Amit tudtam átvállaltam feladatot Clivetól, végtére is mióta megtudtam mi nyomja a lelkét ez csak természetes. Az hogy pár napja összefutottam Roxmortsban az öcsémmel és véletlen megtudtam apám meghalt... csak amiatt nem süppedtem gyászba, mert ott volt Rowan és csúnyán berúgott. De így pár nap után, hogy lement a temetés is alig hiszem el. Sosem veszekedhetek már vele, nem hallhatom mekkora szégyen vagyok de már megcáfolni sem fogom tudni soha. Nem mentem oda a családomhoz a temetésen, a hátsó sorban messziről figyeltem csak, végtére is Rowan világosan közölte, semmi keresnivalóm ott, ki vagyok tagadva, ki is fog tagadni papíron is. Nem mintha bármit örököltem volna amúgy, hiába én vagyok az idősebb. Mégis, hogy mennyire nem voltam kívánatos személy ott elkeserít. Magányra vágyom. Minden etetést és hasonló kastélyon kívüli munkát már akkor átvettem Clivetól mikor megmondta mi aggasztja, nem fura hát ha fogom Ozíriszt és megsétáltatom a drága több mint 4 méteres, 15 kilós óriáskígyóm és ellátogatunk a thesztrálokhoz. Elég nyugodt állatok elvileg, főleg hogy viszek nekik enni. Nem látom őket, de tudok nyomot olvasni, tudom merre a fészkük, csordájuk. Ki is tapogatom az egyikük, majd elsírom magam magányomban, hogy miért utál engem mindenki. Miért csak az állatok választanak, az emberek miért nem? Persze ez túlzás, de valahol mégis így érzem. Szívem szerint már ma útrakelnék, valamelyik sárkány után erednék és évekig meg sem állnék. De ígéretet tettem Clive-nak. Miatta maradok egyedül. Noha láttam szemernyi emberséget felém öcsémtől is, de nem vagyok olyan naiv hogy merjek erre építkezni. Gyűlöl, ahogy mindig is tette. Már azt tesz nagyjából amit akar, elvégre apánk halott, bár ki tudja mit hagyott örökségül a házon túl... Ledobom magam az egyik fa tövébe és elengedem magam, megendegem magamnak hogy sírjak. Ide úgy se jön a rengetegbe senki, diákoknak nem is szabad. Ozírisz inkább nem szól semmit, csendesen körbefonja a derekam és fejét a hátamra fekteti. Én csak a térdeim karolom át, nem bírom elsziszegni hogy köszönöm, noha jól esik hogy az evést és a mozgást is félreteszi csak hogy jobban legyek. Az állatokon kívül nem igen tapasztaltam ilyen fokú törődést, de úgy sejtem nem is fogok. Alig várom hogy elmehessek a világ végére, ahol egyedül lehetek Ozírisszal! A lépteket meg sem hallom, hogy homlokom a térdem támasztja nem látom, nem is számítok rá, barátom azonban nem csak hallja, ízleli is Clive illatát a levegőben. -Ssssstaples... elmarom innen sssssürgősssen Neked. Gyűlölöm őt! Szzzziessen elfele! - Sziszegi Ozírisz és ha Clive véletlen közelebb jönne akkor egy gonoszul sziszegő kígyóval is szembetalálja magát aki a vállam felett bukkan elő. Először le is dermedek, mert hát itt van Clive! Az kéne még hogy így lásson! Hiába láttam már sírni, ez más, nekem kéne a támasza lennem, hogy Ő ne érezze teher átvállalnom mindent, amit csak lehet. Bár pár dolgot megtettem amit papíron nem lehetett volna, de mindenkinek azt mondtam Clive volt, nem volt hiba abban ahogy tettem, így nem okozott gondot hazudnom, nem is mondtam neki, egyszerűen megcsináltam. Elég ha kevés dolgot teszek elé, ami könnyű, akkor tud a családjára fókuszálni, számomra ez a legfontosabb most. Azaz mostanság, éppen most csak az menjen el... hogy kerül ide egyáltalán?! -Menj el Clive... - Fel se nézek, nem kell, Ozírisz a szemem. Áldásos, nem akarom így lásson, próbálom határozottan mondani, noha az ölembe beszélek, így talán ha szerencsém van nem hallotta meg előbb, hogy sírok. Meg Ozírisz miatt szerintem nem jön amúgy se közelebb, mindenki fél a kígyóktól, bár nem látom alapját. Ozírisz persze nem marná meg, nem is fogja, tudja hogy engem keverne bajba. No meg méregfoga sincs a hiedelemmel ellentétben, hiszen Ő fojtogatással öl szóval duplán kár félni, kérdés Clive mennyire merült el a kígyókban, ugye.
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Túl sokat vállal a segédem és újkeletű gondjaim megkívánják, meneküljek a valóság elől minél messzebbre. Igyekszem lefoglalni magam, a legjelentéktelenebb dolgokkal, hogy szemhunyásnyi maradjon alvásra, gondolkodni még annyi sem. Nappalok éjszakába forduló, gonoszan képembe kacagó idő, ősszé vált rémálom. Itt az ideje, hogy a terheket én vállaljam át Alectól. Makacs gallyakat taposok, összegyűrt, elhasznált faleveleket. Lehullottak, halottak már. Kifejezetten őt keresem, zaklatottnak tűnt, nem elüldözni akartam ennyi munkával, de talán túl kevés volt a biztatás. Kellemetlen helyzetben talált, hülyén viselkedtem, úgy sietek most, borzolva az avart lépteimmel, mint valami bűnbánó férj. Ez is csak voltam, mintha minden szerepem hamis látomás lett volna. Reccsennek gallyak, borzolja gyér, szőke, nevetséges hajam szellő. Errefelé kell lennie, a birtokon máshol nem volt nyoma, talán Thestralokat etet, azóta látom őket, amióta…megtámadták a Mungot. Mindegy most, igazán nem azért szelem át az avart, hogy könnyeimmel imitáljak esőt Draven emlékére. Meglesz majd a megemlékezése, a pillanat, amikor eleredhetek otthon a sötétben. Furcsa zajokat hallok, látom, ahogy a csorda szelíden falatozik egy kígyótól görnyedő figura körül. Alec az, de mintha… sírna? Közelebb megyek, mekkora kígyó, teremtett Merlin! De hiába, elfelejtek félni, meg sem fordul a fejemben, lényoktató volnék. Bár párszaszóul nem tudok, egyenesen az állat szemeibe nézek, lassú jól látható mozdulattal széttárva kezem. - Nem bántalak titeket Szuggerálom alig pislogva, ha mégis, laposabban, ahogy ők csinálják - Alec… Dehogy! Baj van, érzem. A kígyó másodlagos most, ráadásul nálam a pálcám, habár ostoba sem vagyok elhamarkodottan közeledni. Mégis határozott, zajos léptekkel teszem, arrébb siklik majd, természetesen tudom, hogy az övé. Bizonyos éles nyelvek voltak felhívni rá szíves figyelmem, a tanársegédem óriáskígyókat tart, párszaszájú, valamint a tanársegédem, külön kiemelve, fölényes intonácóval, füvet adott Dixon Averynek és rút kötelességem lesz elbeszélgetni Alec-al erről. Egy másik olyan pillanatban, amelyikben a kígyója nem a vérem akarja, vagy ő hever megtörten thesztrálok gyűrűjében, valami igazán nagy baj van. Határozott lépteim kíméletlenül recsegtetik elhagyott ágak félbetört korcsait, lassú, mégis határozottan nagy léptekkel érem el őt. Próbálom száműzni fejemben tomboló gondolataim, mint „megtalálta Will levelét” sőt „kiborultam” és hogy „egészen félreérthető voltam” Mert most majd, az leszek, akit kíván, akit minden tanársegéd szeretne, a jobbik, erősebb, tántoríthatatlan Clive MgGonagall, az idősebb, kistestvérek hű védelmezője, tanársegédje óvója. Egy erős férfi, valaki akire támaszkodhat, amivé az évek és hat kistestvér kovácsolt. - Alec, minden tiszteletem a kígyódé, de remélem nem bánja, ha közelebb megyek hozzád. Közlöm velük, fordíthat, ha szeretne, választást egyikkőjüknek sem adok, már Alec mellett guggolok óvatosan vállára téve kezem, határozottan fordítva magam felé. - Hagy segítsek… gyere
Ahh hiába a félszeg, határozottnak palástolt hiú gondolat, hogy ennyi is elég, elmegy, nem rúg belém, nem oktat ki, nem teremt le, mit sírok az erdő közepén csak közelebb jön. Nincs jó tapasztalatom azzal, hogy sírva látnak, sőt... végtére is Mardekáros voltam, ott a gyengeség nem megengedett fogalom, otthon sem volt, pofon járt a könnyekért. Pont emiatt nem tudtam mit kezdeni vele mikor Ő tette, de remélem ivott annyit hogy ne is emlékezzen semmire. De most nem ittas, most tiszta, éles elméje befogad és elraktároz mindent, az én szánalmas képem is. Olyan lehetek mint egy elázott festmény, hajdan míves, gondos vonások és színek halmaza de mindez kuszává okádék színűvé folyt össze. Nem szép, nem hasznos. Talán le is cseréltet... minek jött utánam ha nem azért mert elbasztam valamit? Lehet Avery köpött neki... Ahh. miért fáj a gondolat kidob? Menni akartam nem? Össze vagyok zavarodva. Nem kell felnéznem hogy tudjam, közeledik, nagyon hangosan teszi. Bizonyára Ozírisz miatt. Természetesen érzi Clive nem bántani jön, de ettől még nem kedveli a férfit. Utálja ha úgy megyek vissza a szobába hogy viselem az illatát. -Túl közel jössssssz Staplessss.... de bánom! - Sziszegi a kis kedvencem, neki nem tetszik, hogy Clive jön, hozzám is ér, arra kimereszti a fogait, hogy ne merészelje! De érzem nincs mit tenni, noha ellenállok a fordításnak, nem fogom elküldeni, biztos elcsesztem valamit, nem tűr halasztást a dolog, jobb ezen is túl lenni. -Ozírisszzzz... Megoldom. Kösssszönöm. De... ne menj messsssszire, kérlek! - Emelem fel a fejem végre, de nem Clivera nézek még véletlen sem, hanem barátomra, aki szinte már Clive arcába mászott menjen a közelemből, de megáll, hogy megkértem. Becsukja a száját, szimatol és sziszeg még párat, igazából morgolódik és szidja Clivet, de bólint nekem, hogy megteszi. Azt persze nem bírja már megállni, hogy ne sziszegjen valami fenyegetést Clive fülébe és rajta keresztül, a vállán átsikolva hagyjon magunkra kettőnket, hogy vadásszon magának élelmet. El is fordítom a másik irányba a fejemet, érzem gyengülök, elvesztem a tartásom, hogy Ozírisz lecsavarodik derekamról és hasamról, majd eltűnik. Megköszörülöm a torkom és megtörlöm a szemem, jelezvén összeszedtem magam, pillanatnyi gyengeség volt, múló pillanat, álomkép, elfolyt már az idő hullámaival. -Elrontottam valamit, igaz? Nem szoktál utánam jönni... - Kapar a torkom, szipogok, hogy rendbe szedjem magam, nehéz, meleg, párás levegő hagyja el ajkaim hogy kényszerítsem magam, ne remegve szívjam be az erdő hűvösét. Ez egy igazán pocsék nap...
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Rendület, döbbenet így látni, összefacsarodom egészen, de erős és rendíthetetlen haladok, török utat kígyó közt hozzá, határozottságom teljes tudatában. Nem láthat sajnálatot, hallhat lüktető szívet, ha gondolataimba látna az összezavarodottság hullámai csapódnának álcám sziklafalának, hogy ó Alec francba, ilyen durva káromkodásokat kényszerülök gondolni miattad, csak te tehetsz róla, hogy így féltelek, gondolok rád különféle kifogásokkal, miért ne nézzek rád úgy, ahogy nem szeretnéd. Nem szabad, például arra gondolni, ahogy így sír, nem egészem az öcséim vigasztalása ugrik be, de csak első és csak buta gondolat, tele vagyok velük. Nem számít most csak ő, az én szilárd megértésem és támogatásom. Alec... Sziszeg rám a kígyója, a teremtésben pont nem azok, akiket imádok, mégsem érezhet kisugárzásomból semmit. Ha mozdulok lassan, ha szemébe nézek mereven és ha sziszeg támadólag, nem törődöm vele. Ő tud vele beszélni, ha megmar megment talán és ha nem, talán segíteni tudnék magamon, de a feltételezések pillanatának itt helye nincs. Hagyom, hogy szinte az arcomba másszon, bár közöm sincs a párszaszóhoz, mereven állom esetleg szúrós tekintetét, fogalmam sincs mi baja velem ennek a kígyónak, nem szoktak rám így reagálni, az előítéletektől pedig most vonatkoztassunk el, mint minden felesleges érzelmet hátrahagyok, ahogy a cél Ő lett. Egyre közelebb jön, de kitartok és keményen állom lerohanását, hagyom, fülembe sziszegjen, szikla vagyok most és rendíthetetlen önbizalommal állok elébe, csak tárgy legyek, amin átsiklik. Miután szabályosan átmászott rajtam sóhajtok fel, nagyot, mélyet és rohanok hozzá, zárom karjaimba, azonnal és szorosan. - Jajj de buta vagy! Hogy lehetsz ilyen buta? Nem szeretnék folyton a nyakadra járni, Alec mi a baj? Már rég meg akarom kérdezni, hisz valami nem stimmel, nem akartalak zaklatni, igazán, de már muszáj, addig nem rázol le, világos? Egész nyugodtan rám uszíthatod a kígyód, csak beszélj... Engedd, hogy segítsek, kérlek Litánia, esküszöm és érzem milyen ostoba vagyok, hülyén hangzik mindez, jó ég és föld, rögvest megnyílik alattam talán. De hát itt vagyok és ölelem, érezze segítek, itt vagyok erősen és biztosan. Hagy legyek a sziklád, kérlek, ez vagyok én és csak erre vagyok jó.
Ah, el se hiszem, hogy miért nem megy tovább, miért jó ez neki, miért kell Neki is bántania, fürödnie szánalmamban mint egy jóleső dagonyában? Mert mindig ez volt, csak ezt tapasztaltam és pont tőle egyszerűen elviselhetetlen. Ozírisz talán sejti ezt talán csak saját ellenszenve sziszeg belőle, de valahol elismeri Clive bátorságát, ha ocsmányakat is szurkod közbe, amit csak én értek szerencsénkre. De még így sem tántorodik, hiába az óriáskígyó fenyegető mivolta, a használhatatlanságom ékes bizonyítéka, elvégre tagadhatatlan az avart itatom sós lével, nem egészséges, se nekem se a természetnek. Ozírisz a kérésemre elmegy, Clive hősiesen állja, hogy csúszda legyen a válla és a háta, mert amúgy a barátom nem bántja, nem is akarta. Fél embernek érzem magam hogy nincs már velem a legjobb barátom, hogy egyedül maradtam ennyire csupaszon Clive-val. Kicsit össze is rezzenek hogy így rám omlik és ölel, főleg mert ölel. Nem tudok vele mit kezdeni. Mondjuk én is megöleltem mikor sírt, de... erre még közli buta is vagyok. Összébb húzom magam a karjaiban, jelentéktelenül szeretnék ücsörögni tovább, megszűnni létezni. Egyáltalán nem egyszerű feladat, pedig egészen jó vagyok benne, de... a sok de. -Nem uszítottam Rád Ozíriszt... - Mondom fáradtan, egészen belefáradva a dolgokba. Igen, kívülről mindig, mindig úgy tűnik ha beszélek hogy épp azt taglalom miképp roppantsa össze áldozatait barátom és hogyan vegye a vérük halálos marással, de szó sincs soha ilyesmiről. Bár lehet nem is ezért mondta, de ez már szinte reflex nálam. -Ezen nem lehet segíteni Clive... - Mondom halkan, engedve az erőszakos szottyongatásának és kicsit nekidőlök a vállának a fejemmel. Milyen kényelmes kis ficak ez itt a teste várában, egészen ellazít... Nézem a semmit, de tudom itt vannak valahol a teszthrálok, látom a nyomaik, fázósan összefonom mellkasom előtt a karjaim. -Ahm... Csak... - Erre mit mondjak? Nem akarok hazudni neki, de az igazat sem lenne jó mondani. Féligazságok, abban jó vagyok, mert tudom úgy se érdekli igazán csak udvarias és kedves, szánalmasnak vél akit össze kell kaparni és milyen igaza van! Nem érzem magam többnek jelen pillanatban. Szipogok még párat, keresem a hangom, a gondolataim.-Ah... apámat pár napja temettük. Megviselt a... temetés. - Ez így ilyen formán igaz, no meg nem akartam halállal traktálni mikor attól fél meghal az öccse. Olyan hülyén érzem magam!-Sajnálom, nem akartam... mondani. Van elég bajod, csak... azért jöttem ide, mert... azt hittem ide nem jön senki. - Mondom akadozva, némán folyik a könnyem és szántja fel sápadt arcom, ahogy nyelem vissza a sírás görcsösségét. Azon voltam megoldjam a gondjait erre hallgathatja udvariasságból az enyémeket! Remek, mondhatom...
...
Játéköteletek: Felix F-hez hozzávaló-sárkányvadászat
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Csendesen lélegzem, alig mozdulva, lassú pislogással, hosszú, halk, mély levegőkkel. Mert Alecnek biztonságos nyugalom, forró hajlat, szilárd erő kell. Az a testvéri szeretet, a felebaráté, aki mindenkinek vagyok, az általános párna, unalmas közhely. A férfi, akire számíthat. De bármily megszokott is puszta jelenlétem, a szilárd semmilyenség, képtelen vagyok nem fejére hajtani kezem, hogy ujjaim simogatólag belevesszenek. Hogy beszívjam illatát, mint a kicsiknek, vagy akiket szeretek, nem tudom miért, talán csak tanult mozdulat ez is, elvárás, megszerkesztettség, hamis, vagy csak akarom, mert a férfiillat afrodiziákum, egyetlen bűnös másodperc, utána leállok, nem lélegzem tovább őt, mást. Őt... - Tudom...már megmart volna Suttogom csendesen, mimumom, ringatózva lassan, magunkat egy álomba, ahol ez nem baj, ahol senki sem ronthatna ránk ujjal mutogatva, mert teljesen természetes ölelni. Férfi és sír, mert nekik is szabad és nekem, mint másiknak vele lenni. Baj van, mennyire sejtettem, nem akartam szembenézni vele, kegyetlen én, rossz professzora. Hamarabb kellett volna. Ajkam hajához emelem, saját tiltásaim ellenére, bár fekete lennék, csak akkor vagyok lázadó és mondok ellent legnagyobb törvényhozómnak, magamnak. Fenébe, érzem, ahogy nő, sötétülni kezd, ajkam összepréselem, meg ne csókold Merlin szent szakállára! - Milyen butaság lehetett, éppen én mondtam neked valami ilyesmit, de nem úgy próbáltál vigasztalni, hogy igazat adtál nekem. Elnézek közben a thesztrálok irányába, kicsit arrébb húzom Alecot, túl közel simul testemhez, egy kölyök megsuhintja orrával karját. Hátrálok, magammal húzom, elnyomok heves légzést, szívdobogást minimálon tartani, Agrippa suttyói, nekem is csillapodnom kell! Hát komoly a dolog és mindennapos halál, sejthettem volna. Hajába suttogok, ölelve - Sajnálom, annyira sajnálom és akard mondani. Itt akarok lenni neked, szeretném, ha megértenéd, van valaki, akire számíthatsz. Tudom, hogy nem engem képzelsz...akárkinek, akihez fordulni szeretnél, de számíts rám, nem rázhatsz le már, nem engedem. Ölelem szorosan, egészen szilárdan, hajába pusmogva. - Semmi bajom Alec és ne törődj most ezzel. Beszéljünk róla kérlek, jobb lenne ha kiadnál magadból mindent és zokogj, üvölts, mondj el mindent, hagy legyek itt neked, engedd meg kérlek, kérlek Csitítom és közben biztatom is, ahogy lassú tangóban, ringással mozgok vele és igyekszem, igazán próbálkozom úgy, mint bármelyik testvéremmel, sőt tanítványommal tenném. Szemem félig behunyom, ahogy nagyokat sóhajtva koncentrálok, nem érezni, reszketni, bizseregni
Egészen fura, hogy simogatja a hajam. Csak az éjszakás szeretőim szokták, már amelyik, persze. Mert az hogy egynémely állat néha megcsócsálja még nem nevezhető jólesően törődő gesztusnak. Ellenben Clive-é. Biztos ettől nyugodtak meg a kishúgai... ah, nem akarok a kishúga lenni! De nem is visszakozom, mert jól esik. Messze nem olyan mint mikor anyám megütött. Sosem értettem miért nem tud soha megölelni, bár egyikünkkel sem tette, biztos küllemre túlságosan hasonlítunk apához akit amúgy vélhetőleg nem szeret. Aztán csodálkozik mindenki hogy nem akarok gyereket, csak ezt láttam. -Nem, akkor sem, több esze van. - Lehet nem kedveli Clive-ot, de tudja ha megmarja én is bajba kerülök, nekem meg nem ártana. Bánt mindenki más eleget, Ozírisz megígérte nem fog. Azaz nem ígért soha semmi ilyesmit, egyszerűen csak... tudom hogy nem tenné. Clive se bántana, azt hiszem. Bár fogalmam sincs arról hogy belül micsoda vívódásai vannak, már az is furcsa hogy mintha... ringatna. Azt hiszem benne van valami Apa ösztön, Ő olyan kis védelmező, bezzeg én... max az állatokat védem, de csak akkor ha embertől kell. Nem szeretek semmibe sem beleavatkozni, azt hiszem. -Mert nem is volt igazad. - Fogalmam sincs hirtelen mit mondott amire azt mondtam nem igaz, de bizonyosan okkal mondtam NEKI ellent. Clivenak amúgy nem szokásom, ritka kivételes emberek egyike, mert amúgy szeretek másoknak nekimenni, vitába szállni. Persze csak azért, hogy békén hagyjanak, az emberek ösztönösen kerülik a kötözködő embereket és inkább nem firtatják a dolgokat. Persze ha csak egy estéről van szó az más, akkor tudok kedves lenni, a muglik például nagyon kedvelnek, de hát... nekik nem is vagyok, nem is lehet egy kitagodott varázsló, előnnyel indulok. Érzem elhúz, de nem értem miért, látok pár friss nyomot, miután kitöröltem a könnyet a szememből, áh. -Hagyd Clive... szeretem ha a közelemben vannak. Megnyugtatnak. - Nyújtom ki a kezem tapogatózva, valahol megfogtam az állatot, a nedvességből és párából ítélve az orránál, a méretből ítélve egy csikó. Kitapogatom a homlokát, onnan meg a fülét és megvakarom a tövét. -Csak almám van kislány. A húst már odaadtam. - Mondom sóhajtva, egészen elkényelmesedve így Clive ölelésében, ahogy szorosabban ölel, hiszen el akart húzni. Jobbnak látom elmondani mi történt, ha nem is teljesen, de annyit, hogy megnyugodjon, nem vele a baj. A múltkor is azt hitte, de hát mi bajt okozhatna nekem pont Clive? Túl kedves, azt sem tudja hogyan kell. Ha nem lenne ilyen kalandos lelkület biztos hugrás lett volna a nagy szívével. Kedvelem a hugrásokat. -Ne sajnáld, magamnak köszönhetem hogy... mindegy. Köszönöm Clive. Tényleg köszönöm. - Nézek rá szomorú, könnyes szemekkel, mert hogy nem csak Ozírisz van nekem az már-már meseszerű, sosem volt senkim. Bár pár oktatómmal máshol is jóban voltam, de barátok nem lettünk, csak kellemes ismerősök maradtunk minduntalan. Clive... ha tudná hogy mindig is fontos volt nekem, nos... megijedne vélhetőleg. Nem akarom elűzni magam mellől, ah ez a csávó komolyan, mégis kiharcolja, legalább is... valamit mondanom kell!-Clive, nincs rajtad kívül... Te állsz hozzám a legközelebb. Jó most épp ülsz mondhatnád, de... Ozírisz az egyetlen barátom. Volt, eddig... - Mondom keserűen felnevetve, szipogva a végén elbizonytalanodva mert valóban nevezhetem Clive-ot a barátomnak? Mi kell ahhoz hogy Ő is közel érezzen engem, aki erővel szuszakolt ki belőle intim dolgokat, aki nem ért a belsőséges szövevényes beszélgetésekhez, aki nem tudja mikortól remélhet többet ismeretségnél? Elszorul a torkom, hol a sírás görcsétől hol a gondolattól, csak udvarias velem. -Már hogy ne törődnék? És nem szoktam üvölteni... nem használ. Mindent próbáltam fiatalon, amit elbasztam már elbaszva marad... én csak azt akartam lássa, hogy... hogy nem döntöttem rosszul, hogy jó ez így, de... más sosem csikarhatom ki belőle a megbocsátást. Ez már örökre így marad Clive. Rowan papíron is ki fog tagadni, no nem mintha akarnék bármi örökséget, sosem volt semmim, nem is kell, de... így olyan végleges lett, érted? Most már TÉNYLEG nincs otthonom. Ezt a kastélyt is gyűlölöm. Csak miattad vagyok itt, ha Te nem lennél... én nem is tudom. - Vetem a fejem jobban a vállának, hullámzik a mellkasom az apró dühös, mégis erőtlen levegővételek miatt, ahogy nyelem vissza a sírást, mégis kicsordulnak a könnyeim. Utálatos dolog ez, sírni a semmin, hiszen azon sírok. Nem változott semmi csak permanenssé váltak a dolgok. Nem ért váratlanul csak valahol mégis fáj. Remélem sosem érti meg miről beszélek és mit érzek. Egyik kezemmel rászorítok az övére, mintegy erőt merítve belőle hogy itt van velem, pedig tényleg van jobb dolga, rendes élete, reális problémái. Másik kezemmel a még itt lebzselő csikó fülét vakarászom. Két szipogás között rakom össze, hogy Clive nem érezhette hogy a ló bökdös engem, akkor pedig... -Te látod őket? - Fordulok könny áztatott arccal, vörös szemekkel felé, belenézve arcába, de az enyém elgyötört. Nem jó megtudni, hogy látta már a halált, túl szomorú, nem csoda ha ennyire félti az öccsét. -Én... sajnálom. Nem kellett volna megkérdeznem... - Csuklik el a hangom ahogy lesütöm a szemem, kipislogva pár csepp könnyet, megrándul az ajkam, hogy néha akkor is tapintatlan vagyok ha nem akarok. Az ilyen kérdés illetlen, hiszen a válasz egyértelmű, nem kell a másik orra alá dörgölni, csak kicsúszott. Igaz, rólam is azt hitték párszor látom őket, de csak mert jól olvasok nyomot és tudom mit kell nézni, hogy tudjam merre vannak, de ilyenkor nem teher azt mondani nem. Csak azt teher mondani "igen".
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Ujjaim elvesznek hajában, apró morranással adom csak tudtára, vettem hozzáfűznivalóját a kígyóhoz. Biztosan különös köteléke alakult ki köztük, egészen rendkívüli lehet a párszaszó. Apró mosoly ficcen ajkam szegletében, hogy dacol, kis ellenállás egy nehéz pillanatban, tudom milyen kapaszkodni az ilyesmibe. Csak szorosabban ölelem és ringatom apró, kicsi rezdülései ihletnek, csak óvatosan Clive – agyamban villog a figyelmeztetés, persze, képtelen vagyok leállni haja simogatásával, szinte már túrom. - Nincs olyasmi, amin ne lehetne segíteni valahogy Emlékeztetem finoman, van bizonyos nyugtató csengése baritonomnak, rekedtes, ringató, finom, miközben leheletnyit érdes, figyelek búgva kiejtésemnek minden szótagjára, hogy tökéletes és brit legyen. Miután elhúztam a thesztráltól veszek egy mélyebb lélegzetet bizonyos elakadó után, hogy közelebb kerültünk. Mert ebben semmi erotikus ugye? Nyilvánvalóan nem süllyedhetek odáig, hogy elcsábítsam a tanársegédem, igyekszem ilyetén gondolataim még azelőtt megölni, hogy megfogannának. Én is a thesztrálkölyökre pillantok, kis, szomorú mosollyal simogatom meg kobakját, de alapvetően hagyom, hogy Alec dögönyözze meg. Valahol megnyugtat, ő nem látja. Kissé elakad lélegzetem, ahogy rám pillant, könnyes szemmel, érzem a perc megfagy és különös pír önt el, ahogy tényként ég a tudatomba mennyire gyönyörű így, más szóval éppen megfogannak a gondolatok, de ez pont nem alkalmas, hogy én szégyelljem el magam és lépjek arrébb. Félreértené. - Ugyan…lehettem volna figyelmesebb Pillantásom villámgyorsan lesütöm és apró, gyors levegőket veszek, csak nem feltűnően. Hirtelen nagyon sajnálni kezdem, hogy komolyan nincs neki senki más, csak a szükség hoz most, fiatal lányoknak kellene körüldongnia ebben a percben is, női ölekben lelvén vigaszra… - Majd lesz…és ha elfogadsz egy ilyen öreg professzort annak, akkor nagyon örülnék Alec. Nyögöm elakadva, akaratlan kisimítom arcából egy tincset, érzem ahogy kis kisülések kélnek ujjaim nyomán és ettől azt hiszem ijedten nézek rá. - Mindenki ront el dolgokat, főleg fiatal korában, de nem hiszem, hogy apád ne bocsátott volna meg, éppen neked. Mit rontottál volna el? Miket beszélsz, hiszen hogy szeret az öcséd?! Dehogy tagad ki… De hát a Roxfort… Gyűlölöd? Alec…miért mondod ezt? Én igazán nem szerettek volna arra kényszeríteni, hogy maradj, azt hittem csupán be kell illeszkedned, de miattam, ha itt rossz neked…Csak nem értem, hiszen a Roxfort talán az egyetlen, legbarátságosabb hely most Angliában Fakadok ki, ijedten én is, amiért menni akar, mert nagyon jól tudom, nem tarthatom vissza és értetlenül, hogy valaki ne szeressen itt lenni, zavart vagyok, tele kérdésekkel. Aztán, mert ez kirohanás volt, sírás követi, ölelem magamhoz féltve, csitítva, fejét fogom már és arcom neki nyomom. Kis vigasztalások a Csss-k, vagy hogy semmi baj és ahogyan nevét ismétlem. Egészen belemerülök, ujjaim az övébe fúrom, még egyszer letüdőzöm illatát, amikor Mindig annyira meg tud lepni… Ajkam beharapom, mennyire sír, megint ráfolyatom egyik ujjamra könnyét. - Ne törődj most ezzel és semmi baj…Sokan halnak meg mostanában és nekem nem az apám volt az illető Torkot köszörülök - Ne félj megkérdezni bármit. Ha szeretnéd, mesélek majd neked Drawenről, de te nagyobb adósom vagy. Míg te már Willről is tudsz, nekem rengeteg kérdésem van. Gyere Rántom le magammal a fa tövébe és fejét vállamra hajtom finoman, ha engedi - Inwito lángnyelv. Van egy kicsi a szobámban, általában meghűlés ellen Kacsintok rá cinkosan.
Egészen belejön a hajam igazgatásába, fésülésébe, de jól esik. Azt hiszen a fésülgetés is jól esik, de csak egyszer szórakozott ezzel az egyik srác, még úgy hat éve. Próbálok mély, reszketős levegőket venni, hogy megnyugtassam magam, elapadjon a szemem patakja, nem kéne már sírni hogy itt van Clive. Ahh... - Olyan határozott csengéssel tudja aztán mondani, hogy mindenre van megoldás, de ez olyan naiv elgondolás! Van amire nincs, van ami megreked félúton és csak a felejtés törölhetné el, ami nem adatott meg. Azaz megkérhetnék valakit, törölje ezen emlékeim, de mivel az emlékek gombolyagjai határoznak meg minket, félek más ember lennék, ha elfelejtenék dolgokat. Lehet gyávaság, de így látom, szenvedek akkor csendben tovább. A thesztrál csikó miatt közelebb érzem magamhoz, de én jelen helyzetben nem értek félre semmit, neki vannak értelmes emberi kapcsolatai nem nekem, no meg valóban jól esik a közelsége, lelki támasza mellett a fizikai is. Persze ahogy ránézek elpirul, gondolom rossz szembesülnie azzal mennyire ramatyul festek, le is sütöm a szemem. -Te vagy a legfigyelmesebb ember akit ismerek. Pedig ismerek párat. - Ismerni sok embert ismerek, ez tényleg igaz, de Clive messze törődőbb és gondoskodóbb mint az átlag. Aztán tényleg nem tudom hogy csinálja de ha félig sírva is, de elnevetem magam, úgy nézek rá, ez tiszta dinka. -Hú igen, rohadt vén vagy, egész három évvel vagy idősebb Te lökött! - Fordulok bele épphogy az arcom ért simításba, mert fáj bevallanom, iszonyatosan jól esik ez kis gyengédség. Még hogy vén... beszarok rajta néha miket ki nem talál. Aztán megint nevetek, de elgyötörve, én naiv Clive-om, olyan jószívű, nem látja a haragot senkiben. Talán jobb is így, de már nem hagyom félbe a mondandóm, hülyének nézne. -Mindig is utált az apám, mert noha első szülött vagyok fele annyit sem tudok mint Rowan. Párszaszájú vagyok, ennyi öröme volt bennem, nem több. Nem vagyok elég... ambiciózus, nem érdekelnek az aranyvérűek, a halhatatlanok pozíciói. Az hogy mindig lesz nálam jobb abban amit csinálok... nos apám nem akart ilyen szánalmas örököst. 17 évesen közölte ne menjek vissza többet. Sosem tettem. Rowan meg... - Sóhajtok egy hatalmasat, szinte a lelkem is kiszakad közben, mert az talán jobban fáj mint az apám.- Rowan gyerekkorom óta gyűlöl, mivel én basztam szót fogadni apámnak. Közöltem neki sem kéne, hanem élje úgy az életét ahogy szeretné, vegyen el olyan nőt akit szeretne, dolgozza azt ami érdekli, de szerinte szánalmas vagyok, gyenge, ostoba és ha tehetné megkönnyítené a kitagadási papírmunkát azzal, hogy megöl, mert a temetést intézni egyszerűbb. Persze a Roxfortban nem fog megölni, de ha épp nem vagyunk itt... itt csak megátkozni szokott. Azért mondta Neked vacsorázzunk hármasban, hogy gyötörhessen engem, mit akar veled csinálni, csak mert tudja hogy fontos vagy nekem. Az öcsém... Clive hidd el, hogy teljes szívéből utál. A temetésre sem akart meghívni, onnan jöttem rá apám halott, hogy rajta volt a családi pecsétgyűrű. A hátsó sorban álltam végig a temetésen, mert ha közelebb megyek szerintem halálra átkoz. - Fogom a fejem, furcsa hangosan, angolul is kimondani, mert hát Ozírisznek elmondtam, de senki ember fiának lányának még nem. Elég szánalmas vagyok tényleg. -De nem tudhattad, tudom hogy csak jót akartál én... sajnálom, hogy nem mondtam. Erre... nem vagyok büszke. - Nézek félre szégyenkezve, mert félek tövises indák marnak a szívembe, ha meglátom arcán a szánakozást vagy a kiábrándultságot, ne adj isten bűntudata lenne. Neki nincs miért. -Ezért gyűlölöm a Roxfortot. Számomra odakinn biztonságosabb, mert ott nincs Rowan. Fiatalon is folyton megátkozott, megalázott, most csak akkor teszi ha nem látja más. Nem merek végigmenni a folyosón nyugodtan tőle... - Dörzsölöm tenyerem élével a szemem és az arcom, ne legyen már megint könnyes, szörnyű mennyire meg tud viselni még mindig ez a tény is, mennyire gyűlöl a tulajdon öcsém. Azt hiszem megint jobban elsírtam magam, hiába nem akartam, mert jobban ölel, csitít, beszívom ajkaim ne remegjenek, ne szökjenek ki közülük kétségbeesett levegővételek. A lovak is alig nyugtatnak meg, főleg mikor rájövök Clive látja őket és vagyok olyan hülye hogy hangosan meg is kérdezzem a nyilvánvalót. Szerencsém hogy ennyire türelmes, más már elhajtott volna a fenébe, azt hiszem. Ostorozom is magam, hogy lehetek ennyire ostoba. Ahogy lesimítja a könnyet az arcomról merek megint ránézni, talán tényleg nem haragszik. -Sajnálom a barátod. Ahm... igen. Nem... szoktam mesélni magamról. Mint látod nem vagyok vidám téma. De kérdezz amit akarsz, elmondom. Neked elmondom. - Másnak nem tenném, tegyük hozzá. Vadul törlöm a szemem, orrom, mélyeket próbálok lélegezni de csak félig sikerül, azt is remegve, akadozva, ráz a sírógörcs még mindig, ez szörnyű. Arrébb hív az egyik fa tövébe, nincs ellenemre a dolog, kifújom az orrom és nekidőlök, kezeim ölembe ejtve, bíbelődve ujjaimmal. -Aha... fogadjunk csomó piát kapsz mindenhonnan Mr. Legbűbájosabb Mosoly McGonagall! - Fordulok felé könnyáztatta vigyorral, ajkamba harapok ne remegjen a szám, de amilyen helyes biztos kap mindenféle ajándékot, csak hogy felfigyeljen rájuk, a rajongókra. Vajon én is annak számítok? Ahaha, lehet, tényleg szánalmas vagyok. Főleg mert jól esik ennyi önzőség, itt van velem, nem mással van. Aztán ha kicsit összeszedtem magam megtámaszkodom és felé fordulok ültömben, lássam az arcát. -Tényleg köszönöm, hogy itt vagy. Sokat jelent. - Nézek rá bűnbánóan, de hálásan, megigazítom a nyakánál az inge gallérját, mert jól összegyűrtem. Tudom hogy milyen pedáns, szeretem hogy az, igazából. Aztán ha akarja visszadőlök, nem akarok teher lenni, noha nagyon kényelmes a mellkasán pihenni, a nyakába szuszogni. De hát tudom könnyen zavarba jön, nem akarom én kihasználni a kedvességét és kényelmetlen helyzetbe hozni.
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Nem gondolni arra milyen illatú a haja, csak csendben sajnálni, hogy sír, biztatni, tegye még, az végképp meg sem fordul fejemben, hogy szép. Elejét kell vennem a tanársegédem felmondásának, kedvelem emberként, lehetnénk barátok és efféle mantrák vájják maguk gondolataimba, melyek szépségről, vonzásról regélnek. Józanság Clive, Merlin szerelmére, nem engedhetsz meg magadnak egy cseppnyi megingást sem. A józanság azt is tudja, megoldhatnám másképpen forró ölelés helyett, igazán nem kellene dédelgetnem, főleg ölbe venni, mint az öcsém öt évesen, hogy ez bizarr, tolakodó, helytelen és meleg. Hol van más a józanságom, ha megbolondítottak a könnyek. - Alec…nem igaz, most próbálom bepótolni, nyilvánvalóan rosszul Rejtem ajkam hajába reszketve, mikor lök el és vádol majd, a rossz nyelvek hogyan is mondanák? Nyomulás? - Csupán három? Olyan fiatalos vagy Kapom fel fejem egy pillanatra, lazítok az ölelésen végre, bizonyára itt az alkalom férfiasan vállba veregetni, vagy szabadkozni, csak a kistestvérek miatt van. Mégis belefordul arcsimításomba, mi mást árulna el ez, ha nem, hogy tetszik neki, nem baj ha folytatom még egy kicsit, haját, arcát érintő ártatlan, vigasztaló simítások, bár ahogy kimondva lett mi az a három év? Hogy adom ezt e testvéri tyutyujgatásnak? Hallgatnom kell most, nagy odafigyeléssel simogatni fejét, hátát, ringatni csendben és megértőnek lenni ádáz szülők kapcsán, mennyi gyermek nézz szembe mostanság hasonló elvárásokkal. - Szörnyű ez a kor és beteg eszméi, törtetés, ambíció, apák, akik nem fogadják el fiaik önmaguknak. Az ő szégyene ez, nem a tiéd kedvesem Megbicsaklik hangom, vigasztaló becézésnek tűnt csak, ugye? Nagy levegőt veszek, sóhajom feleolyan öblös sincs, mint Alecé, mély fájdalmakat süvít az övé. - Hogyan utálna? Hiszen a vacsorán mennyire kedves volt, Alec, bizonyára feszülnek köztetek ellentétek, de hisz miket beszélsz, megölni? Megátkozni? Téged? Ő? Mikor és hogyan? Történt ilyesmi…bántott valaki? Ő volt az? Mert az első pillanat vonakodás, az öccse felettébb kenetteljes, de az időseb Silverlaket jobban ismerem, tagadja most majd, ha csak a bánat mondatja vele, mert az első pillanatban ágálok, az ember érzelmileg kompromittált, ha tragédia éri és rögtön tiltakoznék, talán jobban, ha nem lenne bennem megrettenés. Nincs annál fontosabb, hogy Ő biztonságban legyen és két vállát megragadva nézek rá, hatalmasra tágult kék szemeimben őszinte riadalommal. - Veszélyben vagy? A dolgok megváltoznak, én magam átalakulok, ha ezt megerősíti, lépek. Mint ahogy…léptem akkor, és nem vallhatok kudarcot most, kizárva, hogy még egyszer elbukjam, nem csak rendtagként. - Mindent el kell mondanod, hogyan és miként, Alec… terrorizál? Tudnod kell, hogy a Rend, Dumbledore…mindegy, nem fontos most ez, de tegyük fel, hogy maszekként besegítek bizonyos fanatisták elleni harcba, tudod mire gondolok, még ha Nevén nem is nevezzük. Csak azért mondom, hogy megbízz bennem, vagy hidd el, védtem meg már, próbáltam már…. hogy megvédelek Harmadszorra már sikerül kimondanom elcsukló hang nélkül, keblemre ölelve őt féltően, talán fojtó-féltőn, veszélyben Alec, Will, elveszettem Őt, Dravent, gyenge voltam, csak egy pillanatig nem fogtam a kezét. Hiba, amit soha többé, gondolatok erejéig sem követhetek újra el. Félre most melegség, ölelni kell, de többet annál. - Nem hagylak többé a folyosón császkálni, egyedül soha, amíg ki nem rúgjuk, de tudod Alec bizonyíték kell. Beszélek Dumbledore-val, vannak nagyobb tanári lakosztályok, hozzám költözöl és nemet nem fogadok el. Nem hagyom, hogy rettegj. Terhes leszek, utálsz majd bizonyára, de…de soha többé nem követhetek el bizonyos hibákat, amik miatt thesztrálokat látok. Elutazunk, minél hamarabb a sárkányos küldetésre és én nagyon vigyázok majd rád, mindent megtanítok, amit tudok. Erről pedig szólnunk kell Dumbledore-nak Rosszul vagyok, ahogy a fal tövébe húzódunk, érzem nekem is jól jön majd a lángnyelv, Draven eleven égeti lelkem még, reszketek, ahogy nekem dől átkarolva őt, én a nagy ér erős. Kissé felprüszkölök a legbűbájosabb mosolyra. - Hát ezt meg honnan tudod? Ennyire elterjedt volna? Bár normális, hogy utánam nézett, bizonyára Rowan is tud mindent Lestrangeről. - Mindig Alec, ha nem bírsz majd elviselni, megbeszéljük, hogy legyen más, Willnél is megoldom… Csuklik el a hangom, ahogy megigazítja inggallérom, lélegzetem elakad és csak akkor folytatódik, amikor megérkezik az ital, mert van a perc, hogy vöröslöm, sóbálvánnyá válok, milyen nehéz úgy gondolni rá, mint a kicsinyre, hiszen hogyan is gondolhatnék másképp ugye, inkább zavaromban vagyok olyan otromba először inni az érkező üvegből. - Jajj ne haragudj, hogy lehetek ekkora? Hogy előbb nem te… Nyújtom neki hirtelen, immár lángolva, csak az tart még egyben mennyire erősnek is kell lennem most. Legyőzni a zavart, legyőzni önmagam.
Hát én tényleg nem tudom hova tenni amit mond, mert szerintem fogalma sincs arról alapból hogy viszonyulnak egymáshoz az emberek. Hűvösek és metszőek mint az esti téli szelek, annyira megfoghatatlanok és illékonyak is. Clive meg a házban lévő ropogós tüzű kandalló, mindig ott van, mindig fényt ad, melenget... nem tudom hogyan tudnám úgy elmondani értse, lássa, tapasztalja meg: különleges. -Nincs mit bepótolnod, nagyon... empatikus ember vagy, ebben nem szoktál hibázni, most sem tetted... - Ennyi futotta, bár ez gondolatban jobban hangzott mint kimondva a fenébe is. Az meg komolyan nem tud zavarni, hogy megpuszilja a fejem és átkarol, mintha csak gyerek lennék, lehet most annak lát, főleg hogy meglepődik azon 27 vagyok. Még a végén tényleg Ozinak lesz igaza és a diákokkal vesz egy kalap alá, semmi férfiasat nem lát bennem! Jó, hát most tényleg nincs bennem, bevallom töredelmesen, szipogva és kivörösödve. -Jah, csak három Te vénség, szóval öregezhetsz engem is, ha már magadat akarod. Ha akarod kaphatsz tőlem szemüveget meg botot is, bár abban is úriemberes lennél! - És szívdöglesztő. Na jó ezt inkább hagyjuk, de így elképzelve az is piszkosul jól állna neki, már-már bosszantóan jól, de hogy büntetésből mit csinálnék nos arra nem gondolok mert szerencsésen rájövök mi a doxypiszokért sírok itt az erdőben és miért esik jól az a kis simogatás amivel megszán ramaty állapotom elszenvedve. Igaz, végképp feladom hogy férfinak gondoljon ne kölyöknek hogy kedvesem-nek becéz, mert mi másért tenné? Még ez is... nem mintha sokat remélhettem volna a dologtól, a múltkor hallottam nős volt csak elvált. -Mindegy már az is kinek a szégyene, bár hivatalosan az enyém. - Ezen a halál sem változtatott maximum mélyített, de a kitagadás még mindig nem fáj annyira mint öcsémmel való gyatra, mondhatni életveszélyes viszonyom. Persze nem hiszi el, miért tenné, hiszen az öcsém maga a tökély, én vagyok a selejt. Belefáradtam abba is, nem tudom hibáztatni, elvégre öcsém sem szoktam. Rowan ilyen, nem ért engem, ezért utál. -Persze hogy kedves volt, Ő mindig mindenkivel kedves... Nem fontos Clive, felejtsd el. - Hagynám annyiban, mert ha jobban belemegyek is csak azt vonja maga után, hogy magam pocskondiázom, mint selejtes tanuló, öcs, fiú, diák... mondjuk felteszem már mindegy, eddig sem gondolt szerintem sokat rólam, tehát lejjebb nem kerülök, csak a fejem ütöm le bánatosan és megsemmisülve. Clive rángat vissza hogy maga felé fordít, belebámulok hatalmas földöntúli kék szemeibe és kitikkadt ajkaim szárazon nyílnak el a csodálkozástól, milyen gyönyörű arca van... kérdezett is valamit azt hiszem, ahm, oh igen. Annyira lesokkolt hogy csak pislogom ki a könnyeim és szépíteni is elfelejtek, hova mikor ennyire helyes? Ja hogy a kettő nem függ össze? -Nem jobban mint tíz éve... megvédtem akkor is magam, most is meg fogom. Másfél év és elmegy. A hat után az semmi... - Komolyan gondolom, hát sárkányok fészkébe másztam be, illő lenne nem rettegnem az öcsém haragjától, nem? Aztán csak dől belőle a szó és kissé megbántam hogy elgyöngültem, de olyan jól esett ahogy ölelt és ringatott... rászedett! De azt pláne nem akartam tudni Clive rendtag, hát Rowan is utalt rá a másik csapatban játszik. Ha ezek ketten összeakadnak... csak azért nem látszik lesápadok mert eleve sápatag vagyok mint egy napon, víz nélkül felejtett kóró. -Clive, Ő az öcsém. Hiszem hogy egyszer megérti mit miért teszek, nem az Ő hibája hogy apám kimosta az agyát. És elég ha vagy nekem, nem kell megvédened Tőle. Csak ne beszélgess vele és kérlek pláne ne provokáld! Nem akarom Neked, vagy Neki baja legyen... és alapból minden bizodalmam a Tied, nem tűnt még fel? - Mosolyt erőltetek magamra, hátha nem tervez öngyilkos akciót miattam, Merlinre, akkor ugranék le valami szikláról. Főleg mennyire ölel, eszembe jut az öccse, hogy mennyire fél nem tudja megvédeni, tényleg elb.sztam az egészet! -Clive, megoldom. Nem kell vigyázni rám. Szeretek veled lenni, elég ha... ha beszélgetünk. - Azt akartam mondani velem vagy, de akkor biztosra veszem úgy értelmezi testőrt akarok nem társaságot. Belekapaszkodom a kabátja hátuljába ahogy viszonzom szinte morzsoló ölelését. Ki hitte volna van benne ennyi erő. Azaz látszott, elég izmos, csak hogy használni is szokta? Jaj Clive... -Ne rúgasd ki az Isten szerelmére... elrontanád a karrierjét, lehet rájön milyen jó tanár lenne, jót tesznek neki a gyerekek, hogy nincs már apánk. Héj-héj... - Húzódom el annyira hogy a szemébe nézzek miről hadovál? Bennem ragad a szó, mint vékony csizmatalp a masszív mocsárba. Költözni? Hozzá? Ott picit leragadtam de hitetlenül mosolygok, ez meghibbant. Valami nagyon édes módon... -Clive. - Ennél gyengédebben csak Oziriszt szoktam megszólítani, azt hiszem.Van saját életed és hidd el, bármennyire szánalmas is a sajátom nem kívánok megpurcanni. Ismerem Rowant meg az átkait és védekezésben csak fejlődtem az évek alatt, a legutóbb sem tudott ártást mondani rám. Meg mostanság igen ártalmatlan dolgokkal ijeszteget, szóval nem fogsz elveszteni. Dumbledorenak nem kell szólni, mert nincs miről, a családi viszályok nem az igazgató reszortja, mert Rowan sokkal jobb munkaerő mint én, azt éred el vele hogy engem rúgatsz ki. A sárkányokhoz meg mindenképp elmegyünk, akartam mondani már egyezkedtem Slughornnal a Felix Felicis miatt, de majd elmondom, csak kicsit szét voltam csúszva. - Vallom be zavartan, mert az tényleg fontosabb mint az én múlton való kesergésem, de felírom ezt is a "mit b.sztam el Clive kapcsán" listámra. Szép cirkalmasan, el ne feledjem, hátha tanulok belőle végre... Nagy, fázós sóhajommal próbálom rendezni gondoltaim halmazát.-Valamint nem akarsz egy csapodár biszexuális férfit hálótársadnak az óriáskígyójával Clive... Jól érezném magam Veled és örömmel térnék meg hozzád, ám gondolj a renomédra. Nem akarom hogy tudják miért lakom veled, de azt se akarom pletyka tárgya légy. No meg ott van velem Ozirisz, hidd el, lehet Téged nem kedvel, de Rowant utálja, sosem engedné a közelembe, meg hozzám nem is lehet csak úgy bejutni, Rowan sem tud, mert nem beszél kígyóul. Védem magam és Téged is, hidd el. - Simítom a riadalomtól kihűlt ujjaim a nyakára, hüvelykujjammal megsimítva aggódó arcát. Soha senki nem aggódott még így értem. Nem is értem miért teszi, bár sejtem az öccse miatt, a halott barátja miatt. Nem szabad sokat belegondolnom, Ő ilyen, védelmező, mint egy megingathatatlan kőszikla. Igazi bástya. Hagyom azt is üljünk át, repítsen ide valami töményet. Tetszik ahogy felprüszköl mögöttem. -Sok mindenre emlékszem Veled kapcsolatban és amúgy is mindig meghallgattam ha valaki rólad mesélt. - Vonok vállat ártatlan, majd jobban felé fordulok, lássam is, ne csak érezzem. Ne csak azt higgyem beképzelem, mint valami rejtett tudatalatti vágyálmot, hogy kedves velem és érdeklem. -Erősen kétlem ne bírnálak elviselni Staples, maradjunk annyiban. - Nézek rá valami hamiskás mosollyal a szám szegletében, fura kontrasztként mennyire sírástól elgyötört arccal adom elő mindezt. Ám lássuk be ha 13 éve folyton az eszemben van, vajon el bírom-e majd viselni? Úriember biztosra nem fogad! -Willel segítek, a professzornak csak sárkánytojáshéj őrlemény kell, lehetőleg friss. Van zsupszkulcsom Walesbe, ott éltem az erdőben több évig, mondtam is neki megszerzem az italért cserébe. Ha Te is segítesz akkor tényleg nem hiszem hogy bármi gond lenne. Nem lesz baj az öcséddel. - Bizonygatom, megsimogatva a térdét, hogy nem lesz gond, mi ketten megoldjuk, akár én is egyedül ha nem akarja elhagyni az iskolát és Willt. Rowan oda úgy sem követ, nem lesz bajom. Eligazítom az ingének gallérját is hogy ne álljon csálén miattam, de hirtelen nem értem a zavarát, aztán jövök rá nyúlkálok. Nem is lepődöm meg hogy meghúzza a megérkező üveget, inkább csak azért tátom a szám, hogy milyen férfias mennyiséget letolt. -Nem gond, zavarba hoztalak, ne haragudj. Meg amúgy is, hagytál egy picit, az elég lesz! - Kacsintok rá, majd elnevetem magam, ha rekedtesen is, elfogadom az üveget és iszok én is jó pár kortyot belőle, majd köhintek is kettőt, mert marja a megviselt torkom rendesen, kézfejem a szám elé támasztom, nem mintha segítene bármely égő érzésen és visszakínálom az üveget annak tartalmával. -Ha lerészegedünk miattad az erdőben akkor Ozi keresztbe lenyel mindkettőnket szóval úgy csábíts el Staples van egy gardedámom kivételesen! - Vigyorgok szélesen, lehet gyorsan hatott az alkohol vagy csak kicsit megnyugodtam, hogy elmondtam ami nyomasztott és még mindig itt van, még mindig velem van. A földön a levelek között, tegyük hozzá, imádom érte!
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Ott a hangsúly a szón: ebben, de megjegyzés nélkül hagyom és csak mosolygom enyhén, jól van ez, tapintatosnak igyekszem lenni. Döbbenet, hogy csak három év és mit is mondhatnék erre? Hogy szivettépően helyes és kényszergondolatokkal akarom megóvni magam, először is minden kétséget kizáróan nőpárti, fiatal, kifogásokat kergetek és egy nyomós például, ha már kísért a másság, ennyi volt Draven? Hogy egy másik férfi tetsszen, legyen inkább lehetetlen és csak mosolyogjak sután, szemüveg és bot kell, az úriemberek sosem fiatalok. Vagyis Alec biztatni akart a három év nem sokkal, de aggastyánként lát. - Tudom…úgy is viselkedem, mint egy öreg bácsi. Könnyedén jelentem ki mintha nem bánnám, avagy cseppet sem számítana mit gondol rólam Ő és felesleges túrákban körözöm, ha azt hiszem, érdeklődne irántam. Biztosan még szakmailag is csak kényszerből, elvégre elég ügyes ő is. Nem segítek magamon, ahogy becézgetem és babusgatom, bele sem gondolok, kihasználom a helyzetet, óvatosan el is engedem. - Sajnálom, ha túl…közvetlen vagyok, kérlek szólj rám. Roppant modortalan tőlem. Amiatt azonban rendkívül aggódom, amit állít és álmodozó kifejezését is annak tudom be, gond van, emészti magát. Nos, egy apa halála bárkit megviselne, én az élő rokonától inkább féltem. Az elbűvölő Rowan ennyire veszélyes lenne. Kedvem kerekedik ismét hozzáérni, ahogy így néz, egy pillanatra magam is rajtafelejtem tekintetem, aztán mély sóhajjal, szorosan bezárom szemeim, elvégre most fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk, nem ragadhat magával ez… - Kérlek ne kérd ezt tőlem, nem fogom elfelejteni. Lehet, hogy túl radikális vagyok és kellemetlen. De nem fogom hagyni, hogy akár lelki, akár testi bajod essen és ennek fejében bármire hajlandó vagyok! Érted, ugye? Azért nyomatékosan és merően még egyszer belemeredek a szemeibe, akármennyire is kellemetlen leszek az életében, nem fogom hagyni, hogy őt is elragadja a rossz, ráadásul érte több ízben is felelős vagyok. - Mi történt tíz éve? Meredek rá és sajnos egyre levakarhatatlanabbul, de ez most fontos, félni, rettegni kezdek érte. - Tételezzük fel, hogy apád negatív hatására ilyen, mégse kérd tőlem, hogy ne beszéljek vele, meg kell ezt oldanunk és élvezd teljes védelmem, mostantól. Örülök, ha bízol bennem, mert így nem fogsz ellenem tenni, de ezentúl vedd ténynek, hogy melletted vagyok, hogy…megvédelek. Hebegem a végét és vajon a mellette levés mennyire féleérthető? Mennyire leszek az, ha tényleg mellé kényszerülök. De nem fontos, a saját szenvedéseim mindig az utolsók és a testvéreim születése óta megjegyeztem, senkit sem érdekelnek. - Nem fogom bántani őt, de ne kérd kérlek, hogy hagyjalak magadra, mert nem foglak és csak megnehezíted a dolgom, hogy rád kell erőltetnem magam, pedig nem akarod Sütöm le szemeim egyetlen pillanatra, ahogy kavarog bennem a fájdalom, mindig olyan másodlagos én mit szeretnék… - Nem rúgatom akkor, csak fontold meg az ajánlatom, tudod nálam ez sokkal nagyobb dolog, mint hinnéd, mert van egy mindennél nagyobb, sötét, szörnyű titkom Hadarom lázasan, kibontakozva az ölelésből és folytatnám mennyire megértem, hogy nem kér ebből, amikor…. biszexuális? - Te…mármint? Mármint? A férfiak? Számodra is? A kígyó…tényleg, bár a renomé sokkal kevésbé számít, mint hinnéd, várjunk csak azt mondtad ugye, amit hallottam, hogy? A kígyó, persze, milyen, milyen ostoba vagyok! Zuhanok magamba, talán valami furcsa perverz vágyat akartam rá erőltetni, amivel nyilván csak lejárattam magam. Beleremegek, ahogy megérint, valóban milyen rossz ötlet lenne magamhoz költöztetni, kihasználnám talán, hogy bi…az is, bár fogalmam sincs hogyan. Miért tekeregnek óriáskígyók az én alhasamban mindeközben, kapok nehezen forró levegőt és érzem ujjai érintését még sokáig miután eltávolodott? - Sok mindenre? De hát…nem értem miért? Olyan tanárt választottál, akinek alaposan utánanéztél. Válaszolom meg magamnak a kérdést. Nyelek, ahogy elkapom könnyes arcán a pajzán pillantást és mérhetetlen zavarba jövök, még a felénk száguldó ital is majd eltalál. De ekkor ezt értette valahogy? Lehet, hogy nem gondol csúnyának? Vagyis…. - Minerva vigyáz majd Willre, mennék… Nagy levegőt veszek, de bent reked, ahogy ismételten hozzám ér, sőt a szívem sem ver, amikor az inggallérom igazgatja, talán túl nagyot kortyolok ebben a mérhetetlen, időtlen mámorban, nevet csak, kicsúfol, mennyire szégyellem magam és minden összemosódik, mintha ezt a kortyot sem bírnám, levegő sincs, milyen nyilvánvaló, mennyire. - Sajnálom, pedig próbáltam leplezni és hogy ne gyere rá… megérdemelném, hogy keresztbe lenyeljen. Visszafogom magam, ígérem, csak összezavarodtam, hogy te milyen szép vagy. Rájött, idáig tartott a nagy és sötét titok, talán most nekem kellene sírnom, hogy selejtnek születtem és magamról én is alig tudok, vagy ez mekkora teher tulajdonképpen, nem-e vagyok több, melegebb-e a biszexuálisnál és mit is csináljak ezzel a nyomorultságommal így főleg, hogy bevallottam neki, így főleg, hogy Draven is meghalt.
-Ja, abszolút, csak még mindig le bírsz hajolni a feszes farmerjaidban. - Szívom be az ajkam, mert úgy láttam először hosszú évek után, a formás feszes fenekével ahogy futóféreg nyálkát gyűjt. Nem tudom nem megmosolyogni, hogy bácsinak látja magát, gondolom a sok testvér teszi. Mi másért dajkálna ilyen nagy elánnal ha nem reflexből? Emészt a gondolat, hogy kisfiúsnak vél, de mivel elég ramaty állapotban vagyok mint a napon felejtett puding, nos... nem tudok haragudni rá ezért. -Szeretem ha modortalan vagy. - Sóhajtok, mert jelenleg ez tart egyben, mint egy kirakott puzzlet az összetartás a szélben lengedezve. Egyetlen apró meginogás és szétfúj darabjaira az érzés nem kellek senkinek. Pedig Lemon is kedvel, talán Clive is, nem kéne ezt gondolnom de... most eléggé magam alatt vagyok. Rowan miatt legfőképpen, nem is értem önmagam, hogyan lehetek ennyire ernyedt koncentrációjú, hogy hagytam magamból kiáradni a gondjaim és félelmeim elárasztva Őt teljesen. Tudom hogy remek úszó de senki sem élvezi a fuldoklást, hogy lehettem ilyen gyenge és ostoba hogy nem figyeltem a nyelvemre?! És még az is erőteljesen elgyengít hogy ilyen közel van, hogy mennyire gyönyörű a szeme és milyen tiszta és aggódó a tekintete. Szinte gyötri a lelkem édes-kedvességével, hiszen veszélybe sodrom untalan Rowan miatt, magam miatt... -Ne légy buta, bármire ne... - Nyüglődöm, mert mi lesz ha baja lesz? Hogyan tudnám jól elmondani, hogy nekem Ő mész a tégláim között, a szögek a deszkáimban, a gyökereim a földben? Már próbálnám mondani, de a kérdése a tíz év miatt kifújja gondolataimból az összeszedettséget és az akarást színt vallani. -Egy házba kerültünk iskolán belül is... Clive, mindig elért az öcsém, a hálóban is, bármikor varázsolhatott rám hat éven keresztül. Szerinted nem edződtem meg? Szerinted nem tanultam meg megvédeni magam? De csak magam nem olyan vészes, de... ó Clive, mit csinálok, ha NEKED esik bajod? - Nyelek egy nagyobbat, mert teljesen elönt a páni félelem, hogy nekimegy heveskedve Rowannak és mikor nem számít rá bekap valami durva átkot vagy még rosszabb, a testvéreivel lesz valami... mondjuk Willel. Mi van ha Rowan... van az álmaiban, miattam? Kicsit bele is szédülök a dologba, erősebben kapaszkodom karján a ruhába, mert Clive... -Nem beszélhetsz vele! Megtiltom!! Nem tudsz semmit. Azzal védesz ha nem adsz neki plusz támadófelületet azzal, hogy felfeded elgyengültem Neked, mert akkor rájön fontos vagy, fontosabb mint eddig bármikor és akkor... elég zsarolnia azzal hogy árt Neked, vagy a testvéreidnek, Willnek... szerinted nem fogok engedni neki? Szerinted megoldom hogy visszavágjak? Az isten szerelmére Clive szeretem az öcsém, nem tudnék ártani neki, tudja jól, ki is használja... Biztonságosabb, ha nem tudja barátkozom bárkivel is. Tudja nem teszem, mert nem lehetek az illető mellett mindig. Szerinted csak a folyosói pletykák miatt barátkozom óvatosan Lemonnal, a Drake lánnyal? Vagy Dixonnal, aki Avery félig? Nem Clive... Védem őket. Ahogy Téged is védelek. Értsd meg kérlek, hogy ezzel védesz meg. Hogy vagy nekem, de Ő ezt ha tudja is, nem tudja mennyire vagy fontos nekem. Kérlek... - Kapaszkodom belé már annyira hogy elfehérednek az ujjaim ahogy markolják a textilt, Ő csak a ruha fojtogató ölelését érezheti. Ennyire kérlelő, esdeklő és aggódó, no meg fáradt, nagyon fáradt rég nem voltam. Azaz voltam, csak nem engedtem lássák. De elfáradtam rejtegetni mennyire betegesen féltem Clive-ot is. -Dehogy akarom magamra hagyj... ha Te nem lennél már... úristen nagyon régen szétestem volna. - Sóhajtom és homlokom a vállának döntöm, mélyeket lélegzek már amennyire megy, érezni akarom az illatát, annyira béke illata van. -Az van nekem is pár... megfontolom de hallgass végig. - Hebegem, majd előadom miért is nem lakhatok vele, vagy inkább Ő miért nem lakhat velem. Kétes hírű, biszex, párszaszájú volt mardekáros, aki ki lett tagadva... most lehet híre megy füvet adok a diákoknak, hát remek, nem költözhet velem össze. De csak sóhajtok egy mélyet, úgy fest azt hitte viccelek vele mindig, még jobb, vicceskedő kisfiúnak lát, nem flörtölő férfinak. Fantasztikus! -Igen, nem csak Avery és Lestrange, bár Ők melegek, de én nem teszek különbséget, hívhatsz annak is, ha akarsz. És de, számít Clive, a McGonagallok fantasztikusak, nem kéne miattam csorbítanod ezen, a saját eredményeid is példaértékűek, de elég egy ilyen hülyeség, minthogy egy szoknyapecér párszaszájú meleggel költözöl össze és elkönyvelnek... valami hazugsággal valami rossznak. És igen, Ozi velem van, nem lesz bajom, nyugi. - Sóhajtom lemondóan, mert valahol olyan jó lenne ha mellettem lenne. Vagy na, csak velem egy szobában, hallanám az ideges neszezését, a szuszogását, ahogy tesz-vesz. Ha tudná mennyire megnyugtat a jelenléte, mindig, kivétel nélkül. Annyira csábít a dolog vele legyek, de elnyomom az érzést, nem lehetek ilyen önző, Clive naiv, fel sem fogja árt magának azzal hogy nekem akar jót. Sírni volna kedvem megint de csak a szemem ég és nyelek egyet, lenyelve azt a keserű tudatot mennyire jó lenne valami és sosem kapom meg. Az életben újra és újra ez van. Annyira fárasztó. Annyira fáradt vagyok. Csak annyit engedek meg magamnak, hogy megfogjam és simítsam puhán arcát, melyet némileg kicsípett a hűvös idő. Szórakozottan mosolygok aztán, én ne emlékeznék sok mindenre ha Róla van szó? Nem akarom nagyon megijeszteni. Valahogy nem tartom jó ötletnek. -Röviden azért mert tizenhárom éve felnézek Rád, azért. Tudom nem emlékszel rám, nem is bánom, de hogy idejöttél... és nem volt segéded... gondoltam újra megismerlek és... - Vállat vonok, így is sokat mondtam, kínosan félrenézek, eltűröm a hajam a fülem mögé, mi mást mondhatnék? Olyan szeretnék lenni mint Ő és már nem csak mint kutató hanem mint ember is. Tehát nem kellett utána néznem, csak szinten tartanom a tudásom amennyire csak tudtam. De kár lenne tagadni mennyire bűbájos a mosolya és mennyire megérdemelt díj ez nála, hogy mennyire szeretem hogy ennyire pedáns és úriember, és kivételes férfi. Zavarba is hozom, főleg mert már a képébe is toltam valóban tetszenek a férfiak nem csak szórakozom mikor bókolok, nem csoda ha ennyit iszik, örülhetek nem szalad el hirtelen forró fürdőt venni lemossa magáról az érintésem. De koncentrálni akarok, túllépni a saját banális hülyeségemen, ami állandó, konstans, folytonos, tehát örök, koncentrálok inkább az övére ami megoldható, ha Slughorn besegít. Nincs ingyen de... megéri. -Jó. - Fojtom el a széles mosolyom, ha tudná mióta várom vele mehessek sárkányok közelébe! Hogy találkozzanak szenvedélyeink. De csak megmosolygom mennyit iszik, próbálom elviccelni a dolgot azzal el akar csábítani, hiszen ugyan már, bilibe lóg a kezem, van benne egy fura félelem a melegségtől tehát abszurd lenne ha tetszenék, épp ezért felprüszkölök mikor közli amit, azt hiszem direkt viccel ezzel. Főleg mennyire leharcolt állapotban vagyok, az minden csak nem szép. De ahogy ránézek nagyon nem passzol a dolgokhoz a mély bűnbánó tekintet, ez a kiszolgáltatottság... Egy darabig csak nézem, próbálok rájönni mi a fene van mert Clive nem meleg... vagy... azért fél ennyire és jön zavarba mert az? Ez... akár logikus is lehetne, de ha Ő utasítana vissza lehet heterová tenne, annyira jó pasi, sosem heverném ki hogy csak szívatott. De már csak az alapjelleme miatt is elképzelhetetlen. De akkor viszont. Szent trolltakony, komolyan mondta amit. Hirtelen pirulok el a felismerésre, mert... szépnek lát. Engem. Ő. Húha, de meleg van itt kinn a hidegben! Reszketeg mélyebb levegőt veszek, csípője mellé támasztom le a tenyerem, hogy ahogy hátra fordultam még jobban tehessem, szembe vele majdnem teljesen, hogy belenézhessek a földöntúli tengermély szemeibe. -Szóval... tetszem? - Alig hiszem el hogy megkérdeztem, mert egy ilyen férfi, egy ennyire kedves, tisztességes, példamutató, szívdöglesztő, sikeres, sorolhatnám álom szépnek tart? Jó, lehet csak a külsőm kedveli, de... ezen talán tudnék változtatni, talán... talán több is lehetnék neki mint egy csinos pofa. Rá kell döbbennem Nekem Ő baromi régóta nem csak egy helyes férfi. Amennyire határozott szoktam lenni ilyen helyzetben nála félénkebb vagyok, mert nem akarom visszautasítson, pedig mennyi esély van rá nem fog? De... de több akarok lenni mint a szép kollégája! -Clive... ahm... nem... szóval nincs kedved... ah... randiznál velem? Nem, nem kell nyilvánosan ha nem akarod, tudom velem nem szerencsés mutatkozni, de legalább titokban. Nekem az számít hogy veled lehetnék kettesben... mehetünk másik országba is, vagy a muglikhoz, moziba, étterembe, csónakázni, amit akarsz! El...jönnél? Velem? - Rágcsálni kezdem meggyötört, kicserepesedett és fájó ajkam, mert elborzaszt a gondolat szabadkozni kezdjen Ő teljesen csak barátkozni akart és elrontok mindent. Ám ha picit is tetszem neki talán belemegy, bár sokaknak csak pár éjszakára kellek, az sem zavarna bár, nem tudom hogy viselném hogy pár alkalom után közli újranősül mondjuk. De értékelnem kéne a rövidke jó időszakokat is, próbálom, Clive pedig... bármennyi szenvedést megér, ha csak pár napra is kimossa belőlem mennyire nyomorult vagyok, az egész életem! Mellette sokkal többnek érzem magam, általa. Reménykedve keresem a tekintetét és haldoklom minden csöndben töltött másodpercében. Az idő mint egy hóhér szorítja a nyakam körül a várakozás gyötrelemből font kötelét. Annyira tetszik nekem, döbbenek rá, mint talán még soha senki. Vagy mert mindig Ő tetszett. Nem tudom, tudatlan vagyok, mindig is Ő volt az okosabb. Talán ezt a kimondatlan kérdésem is megfejti jótékonyan, anélkül tudna róla, mert ezt csinálja. Clive ezt csinálja velem, újra és újra. Újra és újra.
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
A legilletlenebb pillanatban jövök mérhetetlen zavarba, ráncolom szemöldököm azt ismételgetve magamnak, ilyen kifacsart humorérzéke van szegény Alecnak. Nem tehet róla, ha beleremegek, elnyílik ajkam, hogy tüdőmben torlódó mély sóhajom végre hosszan kieresszem. Mégis halovány mosoly suhan át arcomon, hogy szereti, butaságok fogalmazódnak meg bennem, hogy talán a másik is tetszene-e neki, az a fekete, aki sokkal többször hágja át az udvariasság kimondatlan szabályait. Butaságokat beszélek a közelében, milyen ostobán hangzott ez a feltétlen önfeláldozás, joggal gondolná, hiszen alig ismerem. Mivégre hát a késztetés megvédeni mindentől, ilyen nagy szavakat használni, levegőt is alig kapni, felforrni a közelében, bebeszélni magamnak a nyilvánvaló hazugságot, milyen fiatal, nyilvánvalóan nem aberrált, mint én, mindent csak azért, hogy ne legyek meleg! Hát kimondtam gondolatban, talán növeszthetnék fekete tincseket hozzá szembenézni a tényekkel, egy legközelebbi tükörmonológ alkalmával. Figyelek rá merően, segíteni akarásom minden, beteg százalékával, elgondolkodtat, bizonyára árulkodóan megijedtem és ígértem fűt, fát, bokrot, égről csillagokat, hiszen meg tudja védeni magát ahogy mondja, hinni neki, megnyugodni, csak egy tanársegéd, szeretném, ha a barátom lenne, de eddig abban is kételkedtem, kedvel-e egyáltalán. Esetlen és szánalmas volt minden eddig mellette töltött momentumom, most mégis megijed és talán csak a rossz lelkiállapot teszi, csitítom halkan, alig merek hozzáérni, hiszen túl elsöprő késztetést érzek átölelni. - Engem ne félts, bár nem mutatkoztam előtted elég tehetségesnek, megvan a tudásom. Talán nem elegendő igazán nagy tettekhez, de egy Rowanféle nem fogna ki rajtam. Nem mintha tehetségtelennek gondolnám, de védekezésben magam is jártas vagyok, bizonyos szinten elvárás, ha sárkányokkal dolgozik az ember, avagy idő előtt kerül katedrára. Kudarcaim persze vannak, mint ahogy a párbajozásban, vagy emberként kevés voltam Dravent megvédeni. - Alec, csss… fontos? Értem, szóval nem tudhatja meg, hogy igazából számíthatsz rám és melletted leszek, így hát nagy titokban kell? Azért engedd meg, hogy saját szakállamra, de elintézzem, hogy kitegyék őt innen. Bizonyára rá tudok bizonyítani valamit alapos utánajárás után. Tűnődöm félhangosan a problémára összpontosítva ahelyett, hogy dobhártyámban dübörög a kérdőjel, mennyire fontos vagyok neki, ereimben száguld az izgatott adrenalin, nyelni alig bírok, hangos sóhajokkal küzdöm vissza magam a józanságba. Nem segít, hogy kapaszkodik, reszkető kezeim vállát fogják, miközben biztosnak kellene lenniük, hiszen, ahogy ő mondja, szét van csúszva és én, mint talán egyetlen, potenciális támasza tartom még. Haját simogatom, állam fejére fektetem, óvatosabban lélegzem, ahogy érzem mintha afrodiziákumot szívnék illatával és egészen beleszédülök, főleg ahogy elmém elragadja, mint szélroham a tény, ő, Ő is? Elnyílt ajakkal meredek csak rá, egyrészt, hogy az és másrészt mert valahol undorító vagyok igazat adni abban a McGonagallság miatt, azért, akinek lennem kell mennyire elnyomtam talán, milyen mélyen van bennem az elfojtás, hogy gyűlölöm az igazit, legyen szőke, vagy fekete éppen, azt aki rég összetört már minden vállára aggatott teher alatt és megtagadta önmagát. Igaz, hogy nem bírok szembenézni vele, gondolatban sem nevezem olyan lazán, könnyeden nevén, vagy betegségnek hívom, pedig mennyire kedvelem kollégáimat, mint akiknek megadatott, ami nekem sosem, mintha én elvágva lennék, bennem rosszra fordulna, s csak tátom a szám most is Ő milyen könnyeden bevallja saját őszinte gyönyörűségében, hogy tombol bennem is mindenféle, de ajkaimra csak az alkohol varázsol őszinteséget. Ilyen gyöngye vagyok én… - Alec… Jutok el rekedten a nevéig, majd megint sokkol, 13 év, mintha el sem tudnék számolni addig. - De hát…olyan fiatalon még nem cikkeztek rólam a lapok. Azt hittem gyűlölsz, vagy ha nem olyan durván, ellenszenves vagyok. Vonom össze szemöldököm értetlen, nyúlnék felé, annyira, reszket a kezem. Nekiadom az üveget, micsoda hülyeség, hogy az alkohol teszi ezt velem, de ezek után elkap ez a bizonyos őszinteségi rohamféle, csak a kifejezésemen kellene változtatni, mert az beragadt az ijedt döbbenetbe. Nagy, tágra nyílt szemekkel és enyhén elnyílt ajakkal bámulom, összerezzenek, ahogy közelít, egyre vészesebbre tekerik alhasamban a kötelet, csomókba áll és megfeszül, belső falam karcolgatja. - Alec… Hihetetlen, hogy nem bírok kinyögni többet, egyszerűen felborít és csak marad a tátott szájjal bámulás rá, szédület, agyhalál, hebegés talán, ha meg bírnék szólalni. Én… hogy lehet valaki ennyire aranyos, vagy lehet így megkérdezni, noha zsibbadok, alig fogom fel, én neki, avagy erre lenne lehetőségünk? Hogy tetszik a tanársegédem, mennyire nagyon, zakatol a szívem és remegek, hogy gyűlölöm, hogy valaha is gyenge voltam előtte, s még most is az vagyok. Nem vágom rá magabiztosan, azonnal az igent, de hajolnék hozzá rögvest, aprót bólintok, kiszáradt a szám, pedig most ittam, meg sem szólaltam. - Egy randi, rendben van. Talán magamban azt gondoltam, olyan ármány módon a sárkány les olyan lesz, de…tudnod kell, beszélnünk kell róla. Hihetetlen mennyire spontán vagy, de én…most döbbentem rá. Az, akiről meséltem, meghalt a Mungo ostrománál, férfi volt, ő csókolt meg először másképp, akkor…nagyon nehéz volt felfogni és mielőtt megemészthettem volna, előttem halt meg, a karjaimban, miközben nem tudtam megmenteni. Alec azóta gondolni sem mertem rá, csak néha a tükörben mégis láttam, másnak éreztem magam és ez nálam bonyolult, miattad…miattad is sokszor gondoltam rá, elvégre olyasmikre gondolok, tudod olyasmi értelemben, hozzád…közel lenni…és megvédeni, ahogy Dravent nem tudtam, csak ez mégis…el sem tudod képzelni mennyire nehéz nekem és olyan kevésnek érzem most magam elmagyarázni. Vallom be remegő ajakkal, ahogy túl sok érzelmet akarok egyszerre rázúdítani, köztük főleg olyanokat, amiket magamnak sem fogalmaztam meg. Reszketek, hideg ráz talán, tehetetlenségemben és elveszettségemben sírni sem tudok, csak kapkodom Draven után, az elveszett lenyomatai után, Önmagammal szemben, a meleggel, hogy gondolni sem bírok rá, mégis mennyire meg akarom ölelni, talán észreveszi, észreveszi és megteszi az első lépést? Vagy rájön végre mennyire szánalmas vagyok és itt hagy Dravent siratni örökké, vagy magam és gyávaságom, egy olyan másságot, amiről sosem voltam hajlandó tudomást venni.
Fogalmam sincs hogy számára dilemma az a tény, néha szabadabban cselekszik mint amit a norma nevezetű láthatatlan könyvbe belevéstek. Persze azt sem tudom hogy képes némi metamorf mágiára, no meg hogy él is vele, számomra Clive az Clive, mindig egy és tökéletes. A hibáival együtt persze, szeretem a hibáit is, ahogy azt is milyen súlyosakat tud sóhajtani ha számára valószínű hülyeségeket fecsegek. De ez mind semmi, hiszen halálra rémiszt, Dementorok közelében éreznék talán még ekkora kétségbeesést hogy elszipkázzák a jót belőlem, a reményt, hiszen a kép miszerint beolvas az öcsémnek valami litániát, griffendéles vehemensséggel, no attól érzem holnapra lesznek ősz hajszálaim, lám Clive, Te lehet tudsz átmeneti feketét én képes vagyok tartós fehéret! De talán nem, talán nem, ellenben annyira kérlelem ne fedje fel magát, hogy tudja a titkaim, remélve hallgat és némán támogat a puszta jelenlétével. Nem is sejti hogy számomra Ő egy tiszta energia forrás, akinek a mosolyában megfürdeni is feltölt és szembe tudok nézni a rémisztő holnapokkal. -Jaj Clive pontosan tudom hogy legalább annyira jó vagy mint Rowan, de Te egy kedves férfi vagy Ő meg egy ragadozó férfi, ha veszélyben érzi magát lassan fojt meg, hirtelen, úgy mar beléd, ahol a legjobban fáj. Szóval itt rontod el, lebecsülöd. Mindenki lebecsüli, szerinted miért nem hibázott soha. Maximim velem, hogy nem a halálos átkot mondta csak azokat melyek meggyötörnek? Az öcsém kihasználják, ezért nem büntetést hanem segítséget érdemel, azért vagyok a bátyja Clive. Hat testvéred van, ne mondd nekem hogy nem érted mit érzek! Kérlek... - Védem Clive-ot, védem Rowant. Akadozó mély sóhajom nem juttat elég oxigénhez, nem akarom elgondolni hogy ezek ketten harcoljanak. -Lehet rátudnál, ha hazudsz. Mert Ő nem hagy nyomot Clive. Ellenben hamarabb kiszúrja szimatolsz utána. És nem hülye, rájön miattam teszed. - Vagy mert rájön Clive rendtag Ő meg... le se írom mi. Megbélyegzett. Az még durvább lenne mintha rám fogjuk az egészet.-Egyezzünk ki. Megpróbálok hatni rá. Én. Ha nagyon semmi nem működik, hogy hagyjon békén, hogy bocsásson meg, akkor újrabeszéljük. Rendben? - Ha ez az ára, megpróbálom meggyőzni Rowant. Fogalmam sincs sikerül-e, apánk már nincs, lehet ha segítek neki hamarabb is elmegy. Nem tudom... de inkább ez minthogy esetleg Clive-ra szálljon! Nem is bírom, felemészt a fáradt-kifacsart rémület, biztos menedék a válla, illata finomsága. Azt hiszem Amortentia esszenciám is Clive bőrének és parfümjének keveréke lenne, melybe egy piciny esőillat is keveredik. Úristen, Clive-val ölelkezve az esőben az erdőben, bizonyosan drogosokat megszégyenítő függő állapotba kerülnék! És még a hajam is simogatja, annyira nehéz lemondani arról hogy mindig vele legyek! Hogy a puszta lénye lazítsa el lelkem csomóit azzal, jelen van a szobában. De nem, nem szabad, rengeteg okból, rengeteg, rengeteg okból. A nevem mondja, gondolom nem tud mit hozzáfűzni nem is kell, nem kell szabadkoznia, hogy "Ó úgy tényleg butaságokat beszélek kérlek ne is figyelj rám, elragadott a hév". Pedig hogy imádom érte hogy elragadta! Aztán rajtam a mély csodálkozás, olyan tágra nyílt, könnyes szemmel meredek rá, hogy vajon mivel kommunikáltam én ilyesmit felé? Miért hiszi hogy ellenszenves lett volna, Merlin szakálla, gyűlölöm. Őt. -Meghibbantál?! Nincs olyan élőlény aki gyűlölne... Ozi is csak haragos, de a saját hülyeségeim miatt, félt engem. Ahh, megint elfelejted, hogy csak három évvel vagy idősebb. Jártam én is ide mikor Te is. - Fejtem meg neki burkoltam a rejtvényt, mert most egy hollóhátas a haját tépné, én csak zavarba jövök, hiszen Rowan például tudja, hogy mennyire felnéztem már rá akkor is, de hogy gyűlölném őt... igaz, megtehetném. Utálhatnám és hibáztathatnám, irigyelhetném, de... nem tudom. Örülök annak hogy ilyen és kiszakított otthonról. Lehet nem volt szeretetteljes életem, de az amúgy sem lett volna, szerintem annyira sem, mint most. Nem csoda ha iszom, addig sem beszélek, gondolkodom! De hiába viccelnék, az övé nem vicces avagy nem is vicc, mert igaz?! Összezavar, mindig meglep, nem tudok rajta kiigazodni, de elengedni sem bírom. Megint csak a nevem mondja, fogalmam sincs ez most a "Jaj Alec olyan buta vagy" vagy a "Jaj Alec ugyanúgy érzek" vagy nem is tudom milyen Alec lehetnék még. Vajon elutasít? Vagy kipróbál mint egy menetet a vidámparki körhintákon? Esetleg... ahh, nem, azt nem hiszem, nekem a körhinta is jó, csak... Ah. Nagyon lassan, számomra évezredek múlva szólal meg. "Egy" randi. Egy... az annyira kevés... telhetetlen vagyok, egyszerre örülök hogy egyet kapok és hisztis kisgyerekként toporzékolva könnyezem meg, hogy csupán egyet... Spontán? De hát tetszik, kár lenne tagadnom magam vagy Őelőtte, akkor mire várjak? Összezavar... Aztán lesápadnék ha nem lennék így is az. A barátja... volt már barátja és meghalt. Ez egy annyira csúnya, emberi gondolat, de egy halottal nem tudom felvenni a versenyt, nem hiába kerültem az özvegyeket. Amúgy is olyan kevés vagyok de hogy versenyezzek egy férfival, aki már a maga tökéletességében bizonyított és szegény már nem él. Ráadásul ahogy hallom végignézte. Annyira nem egy olyan férfi való neki mint én. Küszködöm a könnyeimmel, hogy mennyire lehetetlen érzéseket tudok generálni, hogy mindig azok felé, akik nem kérnek a kelleténél többet belőlem. Meg hogy nem vettem észre nem csak Will miatt szomorú és ideges, annyira szánalmas vagyok, jövök azzal tetszik de még ennyit se fogtam fel, másképp szomorú, másképp emészti magát. És még több randit akartam, ahh, annyira szánalmas vagyok. Csak a volt fiúja miatt akar megvédeni és fél, elveszít engem is, joggal, hiszen Rowan. Némán ered meg a könnyem megint, gördül le lustán elgyötört arcomon. -Ne haragudj... - Kérek bocsánatot jobb híján, hogy ennyi keserűséget és frusztráltságot hozok neki bele az életébe, mikor amúgy is tele van már. Szégyellem hogy ilyen vagyok és önző vagyok, jobban harapom felső ajkam, hogy összekaparjam magam és szabad kezemmel amivel nem támaszkodom megfogjam a kezét, simogassam hüvelykujjammal. -Ígérem, hogy nem lesz semmi bajom. A szavamat adom. - Ígérem a lehetetlent nem ismerők biztos nyugalmával, kicsit visszadőlök, hogy a támasztó kezem is feszabadíthassam és összeszedve magam visszanyeljem lelkem sós gyengeségét, maradékát durván elmaszatoljam arcomon. Az eredeti felállást kell visszavarázsolnom, ahol én vagyok a rendíthetetlen, a támasz, ahol nincs rám gondja, maximum az hány dolgozatot bízzon rám javításra. Rowannal is beszélek majd, ha összeszedtem magam és igen, Clive-ért próbálok nem síró kisfiú lenni, aki azon hisztizik nem szeretik és nem jó semmire és egy randival is sebeket tép fel. Nem akarok olyan lenni amilyennek az apám gondolt! -Mindent megoldunk és megbeszélünk. Ígérem. - Köszörülöm a torkom, hogy határozottabbnak tűnjek, olyannak, aki bárhonnan feláll és lehet rá számítani, aki nem fut el a gondok elől. Pedig dehogynem, mindig ezt tettem, Clive késztet maradásra, csakis Ő. Csak attól félek kevés leszek ehhez, mint mindenhez és közölni fogja többet remélt. Annyira karistolja torkom hogy megint sírva fakadjak saját szerencsétlenségem romjain, hogy mindent elszúrok. Talán kicsit túl erősen is kapaszkodom a kezébe, nem akarom elengedjen, lerázzon, de annyira félek elbukom!
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
- Értem. Noha ajkam megremeg a sejtésektől mi mindent művelt vele az általa hívott „ragadozó” de nehéz ilyen ígérteket tenni, forrni készülő vérem ellenére, látom mennyire fél,esélyt akar neki, testvér ő is, ez meggyőz, biccentek. Velem fenyegetné, Willel, összerakom és fogam csikorgatom tehetetlenségemben, nagy levegővételekkel próbálok lecsillapodni. - De újrabeszéljük Ígértetem meg vele, nyomatékkal és bilincsekkel nézve a szemébe, kompromisszum. Hiszek neki, ugyanakkor bizonytalan vagyok, erős benne a testvéri, önérdekeket félretoló erő és noha megígérem inkognitóban szimatolást esküszöm magamnak. Gyengéden dédelgetem, minden magamra erőszakolt tartózkodásom ellenére, gondolkodj, nem szabad! Szinte levegőt venni is nehéz illatától, közelsége tömörségtől és minden bennem kavargó tilostól. Nehéz a beszívott oxigén, levegőnek súlya, könnyed az ajkam szegletébe kúszó, enyhe mosoly. - Elég „odamondós” voltál először Mutatok macskakörmöket, aztán értetlenségem fokozom, mint kocsonyásra száradt elfojtásaim – alig merek, bírok, tudok mozdulni mellette. - Diákkorunban? De hát…biztos nem tűntem fel neked. Vágok egy fintort, ahogy eszembe jut kifejezetten idétlen képem és szőke, ráadsul göndör hajam, amit az évek alatt drágán vásárolt fix-zselébűbájjal és ollóval rendezek, ám volt midenféle korszakom, ahogy általában a kamaszoknak. Igaz, hogy talán népszerűbb éveknek számítottak az utolsók, főleg a kviddics, tanulmányi előmenetel, sárkányos-cikk miatt, de nem bírom rávenni magam, hogy azt képzeljem egyáltalán emlékszik rám akkorról. Valamit nagyon rosszul csinálok, hogy elkezd megint sírni, egy merő kocsonya leszek, ahogy egyáltalán kimondom, ahogy egyáltalán felfogtam, lüktet bennem, ő is, mintha robbanásra késztett volna az általa közölt „vallomás” Torkomban lüktet szívem, nem bírok nyelni, csak nehezen és értetlen-megsemmisülten meredek magam elé, mégis mit és hogyan ronthattam el. A lehetetlenségem, mint vörös posztó villan előttem, a sok de és kifogás, Draven talán, saját lélegzetem, tagadásom, újszerűségem a témában, minden fogyatékosságom, de reszketek, a szemem is becsukom, mit csináljak? Visszatekerni nem lehet, szívni, sikálni tisztára, hogy Alec emlékezetében egy olyan folt legyen, amit beszőnek aztán fontosabb dolgok. Milyen önző vagyok, elvégre semmi köze hozzá, hogy elé tártam a nyomorom egy kicsiny, kifejtetlen részét. Mi a furmászürüléket sajnál? - Én…sajnálom, hogy előhoztam ezt pont most és sírsz…hogy ilyen lehetetlen alak vagyok. A legrosszabb professzor, egy útmutatási csőd! Bár, mintha vigasztalni próbálna, tehetetlen nézem, visszafojtott lélegzettel, meg-megrázkódva mi történik a kezemmel. Bizsereg… - Tényleg szólj, ha mégsem tudnál hatni rá. Nem értem ez hogy jön ide, annyira összezavarodom, kérdezni és beszélni szeretnék, képtelen vagyok. Összeráncolt homlokkal bámulok megérintett kezemre, amit elenged, hogy letörölje könnyeit helyettem. Hiába vagyok rendíthetetlen kőszikla, valahogy mégis képtelen ebben és talán minden hasonló helyzetben. - Rendben. Milyen üresnek hallatszik, ahogy nem hiszem, megbeszéljük valaha is. Azt hiszem hitehagyott állapotban, fogva a kezét csak kallódom, miközben ő ismét majdnem sír, az apja, testvére, miért kellene miattam, vagy a számlára, Béna emberek az életében én is felkerültem? Fogalmam sincs hogyan működik, Draven túlságosan hamar magamra hagyott túl sok kétséggel, csak a tanult sémáimra támaszkodhatom, átölelem, mellkasomra hajtom fejét csendesen, bátrabban, majd ellök, ha akar, most már tudja, ami alatta rezeg milyen meleg. - Semmi baj, sírd csak ki magad, ez ma, most nem rólam, vagy róla szól. Könnyebb lenne, ha kiadnád magadból, itt vagyok. Ölelem, egészen szorosan, suttogok hajába, ha belefordult, én vállába szuszogok akkor és erősen tartom, ha jó, ha nem rontottam el végleg valamit.
Biccentése azt sugallja megérti testvéri érzéseim, akkor is ha elég okos kisejtse nem épp biztonságos erre alapoznom. De én reménykedem benne Rowan mégsem gyűlöl menthetetlen mód, csak épp több idő kell, hogy megbékéljen. Hátha, talán, esetleg... -Újra. Ha nem járok sikerrel úgy is látni fogod rajtam... - Húzom össze magam, mert vagy átok sújtotta leszek vagy letört, mindkettő olyan állapot, hogy kiszúrja beszélnünk kell. Újra, Rowanról vélhetőleg. Most is annyira könnyű elpilledni a karjaiban, olyan puhán oltalmazó és kényelmes, lelki balzsam minden simítása. De az eljut tudatomig, hogy odamondó lennék? Jó, hát igen... -Mindenkivel olyan vagyok, most is olyan vagyok, csak már tudod ilyen vagyok, ennyi. - Nem bántom Őt, csak piszkálom, ebben nőttem fel, nekem ez természetes, még Ozi is ilyen! Sőt, ilyenebb... Aztán csak halkan nevetek, hogy mennyire meglepi, hogy diákként is tudtam ki Ő, hogy már akkor is követtem példáját mikor még karrierje álom volt csupán. -Nem tudom melyikünk nem emlékszik a másikra, hm? - Kuncogok, jelezve nem bánom, hogy nem rémlek neki, holott még a seprűről is lelökött egyszer kvidiccs közben! Persze gondolom nem direkt, de akkor is... ki felejt el egy ilyen csávót? Tény hogy rendesen kikupálódott, nem mondom, ha akkor azt mondják ennyire nyálcsorgatóan helyes lesz körberöhögöm az illetőket. Pedig méltán a legbűbájosabb mosolyú, én mondom!
Aztán minden megváltozik, a levegő, a tücskök ciripelése, a fák leveleinek zöreje, mert kiderül szépnek talál és ezen felbuzdulva elhívom randevúra, holott nem értek én ehhez annyira, csak mivel sosem volt tétje lazán kezeltem a dolgokat. De Clive! Hogy ne lenne tétje, hatalmas tétje van, a léte, a barátsága, a ... minden. De ahogy kifejti igazából nem csak Will a gondja és elég nehéz időszak neki naná, hogy bocsánatot kérek önnön szerencsétlenségemért, hogy pont azzal traktálom halálsoron sínylődöm öcsém árnyékától terhesen. Ennyi eszem van. -Hát de érthető hogy elmondtad, azt sajnálom hogy nem vettem észre és jövök én is ezzel, holott... Eddig is megoldottam egyedül nem kellett volna így kétségbeesnem és... így csak aggódsz értem. Nem akarom azt hidd elvesztesz és a felelősséged vagyok Clive. Rowan nem szeret, de ha meg akart volna már ölni megtette volna. Semmibe nem tartana neki ha nem számítok rá. - Mert mire észbe kapok már el is talált a zöld fény és kész. Senki sem sírt volna utánam, lehet észre sem veszik, ki tudja. -Ki másnak szólhatnék? - Vonok vállat, mert ha ragaszkodik hozzá persze, szólok, de mint mondtam amúgy is látni fogja bukásom, ha megesik. Inkább csak szorongatom a kezét és törlöm az arcom, remélve elég határozottságot tudok felkanalazni magamra, hogy elhiggye Ő is, még én is... Bólogatok, megbeszéljük, jó, összeszedem magam hozzá, kéne egy zuhany, igen, az jót tenne, fáj a fejem és zsong is és fáradt is vagyok, éhes is de utóbbit nem fogom fel, csak kikövetkeztetem, lévén tegnap ettem utoljára. Főleg nem fogom fel hogy megint megölel, fejem a mellkasába fúrom és jobban átölelem. Annyira kerek egész a világ ha karjaiba zár! -Több értelme lenne ha rólad és... szóval ha ezt beszélnénk, az enyém nem friss dolog csak a temetés megviselt, ennyi. Ez pont... rossz napom volt. - Mondom a mellkasába, de szerintem érti, elég közel van, reszketeg lélegzetem megtölt újra illatával és ellazít, talán nem kéne így kétségbeesnem mert nem tudok egy halott sráccal versenyezni. Nem is kell... el kell könyvelnem nem leszek már neki első vagy legjobb, de talán második még igen! Az hogy nekem Ő az első mindenben már nem is újdonság. -Mmm... el tudnék így aludni, annyira jó. - Bújok jobban az ölelésébe, de rájövök nem lenne valami praktikus, hideg van és amúgy is, bárki idetévedhet, no meg Ozi is bármikor visszajöhet hogy kibóklászta magát. -Clive nem... öhm... hülyeség. - Tépelődöm, de mégis kinyögöm, hát mi történik, közli nem. -Ahm, mégis megkérdezem. Clive, nem... nem kísérnél vissza a szobámba? Ozit vissza kell vinnem, hideg van neki itt kinn. És akkor összeszedem magam és megbeszéljük. Csak... csak kell nekem egy zuhany meg valami tea a fejemre, mert fáj kicsit és akkor... akkor frissebb leszek és nem ennyire szörnyű állapotban és... és tényleg elalszom a karjaidban, ha így maradok, mert annyira kényelmes és jó. - Bontakozom ki nyűgösen, mert nincs kedvem, de össze kell szednem magam. Lehet nem most akar beszélgetni és nem is akar a szobámban kettesben lenni velem, főleg hogy elhívtam randizni de... talán nem érzi majd soknak. Igaz mindennél jobban vágyok arra hogy eldőljek vele az ágyon és a karjaiban aludjak egyet, ó istenem, de fantasztikus lenne! Bár akkor lehet túlzottan hozzásimulnék és kínos lenne neki ah... nem tudom hogy megy ez lassú esetben, én csak a pár éjszakás verziót ismerem! Közben hallom is Ozit, érezhetően nem örül hogy itt még mindig sírás határán vagyok, ölelgetem félig Clive-ot és hasonló ramaty állapotok. Egyelőre nem is mondok neki semmit, várom mit reagál Clive. Mert a tekintetemen látszik szerintem, hogy nagyon próbálom összekaparni magam és reménykedem benne eljön velem.
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Nehezemre esik elengedni a témát, várni a cselekvéssel míg baja esik, de olyan ez, melyet jól értek és hasonló helyzetben én sem hagynám, hogy a kívülállók beleszóljanak. Merev, nehéz biccentést kap válaszul erre is. Enyhe mosollyal rázom meg fejem, miközben meredek magam elé egy megdermedt pillanatban. - Igaz, hisz Mardekáros vagy. Még mindig roppant hihetetlen, hogy ennyire emlékszik rám, de hiába töröm a fejem, nekem nem rémlik ő, talán mert kényszerrel kerültem tudat alatt, hogy férfiakat számításba vegyek, bárhogy. A lányok hódításán és milyenségén dolgoztam, azon minek látnak mások.
A dolog, kimondani valaki hasonlónak, rettegéssel tölt el. Alig fogom fel, megtörténik, érzem kiment arcomból minden szín, nehezen kapok el bármilyen, szokásos úton áramló lélegzetet, hogy csatlakozzak, mint pótalkatrész természetes útján. Próbálok arra összpontosítani, nem pedig remegni, vagy rázúdítani gyenge önmagam, Őt bántottam meg Dravennel, sír és megint én tehetek róla valamilyen formában, amit ráadásul alig értek. - Mit vettél volna észre? Nem titkoltam elég jól milyen vagyok valójában? Akármi foglalkoztat is? Csak Willről tudtál, véletlenül, de tudod Alec roppant jártas vagyok a tettetésben. Vallom be, mint egy deficitet, tulajdonképpen kétszínűnek nevezem magam, miközben összeszedve valamilyen tartalékokban ragadt erőt, beszélek még és rázom a fejem, ahelyett, hogy a zokogás rázna, kifejteném Dravent, vagy akár egy szót is szólnék őszintén, magamból. - Örülök, hogy itt lehettem most neked és ha nem találok rád, talán...sosem jövünk rá, ugye? Próbálom egyfajta furcsa, kicsavart módon megközelíteni. Reszketek, amikor ölelem és ő úgy bújik hozzám, mint egy kandúr, sóhajtok nagyokat a hajába, mert valahogy tényleg megtörténik a gesztus, amire mindennél jobban vágyom, az érintés, valami eddig nem tapasztalt, igaz formában és mégis úgy rettegek tőle, mintha saját ágy alatt rejtező mumusom ölelném magamhoz. Hiszen folyton bennem a tiltakozás, nekem nem engedhető meg a másság luxusa. Jajj Alec! - Én szeretném, ha rólad beszélnénk és elnézést, hogy ezt felhoztam, inkább felejtsük el és ne beszéljünk rólam. Ez sem annyira friss ráadásul és a Mungo ostromához köthető. Mindegy... Lehelek hajába, kicsivel jobban szorítva, mintha nekem lenne szükségem rá. Mégis jól esik neki, hiába nem vagyok magabiztos erőm teljében, ahogy szorítom, elringatnám, mozdulni sem merek, nemhogy összetettebben gondolkodni, például megfázhat, hiába lenne első gondolatom éppen ez minden, normális esetben. - Hogyne, szeretnék gondoskodni rólad a lakosztályodban, segíteni mindenben. Egészen jártas vagyok a teafőzésben és örömömre szolgálna, ha megengednéd, én készítsem neked. Aztán elaludnál a karjaimban, ott bent a száraz biztonságban, hiszen akármit is mondanék, azt hiszem csak felzaklatnálak. Tetszik ez a verzió? És én majd mesélek máskor, ha szeretnéd, vagy elfelejthetjük, hogy vannak dolgok, amik nem udvariasak, szépek, szárazok és biztonságot adók a közelemben, hiszen milyen jó volna, ha ilyen lennék. Állok fel lassan, felhúzva őt is, addig átkarolva, ha megengedi, amíg ki nem érünk a rengeteg határára, engem nem érdekel az az antipatikus kígyó, sokkal inkább lefoglal saját szilárdságom megtartása a közelében, például támogatni, hozzáérni akárhogy, normálisan venni a levegőket és nem ájulni el nagy rettegésemben.
-Voltam én griffendélesem, mint tanársegéd semlegessé váltam, hisz tudod. - Heccelem csöppet, kapaszkodva a pillekönnyű pillanatba amíg lehet. De vehető házamhoz méltó csipkelődésnek is, ahogy tetszik. Persze fájó látnom mennyire füsttel teli az elméje, ha rólam van szó. Ha kapna egy nefelejcs gömböt már csak ezért is piroslana: "Clive édes, emlékezz Alecra!" Persze nem fog, mert olyan személyekre, kik számunkra sosem hordoztak vagy bírtak jelentőséggel az agy hely szűkében lomtalanítja, mi sem természetesebb, mi sem fájóbb... Kétlem lenne bármi, amivel emlékezésre bírhatom, talán ha lenne pár régi fotó, esetleg igazán közös történet, nem csupán olyan margóra firkált emlékmetszet, melyben mindketten szereplők vagyunk. De ilyen emlékem nincs, ha lenne sem bizonyos merengőbe vetném élje át, nézze meg. Félek látna olyat is óhatatlan, amit nem kéne.
Érdekes tény, hogy számomra az, homoszexuális, legalább is biszexuális inkább meglepő, mintsem változtatna bennem róla bármit is a kialakult képén - azaz lehet még tökéletesebb lett, elérhető. Amit homofóbiának gondoltam valójában látens melegség, nevetséges félreértés, nem de? De az jobban bánt hogy más is emésztette lelkét, egyéb molyok is rágták, nem csak a Will-probléma. Arra mosolynak szánt fintorszerűséggel reagálok, miszerint mesteri tettető, erősen kétlem. -Clive, Te nem tudod mit jelent hazudni vagy nem önmagad lenni. Lehet palástolod a gondjaid, de ettől nem leszel bőrváltó vipera. Hidd csak el nekem, ebben nőttem fel... amúgy meg van különbség bánat és bánat között, csak tudod... én nem értek hozzá, de a Te esetben azt hittem... tudok különbséget tenni, de csak szeretnék tudni... - Sóhajtok felszakadó bánattal, mert be kell lássam, sehol sámli vagyok. Vágyok egy olyan biztos pont lenni számára mint amilyen Ő nekem gyerekkorom óta, de míg nála elég pusztán hogy van és éli az életét én már ilyesmivel nem tudok villogni előtte... azaz próbálkozhatok, de akkor nem hogy randira nem jön velem, de lehet új segédet keres. Igazán önromboló beszéd lenne, kihagyom. -Valószínű, lehet... azt hittem homofób vagy csak túl udvarias, hogy elküldj Kenyába. Vagy vissza Peruba. Örülök hogy tényleg itt vagy most. - Nézek rá elgyötört-hálásan, némileg bazsalygósan, hiszen velem lenne akkor is ha épp fizikailag nincs jelen, mert Clive szegény mindig velem van. "Mit tenne Clive? Clivenak nagyobb gondja is, reálisabb, mégsem látszik rajta..." ésatöbbi gondolatok, példának okáért. De most, ma, itt nem csak hogy emlékekben, cikkekben és szóbeszédekben úszva merenghetek, hogy vajon hogyan is legyek egy fokkal közelebb ahhoz, amit Ő nap nap után megvalósít, hanem egyenesen az ölelésében boldogan fulldokolva, sokkolódva mámorító parfüm-ruhaöblítő és egyedi Clive-os illatától lelhetek biztos menedéket. -Akkor egyezzünk ki abban, hogy mindketten beszélünk, alább nem adom. - Viccen kívül, hiába ennyire sármos és lélekcsigázó a baritonja, tudni szeretném mit érez, meg úgy eleve, ha valamit meg akar beszélni meg fogjuk csak... ne itt. Ne pont most, mert eléggé lestrapált állapotokban leledzem, mint egy elrozsdált, kilukadt alkatrész, amiről nehéz lassan megmondani, hajdan hogyan is funcionált. -Én nem akarok semmit sem elfelejteni ami Veled kapcsolatos, szerintem nem is menne. Fizikailag sem. - Az agyam rá van állva, ha hallok róla valamit azt is pontosan fel tudjam idézni, nem hogy még arra, hogy Ő maga mondjon valamit! -Oh... az nem is olyan régen volt, az egyik ismerősöm, aki megmentett egyszer szintén... Ő is ott volt. - Ki sem mondom nem élte túl, nem akarom sokkolni. De mikor okklumencia miatt akartam felkeresni, kiderült már nem él. Sosem tudtam igazán megköszönni neki hogy összefoltozott, Clive nem is tudom mit érezhet. -Sajnálom Clive... - Ölelem esetlen vissza, amennyire tudom, mert mégiscsak frissebb, mint az én bajom, bár ez egyértelmű volt eddig is. Végtére is... mióta élek gond vagyok, tényleg megedződhettem volna. Legalább annyira ne legyenek érzéseim, akárcsak a szüleimnek, akárcsak... Rowannak. Bár én remélem igazából vannak neki. De nem menekülhetek ebbe a pillangószárny-törékeny pillanatba, nem ragadhatok ebben a kényelemben, amit Clive ölelése ad, mert Ozi lassan visszatér és amúgy is... tényleg össze kell kaparnom magam, ez pedig fürdő és valami meleg folyadék nélkül esélytelennek fest. Persze Clive rögvest ajánlkozik, lesütöm a szemem és nem bírom nem csíntalanra fogni a hangom. -Gondoskodni rólam a lakosztályomban mi? - Nem hülye, szerintem rájön miféle gondoskodásra utalok, de ahogy hallgatom a teát és a többi kedves ajánlatot mosolygok, a végére meg kétkedő fejet vágok már. -Clive, rém unalmas lennél úgy. Attól vagy tökéletes, hogy a hibáid is imádnivalók. Nem fogsz felzaklatni, vagy ha mégis... lesz okod tovább ölelgetni, sőt, akkor kénytelen leszel! Persze ha nem válnak be a számításaid, attól még ölelgethetnél, akkor csak az ölelés kedvéért jó? Ez a verzió jobban tetszik. A Clive-osabb verzió. Mert Te mindig biztonságot adó voltál nekem, az is maradsz. - Adok egy puha köszönetcsókot az arcára, majd megölelem még egy kicsit de aztán hagyom hogy segítsen felállni, nem ettem, nem tesz jót a hirtelen magasságváltozás, ha be nem vallom, azért érezhetően megkapaszkodom segítő jobbjában, jelezve szó szerint biztos támaszom. Ozi csendben figyeli a jelenetet, séta közben kérdez pár kurtát, hogy akkor most jön-e velünk és jól érzi-e hogy nem csak a rengeteg határáig kell elviselnie Staplest, mire felvilágosítom jól gondolja és lehetne kedvesebb is, mert Clive az egyetlen Lemonon kívül akit tényleg érdekel mi van velem, hiába hiszi azt csupa hülyeséget csinálok miatta. A határban muszáj kibontakoznom védencem karolásából, de jelzem várjon fél pillanatot. Ozi nem mehet végig a folyosón így, kitérnek a hitükből az emberek, így hagyom hogy a drága barátom feltekeredjen a törzsemre és a lábamra a talár alatt, így kevésbé feltűnő. Plusz 15 kiló, nem sok. -Gyere, bár szerintem tudod merre. - Azért mutatom, érezhetően könnyedebb a léptem, hiszen Ozi és Clive is velem van, Rowan így nem csinálna semmi meggondolatlant, bár figyelek, mindig figyelek. Végül kilyukadunk a lakosztályomnál, melynek ajtaján csupán egy ajtógomb van, amihez nem tartozik zár, lévén ügyeltem mint Ozírisz mint saját magam biztonságára miután megtudtam Rowan is a falak között él. Megint. Az ajtó tehát egyféle módon nyílik ha párszaszóul vagy kígyóként sziszegi el valaki a megfelelő jelszót, meg is teszem, majd mutatom Clivenak fáradjon beljebb. Az ember persze elsőre talán azt gondolja nem is egy szobába tér be, hanem kilépett a vadonba, ahol találni pár bútort. Leginkább ez lehet az első benyomás, mivel a szoba maga egy terrárium. "Kis" kedvencem nem tudtam és nem is akartam holmi terráriumba gyömöszölni tértágító bűbájok ide vagy oda, így a szobát tettem azzá. Rögtön bal kéz fele van a fürdő ajtaja, mellette a falnál egy fiókos komód, a fal mellett utána közvetlen egy nagy ágy, baldachin nélkül. Az ágy mellett elválasztóként közvetlen egy polcos szekrény, amellett pedig egy kisebb íróasztal. A szoba maradék jobb sarka a teakonyha maga kandallóval, asztallal. Hogy miért fura a szoba akkor? Mert magas a páratartalom, 50%-s általában, ha a Ozi vedlik 70%, a talaj finomított háncsolt tölgykéreg darabok szőnyege (puha sétálni rajta) a falakat mintha fák ágai nőtték volna be, az ágy mellett a falon és a konyha falán egy-egy odúval kiegészülve. A mennyezet el van bájolva hasonlóan a nagyteremhez, itt is a kinti időjárást látni. Továbbá a szoba két fele különböző hőmérsékletű: az ágy oldalán 27 fok van, míg a konyhai oldalon 32 fok. A fürdő lóg ki, ott semmi különleges nincs, ha eltekintünk attól, hogy mindig tele a kád vízzel, hogy Ozirisz megmártózhasson, ha olyan kedve van. Én zuhanyozni szoktam a tálca és függöny nélküli zuhany alatt a sarokban inkább, most is arra készülök, csak hagyom letekeredni Ozit magamról, aki felkúszik az íróasztal melletti falra, belelógva a konyhai részbe, élvezi a meleget. -Nos... én... hát... gyorsan lezuhanyzom, tíz perc, kérlek érezd sajátodnak a dolgaim, sietek! - Ígérem, remélve nem veszi zokon, de egyszerűen muszáj rendbe tennem magam, hogy... jobbnak lásson. Senki véleménye nem érdekel csak az övé, erre tessék... Ha nincs ellenvetés gyorsan kiveszek a komódból egy ujjatlan pólót és egy pamutnadrágot felmarkolva és már slisszanok is be a fürdőbe. Le tud ülni az ágyra (le van takarva egy takaróval, meg amúgy sem vagyok háklis) vagy fel tud tenni vizet teának, elől van hozzá minden, látszik sűrűn teázom. Az íróasztal ellenben tele van mindenféle papírral, az a perui kutatásom, Ő persze értené ha esetleg beleolvasna.
Gyorsan lezuhanyzom és megmosom a hajam, tényleg gyorsan, öt perc az egész, nem akarom váratni. Ahogy megvagyok mint a villám áttörlöm magam, teszek magamra némi parfümöt és felkapom a pólót és pizsamának használt nadrágot, alsó sem kell, így szoktam aludni is. Minden más megy a szennyesbe, kivéve az övem és a rajta lévő két zsákocska, azt ahogy kilépek az ágyra dobom halkan. Ha tudok akkor a háta mögé kerülök és átkarolom belecsókolva a nyakába - valahogy úgy sejtem nem az ágyon tétlen ücsörögve találom. -Mi jót csinálsz? - Kérdezem és remélem a nedves hajam nem fogja nagyon zavarni, a szoba melegében seperc megszárad magától ugyanis, nem szoktam szárítgatni, ezért is voltam ilyen gyors részben. Ellenben ha hagyja nem eresztem, csak némán ujjongok, hogy végre én láthatom vendégül! Vagy olyasmi...
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Mintha állandóan rosszul kellene éreznem magam, ezért is, mert nekem nem rémlik senki ennyire helyes, de az akkori énem egyébként is szörnyen haragudna és bizonyosan csalódott lenne, ha előretekintve az időben így látna. Enyhén mosolyodom el, ahogy kedves élcelődésként értelmezem, most már semleges. Igaz, én sem vagyok már bátor, nem vagyok Griffendéles.
Ennyire elfogult lenne? Valahogy minden úgy félresiklott Alec kapcsán, hogy az antipátiától odáig jutottunk...ismert és emlékezik valamire velem kapcsolatban, amit már magam is feledtem. Milyen édesen naiv tudott maradni egy szörnyeteg mellett, kiráz a hideg, ha valamilyen kontextusba kerül ez a Rowan, mert én rá asszociálok és enyhe, barátságos arckifejezésemre baljós barázdákat aggályaim vetnek. - Nem olyan értelemben persze, mint Rowan és igazán aranyos tőled, hogy ilyennek látsz épp csak attól félek, nem ismersz még egészen, épp csak attól, hogy nem fogsz kedvelni, ha például látod bizonyos másik oldalaim. Az a másik rég nem jött elő már, hogy legyőzhetetlenségében volt gyenge és csúnya kudarcot vallott, mint egy törött mankó. Milyen ironikus, hogy Draven viszont sosem látott szőkén, neki a vad tetszett, a pótlék, aki ritkábban jött elő, aki akkor voltam, ha minden megkötés túl fojtó csomóval szorult nyakam körül. A hurokból nyíló szabad út, a vagány fekete, hogy ő volt, aki sosem ismert elesetten, szőkén, igazán. Talán azért szerettem, mert olyannak látott, aki lenni akartam és most Alec olyannak lát, amilyen vagyok, de ebben sem vagyok biztos még. - De Alec, nem értem milyen sámliról beszélsz Döbbenek meg egy pillanatra, jaj nekem, kihagy szívem, ahogy agyam teret ugrott és időt, gondolataim más kirakatokban nézelődtek. Mennyi pír van most megint ezen a sápadt arcon. - Jaj homofób, dehogy. Kicsit felnevetek, amolyan keserű-ironikusan, mert az olyasfajták valóban gyakran azok, viszont nekem az egész fogalom olyan merész, idegen, ijesztő, hiába tudom és mennyi idő volt, csaknem harminc év, mennyi elfojtás és szégyen lapul kimondatlan vallomásaim, minden érzésem, sőt viszonyulásom mélyén. Ha tudnád kedves Alec, mi mindent kellene neked mondanom és nem Dravenről... Reszketve ölelem és rettegve szívom be illatát, mintha eltévedtem volna Csodaországban, amely mindig az otthonom volt, ugyanakkor tiltott terület a tagadás makacs tégláival kikövezve ez most az ismeretlen útja. Már nem vagyok Griffendéles, itt több forog kockán, minthogy meghalok, hiszen itt van maga Alec. - Akkor majd beszélünk mindketten, persze. Nahát Alec, miket beszélsz, várj még az ilyen kijelentésekkel. Mosolygom visszafogott derűvel, mintha óvatosan megfedném, méghogy nem felejtene el, talán hamarosan főzetet fog inni rám. Persze a Mungo, mint tragédia nem csak az én estemben követelt áldozatot, de ő is leveszített valakit és ez olyan pillanat, amikor kósza emlékként, mint kívülálló kell tekintenem vissza, csak szomorúan biccenteni az ő bánatára is, arra, amit sajnálatnak hív, Draven emlékének, biccenteni a szégyenfoltnak. De milyen nehéz, ha belém égett, ott villog a billog, hogy én árultam el, mert miattam üres most az a távol foszló porhüvely. Megborzongok és nem szólalok meg egy ideig, fixírozok valamit a földben, legalábbis mintha pillantásom mélyre hatolna. Bocsáss meg Alec, hagy emlékezzek egy perc néma csenddel. Az ölelése jól esik, halkan hagyom, de túl fagyott vagyok most igazi zavarba jönni. Csak egy pillanattal később, amikor a gondoskodásról biztosan arra asszociál és én olyan hirtelen szívok be oxigént, hogy torkomon akad. - Jajj te Mit szólna, ha tudná, minden Draven csak plátói volt, egyetlen csók, mert én még soha, szerencsére indulunk és nem lesz tanúja annak, ahogy saját kínomban nyöglődöm, vagy minden erőm elhagy. - Tényleg? Nahát...nagyon szerettem volna és ölellek, folyton, nem csak ha megbántalak bár biztosan lesz olyan, vagy azt fogod gondolni, rém unalmas vagyok hibákkal együtt is, mármint szeretném én is, az ölelés egy egészen más dimenziója tárul ki veled. Hadarom, hallom magam miket beszélek, persze, pedig szívesen lennék süket ebben a pillanatban. Jobb, ha feladom és nem küzdök az arcom elöntő, árulkodó szégyenpirossal. Azért mégis, mert mindig annak kellett lennem, szinte már rutinból vagyok a támasza. Valamiért azt gondoltam a kígyó marad kint, hogy néha összefutnak a rengetegben, így elkerekedő szemmel nézem végig, ahogy tulajdonképpen rácsavarodik. Torkomra forr a hülye kérdés, biztos nem fojtja-e meg, mert Alec valami különös gyengédséggel beszél a kígyójáról. Biccentek az iránymutatásra és út közben barátságosan érdeklődöm nos, a kígyójáról. Egészen addig honol ajkamon mosoly, amíg be nem térünk a terráriumba, mert némi fáziskéséssel jut el, hogy ez bizony egy szoba, A szoba méghozzá. Csak kis, érdeklődő pislantás, hogyan szól élőben a párszaszó, igyekszem száműzni a nevetségesen hangzó gondolatot: szexi Elnevetem magam. - Nem csodálom, hogy nem akartál beköltözni hozzám, hisz ez csodálatos! Nahát Alec, mi ehhez képest a sajátom, hiszen ez fantasztikus! Pillantok fel az elvarázsolt mennyezetre és kezdem rögtön, automatikusan legyezni magam. - Hű, de meleg van! Persze... Nyögöm, zuhanyozni, egyre több a furcsán tomboló gondolat, talán a meleg teszi és ez, hogy megszédülök. A konyha felé andalgok, bár nem kellene kiszolgálnom magam, sokat nem adnék egy pohár vízért. Na meg neki forralok, teát kell készítenem, jól bebugyolálom majd és... Igen, igen, tea! Hol is a tea? Máris készítem, erre koncentrálok, csak kis fáziskéséssel készítem el a pohár vizet magamnak, odáig már nem jutok, hogy megigyam. Éppen nyúlnék érte, amikor mögém settenkedik, méghozzá úgyhozzá és borul a pohár, ömlik a tartalma, én nagyot ugrom. A képem lángol, a hő csak úgy árad belőlem, főleg ebben a melegben, talán a poharat se tudom megmenteni, csak a vízbe tenyerelek ügyetlen. - Ne haragudj, ez hirtelen ért. Mindjárt..összetakarítom. A teád kész az itt van a pulton ez...víz lett volna, megszomjaztam. Zihálom libabőrösen, ahogy felé fordulok kimelegedve és félig elnyílt ajakkal, főleg mert hozzám ér, és mert mindenhol bizsergek ettől, felfoghatatlan intenzitással, ráadásul. A szívem, biztos érzi százhúsz/órával száguld, átkarolom, hol az üveg, nehogy belelépjünk, nehogy. - Azt sem tudom eltört-e. A poharad... Nem bírok koncentrálni. Vajon érdemes-e számolnom hány százalékban vagyok esetlen? Érdemes abban reménykednem, hogy nem, vagy kevésbé, mint érzem?
Érdeklődve fúrom szemeim az Ő fantasztikus tengerszem kék szemeibe, enyhén félredöntött fejjel. -Akkor milyen értelemre gondolsz? Talán megjátszod, hogy érdekelnek a testvéreid? Hogy igazából gyűlölöd az összes gyereket és állatot? Vagy valójában legszívesebben a mocsokban hemperegve élnél, kaotikus állapotok közepette? Clive, erősen kétlem bármelyik igaz lenne, ha meg arra gondolsz színesítettek rajtad a lapok és a pletykák, akkor azt kell mondjam a nővérem újságíró, miatta nem olvasok újságot, mert tudom figyelemhajhász dolgokat írnak bele. Egyáltalán nem gondolom, hogy mindig mosolyogsz és mindig kifogástalan öltözködsz, hogy öltönyben alszol és sosem gondolsz rosszat másokról és hasonlók, ember vagy. Bár lehet van benned véla vér, de ahogy Lemonnak is kifejtettem, nekem nincs bajom a félvérekkel sem. - Somolygok rá, hogy ugyan hagyjon már, vannak hibái, és? Ha tudná nekem mennyi van... sejtheti titkolni próbálom őket ameddig tudom, alaptermészet. Nekem is az, ennyi. De a véla dolgon már párszor elgondolkodtam, borzalmasan vonz ebben a pasasban valami, ami megfoghatatlan, a mosolya, a hangja, a szeme színe, a tekintete, ahogy gesztikulál, ahogy nevet és sok pici ráncocska tarkítja a szeme sarkát, ahogy megnedvesíti az ajkait a beszédhez vagy mikor épp zavarban van. Ahh.... Olyan mágiával él, ami elemi erővel hat rám, meg szerintem úgy mindenkire, aki épp nem szerelmes valaki másba és vonzódik a férfiakhoz. //A sámlit csak gondoltam és hacsak nem vagy legilimentor vagy csinálsz ilyet akkor úgy veszem csak sziplán értetlenkedtél xD Ha konkrétan most épp tényleg valahogy gondolatot olvastál szólj és úgy (is) reagálok xD// -Mindegy, lehet túlgondolom a dolgokat... - Hagyom rá ezt a bánatosdit, hogy több fajta van és elbénáztam mint elsős a repülésórát, hogy a földön koppanjon. De akkor is megfogadom, hogy én meg fogom annyira ismerni ezt a férfit, hogy kiérezzem épp mi bántja, mi stresszeli, mi emészti édes és kedves lelkét, hogy épp azért dekoncentrált mert valami moly rág buta gondolatokat a lelkén vagy mert olvasott valami szaklapot és elemzi annak realitását és validitását. Hogy a mosolya hány százalékban tükre valós érzelmeinek és mennyi belőle társadalmi máz és elvárás. Mondhatni szeretném mindig olyannak látni, amilyen valójában. Számomra ez nem ijesztő, ez megnyugtató és egyáltalán nem aggódom, mit találok lelke tengerének talaján, barlangjaiban és korall zátonyaiban. Arra már én is mosolygok, hogy a homofóbiájának teoriája tőlem bődületes butaság volt, de megesik hogy az ember nem jól értelmez bizonyos jeleket. Velem legalább is sokszor megtörténik, sajnos. Ám abban nem tévedek, a zsigereimben érzem és tudom, hogy az ölelése, a figyelme és az aggodalma őszinte, nem valótlan és mímelt, mint valami rosszul megírt színdarab. -Hova várjak? Vannak pár fix dolog az életemben, ez pont olyan. - Bújok el a karjában, mert hát... hogy lehet ezt szépen mondani? Hogy nem hangzik kattantságnak, riasztó rögeszmének, taszító tapadásnak irányába? Végtére is nem épp jó és okos dolog hogy az életem központjában áll több mint tíz éve, de komolyan csak most beszélgettem el vele, meg előtte azon a bizonyos pénteken. Tisztában vagyok a ténnyel, amire Ozi is felhívta nem egyszer a figyelmem: lehet fellegvárat markolászom és arra építkezek, de... nem gondolnám. Clive... olyan amilyennek gondoltam, azaz... jobb. Sokkal vonzóbb, nem csak küllemre, a jelleme és a modora is. Rájöttem sokkal több dolgot tanuhatok Tőle, mint a sárkánykutatás és az oktatás szépségei. Ez pedig kiváltképp varázslatossá teszi ezt a szőke úriembert nekem. A Mungo nem jó emlék, nekem inkább csak komgó üresség, kötődés nélküli logikus érvelésű veszteség, az Övé mély és tartalmas gyász, hagyom belesüppedni a lelkét egy ideig, de aztán elterelem a szót a környezetváltozásra, a kényszerű mozgásra és indulásra. Hogy oldjam mindkettőnk feszültségét kicsit pajzán élt is adok egy válasznak, a reakciója mulattat és örömmel látom kizökkentem a lesújtottság burkából. Főleg mert fogalmam sincs hogy igazából nem is volt közte és a férfi között semmi, csupán a vágy. Saját erőtlenségem nem láttatja belőle is kiveszem a sámsoni kitartást, elfelejtem mennyire könnyű megfosztani erejétől, elég némi szexuális él és mintha a haját vágtam volna le a mítikus titánomnak. De az ölelés szerencsére nem esik ebbe a tartományba és jólesően reagál arra, ölelgethetne még. A hadarása miatt csak széles komisz mosolyom lesz, de nem piszkálom vele. Próbálom. -Sosem unatkoztam még melletted Te buta, veled csendben ülni is kellemes. Ha esetleg megölelsz közben pláne nem lesz unalmas. Nem is értem miből veszed annak foglak találni Staples... - Simítok arra a forró, piros orcára, ami annyira helyes, hogy már szinte bűn. De a kezem hidege legalább hűti kicsit, ennyi előny származik ebből, mert kétlem elmulasztanám a zavarát. Hova ez a sok zavar benne? Mint egy sima, nyugodt tó, aminek a közepébe kavicsokat dobálgatnék folyton, pedig nem akarnék, annyira fodrodózik mindig a jelenlétemben. Az a baj, hogy egyszerűen nem bírom kihámozni ebből, hogy ez most örömhír vagy rossz ómen? Vagy vegyes a dolog? Remélem azért nem gondol idegesítőnek, hogy folyamatosan felzaklatom. Nem is értem miért hiszi Ő fog engem felkavarni. Ajh, túl sok dolgot nem értek, én sajnos túl sarkalatosan ismerem az emberek érzelmeit, túl felszínesen, labirintus nekem minden mélyebb beszélgetés. Kéne valami kapaszkodó fonal, de nincs ilyenem. Mert valljuk be, Ozi remek barát, de nem ember... Ennek ellenére feleslegesen aggódik Clive, a kígyó nem tesz kárt bennem, nem roppant halálra, noha valóban könnyen megtehetné mikor rám csavarodik. Ahogy érdeklődik Oziról elmesélem hogy Walesben találkoztunk úgy tíz éve nyáron, Ozirisz segített megfigyelni az egyik beteg sárkányt és úgy összeszoktunk, hogy velem maradt. Miatta tanultam meg sok olyan védőbűbájt, ami segíti megtartani a hőt, véd az égető napfény ellen, hasonlók, hiszen ahhoz hogy Ozi velem maradhasson télen és a nagyon meleg Peruban is ez elengedhetetlen volt. Hogy számomra annyira természetessé vált a hüllők érintése hogy el sem tudom képzelni ne érezzem a bőrömön, noha ez nem jelenti örömöm lelném egy kígyóbőr csizmának vagy hasonlók, hiszen sosem bántanék vagy használnék ki egy állatot sem. (Mostanra ugye Clive már azt is tudja vegetáriánus vagyok, szóval sejtheti ebből gyökerezik a dolog. Természetesen mikor Rowannal vacsoráztunk nem tudhatta, sosem mondom ki nyíltan az vagyok, senki se kérdezze miért.) Míg kifejtem, mennyire szoros és természetes hogy együtt élek ezzel a kígyóval meg is érkezünk hozzám, majd meglepve tapasztalom elneveti magát. Míg Ozi lecsavarodik rólam csak pislogok. -Igen? Nem is tudom, Flitwick kicsit csodálkozott hogy el akartam bájolni a plafont, hiszen más fényforrás a kandallón kívül nincs és ennyi erővel az erdőben is aludhatnék... amiben igaza van, fura volt megszokni az ágyat és bevallom kicsit... furcsának hathat így a szoba, de... nagyon örülök, hogy Neked tetszik. - Látszik valóban megkönnyebbülök, bár csóválom a fejem. -Clive, továbbra is szívesen laknék Veled, de mint látod kicsit elkényeztettem a barátom. Ahm, nos igen, Ozinak ez az ideális hőfok és páratartalom, de... hamar megszokod, nyugi. - Biztatom, mert hát világlátott ember Ő is, nem északi hogy túl forró legyen ez is. De mielőtt nagyon belemélyednénk bármibe is elszaladok fürdeni, rendbe vágom magam, emberformára faragva, férfias sármon mélyről a felszínre kaparva, mert tetszeni akarok, mert azt akarom erősebbnek lásson, akivel lehet beszélgetni bármiről és aki bármi szabályt elvisel. Ó mert érzem nem egyet elém és a randi elé állít majd, de nem bánom. Ha megfelelek, talán eljön megint és megint, ez éltet most. Ahogy megvagyok mögé osonok, de inkább csak halkan és puhán lépek, mert jól esik lesből magamhoz szorítani. Arra persze nem számítok hogy megijesztem, bocsánatkérően szívom be ajkaim, nyúlok egy konyharuha után, hogy felitassam a vizet, bár hamar elpárologna amúgy is. -Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Hagyjad, ez csak víz, felszárad, nem érzed mekkora a páratartalom? Nem gond. - Mosolygok rá, majd felszedem a poharat, nem tört el szerencsére, de inkább veszek neki újat és töltök bele vizet, igyon csak. -Köszönöm a teát, nagyon kedves hogy csináltál! - De tényleg, ez volt a második ami nagyon kellett, némi folyadék és némi koffein, hogy ne dőljek ki rögvest hogy visszaértem. Töltök is egy keveset, lögybölöm, hogy hűljön és belesimulok a karolásába, én sem eresztem Őt, annyira jól esik a közelsége. Olyan mint egy vibráló selyemgombolyag, puha és felvillanyoz, de hogy mennyire nem bír koncentrálni azt észrevettem volna anélkül is hogy mondja. -Érdekelne miért... - Somolygok a csésze mögül, hogy megiszom a teát és nézem Őt huncutan. Mi lelte? Annyira édes így, vajon tényleg az váltja ki, hogy közel vagyok, közelebb mint egy szipla barát? Direkt jobban átkarolom míg odahajolok, hogy töltsek még egy kis teát és orommal simítom a nyakát, hogy megint megpróbáljam megcsókolni ott, remélve már nem ijed meg. -Nagyon finom lett, de hát igazi brit úriember vendégem van, hmm? - Sutyorgom hálásan a fülébe, majd némi lögybölés után ha már nem égetően forró felhörpintem ezt is, látszik tényleg jobban vagyok. Én legalább is, remélem nem esik össze itt a fura zavarában. -Gyere, menjünk az ágyba, mert ez a szoba melegebb része, teljesen leizzadsz itt. - Mosolygok, hogy elsimítok egy verejtékcseppet a halántékán, elvégre rajtam nagyon vékony nyári ruha van, szellős, ellenben vele. Noszogatom igyon majd ha megtette, akkor behúzom az ágyba. Elég szeparált rész, egyik oldalán fal, másikon polcos szekrény, a végében is fal, szóval be kell mászni, de húzom jöjjön. Ha nem ellenkezik akkor a hátam a falnak vetem és húzom magamra dőljön rám, most én szeretném ölelgetni, jól esne. Ha engedi ezt, ha nem, mindenképp szórakozottan játszadozva ujjaival szeretném fogni a kezeit. -Sokkal jobban érzem magam, köszönöm. szóval... szóval akkor tényleg eljössz velem randizni? Mondtad... beszéljük ezt meg, szóval... mondd a feltételeid, biztos vannak, különben nem mondod és én maradéktalanul meg szeretnék Neked felelni, hogy jól érezd magad és elgyere velem legközelebb is... ahm... ah, bocs, nem... igazán tudom pontosan hogy kell ezt jól csinálni csak... nem akarom elrontani. Veled nem. - Vallom be míg lesütöm a szemem és ha ölelhetem akkor még el is bújok a nyakában. Ajh hogy mennyire bódító a közelsége, persze ha csak szemben ül velem akkor sem gondolom másképp, akkor meg azért bódító mert mennyire helyes már! Sosem volt ilyen helyes pasi az ágyamban, tegyük hozzá, már az is izgató, hogy csak itt ül velem, menthetetlen vagyok. És a francba is... Lemonnak igaza volt. Nekem tényleg nagyon tetszik Clive...
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
Elszörnyedek, ahogy ilyen sarkítva értelmezi ezt az összetett átvitt-et, hevesen rázom a fejem, mielőtt még ilyen gyalázatos gyanúkba keverném magam. - Dehogy, ezekről szó sincs. Mármint valóban nem alszom öltönyben, összegyűrődne. De van, hogy kifejezetten leveszem és egészen más öltözetbe bújok, noha a gyűlölködés sem jellemző, bizonyos körülmények... Sóhajtok, ahogy fixírozom földet meglehetősen elesettnek érezve magam ezekkel az ócskának tűnő feketítésekkel, de milyen nehéz is lenne valakinek elmagyarázni magamról a valóságot. Arra azonban rögvest felkapom fejem, véla lennék, ajkam elnyílik, majd szokatlanul széles vigyorral, sőt harsányan nevetek fel. - Ezt honnan vetted? Félvérnek félvér vagyok, de hogy véla? Nincs kifejezetten szép arcom, csak egyesek túlkapták a mondvacsinált sármom és ráraktak a csokibékára. Bár, ami azt illeti ez életem sikere. Mintha Dumbledoret utánoznám vele, de én nem mérkőztem meg Grindewalddal, így teljes joggal állíthatom én is, erre vagyok a legbüszkébb //bocsi// Nehéz ez, de ő nem sejtheti milyen minőségben vannak problémák velem, hiszen az ő vigasztalására koncentrálunk, az enyémre felesleges is szót, vagy gondolatot fecsérelni. Alecot fiatalnak érzem, bármi lehet még, míg én magamban, mintha a reménytelenség lejtőjén lefelé szánkázó mozgó, élettelen bábot látnék, mert a zsinórok elszakadtak, nem mozgat már az isten. Hanem azért őt mégis tudom ölelni és figyelni arra, hogy korlátolt lehetőségeimhez mérten összeszedjem, sőt megvalljam neki, amit még alig valakinek, mint bűnt, vagy bánatot, miközben úgy csinálok, pompás. Meleg vagyok, ez igazán, pompás! Megremegek mégis, hogy én neki, hogy ez neki fix pont lenne és enyhe óva intésem is szétkergeti, mint gonosz gomolyagot, így én elképedve nézek rá, finom, reszketős csókot lehelek a feje búbjára, mert remegek nagyon közben, de talán elnézi nekem, vagy hibáim számlájára írja. Kis buta. Nem hiszem el, hogy tetszene bennem bármi, ha igazán ismerne, hogy van úgymond szerethető részem, főleg olyan értelemben. Lehet, hogy valahol még mindig a válásom pofán csapásait szenvedem. Felszisszenek, ahogy kimondja a Staplest, noha magamat kifejezetten unalmasnak gondolom. Emiatt is akartam szabadulni oly sokszor szőkeségemtől és váltani feketére, az izgalmak, gyorsaság, meggondolatlan vehemenciák, repülés, kutatás, kalandok világába. Olyan jól esik mégis, hát nem nevetséges? Elmosolyodom halványan, hajába túrva és sóhajt is eresztek, keresgélem az ide illő szavakat, de ez a kirakós, szavamra, egyre nehezebb. Például arcom izzik, ahogy késve veszem észre, forró, piros, zavarba hoz. - Még nem töltöttél el velem annyi időt és ez a Staples, élvezed, ugye? Érintem mutatóujjam orrához egy pillanatra, nem is tudom hogyan, honnan ez a különös reakció, zavart felnevetés és még intenzívebb vörös, kedvem lenne megölelni megint és csak egy helyben toporgok, ahogy emésztem nevem a másodikat, az ő ajkáról, a tényeket, Velem nem unalmas, mintha valamilyen szinten körül lennék rajongva. De ez mindig veszélyes, csak az illúziók látszanak ilyenkor és máris félni kezdek, ha odaérünk, hogy akármelyik pillanat lehet potenciális mégsem. Igaz, hogy unalmas vagy és visszás, hogy meleg, az-e? Mi is vagyok, minden lépésem olyan imbolygó, mintha én cipelném a több kilós kígyót és nem ő. És neki nem tudok segíteni a súlyban, halál, Rowan, vagy egy mediterrán hüllő. Drága Alec, olyan fesztelenül beszél út közben, a kígyóról, hirtelen rádöbbenek milyen tapló voltam, hisz ő vegetáriánus, végig ezen rágódom, bár igyekszem nagyon figyelni Oziris történetére is Csak az ajtóban megtorpanva motyogom el, hogy sajnálom, meg milyen rossz házigazda voltam akkor. De épp csak tömören, mert nem hiszem, hogy most erről, Rowanról mesélne. A szobája viszont elképesztő, udvariasan kuncogok a professzoron, megértően bólogatva továbbá, hogy megszokni is különleges lehetett. - Jaj ne haragudj, akkor nem gondoltam a kígyóra és szörnyen felelőtlen felajánlás volt a részemről. Ostobaságokat beszélek, ha ennyire megrémülök valamitől. Ha már ostobaság, helyben vagyunk, jelenlegi szavaim is hadoválásnak érzem, voltam már trópusi környezetben, nem hiszem, hogy nehézséget okozna megszokni, így tulajdonképpen helyeselek, csak az fog zavarni, mint azt előre érzem, hogy ha megizzadok, nos el kell nyomnom egy erre vonatkozó bűbájt. Éppen nagy sürgés forgásban vagyok, amikor megijeszt, amikor nagyon sajnálom, hogy ilyen esetlenül lépek fel és az izzadás elleni bűbájt is elfelejtettem, de nos felöltözve melegem van és béna is vagyok, hihetetlen mennyire béna vagyok. Vetek egy ügyetlen pillantást a pohár vízre és átkozom magam, hogy viselkedhetek így felnőtt férfi létemre. Amíg ő lögyböl, mégis iszom a pohár vízből, a többi elpárolog, mert még szerencsétlenebb lenne ha ezt is feladnám. Az átkarolásában is akad némi restelkedés. - Bocsánat, hogy kicsit átnedvesedett mindenem és ez biztos kellemetlen, szóval megértem, ha nem... Ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha bánná, de sosem lehet tudni mit csinálnak az emberek udvariasságból. - A teát nagyon szívesen. Teszem hozzá, mert nagy szívszélhűdésem közepette ez elmaradt. Nem tudom ez a kérdés nem provokáció-e, mindenesetre nagyot nyelek, amikor közelebb jön, érzem, hogy a remegés megint úrrá lesz rajtam és belefordulok egy nyakcsókba. - Miattad... mert Nyelek, pislantok kicsit mint akit elvarázsoltak. - Hát ez igazán semmiség, ha gondolod készítek majd neked teljesen briteset tejjel... Kezdem, hagyom magam húzni, egyik mondatom sem győzöm befejezni, csak nyögök, utána lépdelve, ismét szabadkozva. - Igen, sajnálom, ha gondolod visszamegyek a szobámba és átöltözöm és hozok teát is és... Az ágyában kötünk ki, kicsit zúg a fülem, reménytelenül izgulok, teljesen hidegek az ujjaim, amivel megszorítom a kezét én a világ legrosszabb vigasztalója, de nem merem átölelni ilyen nyirkosan. - Alec, én azért vagyok béna, mert nemrég jöttem rá, amiatt aki meghalt a Mungoban, csak sejtettem, hogy valami nincs rendben, noha mondtam, hogy ez hosszabb, hogy meg kellene beszélni, de nem akarlak terhelni vele. Nem feltételekről van szó... Arról van szó, hogy én még soha...férfivel még nem, hogy Draven is csak megcsókolt, egyszer, hogy fogalmam sincs...hogy ez új, hogy...elmegyek persze, többször, legalábbis én nem szeretnék alkalmi, mármint nem is értem hogy működik ez, én csak automatikusan elvettem azt a nőt, én csak úgy randiztam mindig, hogy nem is számított, ez a hosszú, én vagyok a hosszú, én vagyok a hiba és feltétel, te mindent olyan jól csinálsz csak én nem tudom hogyan kell. Pislantok magam elé bénán, meg-megakad torkomon a szó, mintha viaskodna mindenféle szerencsétlenül betüremkedő gombóccal, nem csak Draven miatt, magam miatt elsősorban, emiatt a szerencsétlen elnyomásaim miatt, zúgó fejem előrebiccen, szeretném megérinteni, de nekem támasznak kell lennem és nem akarom, hogy érezze most mennyire labilis vagyok.
Sejtettem, hogy szó sincs arról ilyen sarkalatosan más lenne, azért is mondtam, ami meg ennél kevesebb hát könyörgöm, Ő is csak ember, nem probléma. Bár arra mosolygok, ha elfojtva is hogy csupán azért nem alszik öltönyben, mert összegyűrődne. Egek. -Clive, bizonyos körülmények mindenkinek vannak és én sem mindig puccba vágva létezem... Jó vagy így, senki sem várja el hogy mindig címlapra kész légy, hm? Én biztos nem. No meg többet hordhatnád azt a farmerod is... hm. - Ahhh micsoda segge van benne, Merlin szent szakállára, azóta sem bírok szabadulni a képtől és az érzéstől úgy belemarkolnék a fenekébe... persze sejtem nem ezekre gondol, kiérezheti hangom játékosságából, de azt is, nincs ebben semmi furcsa hogy nem mindig 110%-os. Persze a vélaságon csak nevet, enyhén felháborodom, hogy mi az hogy kikacagja a briliáns magyarázatom hogy ennyire megbabonáz! -Mi az hogy nem kifejezetten szép?! Nem kifejezetten?! Clive, milyen tükörbe nézel Te?! Bevallom a csokibékás képen is nagyon helyes vagy és a sármod nem mondvacsinált! Vagy akkor én vagyok ennyire gyenge, de nem tartom magam annak. Imádnivalóak a nevetőráncaid, ahogy pajkosan csillan az a szép kék szemed, meg amúgy is, ne már! - Nevetem el magam, hogy egy ilyen kis semmi húzással kiszedi belőlem heves tiltakozásom közben mit is gondolok. Kis pimasz, de akkor sincs igaza! Mondjuk legalább megtudtam nem véla, nem elbájolt, valami egész más mágiával ügyködik ellenem. Micsoda merénylet, magára vessen érte, hogy lassan oda leszek érte teljesen. Ha.... nem, nem, nem, még nem történt meg! Nem... hiszem. Ah. Emiatt a későbbi fejemet ért leheletnyi csók is jól esik, bújok hozzá, mert félek mit szól ha kiderül névtelenségben, azaz inkább ismeretlenségben is közelebb állt hozzám mint bárki más, most meg hogy kezdem megismerni lelkem bilincsbe is veri, mert nem akarok szabadulni Tőle, Vele akarok lenni, elmélyedni benne, elbújni és ott megpihenni. Ezért sem értem hova gondolja unalmas személy lenne, bár a Staples miatti szisszenése miatt már most kedvem lenne lecsókolni a nem tetszését ajkáról, de inkább csak sajátomba harapok és halkan nevetek, édes mikor ellenkezik. Szeretem a Staples nevét is, talán mert sziszegve könnyebb kiejteni, nem tudom, de én szeretem. -Hidd el, kevesebb idő is elég hogy tudjam ki feszélyez és ki mellett tudok napokig is ellenni szünet nélkül. Te utóbbi vagy. Szeretem a Staples neved is igen. Élvezem kimondani. - Mosolygok rá őszintén, gyönyörködve zavarában, játékos reakcióiban, mert annyira édes így. Zavart és félszeg, de pont emiatt imádni való. Ahogy azért is, hogy bocsánatot kér a semmire. -Hálás voltam hogy örömet akartál nekem okozni. Te voltál hosszú évek alatt az első aki komolyan gondolta. Én sajnálom hogy... túl zárkózott vagyok magamról beszélni, így némileg... nem is némileg, szóval elrontottam a vacsorát. Bocsánat. - Mert inkább rajtam a sor az elnézését kérjem, amiért zavarba hoztam azzal, nem eszem húst, hogy talán többet ittam mint illik, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy bátytól, egy vendégtől elvárt. Amúgy valóban nem Rowanra gondoltam az előbb, de a jelenléte (no meg Ozi jelenléte a testemen) teljesen ellazít így nem kezdek el szorongani öcsém miatt. No meg leköt mennyire tetszik Clive-nak a szobánk Ozival. -Az volt, de... sokkal jobban éreztem magam tőle. Akkor is ha tudtam nem kaphatom meg, a tudat felajánlottad nagyon... hálás vagyok érte. - Érezhető hogy valóban kisüt némi sóvárgás a hangomból, de elnyomom és próbálom csupán a hálára redukálni. Lefürdök, átkarolnám de megijesztem, így csak futólag takarítok és adok neki egy másik pohár vizet, kóstolom meg a teát amit készített. -Ha lány lennél eléggé félreérthető lennél... - Nevetek, nem bírom ki, de az hogy kicsit leizzadt közel sem zavar, izzasztanám még máshogy is, khm. Jaj szörnyű mennyire nem bírok magammal a közvetlen közelében! Nem is bírom megállni, megpróbálom megint elcsenni azt a csókot a szép nyakáról, végre hagyja, még bele is fordul, élvezettel hallom miattam van ennyire zavarban. -Egy kis tej tőled, igazán remekül hangzik. - Mondom ártatlannak mímelt fejjel, de úúú, Clive, elveszed az ember eszét, hogy csinálod? Mi a taktikád? Nálam úgy fest tökéletesen működik. De ahogy ittam immár egy csészényi teát csak megleszek, nem akarom meggyulladjon a konyhában, így húzom az ágyba, magamra is hogy karolhassam Őt. -Minek mennél... Fürdő itt is van, pólót is adhatok, de le is veheted az inged. - Igyekszem de nem túl komisz lenni, mert nehéz titkolni odalennék a félmeztelen jelenlététől, de nem akarom pengetni az idegeit sem, nem tudom mennyit bír el tőlem, nem akarok ennyire rámenősnek tűnni, tudom hogy még csak randira hívtam, nem kéne... elcsesznem. Pont emiatt kérlelem mondja el mik a feltételei, szeretném ha nem feszengene velem és bánná meg az egészet. Igaz, a magyarázata meglep, nem tagadom. Ó... ez is sok mindent megmagyaráz. Igaz, rendes randin én sem voltam még, nekem sem igazán számítottak csak elmentem, de... mm. Olyan kis szárnyaszegett, beforgatom ha kell és magamra húzom, dőljön nekem, át is ölelem szorosan hátulról és belecsókolok a nyakába, nem érdekel, ha melege van, igaz, lehűteni nem fogom mivel én meg a szenvedélytől vagyok túlfűtött. -Értem... de Clive, nem vagy hiba. Én lehet rá sem jövök, ha nem lázadok az apám ellen... De nekem ha úgy vesszük könnyű volt, direkt reklámoztam, hogy bosszantsam a családom, felnőtt koromra meg ihatom a levét, hogy mindenfélét hisznek rólam. Nem csináltál semmit sem rosszul. - Csókolgatom tovább a nyakát, lazuljon el, ketten vagyunk (ha Ozit nem számolom) így nincs mitől tartania. - Nem mondom hogy sokkal tapasztaltabb vagyok Nálad így nincs miért zavarban lenned. Én az alkalmi részét ismerem inkább, mert folyton úton voltam, meg hát... nem vagyok egy főnyeremény, de... Miattad összeszedem magam, ígérem! Szeretném, ha jól éreznéd magad velem. És bármikor azt mondod sok, lassítok, jó? Mert... ahh Clive, elveszed az eszem. - Csókolom halkan és puhán a fülét, karjaim szorosabban fonom a testére, lábaim az övéihez simítom. Jesszus, már ettől megkívántam teljesen, de szerencsére annyira nem ülök szorosan hozzá hogy érezze, hacsak hátrébb nem simult hozzám ültében, mert akkor ez a nadrág nem lesz a segítségemre elrejtse az érzéseim és a vágyaim. -Staples, nincs veled semmi baj. Ugye tudod? - A mondandója miatt nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, ez nem tragédia, sok meleg férfi van a világon, jó, nem kell szétkürtölni feltétlen, de ennyi. Attól még így éreznie és élnie nem bűn. Sőt... nekem pont emiatt vált tökéletessé és elérhetővé. Óh, de még milyen tökéletessé!
Above the best and prove yourself Your spirit never dies!
Alec & Clive
+16
Már éppen megjegyezném, legnagyobb kritikusom saját magam vagyok, márpedig magamnak sosem felelhetek meg eléggé, de túl őszintén mondanék el minden olyasmit, ami behatóbb magyarázatot igényelne jelenlegi szerény kis szavaimnál. Azt hiszem ehhez nincs erőm, de főleg neki és itt a dolgok elcsúsznak, ahogy a farmer lelki szemeim előtt felidéz bizonyos emlékeket és a felismerés lassan terül el arcomon. - Szóval, á, értem, rendben. Mindig abban trágyázom, sőt a küldetéseken... Bepakolom majd. Kacsintok rá mosolyogva, azt hiszem ez elég címlaposra sikeredik, ha egyszer díjazták talán most, Alecnál is beválik, bár nem vagyok biztos benne így kell-e férfiakkal helyesen alkalmazni a flörtöt. Tényleg ennyire tetszem neki? Azt hiszem jobban ,meglepődöm, mint illendő volna, az enyhe csodálkozással vegyes hihetetlenkedés különös elegyével arcomon, kissé kérdő, de tényszerű kifejezéssel. - Kifejezetten nem szép egyébként, nézd csak meg ezt a krumpliorrot és semmitmondó ajkat, a képem kifejezetten angolos, noha az angolok nem kifejezetten szépek. Hogy mondod? Gödröcskék? Milyen... Elgondolkodom, majd rájőve, hogy nevetségesen túlfilozofálnom, kissé felnevetek, legszívesebben és itt sok olyan következő cselekvés lenne, amihez egyelőre nincs merszem. Csak piszmogva megbámulom a földet, mint valami szégyellős kamasz, tudatában annak mennyire nevetséges vagyok. - Jaj Alec, nem értem hogy lehetsz ennyire édes, de ha már a szépségnél tartunk, a sármnál, az nálad kezdődik. Próbálom forgatni bókjaim, de nem tudom nevezhető-e annak rendesen és gesztusaim az aprók, lényegtelenek, miközben ő olyan jól csinálja, hogy mindbe fülig pirulok. A Staples egy vicc, hihetetlen, hogy szeretné és fejem csóválom szégyellős mosollyal, főleg vallomásai nyomán, ő velem magát biztonságban. Nagy levegőt veszek, ujjaim tétován súrolják az övét, majd egy percre belekulcsolódnak. - Akkor engedd meg, hogy többé ne engedjenek el, ha mellettem így van, hogy vigyázhassak rád. Bár nem érdemlem meg, hiszen Dravennel kudarcot vallottam, egyvalaki már meghalt emiatt, noha Alecot sosem engedem a Rend vagy halálfalók közelébe és itt a Roxfortban a bátyja ellenére nagyobb biztonságban van, mint bárhol a világon. Azt sem hiszem, hogy olyan lehetetlen küldetés volna Rowant eltávolítani innen, de most erről diszkréten hallgatok, sétálva vele, feledtetve, a kígyóját hozva szóba. A küszöbön ellenben roppant komolyan nézem, enyhén megrázom fejem, olyan buta vagy Alec... - Semmit nem rontottál el és nem véletlenül zárkózott, ha így állsz hozzá, hát nem tudok veled vitába szállni, akkor legyen ez döntetlen és mondjuk ki, egyiken sem hibáztunk. Vagy mindketten ugyanannyira, de nem akarok benne felesleges bűntudatot kelteni. Ezzel nem tudok mit kezdeni, nem kaphatja meg, hiszen nem egészen értem, talán csak gesztusként esik jól neki, így egy biccentéssel adok áment a hamvába holt ötlet poraira. Olyan meleg van nála és kellemetlen ilyenkor testből állni, ám valóban lányos zavarba jövök, ahogy a nedvesedést hozza szóba, bár heherészek, mint aki "vette a poént" igazából szó szerint sem tudom mi is vagyok akkor én jelenleg a történetben és továbbra is zavar, hogy meleg van, de még izzasztó megjegyzéseket is kapok, fokozódik, nehéz légzéssel pislantok rá, tej alatt biztos azt érti. - Milyen szóhasználatod van, hihetetlen Nyögöm tényleg nem tudom már mi a nemem tulajdonképpen, mire az ágyában kötünk ki és ráadásul magyarázni próbálom hozzá értetlenségem az egész témához, ebben az izzasztó forróságban saját inkompetenciám mocskában. Nagy, nehéz, forró légzések, de kapkodó, szeles mondatok és gyors nyelvpergés, sután gombolgatni kezdem ingem felső szegélyét, ahogy rájövök, fulladozom is enyhén. - Hát talán tényleg az lenne a legokosabb... Ennél nincs rosszabb, itt izzadni vele, közel Hozzá, ennyire mellette. Le is vetem, ahogy egész testem valami végigrázza, elviselhetetlen feszültség, a nyakcsók nyomán, valami, amit kategorizálhatnék, de hiába, legyen ez most felcímkézetlen komponens... - Ez nem baj, bátor voltál, ellentétben velem, pedig én voltam Griffendéles, sőt elég sztereotipikus. Fogalmad sincs...mennyi mindent csináltam rosszul. Zihálom, nincs itt levegő, bámulok rá vallomásszerűen, ugyanakkor elkavarodva a belegabalyodásban, mintha hirtelen elvesztem volna egy tekervényes útvesztően. Mennyire...meleg van. - Olyan buta vagy, olyan butaságokat beszélsz, hát az alkalmi éppenhogy tapasztalatot hoz és te...te vagy a főnyeremény. Lassítás, igen, sok hozzáfűzni valóm lenne ehhez, de biztos csak megannyi Staples blabla Sóhajtom ajkaira remegve és egész közel hozzá, mintha valami robbanna a közelünkben és részecskéim megállapodnának az övéin. Mit csinál a fülemmel, lábaival, követni sem bírom, csak fojtott lélegzésem, ahogy igyekszem normális ütemben elkapni a levegő áramlását, ha áramlik idebenn egyáltalán valami, kúsznak ujjaim vállára, nem hiszem el, hogy ilyet csinálok, hogy, de nagyon is sok baj van velem. - Van, csak... Hagy tűnjön ez el, minden, legalább egy percre, de egy másodperc is elég ajkaira hajolni és forró remegéssel átölelni, mert ez egy csók, igazi, ha nem álmodom és én vagyok még magam, akkor kóstolja ajkam, simítja nyelvem, akkor elveszítem magam egy kicsit őt pedig úgy ölelem, már, mintha hirtelen megtaláltam volna elveszett identitásom, mint egy férfi.
Ne, ezt nem hiszem el, Clive Staples McGonagall flörtöl velem! Igaz kissé kiábrándító azt a feszes farmert a trágyázással egybe kötni, a küldetés jobban hangzik, inkább arra fókuszálok. Csak az ajkamra harapok, hogy egyrészt ne mondjak semmi hülyeséget ami épp az agyamba tolul, másrészt ez is eléggé beszédes lesz úgy hiszem, mivel szemeimben felsejlik a vágyakozás, tartsa be az ígéretét. Nem csoda hát, ha cáfolom minden tüntető szavammal ne lenne helyes, azaz nem eléggé helyes vagy nem is tudom mit merészelt mondani magára. Erre tovább mószerolja magát, mintha provokálna, igen, ez lehet a célja de eléri, mert "ezt nem hiszem el" fejjel ciccenek fel. -Akkor csak hogy tisztán láss Mr. Legbűbájosabb, uraságodnak van a legszebb krumpliorra a világon, a legcsókolnivalóbb semmitmondó ajka és leginkább sármos brit képe, amit valaha láttam! A gödröcskéid meg ne bántsd, mert helyettük is sírni fogok miket nem kell hallanunk, micsoda rágalmakat, holott csodálatos kis gödröcskék azok! - Nevetek vele félig duzzogva, kész vagyok ettől a csávótól, komolyan önbizalom hiányos vagy csak engem szívat? Jó, rendben, kamaszként kis nevetséges pofája volt, szőke bongyori hajjal, belátom kevesek szexepilje, főleg a kis girhes, nyurga testével, de már akkor is ennivalóan édes volt, valamiért kiszúrtam, mára meg... ó Vénusz meg az Ő szent dobja, kikupálta rendesen a srácot, lehet elfelejtett évek óta tükörbe nézni? Meglehet, de majd én megmutogatom Neki, hogy mennyire mennyei lett, véla leszármazott, amit akar! Aztán csak elmosolyodom a bókjára, bár nem bírom megállni. -Buksz a taknyos kölkökre mi? Te kis liliomtipró! - Bújok a karjába dorombolva szinte, mert csak cukkolom, már elkottyantotta szépnek tart, beleborzongok a bókba újra, mert tetszik, hogy tetszem Neki. Szeretnék jobban, mert... mert most borzalmasan festek, de a fürdés után kivirulok! Addig is élvezem hogy keze az enyémre kulcsolódik, hogy szégyenlősködik a Staples miatt, holott bizsergető a hangzása, jobb mint az Alexander, valljuk be. -Őrangyalom is lett. Jóképű, sikeres, édes... Önzőnek és fösvénynek fognak titulálni ha nem osztozkodom de... nem akarok osztozkodni. Most rossz vagyok? - Kérdem kínosan, mert basszus, valóban kisajátítanám, vele lennék, élvezném a közelségét, a kedvességét, azt a földöntúli megnyugtató auráját, ami ellazítja a lelkem csomóit és kiegyengeti a görcsöket bennem, amitől nem egy használt, elnyűtt poros könyvnek érzem magam, hanem olyannak, amit jó olvasni és kézbe venni. Megírnám a történetét is, avagy elmesélném, jó lenne. A szobám küszöbén elmosolyodom újra, kis kompromisszum kergető Clive-om. -Na jó, legyen, de csak mert ilyen szép a mosolyod. - Ugratom újra, de hálásan nézek rá, hogy végre valami miatt nem emészti magát, no meg hogy elnézi nekem a butaságaim, amivel megbántottam akaratlan. Hiszen mennyit főzött, készült ez a szegény pára, hogy a végén ne egyek belőle... gonosz Alec. Főleg gonosz hogy piszkálom a szavaival, ellene fordítva szexuális éllel, mint holmi vívótőr tusékat osztogatva, de könyörgöm... nedvesedés, tej, jaj Clive, nem tehetek róla, én igazán nem, komolyan! -Nem értem miről beszélsz, én csak visszamondom amit Te... - Szívom be ajkaim és nyelem vissza a nevetésem, csíntalan kis manóvá válok mellette, mert élvezem a zavarát és a tanácstalanságát, hogy ennyitől is kifekszik lélekben. De hogy ne izzasszam le minden értelemben átinvitálom az ágyba, ott kevésbé van forróság, noha a páratartalom itt is ugyanannyi, belátom. Emiatt is mondom el ne szaladjon már vissza a szobájába, vetkőzzön inkább ha már ennyire nem bírja és ohm... megteszi? Meg bizony, benn reked a szó és a gondolat egy kósza percre, mert milyen gyönyörű a háta, a mellkasa, a karjai... ajkam mégis a nyakára tapad, mert ahogy ölelem azt érem így hátulról, de nem bánom ám. -Nem hiszem hogy több mindent mint én, drága Clive. És nem bátor voltam hanem botor, noha... népszerűségem vitathatatlan volt, ez tény, kár hogy elmúlt, akkor talán jobban el tudnálak varázsolni bátor griffendélesem... - Nekem az, mindig is az volt, mert a bátorság nem abból áll, kiállsz a sárkány elé vagy hogy benyitsz a St. James utcai aluljáróban a mugli köztéri illemhelyiségbe... Érzem ahogy lélegzetvétele forrón csapódik, mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed alá, mint a háborgó tenger, erre még butának is nevez. Mosolygós fintorba rajzolódik az orrom, hogy főnyeremény lennék, én, és ezt Ő mondja, ejnye. De széles lesz a mosolyom, fogvillantós, hogy jön a Staples blablával. -Imádom a Staples blablád. - Lehelem a fülébe, megcsókolva puhán azt, hagyva jobban felém forduljon, kezei csupasz vállam karistolják, mintha csak áram bizsergetné végig. Ráadásul megint buta, ha mondom nincs vele baj szépen fogadja el és ne ellenkezzen! Buta Staples, édesen buta! No meg ahogy hajol az ajkamra, hirtelen lesz gombostűfejnyi a gyomrom, lángra is kap bennem minden, mert hajolok én is, adja az ég ne most szakadjon ketté a világ, mert ahogy ajkam rásimul az övére ó... eleinte csak puhán csókolgatom, ízlelem, feltérképezem azokat a... hogy is mondta? Semmilyen ajkait, ami igenis valamilyen, egész pontosan fantasztikus és mámorító! Ahogy pedig a nyelvét megérzem, az a mézesen édes és omlót, no ott elvesztem a fejem, kikapcsol a világ és ujjaim már a hajában lubickolnak, elmélyítem a csókot, hogy érzékien bomoljon minden vágyam, minden vonzalmam az ajkaira, szája minden sejtére. Nem is tudom mióta csókolom már odaadóan és lassan, kibomló szenvedéllyel, mikor kezem derekára siklik, átkarolom félig, hogy megemeljem, hátrébb űzzem de csak azért, hogy eldönthessem az ágyon és lábai közé feküdve derekam övére simuljon a csókot meg nem szakítva. Ó igen, muszáj, muszáj, fél éve érlelődik ez bennem, nem is bírom megállni, kezem meztelen oldaláról derekára siklik, onnan pedig tovább a fenekére, hogy erősebben belemarkolhassak, már ha eldőlt, de én remélem nem ellenkezett, akkor bele is nyögök a csókba, mert... uhh, a legfeszesebb fenék díjat is Neki kéne ítélni! -Amúgy... nincs. Velem ne vitatkozz Staples... - Fogalma sem lesz már szerintem mire mondom, de ha egyszer nincs vele baj, akkor nincs, most talán nem fog ellenkezni, ahogy az ellen sem, hogy ránehezedjek annyira, összesimuljunk és úgy ízleljem külön alsó és felső ajkait, orrommal cirógassam az övét és folytassam szája csókolgatását. A világ leghelyesebb pasija fekszik az ágyamban, ó már értem miért kellett ennyit szenvednem mióta világ a világ, ezt valóban ki kellett érdemelni! Persze ha elhúzódna hagyom, legalább is kicsit, mert menekülni nem hagyom, nem akarom, elvégre ágyékom miatt tagadni sem tudnám mennyire felcsigázott és mennyire felvillanyoz a puszta léte, csókja, közelsége!
Kezdőlap
