Otthon, édes... otthon. Vagyis hát csak majdnem. Furcsa visszatérni ide úgy, hogy már tudom, mi is vagyok igazából, és ezt még csak el sem mondhatom senkinek. A saját szüleimnek sem.

Kinyitom a kaput, és belépek a már jól ismert farmra, ahol felnőttem - úgy mondom ezt, mintha már legalább hetven éves lennék, hát szent egek, miért csinálok úgy? Elképesztően fura és idegen érzés ismét itt lenni. Legutóbb karácsonykor találkoztam a szüleimmel, és most egy egész nyarat kell majd együtt töltenem velük. Nos, ami azt illeti, nem hiányzik. Mármint, nem azt mondom ezzel, hogy nem szeretem őket, de nem tudom, hogy meddig bírom magamban tartani, hogy nem is művészeti iskolába járok, hanem mágusképzőbe. És itt biztosan idiótának néznének, és elvinnének egy pszichiátriára, hogy aztán soha ne engedjenek vissza az Ilvermorny falai közé, pedig már annyira megszerettem, hogy el sem tudom képzelni anélkül az életemet. Hisz ott a helyem még hat évig!

Belépek a szobámba, és az ágy végéhez tolom a súlyos bőröndömet, amit az ajtóig szerencsére apa hozott, mert én nem valószínű, hogy elbírtam volna. Szomorú tény, de gyenge vagyok, mint a... erre van egyáltalán hasonlat, amit ismerek? Nem hiszem. Nem is számít akkor. Csak az a fontos, hogy itthon vagyok, és kelleni fog egy tökéletes terv, hogy miként is bújok majd ki az iskolával kapcsolatos kérdések alól, és ami ennél is fontosabb, mégis hogyan töltöm itthon a lehető legkevesebb időt úgy, hogy anyáék se elégedetlenkedjenek emiatt. A kamubarát egynek jó lehet, de nem akarok mindig hazudni nekik. Sőt, egyáltalán nem akarok, de muszáj.

Majd eljárok lovagolni. Úgyis olyan rég találkoztam Fanny-val, és bár eddig bele sem gondoltam, de tényleg hiányzott a kedves kis jószág, aki állítólag az enyém. Pont ezért leveszem a falra akasztott cowboy-kalapomat, és a fejembe húzom. Ez elengedhetetlen kellék egy farmon, legalábbis a tévében mindig van kalapjuk a farmon dolgozóknak, pedig ez nálunk nem is annyira elterjedt. Én szeretem, mert így érzem magam valakinek - holott most már tudom, hogy tényleg vagyok valaki.

Kalappal a fejemen szinte kirontok a szobámból, és csak egy Nem vagyok éhessel intézem el a vacsorát, mert nem igazán érdekel. A zeneiskoláról már egyébként is meséltem a kocsiban, és eszem ágában sincs a vacsoraasztal mellett gitározgatni. Inkább Fanny hátán töltök egy kis időt. Talán a végén el is vágtatok vele...