Új Apu - Új remények

Clive & Flora

Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy kerültem én ide?

Az egészből nem értettem semmit. Egyszer csak összecsomagolt táskákra, üres lakásra értem haza és hogy vissza kell mennünk a Roxfortba. Gyorsan összecsomagoltam, Dixon is, bár Ő azóta sem akart beszélni velem és nagyon rossz érzések fogtak el. Otthagytak minket a gyengélkedőn és kimentek. Mi meg vártunk és vártunk, csendben, majd az igazgató szánt meg minket és mondta el, hogy a saját biztonságunk érdekében a szüleink úgy döntöttek, hogy új szülőket kapunk és meg kell szakítanunk a kapcsolatot velük. Mondván hagy nekünk időt ott hagyott minket, de nem tudhatta mi Dixonnal nem beszélünk. Nem tudom a bátyám valóban odamondta nekem vagy csak beképzeltem, hogy "megmondta". Nem akartam elhinni. El sem búcsúztak, meg sem magyarázták! Mert nem tették, ostoba félszavakból és Dixon hebegéséből derült ki a nagyapa miatt lehet... De hát... de hát... arról volt szó mi egy család vagyunk és megoldjuk, akkor miért? Miért? Nem számoltam hány napig sírtam. Egyedül voltam a griffendél toronyban a szobában ahol az egész évet töltöttem. Sosem voltam magányosabb. Egyetlen vigaszom Dixon maga lehetett volna, de Őt már másnap nem találtam - az igazgató azt mondta az új gyámja elvitte és egész nyáron nem hozza vissza, ám sajnos Ő maga sem tudja merre mentek. Ettől a maradék reményem is elporladt, mint valami hamuvá dermed kóró. Teljesen magamra maradtam és annyira sem méltatott senki hogy elmagyarázza miért, vagy csak teszem azt elbúcsúzzon. Senki sem mondta ki hogy ez végleges, de a csontjaimban éreztem. Új nevet kapok, mondták később. Annyira letaglózott a dolog, hogy fel sem fogtam megmondták-e mit vagy sem, de nem is számított. Csak az számított, hogy most kényszerből adják nekem a nevük, mert így biztonságos, csak kényszerből vállal el valaki, hogy ne kerüljek árvaházba. Tudom hogy csak ennyi a háttér, nem több. Boldog voltam, hogy ürességtől kongtak a folyosók ha néha napján egyik kis zugomból a másikba szöktem, hogy mozgásban legyek és ne találjon meg senki. Egyedül akartam lenni. Pechemre vannak tanárok és ó istenem segédek, akik maradtak. Először az is megfordult a fejemben megkeresem Sylvestert, hogy had üljek mellette. Beszélnie sem kell csak... de aztán elvetettem. Sylvester nagyon nem olyan srác, akinek pont az én nyomoromra lenne szüksége és ha belegondolok, nem is biztos jó ötlet hogy így lásson. Leginkább sehogysem kéne látnia. Mikor kiderült elmennek valami távoli iskolába nyári táborba egyszerre irigykedtem és könnyebbültem meg. Úgy sem tudnám élvezni a dolgokat, szinte mindentől sírhatnékom van, de eljutottam arra a szintre, hogy már nem tudok sírni csak agonizálok. Félek az új gyámomtól és félek a háttérben meglapuló indokoktól. MI van ha nem csak a nagyapám a gond? Mi van ha én magam is az vagyok? Hogy feladták velem, rájöttek nem mondtam igazat a barátokról, arról már jól alszom, arról hogy nem vagyok egymagam mint a kisujjam? Jaj istenkém, nem csodálnám ha feladták volna. Apa talpraesett, de tudom nehéz esetnek gondolt, hiába Ő fogadott be, de Apu... azt hittem ha valaki, akkor Ő megért és tudja ha nem is vagyok tökéletes de teljes szívből szeretem őket és számítok rájuk, ahogy ők is számíthatnak rám. De ezek szerint mégsem. Nem gondolnám hazugság volt, de abban sem reménykedem valaha visszakapom őket. Lehet Apu is veszélyben van és így könnyebben elrejtőznek. Igen, valószínű. Ahogy Dixont is rögtön elvitték. Engem mondjuk nem. Én ennyire jelentéktelen vagyok, gondolom. Semmi újdonság, semmi meglepő, csak éppen félek. Nem bírom a változásokat. Mivel úgy gondolom mindenki külföldön van és egymagam bolyongok a kopottas falak között valami... megszokottat szerettem volna. Nevetséges bemenni a síri csöndet dübörgő nagyterembe és leülni a griffendél asztal szélére. Nincs étel, miért is lenne, meg amúgy is... nem bírnék enni. Inkább csak ücsörgök ott, alkarjaim elfektetve az asztalon és nézem a fa erezetét. Tudom, hogy senkinek sem hiányzom és senki sem repes az örömtől kezdenie kell velem valamit. A végén már az sem érdekelt, hogy a falon lógó képek csendben szemlélik, ahogy elhaladok mint valami új kísértet a kastélyban. Nem tudom mihez fogok kezdeni, az is lehet iskolát kell váltanom. Csak Sylvester miatt bánnám, Dixon lehet még örülne is. Már ha nem kell neki is váltani ugye... kétlem ugyan oda kerülnénk. Sóhajtok egyet, ici-pici visszhangot verve a nagy kongásban. Minden griffendéles színben pompázik, mert miénk a házkupa, mégsem érzem közöm lenne ehhez. Semmi griffendéleset nem érzek magamban, azaz igazság. Mondjuk azt sem veszem észre, hogy valaki közeledne, teljesen el vagyok merülve ahogy szomorú szemekkel nézem a lelógó zászlókat.

◊ MINA ◊

Ha nincs családunk, magunknak kell létrehozni egyet ahhoz, hogy életben maradjunk.

Flora & Clive

Annyira új ez a szerep, hogy be kell valljam még azon is elgondolkodtam feketén kellene a kislány elé állnom, mert olyankor én mennyire bátor vagyok, biztosan nem kezdek el hadarni és szemlesütni minden pillanatban, bocsánatot kérni létezésemért, miegymás, de Flora Avery-Lestrange érzékeny kislány. Ezt mondták róluk az apukák, ezért tették nagyon rosszul, amit és nem is ezt a nevet illene használnom rá, akit örökbe fogadtam.
Kiráz a hideg, borzongok, mennyire idegen és ijesztő apának lenni. Hiszen gondoltam én rá, amikor még megvolt a feleségem, biztosan beüt majd a baba is, de olyan hamar elválltunk. Tanítottam, Willt mennyiszer pelenkáztam, nem vágytam folytatást, főleg, hogy egy kamaszlány lelkét próbáljam helyrehozni.
De Avery és Lestrange távozása úgymond még engem, a barátjukat (vagy annak hittem magam legalábbi) megviselt, akkor a két gyermeket, akikért felelősséget vállaltak felelőtlenül?
Hiszen a kislány csak áldozat, egy szegény, összezavarodott lélek, aki biztosan százával gyártja az önmarcangoló konspirációkat, hogy ez megint szinte már nekem fáj és én ismét félredobva minden elhatározásom, magam szaladok ölelni őt, befogadni, helyrehozni, apja lenni, ha kell, ha erre van szükség.
Persze fogalmam sincs hogyan fogom kezelni a helyzetet és talán a miért is ott vonyít fejemben, hiába próbálom kizárni. Nekem kell helyrehozni az ő hibájukat?
Tudom, Richard másféle típusú ember és nyíltan nekimenni Luther Averyval külön apokalipszis, de a gyermekeiről volt szó és ez nyilván egy könnyebbik ösvény, mert szó szerint eldobta őket.
Dixonról ráadásul semmit sem tudni, az is lehet, hogy meghalt, hiszen a „nagyapja” állítólag úgy megkínozta, hogy összepisilte magát, cseppet sem csodálkoznék egy alapból törött lelkivilágú gyermek öngyilkosságán.
De Florát még megmenthetem. Anya és apa majd megértik és azok hatan, nem hagyhattam magára és ugyan ki lehetne elfogadóbb, befogadóbb náluk? Megbélyegzés miatt nem kell tartanom, nem ezért, ők mind kedvesek lesznek hozzá, ebben biztos vagyok, magamban érzek mégis bizonytalanságot.
Keresem a kislányt, szeretném neki megmondani, hogy van egy kellemes házam és megbeszélni vele hogyan rendezzük be a szobáját, hogy nem kell félnie és mégis… Hatalmas dolog ez, ki tudja olyan szerep-e, amiben helyt tudok állni egyáltalán, mert lehet csak bámulunk egymásra némán, és én lassan rájövök teljesen alkalmatlan vagyok.
Hirtelen kifordulok egy folyosóra, nyertünk, még mindig magaménak érzem a Griffendél győzelmét, de most nem a vörös-arany zászlók vonják magukra tekintetem, hanem a kislány, akit keresek, mert azért indultam el, hogy a pakolásról és a másnapi „haza” utazásról tájékoztassam.
Nem elég, beszélnem kell vele, még ha nem is tudok, kell. Megszólalni, biztatónak lenni, akkor is, ha még Willnél is folyamatosan belebukom ebbe a szerepbe.
Jajj hát megelőzött, vagy csak ösztönösen rátaláltam, még mindig alig hiszem, csak veszettül dobogó szívem emlékeztet, van egy kislányom.
- Flora
Szólítom meg és rohanok hozzá, miközben azon agyalok vajon nem-e zaklatás megölelni, hívhatom-e kicsikémnek, megmondhatom-e mennyire aggódom, hogy ne féljen.
- Már kerestelek, szerettem volna beszélni és biztosan tudod, hogy én vigyázok rád mostantól. Tudni, hogy jól…vagy-e
Habozva pillantok rá, milyen hülye kérdés McGonagall és vajon mennyire emlékszik rám, mennyire szerette a Legendás lények óráim? Mit fog szólni ehhez az egészhez?

Clive & Flora

Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy kerültem én ide?

Nagyon lefoglal az a szomorkás, üres semmibe révedés, míg fókuszálatlanul szemlélem a házam zászlóit fennen hirdetve milyen remek is idetartozni. Ám én sehova nem érzem tartoznék avagy aki befogad különösebben vágyna arra az élete részese legyek. Lassan 16 leszek, az már csak egy év a nagykorúságig, de tudom kell egy gyám, különben az árvaházban könnyen kikérhetne a nagyapám. Vagy akárki rossz ember, hogy befogad, bizonyára ez van a háttérben. Mennék mugliszülőkhöz is, szívesen, feladnám az egész varázslóvilágot, a Roxfortot... hiányozna, mert sok szép emlék ideköt, igaz, csak Apuékkal. A kviddicsek Apával, a teázások Apuval... az otthoni palacsintázások, esti nassolások. Akaratlan könnyesedik a szemem, de ki sem csordul, lassan kiapadnak a könnycsatornáim annyit pityeregtem már magányomban. Nem is tudom hova tenni, hogy valaki szólít, révetegen fordulok lomhán a hang irányába.
-Mr. McGonagall... - Jut el a tudatomig rohan hozzám sietős, hosszú lépteivel, olyan magas! Olyan izmos... látszik sportember, mint Apa volt, igaz, ha jól dereng sárkányokkal foglalkozik a tanár úr. Mindig is béna voltam a sportokban, de nem is értem miért szalad ez mind végig az agyamon. Olyan zilált vagyok... nem kéne ennyit Apáékra gondolnom, de fáj a veszteség, itt visszhangzik bennem örökös echóként. Aztán zavartan pislogok párat, hogy... hogy Ő lesz az új apukám? Azaz... a gyámom, helyesbítenem kell, olyan kislányos megfogalmazás lenne új apukában gondolkodni, főleg hogy nekem van kettő... valahol. Nem fogok sírni!
-Én öö... nem tudtam. - Sütöm le a szemem, ha mondták is, nem emlékszem. De legalább nem valami szigorú ember lesz a gyámom, mint a számmisztika tanár, tőle félek. Egy picikét. Rágcsálni kezdem a szám, majd bólogatok, jól vagyok, de ráébredek ez így illetlen, mindenki azt mondja erről a férfiről úriember, nekem is ilyesmi dereng róla, nem kéne rögtön az agyára mennem.
-Jól vagyok, köszönöm. - Már amennyire jól lehetek kisírt szemekkel, soványan, hogy nem eszem és kialvatlan ábrázattal. Kócos csak azért nem vagyok, mert nem csinálok semmi olyat amivel rontanék a fésülés utáni állapotokon.
-Szóval a... tanár úrhoz kerülök? Nem lesz velem gond, ígérem. - Szabadkozom, mintha félnék attól Ő is itt hagy és nem jön vissza. Igazából minden esély megvan erre, nem érzem úgy különösen boldog lenne a kialakult szituációtól. Igaz, nem nagyon merek ránézni, folyamatosan lesütöm a szemem, mintha éppen szidalmazna, ám inkább csak attól tartok fog. Hogy közli mihaszna vagyok és örüljek nem kerülök utcára.
-Dixon... jobban van? - Biztos nincs jól, hogyan is lehetne, de talán... beszédesebb, szabadabb, akármi. Semmit sem tudok róla, abban sem vagyok biztos látom-e még, vagy visszavitték a muglikhoz és ott kezdett új életet. Ki tudja, talán a tanár úr? Bár kétlem... azért reménykedem, éppen csak felpillantok rá, hogy újra a padlót fixírozhassam. Ujjaim feszülten gyűrögetik a nadrágom és próbálom nem rágni a szám. Nehéz, beszélni is nehéz mert folyton a sírás kerülget, holott a könnyeim már halott folyók, lassan kiszáradok ettől, de cseppet sem vagyok jól, hiába hazudtam azt egészen csendesen, talán hihetően, eljátszva erős vagyok, mert azt várják el. Senki sem akar egy nyafogós kislányt magának. Főleg hogy nem is vagyok már kicsi, csak Apu elkényeztetett és lehettem az. McGonagall tanár úr biztos egy komoly lányt várna el, aki szinte már felnőtt és önálló. Csak azért nem sápadok el a gondolatra, mert alapból falfehér az arcom.

◊ MINA ◊

Ha nincs családunk, magunknak kell létrehozni egyet ahhoz, hogy életben maradjunk.

Flora & Clive

A szomorú kérdések állapota, mert kezeltem már testvéri bánatot, de soha ilyen veszteséget és nem úgy, hogy egy gyermekről nekem kell gondoskodnom.
Haraggal Richardék felé, mert felelőtlenek voltak, éppen ők, akiket többnek és józanabbnak hittem magamnál, idősebbek is, érett szerelemben, miközben én szinte újmelegként csak nyomdokaikban járok.
Floránál pedig majd mindig csak egy sokadik felnőttként, aki megszánta. Hiszen nem is több egyelőre, alig ismerve egymást, söpörgetve az Avery család szemetét.
De nem láthatja rajtam, hogy felfoghatatlannak tartom és a másik sem jöhet elő, hogy megijessze, miközben én magam is megrettent vagyok a szereptől.
- Igen, én…
Üresség és csend ebben a kínos gyászban, kihagyott gondolatok és egy sóhaj tőlem, aggódom.
Lefogyott, csak sír, természetesen, most hogy látom, feladva angolságom és szőkeségem minden szilárd meggyőződését, hajat növesztve, esküszöm behúznék nekik egyet. Csak úgy privátban és ordítva Averyval-Lestrangevel, ahogy még soha előtte.
- Jaj, dehogyis. Én sem lennék jól a helyedben, ez teljesen természetes.
Veszek mély lélegzetet, mosolygom rá a legkedvesebben, Willre néztem így sokszor, kicsiként, bár Flora idősebb, mintha 11 volna, kicsinynek, törékenynek látom.
Finoman megérintem vállát, tenni akarok és annyi mindent, egyszerre, szinte képtelen vagyok belső sorrenddé regulázni.
- Egy percig sem gondoltam, hogy baj lenne veled. Flora, te nem egy probléma vagy, de nem is fogom mentegetni őket.
Lehet, hogy rosszul csinálom, kedvesen kellene mondanom, így alakult és ő a körülmények, nem pedig rossz döntések áldozata.
Nem engedem el, noha nem is kényszerítem nézzen rám, csak ott a vállam, két karom készenlétben, ha zokogni akarna.
- Nem tudok Dixonról sokat, de biztonságba helyezték és neki jelenleg ez a legfontosabb.
Szeretném ezt hinni, de a hazugság, hogy biztosan tudom nem kúszik sápadt ajkamra. Nálam már csak ő fehérebb. Kicsit meggörnyedek, hiszen kicsiny, közelebb szeretnék lenni.
- Figyelj, szeretném, ha eljönnél hozzám az irodába, készítenék forró csokit és amit szeretnél, valami harapni valót és beszélhetnénk. Nem tudom beszélgettél-e erről valakivel, de én itt vagyok. Ha pedig mást hoznál szóba, állok rendelkezésedre Flora, ezentúl mindig. Rengeteg megbeszélni valók is van még, többek között a szobád kapcsán nálam.
Voltak húgaim így nem vagyok teljesen tájékozatlan, ha nagy baj lenne Mo-tól bármikor kérhetek segítséget, bár van némi aggályom, miszerint elhülyéskedné és mindkettőnket zavarba hozna, nagyobba annál, mint ami jelenleg is fennáll.

Clive & Flora

Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy kerültem én ide?

Szóval Ő lesz a gyámom... nem mondom hogy megkönnyebbültem, de valahol még is. Róla soha senki nem mondott még csúnyát, én legalább is nem hallottam. Bár nem tudom ezzel vigyáznom kéne-e, mert mikor Sylvesterről mondtak lásd, kiderült farkast kiáltottak, akkor nem-e ijesztőbb valaki, aki maga a tökéletesség? Nem is tudom, nem tudom mit gondoljak, gondolkodjak egyáltalán? Robot mégse lehetek itt csendességemben, biztos kiabálna érte, ne legyek érzéketlen. Hú, az nagyon ijesztő lenne, szóval próbálok beszélni, nem csak tessék-lássék bólogatni.
-Ühm. - Nem akarom bevallani valóban rosszul vagyok de vitába sem szállnék vele, hogy de jól vagyok, kár értem aggodalom magvat hajtani és rügyeztetni. Szóval marad valami hümmögés, pár leplezni próbált hüppögés. Akkor érzem meg hogy megérint, először picit összerezzenek, mert félek mit csinál, de megnyugszom, hogy valóban csak vigasztal.
-Hát... - Majdnem kicsusszant cserepes ajkaimon, hogyha aranyvér lennék nem lenne velem probléma valóban, de így félvérként csak probléma maradok, hiába mondja nem. Inkább lapítok mint nyuszi a hosszú szálú fűben, remélve nem derül ki a tanár úrról, hogy egy ragadozó nagymacska. Végtére is sárkányidomár, olyan ijesztő szakma az is!
-Tudom. - Avagy tudni vélem, hogy Dixonnak ez a legjobb, nem is tagadnám meg ezt tőle, csak... hiányzik, akkor is ha utál, de Ő mégiscsak velem utazik egy csónakban nem? Fáj hogy senkiről nem tudok semmit, beszívom az ajkaim és próbálok nagyon erős lenni, hogy nem kezdek el sírni, bár egyre nehezebb, jobb lenne egyedül, úgy nem lenne szégyenteljes a pityergés! Aztán magyarázza menjek vele az irodába mert beszélgetnünk kell, hát... ennyit a csendes sarokban zokogásról, muszáj leszek összekapni magam. Ez addig tart míg közli szobát kapok nála. Nála? El kell innen mennem? De hova? Mit csinálok én míg Ő dolgozik? Vagy nem fog? Akkor meg akkor mit csinálok ha otthon van?! Riadtan nézek könnyesen a szemébe, hogy... biztos ez? Biztos biztos, különben nem mondja, így nyelek egy nehézkeset, mert nyálam sincs, minden nedvesség sírásra kell és a gombóc a torkomban szinte kinyiffant itt az új Apu előtt.
-Mr. McGonagall én... ő... - Nem állok készen elhagyni az iskolát, de arra sem álltam készen, hogy otthonról idejöjjek, így lenyelem amit mondani akartam és lesütöm a szemem megint. - Nem beszélgettem senkivel. - Mondok inkább ennyit, mert ugyan kivel beszélgettem volna?! Senki sincs itt. Azaz... Sylvesterre sokat gondoltam, de pont nem rám lenne kíváncsi valószínű és amúgy is nyaral, szóval... De mit mondjak neki? Már Clive bácsinak, fogalmam sincs mi az illő ilyenkor.
-Nem tudom miről kéne beszélgetni... nem nagyon szoktam beszélgetni... - Vallom meg, míg elkínzottan nyüstölöm a pólóm, legalább felitatom tenyerem izzadását, hogy ennyi stressz ér, hogy idejött. Nehezen és óvatoskodva kimászom a padból és csak lopva-lopva ránézve követem merre kell menni. Az Ő irodájában nem voltam még.
-Ugye nem csak miattam maradt az iskolában? Már mindenki elment pár segéden kívül. - Azt hiszem a helyettese maradt még, Sylvester és a Belby fiú, aki mindig mogorva, meg talán a gyógynövénytan tanár van még itt, hogy gondozza az új mandragóra csemetéket még. Szó szerint csak szellemjárta most a kastély érzetre. Minden esetre közel lépkedem mellette, jól esik ha titkon is, hogy itt van. Kislányos lenne fogni a kezét, fura is, mert hát fiatalabb mint Apuék és már nem vagyok kicsi, de olyan elveszettnek érzem magam. Így csak saját ujjaim fűzöm össze és szét kínomban, kezdjek magammal valamit.

◊ MINA ◊

Ha nincs családunk, magunknak kell létrehozni egyet ahhoz, hogy életben maradjunk.

Flora & Clive

Mindenféle gondolat van itt, bennem, többek között, hogy nem vagyok alkalmas és fiatalabb is, mint Averyék, mert valóban Flora már nem kisgyermek és tényleg nem kellene görcsösen állnom az egészhez, hiszen egy arzenálnyi kölyök pesztrája voltam.
Csak ez más, gyámság, apaság, mint olyan mégis sokkal nagyobb felelősség, mint a pótlék volt.
Ott, mögöttem legalább képzeletben mindig szülők álltak, ha hibáztam is, nem bukhattam túl nagyot, de most…
Florát ráadásul elárulták azok, akiket minden bizonnyal leginkább szeretett.
Szegény nagyon bágyadt és én csokoládén gondolkodom, de persze minden balgaság, mi eszembe jut csak amolyan ócska klisé, amivel a gyermek figyelmét terelem, ha ugyan elegendő, vagy jó bármire, kevéske endorfin lesz ez.
Haloványan mosolygom, talán jóságos, hiszen annak szánom, de nem tudom…izgulok.
Az otthon gondolata nem tetszik neki? Mintha megijedne és vele rémülök én is.
- Meglátod…jó lesz. Berendezzük és
Richardék neve majdnem ajkamra siklik, majd mindent úgy csinálunk mint, de időben kapcsolok.
Hiszen mihez fogok én kezdeni vele?
- Szeretnélek megismerni, miket szeretsz, tudod én is Griffendéles voltam. Szeretsz repülni? Sokat repülhetnénk…
Fecsegek, majd kap tőlem háziállatot, valami kis, rózsaszín, ártatlant, egy puffskeint, nem…szeretne? Mit csinálok, ha tiltakozik? Itt nem hagyhatom…
Figyelmesen hallgatom, de a szavak megrekednek benne folyton, közelebb hajolok, nem nézek elég biztatóan?
- Mondd nyugodtan.
Kis szünet, ami az úgynevezett beszélgetésünkben beáll és a kislány pici, hiába tizenöt már, mintha tizenegy lenne, olyan elveszett, akárha még valóban sosem beszélgetett volna senkivel. Hát így elhanyagolták? Hiszen Dixon alávaló kölyök volt, mégis, mintha őt hiányolná, a fiú zaklatta és engedték? Ezek után ugyanis bármit el tudok képzelni, a fantáziám pedig mondhatom, briliiáns.
- Nem? Hiszen az fontos, szeretnék veled sokat és idővel meglátod bele fogsz jönni. Beszélni ugyanis a világon mindenféléről lehet.
Átkarolom vállát menet közben, hiszen megindulunk, kicsit dörzsölgetve magamhoz húzom.
- Szeretném jól csinálni, de mielőtt még azt gondolnád nehézség volt, rögtön cáfollak is. Örültem, hogy megvárhatlak és hogy itt maradtál nekem. Tudod anyám folyton nyüstöl a gyerekekkel, de íme, valahogy magam is így képzeltem, tudod? Mint…örökbefogadást.
Alecet nem említem, mert korai lenne belerángatni, de mégis arról álmodozom, ha már így alakult, hárman leszünk, hiszen ő laza és vidám, csak nekem kínos, feleslegesen, nyilván, hiszen meleg apukáktól jött, vagy talán átkozná a sorsot, ha ismét ilyen helyzetbe kerülne?
Meg is érkezünk közben ajtóm elé, beinvitálom, gondolom körbenéz, a kínos tisztaság remélhetőleg nem fogja zavarni.