagyobb bűn ezen a földön. - kicsit megdorgálom, de közben elrendezem a fadarabokat az általa kreált gyűrűben, a köveket pedig a vonalon, és meggyújtom a kisebb gallyakat és a füvet. Legalább elkergeti a szúnyogokat. - Mindent szeretnék hallani arról a csókról, fiam! Ülj csak le. - azzal már mutatom is a példát, és kényelmesen elhelyezkedek egy fatönkön, amit bekészítettem széknek. Egy másik is a közelemben áll, megadva a lehetőséget arra, hogy Archie birtokba vegye. - És feltétlen mesélj Amerikáról is.
A fiatalkori énemre emlékeztet a srác, és ez mindig is így volt. Ugyanolyan különc, mint amilyen én voltam annak idején, és ezt le sem tagadhatom, elvégre páran a környezetemben ezt tudják igazolni is - köztük jó néhány testvérem is. Mondjuk nekem nem voltak tanulmányaim, hanem külsős üzletekkel leveleztem, és az aurori kollégium már akkor is akart magának. Nos, nem tudom, hogy megbánták-e azt a nagy ragaszkodásukat.
- Lett egy lányunk... - bele a közepébe, úgy van! De végülis ez az igazság. Jasmine egy tündér, és nem érdemelte meg, hogy az anyját és az apját is ideje korán elveszítse. Muszáj örökbe fogadnom.