Bár sosem feledkeztem meg róla egy pillanatra sem, már kezdtem beletörődni, hogy nem látom többé. A legutóbbi gálavacsorát a hátam közepére sem kívántam, és az, hogy Gaia ott volt, csak még kaotikusabbá tette az egészet. Már mással van, vagy általában mással van, már nem vagyunk barátok, de exek vagy idegenek sem, talán senkik sem vagyunk egymásnak, és közben újra visszatér a mellkasomba, hogy minden legyünk.

Csak egy újabb önmutogtatós, vagyonlebegtető esemény hiányzott. Ezúttal legalább nem testáltak rám semmilyen gyerekfelvigyázást, mint legutóbb. Csóró Barbara, sajnálom a leendő férjét. Se nem szép, se nem hallgat. Egy pohár ásványvízzel a kezemben támasztom a falat, oldalt, hátul, a tömeg szélén, miközben mondvacsinált beszédek hangzanak el áltatással teli papírokról.

Két perce néz farkasszemet a saját tükörképével - nem igazítja meg a haját, vagy a rúzsát, tulajdonképpen nem csinál semmit, tökéletes rezzenéstelenséggel áll és csak azért nézi magát, hogy meggyőződjön róla, nem vált valamikor az este során, egyik pillanatról a másikra, vagy épp szépen lassan tökéletesen láthatatlanná. De még mindig van tükörképe, szóval naivan feltételezi, hogy továbbra is létező, önálló egység, ugyanazzal a barna hajjal, ugyanazzal a macska-zöld-kéken villanó szemmel, ugyanazzal a mindig kicsit dacosan felszegett, aprócska állal.
Köszöni szépen, még mindig létezik, nem mintha a környezete különösképp igyekezné erről biztosítani ma este. Akár láthatatlan is lehetne, akkor sem unatkozna jobban.
Kifele menet bevágja maga mögött a mosdó ajtót - úgysem hallja senki -, halkan koppanó cipősarkakkal igyekszik vissza a terembe, egészen addig, amíg a cipősarkak közül a bal úgy nem dönt, hogy nem koppan halkan, inkább beleakad a szoknyája aljába. Apró rándulás, majdnem kicsúszik a száján egy "basszameg", amit időben lenyelve egy "jujj"-já változtat, aztán különösebb aggodalom nélkül megragadja az első dolgot, ami a látószögébe kerül, hogy megtámaszkodjon rajta, amíg fél lábon állva próbálja elválasztani egymástól a cipősarkat és a leheletvékony ruha anyagot, mielőtt még elszakítaná.
- Bocs, mindjárt megvan - mormogja koncentrációtól ráncokba szaladó orral, amikor realizálja, hogy az a valami, ami megtámaszkodik az nem egy kényelmesen a falból kidudorodó kapaszkodó, hanem Heracles megfelelő magasságban elérhető válla.

Azt hittem, megnyugvás lesz, ha máshoz látom Őt elköteleződni, ha már tudom, hogy az esély, amit sosem adtunk meg magunknak, örökké elenyészik, de ehelyett csalódottságot érzek, reménytelenséget, és közben egy újabb reményfoszlányt, dühöt, amiért hagytam elmenni, amiért fel akartam adni, pedig érte kellett volna harcolnom. Úgy tűnik, lekésted életed szerelmét, Bancroft.
Hatalmasat dobban a szívem, mert most már képes rá, amikor megérinted a vállam, és úgy fordulok feléd, mintha teljesen biztos lennék benne, hogy te Ő vagy. Egy szemhéjrándulással kell rájönnöm, hogy ábrándokat kergetek. Csendben visszafordulok a színpad fele, és mozdulatlanul várom, hogy befejezd, amit elkezdtél, tudja isten, hogy mit csinálsz éppen. Aztán megszólalsz, és én újra feléd pillantok, mert hangod ismerősen ismeretlen, groteszk hullámok, mintha Őt hallanám és mégsem, ügyetlenségedbe csalfa vágyam költözik, és nézem, ahogy újra összerakod önmagad.
- Téged is kényszerítettek, hogy itt legyél? – belekortyolok a vodka-szódának álcázott szódámba, és újra a színpad felé fordítom a fejem. – Ha ismerkedni akarsz, elég lett volna egy „lépjünk le, mert szétunod az agyad”.

Nyilvánvalóan nem a világ vége lenne, ha elszakítaná a ruhája alját, két ügyes pálcamozdulattal orvosolható lenne a dolog, de amilyen szerencséje van, pont azalatt a két pálcamozdulat alatt rántaná le róla valaki a képzeletbeli láthatatlanná tévő köpönyeget, és ennyi maradna meg az estéből mindenkiben, hogy a félvér lány tönkretette a ruháját/nem talált egy rendes ruhát, amit felvehetne. Ha nem tudná jól, hogy ez még nem a finish, gyanakodni kezdene arra, hogy bizonyos esetekben, amint megkapjuk azt, amire olyan nagyon vágyunk, amint a kezünkbe vesszük, közelről már nem is olyan kívánatos az egész.
De azért ő még csak részben kapta meg azt, amire olyan nagyon vágyott. Még bőven kiderülhet, hogy ez az egész tényleg megéri.
Óvatos mozdulatokkal, noha félkézzel és fél lábon állva fejti le a ruha anyagát a veszélyes cipő sarokról és nem támaszkodik tovább Heracleson sem, amint biztonsággal leteszi a lábát, már el is engedi, csak hogy aztán úgy nézzen rá, mintha valami különösen goromba dolgot modntak volna neki.
- Ó, váó, hát persze, mert egy lány szép ruhában nyilván csak ismerkedni akarhat, ugye? És ha már ismerkedni akar, nyilván ki kell találnia rá valami ürügyet is, gondolom. Merlinre, lehetnél ennél hímsovinisztább?

Örvendetes, hogy percek alatt két lábra tudtál állni, levetted rólam a kezed, bár nem mondhatnám, hogy kifejezetten vártam, elvégre hónapok óta nem volt rajtam nő keze, de úgy igazán, és ha csendben, titokban elismerném, hogy hiányzik, akkor visszatérnék önmagamhoz, és kénytelen lennék szembenézni a valótlannak tűnő valósággal.
Felvágott nyelvedre valami életszagú félmosolyra görbül a tekintetem, és egy újabb korty után félig feléd fordulok. Meg kell hagyni, gyönyörű vagy, fiatal, ragyogó, talán arany, ami fénylik, és szükségem van néhány pillanatra, amíg látványodat el tudom szakítani gondolataimtól és érzéseimtől.
- Ha tréningben jelentél volna meg, jobban érdekelnél – elmosolyodok, és elképzelem, ahogy Gaia Winters belép az ajtón egy lyukas térdű pamutnadrágban és a pulóveremben, egy pillanatra nem is téged látlak, de alig észrevehetően közelebb hajolok hozzád, behúnyom a szemem, és beleszippantok az aurádba. Teljesen más az illatod. Finom, édes, vágykeltő és zavaros. – Kérsz egy italt?

Ahhoz képest, hogy általában hiba nélkül tudja kontrollálni magát - elvégre ezt tanulta egész életében, és ha nem lett volna jó benne, most biztos nem lenne itt - és remekül le tud nyelni bármilyen epés megjegyzést, ami kikívánkozna belőle, sőt, gyakorlatilag bármit tud leplezni émelyítően édes mosolygásokkal, nos, ehhez képest, most egyáltalán nem moderálta magát, ami talán ad neki némi okot egészséges aggodalmat érezni.
Ennyire azért nem kellene elengednie magát. Pont azért, mert még egyáltalán nincs célegyenesben.
A vállai mögé rázza a haját rutinos mozdulatokkal és előveszi az egyik ilyen kissé émelyítő mosolyát, de annyira nem is esik nehezére így tenni, mert elképzelni, hogy tréning nadrágban, vagy akár bármi másban jelenne meg itt, mint ami rajta van... hát azon tényleg csak nevetni lehet - Elég biztos vagyok benne, hogy tréningben már kihajítottak volna innen - állapítja meg ugyancsak barátságosabb hangot megütve, mint amit az imént megengedett magának, mintha csak meg sem történt volna az iménti balszerencsésen indított szóváltásuk.
Nem válaszol aztán azonnal, egy pillanatnyi hallgatás alatt hunyorogva vizslatja a másikat, mintha próbálná eldönteni, ismerik-e egymást, de persze itt mindenki ismer mindenkit. Ő legalábbis többnyire mindenkiről tudja, kicsoda, az már más kérdés, hogy őt mások viszont szeretik ignorálni - Persze, miért ne. Igyunk valamit. Egy dologban úgyis igazad van, tényleg betegre unom magam.

Úgy mosolyogsz rám, mint akinek a fejéhez pálcát fognak, ha nem teszi, aztán valahogy átalakulsz, kivirágzol, komolyan veszed önmagad alternatíváját, és látom rajtad, ahogy elképzeled magadat tréningben, én pedig anélkül.
- Ennyire itt akarsz lenni? – mosolygok rád, még én sem döntöttem el, hogy gunyorosan vagy örömmel, mert a bennem felépült kettősséged mindent többértelművé tesz. Talán benned is vannak hasonló kalejdoszkópok, és azért bámulsz így rám, mint aki délibábot lát, de lehet, hogy csak részeg vagy. Mindenesetre meghagyom neked ezt a pár kósza pillanatot, amíg úgy nézlek végig én is téged, mint a vad a prédáját, csupán csak az a fénybogár hiányzik a szememből, amit másnak adtam oda zálogba.
- Nekem mindig igazam van – a pulthoz sétálok, előtted, mintha itt sem lennél, mert tudom, hogy erre van szükséged, ettől vagy komfortos, mert nyálad csorog a figyelemért. – Két whiskyt – a pulthoz érve megköszörülöm a torkom. – Egyet. Jéggel – lehajtom a fejem egy pillanatra, hisz csupán csak reflexből rendeltem, akárcsak a régi szép időkben, amikor minden ajándék pohár mellé járt egy magamnak is. – Csak hogy ideértél – mosolygok rád, amikor már mellettem állsz.

Kicsit megvonja a vállát, nem is igazán nyeglén, inkább egyfajta "erre túl bonyolult lenne a válasz, inkább hagyjuk"-módon és végül röviden csak ennyit mond, mielőtt a fiú a bárpult felé indulva elfordulna tőle - Így is mondhatjuk - nem mintha explicit vágya lenne itt lenni ebben a szent percben, de alapvetően fontos része volt az életének mindig, hogy megjelenjen a fontos eseményeken, most meg... nos, szépen lassan mindebből egészen másfajta kötelesség válik.
- Senkinek sincs mindig igaza... - mormogja még valahova a fiú vállcsúcsát megcélozva a sokkal kevésbé pikírt válasszal, mint ami eredetileg a nyelvére akart tolulni. Az valami olyasmi lett volna, hogy hogyne, Heracles, meg még a tüzet is te hoztad le az Olimposzról az emberiségnek és bizonyára a Föld is körülötted forog, semmint a Nap körül. De megszokta már az öntelt férfiakat. Tulajdonképpen... nem ismer egyet sem, aki ne gondolná magát a világegyetem (vagy valaki más világegyetemének) létszükségletű csillagának. Ez bizonyára fokozottan igaz holmi kviddics sztárokra. Viszont sokkal szívesebben teszi ki magát ennek, mint annak, hogy két ötvenes vén tyúkkal ücsörög egy asztalnál, mintha legalábbis némasági esküt tett volna.
- Egy martinit, ha lennél szíves - adja le ő is a rendelését, amikor végül, cseppet sem elsietve a dolgot, ha már Heraclesnak még bevárni is derogál a jelek szerint, megérkezik valóban a pulthoz, és épp csak leheletnyit rándul felfele a jobb szemöldöke a fiú következő szavaira - Aha, nagyon hosszú utat kellett megtennem idáig, remélem nem volt terhedre a várakozás...

Mosolygok magamban, ahogy megjegyzed, hogy nem lehet mindig igazam. Pedig akkor is van, amikor hazudok, csupán csak nem azt mondom ki, amit igaznak találok, különben nem lenne hazugság. Öntudatos kislány vagy, erről meggyőződtem, de gyenge vagy, mint én. Behódoltunk valaminek, ami ellen én egész életemben küzdöttem, rólad nem tudom, de talán te sem ilyen életet képzeltél el magadnak kislány korodban, amikor arról álmodoztál, hogy egyszer feleségül vesz a békakirályfi. Ha nem így lenne, nem futnál utánam, mert a semmirevaló büszkeséged visszatartana attól, hogy egy rossz hírű, lecsúszott sztárjátékossal beszélgess, aki megpróbálta tönkretenni nagyrabecsült, méltóságos apja hírnevét is.
- A martini a kislányok itala – mosolygok rád, majd a tanácstalanul bámuló pincérre nézve intek neki, hogy adja csak ki az én rendelésem neked. – Lassú vagy, de ettől majd talán felpörögsz – eléd tolom a pohár whisky-t, és figyelem vonzó arcodat. – Heracles Bancroft – nyújtom feléd a tenyerem, hogy kezet csókolhassak, ha idenyújtod a tied, legalább ennyi figyelmességet kapj, ha otthon megspórolják tőled. - Te pedig nagyon hasonlítasz arra a nyomorult kislányra, akinek épp az életét készül megkeseríteni szeretett kormányunk.

- Erről James Bond is tud? - épp csak lanyha késztetést érez arra, hogy a csípőből érkező válasz után elmagyarázza a különbséget a martinik, mint önálló italok, és a martini koktél között, ami ugye martini és vodka, és az égvilágon semmi kislányos benne, de mint mindig, amikor ilyen helyeken van, automatikus rétegek ragadnak rá. Rétegek, melyek lebutítják, határok közé szorítják, elhalványítják és sokkal jól neveltebbé teszik, mint amilyen valójában. Ha most az anyja valamelyik premier estjén lenne, már biztos elengedett volna pár káromkodást, ha éppen jól esik neki és biztosan nem szalasztaná el a lehetőséget, hogy kioktasson valakit, aki nem csak férfi, de idősebb nála és sokkal több keresnivalója van itt bizonyos tekintetben, mint neki.
Kissé gunyoros a mosolya, mellyel szándékos lassúsággal ingatja kicsit a fejét, de a szeme sem rebben, ahogy a koktélja helyett a whiskyt tolják elé. Alkohol-alkohol, egyre megy és egy helyen végzi, a konstans, észrevétlen szalonspicc koronázatlan királynője is lehetne akár.
- Aha, tudom, ki vagy, ne aggódj - mondja tökéletes fesztelenséggel, ahogy a szája sarkában még mindig ott figyel egy pindurka élesség a mosolyba ékelve. Nem érzi szükségesnek, hogy komolyan eljátsszák ezek a köröket, nem kell úgy csinálniuk, mintha fogalmuk sem lenne róla, ki a másik, az egész olyan ostoba és felesleges, de azért puha mozdulattal odanyújtja a kezét, hogy legalább látszólag adózzanak a formaságoknak - Celia Cleves. De akkor ezek szerint nyomorultul festek? Hát ez igazán kiábrándító - mégcsin semmi sajnálkozó a hangjában, sőt, valami magabiztos keménységgel beszél, mint olyasvalaki, aki egészen biztosan nem tart igényt mások sajnálkozására.

Már-már elismerő mosollyal jelzem megbecsülésemet hozzáállásod iránt, hogy még nem alázkodtál meg teljesen, ahogy a rendszer kívánja, van még lázadó csillogás a szemedben, amiről nem tudom levenni a tekintetem, mert amennyire te vágysz a szabad életre, úgy vágyom én az álmokra, a reményre, ami ott van benned, és én bilincsbe vertem magamban.
- Részemről az öröm – lassan, finoman kezet csókolok neked, és mielőtt elengedem a kacsód, végigsimítok puha bőrödön hideg hüvelykujjammal. – Gyönyörűen festesz, Celia – mosolygok, a szemem is görbül őszinteségem jeléül, majd álbüszkén belekortyolok a poharamba.
- Te miért adtad el a lelked az ördögnek? – kinézek a mocorgó tömegre, a pincérekre, akik ezüsttálakon hordják a jutalomfalatokat, mintha csak nem is érdekelne, amit mondani fogsz, pedig érdekel, mert segíteni fog, hogy önsajnálatomat még egy fokkal magasabbra emeljem.

- Nos, köszönöm - parolázik vissza egy mosolyt, de némi ironikus felhanggal, nem is próbálván meg úgy tenni, mintha ezt a bókot nem erőszakolta volna ki egy kicsit. Persze nem igazán számít az egész. Tényleg gyönyörű, éppenséggel ezt el is hiszi, ugyanakkor többnyire pont ettől érzi magát leggyakrabban úgy, mint egy szobanövény. Szép, szép, de sokra nem jó és egy idő után az ember tekintete átsiklik rajta.
Elemeli a whiskys poharat, kicsit meglötyögteti az aranyló italba pottyantott jégkockákat, majd aprót hörpint is belőle és a pillantása nem követi Heraclesét, inkább marad arccal a pult felé - Úgy hallottam, a pokolban jobb bulik vannak - feleli érezhető komolytalansággal, noha nem egészen őszintétlenül, biztos nem erre az oldalra húzna, ha nem gondolná, hogy ezzel jár jobban a másik eshetőség mellett.
- De te sem tűnsz úgy, mint aki épp élvezné ezt itt. Miért jöttél el?

- Tényleg – nem hittél nekem, meg is értem, nem vagyok egy szavahihető alak, de téged szívesebben nézlek bárminél, amit most láthatok. Ha félrenézek, az csak azért van, mert szünetet kell tartanom a látványodtól. Hasonlítasz Rá, furcsa dolgokban, apróságokban, valahol belül kínzol, és mégis melengetsz.
Büszke vagyok rád, ahogy belekortyolsz az italba, amit eléd toltam, pedig nem neked való, de tulajdonképpen ez az egész itt nem nekünk való, mégsem vol olyan választásunk, amit teljes bizonyossággal és fájdalommentesen követtünk volna.
- Amióta oda járok szombatonként, megnőtt a népszerűsége - újra rád mosolygok, meg is nézlek újra tetőtől derékig, mielőtt kiiszom a poharam. – Szódát – fordulok a pult fele, csendben, szégyenben, hogy teszem, iszom, amit szeretnék, és nem azt szeretem, akiről álmodom. – Apám miatt. Fél éve az ő életét élem. Pedig még a sajátomat sem akartam – teszem hozzá halkan, majd feléd fordulok pohárral a kezemben. – Ma egy burzsuj buli, holnap a temető, helyette is, mert Charles-nak mindig fontosabb dolga van, tudod? – újra kitekintek, ahogy érzem, hogy az ingerültség végigfut a nyakamon, pedig nem te tehetsz róla, se ellene. – De ha nem lennék itt, sosem találkoztunk volna – nézek újra rád fáradt mosollyal.

Persze valójában nincs szüksége különösebb megerősítésre, egész életében azt hallgatta, hogy szép, mintha ez valami elvitathatatlan tény lenne és ne árulkodna a beszélő elfogultságáról, vagy a beszélő ne lenne tudatában annak, hogy más és más emberek olykor egészen, merőben különböző dolgokat tartanak szépnek. És bár ez az elvitathatatlan tény eddig inkább segítette az életét, mint hátráltatta, azért vannak dolgok, melyeket egyáltalán nem lehet megoldani annyival, hogy valaki szép.
Még csak össze sem rezzen a whisky nyers kesernyésségétől, a jégkockák vígan, a beszélgetésre tökéletesen fittyet hányva csilingelnek a pohárban, ahogy még egyszer megbillenti azt, kicsike, borzongtóan hideg, ugyanakkor melengető kortyokban iszogat. Csak azért, mert ez nem az ő itala, még messze nem ez az első alkalom, hogy whiskyt iszik.
Az ilyen  kifejezésekkel ugyan óvatosan kell bánni, mégis az a sanda gyanúja támad, hogy többé-kevésbé őszinte, vagy legalábbis, valósághű választ kap a kérdésére, úgy dönti félre a fejét, miközben a pillantása valamiféle szenvtelenséggel pihen Heracles arcán, mint aki mindent ért, vagy legalábbis, erősen meg van győződve róla, hogy mindent ért - Egy csomószor találkoztunk már - világít rá aztán szándékos kellemetlenséggel a tényre, ezek az emberek itt mind tudják, hogy ő ki, csak szeretnek úgy tenni, mintha ez a tudás alantas, ezért figyemükre nem érdemes lenne, mégsincs benne igazi szemrehányás. Fárasztó folyton szemrehányónak lenni - Soha nem értettem igazán, hogy lehet az, hogy a tehetős embereknek soha semmi nem jó igazán, mintha csak be lennétek programozva a boldogtalanságra - ezt is ugyanolyan szenvtelenséggel mondja, mint bármi mást, de hát tizenhét éve volt megfigyelni, hogy ezeken a partikon minden második ember pont úgy viselkedik, mint Heracles, miközben mégis foggal-körömmel ragaszkodnak az efféle felhajtáshoz.

Nézem, ahogy nézel, gondolkozol, és nem is érdekel igazán, hogy min, csupán csak azzal vagyok elfoglalva, hogy ritkán látni ilyen gyönyörű szemeket. Mélyek, világosak, kiolthatatlan csillogás világol odabent, kicsit olyan, mint Tarah tekintete, és egy pillanatra elképzelem, hogy téged biztosan bírna a húgocskám.
- Nem hinném, hogy sokszor láttál ilyen körülmények között – azt hitted, hogy kifogsz rajtam? Pedig nagyon könnyű, maga vagyok az ostoba szerencsétlenség, csak volt idő, amikor ezt a tényt jól elrejtettem a világ elől, pontosan akkor, amikor a világ szeme rajtam feszült egészen addig, amíg megadtam magamat. – A pályán láthattál vagy az újságokban. Ahogy én is téged – nyugodt mosollyal keresem rajtad a hibát, a vonásaidban, a mozdulataidban, és néhol felfedezek ezt-azt, amitől némán megnyugszik a lelkem, hogy ez lehet valóság és kevésbé az is, és még mindig nem sikerült döntésre jutnom, hogy szórakoztatsz-e, vagy csak forgatod bennem a késeket.
- Tehetős? – nevetek fel halkan, és egy pillanatra újra félrenézek, mielőtt fájó tekintettel fordulok feléd. – Ez mind az apám pénze. Ez a tetves szmoking, az arany zsebóra – elkalandozik a tekintetem, melléd, föléd, a nyakékedre, és egyre inkább feszültséget érzek. – Mindent elcserélnék valamire, ami nem lehet az enyém. Nemsokára te is megérted – a zakómban kezdek kotorászni, valahova oda tettem a szivartartót, és meg kell néznem mindkét oldalon, mielőtt ki tudom húzni a zsebemből. – Dohányzol? – nem is támaszkodok már a falnak, sőt félig az oldalsó kijárat fele fordultam már, miközben fél szemmel várom, hogy követsz-e. Nem tudom, melyik válasz lenne kevésbé kényelmetlen, mint az életem.

Átfut rajta egy kétélű mosoly - mintha egyszerre próbálna meg ártatlannak mutatkozni, eszkuzálva magát, hogy persze, hogyne, bizonyára Heraclesnek van igaza és véletlenül sem neki, és neki esze ágában sincs további kellemetlenséget okozni, másfelől ártatlanságában látványosan elbukik, mint ahogy a nyílt sebbe szórt só is kétségtelenül szükséges, de attól még nem kevésbé fájdalmas. De végül egy újabb riposzt helyett nem mond semmit, csak finoman megbillenti csupasz vállát. Akár még lehetne ez is az igazság. Tulajdonképpen nem nagyon számít.
A mosolyból aztán ott marad az ajka szegletében valami kis fanyarság, finom hunyorgással hallgat, mint ahogy az igazán jó hallgatóság szokott, észrevétlen puhasággal, csupa figyelemmel - Szerintem értem - mondja magyarázkodás nélkül, mert nincs kedve hangosan kimondani az igazságot: csak azért örül ennyire a saját eljegyzésének, annak, ami miatt a fél világ bizonyára sajnálja (nevetséges), mert végre elcserélheti az életét arra az életre, amit mindig is akart, de sosem volt benne biztos, hogy megkaphatja. Épp csak Heracles a jelek szerint az ő fordított tükörképe, ő inkább kiszállna onnan, ahova ő vágyik, és a vágyakozást valami másra tényleg meg tudja érteni. Azt már kevésbé, miért dobná el magától valaki ezt az egészet ahelyett, hogy kihasználná és a kedvére alakítaná. Ha valakinek, az ilyen embereknek megvan a lehetősége. Szinte bármire...
- Néha - feleli a kérdésre, de aztán ahelyett, hogy a fiú után irányítaná magát, felhörpinti azt, ami a poharában maradt, odakönyököl egy pillanatra a pultra, csupán addig hajol előbbre, amíg a pultos észreveszi, és szinte szólnia sem kell, csak odatolnia az üres poharát, hogy újra töltsenek neki, csak eztán fordul vissza Heracleshez - De ma nem. Azt hiszem, keresek egy asztalt, ahol az átlagéletkor nem negyven felé tendál - és van ebben a válaszban számára valami furcsán felszabadító. Máskor biztos kapva-kapna a lustaságból, vagy nemtörődömségből el sem hangzott invitáláson, mert muszáj lenne nyitva hagynia ezt az ajtót, valamire, akármire, csakhogy most már nem kell próbálkoznia. Senkivel, semmivel. Most már végre nincs rájuk szorulva - és elég rég nem örült annyira semminek, mint ennek a felfedezésnek.

- Mindig az kell, ami nincs, nem igaz? – jegyzem meg végtelen pesszimizmussal és némi elkeseredéssel. Talán érted, talán nem, talán egyszer rájössz, hogy ez az álvilág senkit sem boldogít. Maszkok mögött megbúvó ármánykodás, nem kívánt, ártalmas figyelem, bábokat mozgató pénz és hatalom, és semmi olyan, ami ezek mellett egyébként sem férne meg. Akik boldognak látszanak, azok már beleőrültek a mocskos színjátékba, ők maguk váltak azzá, amiben csalódtak, és visszafordíthatatlan megbomlás vette át az uralmat a világuk fölött. – Azért vigyázz magadra – motyogom, amikor már félig elfordultam tőled, isten tudja, milyen indíttatásból, hiszen nem vagy senki sem az én világomban, csupán csak egy olcsó délibáb zavarodott fejemben.
Kissé meglepetten nézek rád, amikor a kíséretem helyett inkább csatlakoznál a sakktábla bábuihoz.
- Ennyire rossz társaság lennék? – nem szükséges rád sem néznem, hogy választ kapjak, hiszen jobban tudom bárkinél, mennyire elviselhetetlen a jelenlétem, nem véletlenül vagyok egyedül, és ez az az egyedüllét, ami elől sehova sem tudok elbújni. – Hát akkor, Celia Cleeves… - megtaláltam a szivardobozt, már veszek is elő egy szálat. - …felemelő beszélgetés volt. Kívánom, hogy még időben felnyíljon a szemed, kislány.

Ha nem lenne a fél világ meggyőződve arról, hogy ő biztosan csak rossz döntést hozhat, talán még tudná is értékelni ezt a rengeteg kéretlen jó tanácsot, amit mostanában kap. Bezzeg eddig soha senkit nem érdekelt, mi van vele, vagy mit csinál. Most meg? Most meg mindenkinek van véleménye és pár gondosan, vagy kevésbé gondosan megválogatott szava. Bizonyos tekintetben majdnem meghökkentő, hogy még Heracles Bancroft is ezen emberek közé tartozik, de lassan már nem lepődik meg senkin, csak sóhajt egy aprót, pár lépésig együtt távolodnak a pulttól, aztán köszönésképp csak picit megbillenti a poharát a másik felé, mielőtt visszavegyülne a neki kissé túlkoros forgatagba. De legalább a beszédeknek már vége.
Sokkal érdekesebben mondjuk a későbbiekben sem telik az este, egy ponton csak előkeveredik az apja a talárjával a karján, amiből levonja azt a némileg téves következtetést, hogy végre mehetnek, úgyhogy a ruhatárból összeszedi a pasztell színű tollkabátját és a táskáját, csak hogy végtelennek tűnő perceket sertepertéljen egy olyan beszélgetés peremén, amihez aztán végképp semmi köze. Minisztériumi dolgok. Brr.
- Megvárlak kinn, jó? - szúrja aztán egyszer csak oda valahova Caius Wright vállába, végül sarkon fordulva igyekszik kifele, mielőtt igazán melege lenne kabátban, idebenn, csak hogy odakinn a lépcsők tetején, mintha ma este igazán el-, vagy megkerülhetetlen lenne, valahol mindig a látómezeje szegletén kóricálna, megint csak Heracles orra előtt bukkanjon fel.
- Nahát. Tovább bírtad, mint tippeltem volna - jegyzi meg különösebb szúrkálódás nélkül, futó mosollyal vetve vállára a táska vékonyka pántját.

Egész este Gaia Winters jár a fejemben. Mit csinálhat most éppen, jól van-e, egyedül van vagy valaki mással, aki nem én vagyok, tovább foszlott-e az a lyukacska a nadrágja térdén, mióta utoljára megsimogattam. De leginkább az mar, hogy nem tudok megszabadulni a gondolatától. És a hiányától. És közben zavarja a képet a te arcod, Celia Cleeves, a sok hasonlóság és a még több különbség köztetek, és az a gyanús mellékérzés, ami szavaidat kíséri. Olyasféle ismerős mondatok, amiket sosem hallottam kimondva, mégis áthatotta az egész életemet.
A lépcsősor fölött állva bámulom, ahogy odalépsz elém. Már csak egy ingben vagyok, bár fakó ajkaimon megmutatkozik, hogy nincs melegem, és hogy ez cseppet sem izgat.
- Jobban élvezted, mint tippeltem volna – vonom meg a vállam, amikor odaérsz, és magabiztos megjegyzésed után még szorítóbb a keserűség a nyelvem hegyén. Beleszívok a sokadik szivarba, ha már alkohol nem érheti a nyelvemet, de egy-egy rejtett fiola már kisegítette emésztő hangulatomat. – De ne aggódj a boldogságod miatt, elmúlik – kezdek bele kéretlen jóslataimba. - Egyszer majd észreveszed, hogy nem maradt más számodra, csak a mindennapi pezsgő, a gyerekednél fiatalabb toyboyok és más nők hányingerkeltően édes parfümje a nagyságos férjed ruháin – egy újabb kábító szippantás, majd zsibbadt tekintetem valahol derekad körül áll meg. - Akkor lesz majd vége a bulinak.

Puhán rebbenő tollakkal ránduló vállvonás a válasza, bár mintha mulatna a megjegyzésen. Vagy inkább elégedettséggel töltené el, hogy olyasmi történt, amire a másik nem számított. Nem mintha egyébként különösebben jól mulatott volna - de azért remekül tud úgy csinálni, mintha úgy lenne. De ez sem volt éppenséggel rosszabb, mint az összes többi ilyen és volt már pár hasonló estéje.
Rövid, de jól hallható sóhajtással reagál aztán a folytatásra, van benne valami egyszerre szórakozott és szánakozó, ahogy finom hunyorgással, kizökkenthetetlen türelemmel végighallgatja Heracles baljós jóslatait, melyek kétségtelenül nem hozzák meg az esetlegesen várt hatást. Sem árnyék nem vetül az arcára, meg sem ing látszólag áthatolhatatlan önbizalma, még csak a szeme sem rebben félre a másik vonásairól, mintha valami undok igazságra hívták volna fel a figyelmét, amit inkább nem vesz tudomásul. De hát nem is történik semmi ilyesmi.
- Gondolom ezekben a körökben nem volt lehetőséged olyan nőkkel megismerkedni, akikre ne ez várna, mert nem elszenvedőik saját életüknek, hanem éppenséggel ők irányítják azt, úgyhogy nem veszem magamra, hogy ilyen keveset nézel ki belőlem - feleli végül egy újabb inkább unott, mint gondterhelt sóhajjal - Nekem éppenséggel más terveim vannak, de meghat a pesszimizmusod. Neked viszont talán nem ártana elgondolkodnod arról, hogy egy tüdőgyulladáson kívül mitől lennél kevésbé nyomorúságos.

Nem tudom eldönteni, hogy inkább végtelenül naiv vagy, vagy ennyire vak és gyermeki, még hiszel-e a tündérmesékben, esetleg túlteng az agyadban a rózsaszínű semmi. Tulajdonképpen nem is számít. Előbb vagy utóbb, de mindenki a föld alatt végzi, így vagy úgy, de leéli azt a rohadó életét, és elfelejtődik, mert a gyermekei, ha vannak, talán még néhány évig kijárnak a temetőbe, aztán újra felülkerekednek a saját gondjaik és szenvedéseik.
- Addig lesznek terveid, amíg ki nem mondod az igent, amit életed végéig bánni fogsz – újra beleszívok a szivaromba, és helyetted már a többi távozó vendéget nézem. – Onnantól kezdve csak egy név leszel azon a bizonyos papíron.
De minek törődök én veled? Igencsak nagy a valószínűsége, hogy soha többé nem találkozunk személyesen, te leszel valaki – papíron –, én meg már nem vagyok. A világunk csakis ezen az illúzióhídon találkozik, amit mindig is próbáltam elkerülni, de gyakran térdre kényszerített.
- Nem vagyok beteges – nézek újra rád, úgy, mintha a világ legnagyobb igazságát mondtam volna, és nem egy élesített bomba lapulna a szegycsontom alatt. – Ha egyszer eszedbe jutok még, és amiket mondtam… - belenézek a szemeidbe, hangosan lélegzem, lassan, kissé rendellenesen - …gondolj majd arra, hogy… - nyelek egyet, mert erre nincs vígasz, pedig magamnál menthetetlenebbnek sosem képzelek senkit, és talán te sem fogsz elbukni akkor, amikor már nem marad semmid, ami fontos, mert az lesz az a pillanat, ahol mérlegre kerülsz. A benti lépcső felé nézek. Apád már a tetején lépked. – Nos, Celia Cleeves – sóhajtva újra rád nézek, és teszek egy lépést feléd –, örültem az ismeretségnek! – elmosolyodom, mintha boldog lennék, vagy be lennék állva, vagy mindkettő (hajj, pedig volt az az idő, amikor legalább azt hittem, hogy mindkettő igaz).
A lábaimat magam előtt lóbálva, lassan lépkedve megyek le a lépcsőn az útra, behúnyt szemekkel, és ráeszmélek, hogy valójában nem sajnállak, nem is szánlak, hiszen nem a te hibád. Csak tudomásul veszem, hogy életed legrosszabb döntésedet fogod meghozni, és nekem semmit sem kell tennem, hogy ezt megakadályozzam.