Megvárom, míg anyánk visszalép a kandallóba, mint valami pestis, ami csak jár-kel, semmit nem kímél, mint más kórságok a történelemkönyvek lapjain, hangja is épp olyan nemes, mint amivel háborúk indulnak, nyilván ha élő növényt tapintana, az menten elhervadna - most, hogy Medát ismét a közelembe lehet engedni, valóságos örömünnepet ül, cseveg és ötleteket oszt meg lakberendezésre, bár a megjegyzésekkel nem fukarkodik, és valóban, miért tenné, ha egy megvalósult üvegpiramisban élek, azért leghitványabb leánya is különb bármi férfinál, integet nekünk, majd ahogy érkezett, úgy távozik, remélhetőleg most apám egészségét rombolja kissé, túl hosszú életű az ő ízlésének az.
- Azt hittem, olyan országos botrány volt, hogy míg meg nem kölykedzem, többet nem engednek szót váltanotok velem. Hiányoztál, Andromeda, mint egy falat kenyér ebben az átkozott cukrászdában. - most még az ölelés sem hivalkodó, magamhoz szorítom, mint gyermekként néha, ha megérkeztem, és sorra vettem mindazokat, amelyeknek érdemes örülni odahaza, és talán meglepő, de volt idő, mikor anyánk is közéjük tartozott, mert hangos volt, tömény, érdekeket képviselő, és nekünk mindig igazunk volt az unokatestvéreinkkel, apánkkal, egyáltalán, majdnem bárkivel szemben, amíg szépen kanalaztuk a levest és hagytuk, hogy megfésüljenek. Hogy mikor múlhatott el nyomtalan, ki sejti már azt. - Mindent mesélj el az elejétől, attól, hogy kikapartam nagybátyánk szemét. Így utólag csak azt bánom, hogy nem tettem meg hamarabb, állítólag ő hozta tető alá ezt a nagyszerű nászt is. Ne félj, az a sáskajárás épp itthon sincs, nyilván más helyekről is ki kell rúgassa magát, a Minisztérium nem volt elég.
Eszemben sincs szalonhoz teríteni, itt sosem szolgálnak fel teát és süteményt, nem ülünk illedelmesen puffra egyenes derékkal, és bár anyám rosszindulata afféle előretolt hadállást faragna Medából, ő nem kém, mi sem természetesebb hát, hogy elindulunk fel, a most éppen egész berendezés mentén, nem díszíti épp vér, törmelék, szitkok, jutott pedig mindegyikből elég mostanság mindenhová, kinyitom az ajtót a hálószobámba lépve, elengedem Medát, lássa az egész franc egyetlen biztonságos szentélyét, a szkénét, ahol a tragédia végül valóban megtörténik. Rodolphus alsógatyában, mert ennél lejjebb nem vezet út számomra.
- És szükségem van a... támogatásodra. - tárom sarkig az ablakokat, holott amit mondani fogok, annál nagyobb szégyen, minthogy elérje a ház elejét, nyilván jegyet is váltott rég Londonba, és első osztályon utazik odáig, majd meglátod, érjek csak a végére, ha ugyan nem sülök bele a kínba. Rád sem merek nézni, pedig már a hangom is panaszos, egészen undorodó, és kétségbeesett. - Nagyon félek tőle, hogy terhes vagyok, Meda.

Napokig tudtam volna sikítani utána. Napokig, de persze, nem sikítoztam, mert egyrészt, mégis kit érdekelt volna?, másrészt, én nem sikítozok. Én irritáló módon futok neki ugyanannak a beszélgetésnek, újra és újra és újra és újra, mert ha el is feledkezünk mindenről, mégis mi az, hogy nem látogathatom, nem láthatom a nővéremet?? Anyánk szeret elfeledkezni sok mindenről (nem igaz?), az igazán "szégyenletes" részleteket azonban sosem hagyja megtorlás nélkül, szemrehányó pillantásokkal és elharapott, haragosba forduló mondatokkal hallgattunk a tea felett, még kitörnek belőle is félmondatok, hogy "az a lány...", meg "mit képzel ez magáról?!", de biztos vagyok benne, fél év, vagy annyi sem, és ezt is elfelejtjük majd, ugyanúgy, ahogy lejárt a büntetés is.
Távolságtartó háromszög vagyunk a kandalló előtti szőnyegen, ketten taszítanánk a harmadikat, ha bármelyikünk mozdulna, biztos csak elfele mozdulnánk, de persze tudom, hogy el fog menni, tudom, miért utalta ki a látogatást, miért nem Narcissát küldte, tudom tudom tudom, és tiltakozik bennem minden, nem mintha bárkit is érdekelne, de még enni sincs kedvem mostanában.
Olyan üres és olyan lelketlen itt minden, úgy képzelem, itt még a tiltakozó kiáltásokat, a csattanó üvegpoharak hangját is némán nyelné el minden, és nincsen hely, ahol kevésbé tudnám elképzelni a nővéremet, akivel szinte csontropogtató ölelésbe vonjuk egymást. Tükörképként az én életem még mindig egy gusztustalan tündérmese, még ha nehezen is állna rá a nyelvem, hogy ezt mondjam.
- Nos, cirkusz az volt, elhiheted. Anyánk először elájulni akart, aztán a manókkal kiabált, aztán megint levegőért kapkodott, végül apánk oszlatta fel a vendégseregletet, mintha tehetnénk úgy, mintha mi sem történt volna, aztán napokig olyan volt a ház, mint egy merlinverte bagolyház... - hiszen mit mesélhetnék még, hogy szitokszóvá vált a Bellatrix név odahaza, hogy apánk kis híján nekiment a falikárpitnak, amíg nem emlékeztettük rá, hogy Bella azért mégis csak hozzáment most már egy Lestrange-hez, nem pont most kéne kitagadni a viselkedéséért. Így szűkölt vissza az indulat a sarokba, így lett jelentéktelen női hiszti valami egyértelműen sokkal kevésbé komolytalanból, és nekem most nyilván tanulnom kéne a nővérem hibáiból, ugye veled nem fogjuk ezt játszani, Andromeda?, nagyjából a kérdőjel nélkül.
A támogatásom mindig is az övé volt, remélem, tudja, és az, hogy most külön kérnie kell, idegenre színezett hangon, szélben lebegő függönyök között, egy olyan hálószobában, ami nem az enyém, nem Cissáé, és nem is egészen az övé... olyan idegen, olyan szokatlan tőlünk, tőle, hogy lehetetlen nem a lehető legrosszabb dolgokra gondolni. Mély gyötrődő árkokká lesznek a ráncok a homlokomon, amint meghallom a "terhes" szót, házasságokban ez persze nem csak természetes, de elvárt is, itt viszont... bele sem akarok gondolni. A keze után nyúlok, megszorítom, nem akarok sajnálkozni, vagy rendezhetjük is be a partit sírásra, egész délután, mégis mikor segített a sírás bárkin is? - Ha szeretnéd, kideríthetjük. Gondolom, találunk a konyhában szálas fekete teát és... - és elharapom a mondatot, Merlinre, nem voltam erre felkészülve, hogy máris, hogy ilyen hamar, hát még akkor Bella...!

Hogy cirkusz volt, az nagyon helyes, még nagyobb is lehetett volna, ha el nem ejtem a pálcám a lépcsőn levontatásban közben: anyámnak semmi panasza sem lehet, úgy üvöltöttem bizony, mint a fába szorult féreg, ahogy tőle hallottuk olykor, vonyít dafke a portréja is az ártatlan zörgővel az előtérben, és jaj annak, aki nem köszön előre hangosan, hát milyen csoda volt arra hazaérkezni az iskolából, legszívesebben fordultam is volna sarkon, de ott állt a két húgom, őket nem lehetett hátrahagyni, akárminek tűnök is.
- Igen, de el ne kezdj bőgni, mert én is bőgni fogok akkor.. várj, míg meglátod, mivel élek én itt egy fedél alatt! Mindjárt tényleg itatni fogjuk az egereket. - megpróbálom felidézni valamelyik önálló manó nevét, de itt csapjon belém a tüzes istennyila, ha egyet is megjegyeztem a sokból, Rodolphus megháborodásának annyi jele van itt mindenütt, az én fejem sem káptalan. Végül magamnak idézem meg a dobozt, csészéket a konyhából, az összeset türelmetlenül az ágyra hajítom, remeg a kezem, hát tényleg mindjárt lesz itt nagy zokogás, a pokolba is előbb mennék, mint bölcsőket válogatni. - Ez a melasz manókat gyűjt, megszabadítja őket a szolgaságtól, aztán parádézik közöttük, mert más bizony nem viselné el, pedig lenne inkább homoszexuális, bánom is én.. ennyire nem lehet rossz az a Hamford, ugye?
Most aztán nézek a takarón hemperedő tárgyakra, amelyek aztán majd eldöntenek mindent, magyarázni sem kell Medának, mi történt, semmi olyasmi, amit ne vártak volna el, de amit jobb lenne mégis letagadni. Néha egyszerűen nem volt más mód, minthogy rávessem magam, ha már nem bírtam nézni azt az önhitt elégedettséget, törtem-zúztam, épp rá került a sor, hát őt is törtem-zúztam, de épp eléggé magamat is, ha most ide jutottunk. Tényleg rákezdek, dacosan törölgetem a tenyerem élével az arcomat, hogy mit sajnálok jobban, én sem tudom.
- No jó, elkészítem, te addig.. mondj valami jót is, egyszer mondtad, a sírás még nem segített semmin, elég, ha én bőgök itt, mint a szomorúfűz. - ledobom magam, holott kedvem lenne megint toporzékolni, de a félelem nem engedi.. Rodolphus az egy dolog, de ez a gyermek nem tehet ugyan semmiről, se elvárásokról, se erről a manó-bordélyról, ami itt zajlik, ezt nem lehet büntetni, olyan ártatlan. Közelebb húzódom Medához, ha nincs itt, bizonyára széthullom, elveszítem az eszemet, bármit is mond majd, csüggök rajta, míg végére ér - Te emlékszel még.. hogy kell? Hogy vannak a jelek? Mindig olyan butaságnak tűnt, hogy majd pont nekem.. pont itt.. segíts, kérlek!

Csak megrázom a fejem, épp ennyi az ígéretem, de hát ki ismerne, ha Bella sem? Nem szoktam sírni. Nem a szó azon értelmében, hogy soha nem sírok, de sokkal kevesebbet sírok, mint amire okom lenne, és ha tehetem, mások előtt sosem. Épp elég az embernek a saját nyomorúsága és ha ő maga nem tud vele mit kezdeni, minek zúdítsa másra? Fordítva persze más a helyzet, ha Bella minden keserű könnyét az én vállamon akarná elsírni, egyetlen porcikám sem ítélkezne, végtelen türelmet ajándékoznék neki minden könnycseppért, még akkor is, ha valójában tényleg nem segít senkin a sírás.
- Nem, ő... nem ennyire rossz - hagyom rá különösebb célzó hangsúly híján, Boyd Hamford ha valami, akkor fejtörés nekem, mert vagy ő a világ legjobb színésze, vagy idővel meg kell kockáztatnom, hogy megbízhatónak bélyegzem. De ha már egy hozzánk hasonló szerelemról nem álmodozhat, erősen meg kell fontolnom, hogy majdnem ugyanilyen nagy szavakkal dobálózzak valakire, akit még kicsit sem ismertem ki. Most ébredek csak rá, anyánk valószínűleg szégyentelen kettős játékot játszik: ha jelentést vár elsőszülöttjéről, bizonyára nem kapja meg, ugyanakkor meglehet azt hiszi, amit itt látok, az hamar ráébreszt, hogy kiváltságos helyzetet utaltak ki nekem, még akkor is, ha úgy hiszem, ez pusztán a véletlen műve. Bizonyára előbb csodálták a Hamford név makulátlanságát és a névhez járó vagyont, semhogy arra gondoljanak, valójában milyen ember az, akinek eladnának.
Bella könnyei viszont valóban elviselhetetlenek, valóban megfontolandó, akarnék-e én valaha a cipőjében járni, csak azért nem fordítom el a fejemet, mert akkor sem tehetném meg nem történtté azt, ami volt, van és lesz, pedig hasogat és tiltakozik bennem minden. Amilyen régen ő láthatott sírni engem, bizonyára olyan régen láttam én is sírni őt. Ha nem régebben. Végül nem izgatott egyikünket sem a nagyi tiarája, helyette elővehetünk mást, amit a nagyi tanított nekünk, emlékszel még rá?
- Manókat szabadít fel és azok mégis itt maradnak? - érthetetlen, tenném hozzá, de sejtem, nem erről akarsz beszélgetni, finoman kezdem cirógatni a hajad, valójában észre sem veszem, túlságosan kellemetlen, ahogy a torkomra ragad minden jó szó, mégis mit hallanál vajon szívesen, milyen mesét, jót vagy rosszat? - Esőre nyíló hortenziát találtam az Abszol úton, olyan a színe, mint a hajnal. Neked akartam adni, de aztán anyánk úgy gondolta, ma nem pont kertészkedéssel fogunk foglalkozni - akár nevethetnénk is kínunkban, az sem lenne rosszabb, anyánknak meg itt a végén még igaza lesz, látod, tényleg nem érnénk rá virágot ültetni odakinn.
- Add csak, befejezem. Rá kell olvasni, tudod - elveszem tőle végül a forró vizes kancsót, a csészét a teafűvel, megfelelőbb hely híján a nyitott ablak párkányára teszem le, hogy pálcát húzva, igét suttogva forrázzam le a füvet - Hagyhatjuk hűlni, majd egyszerre ki kell innod mind. Általában búza, vagy liliom, ha... de ha más termés, vagy virág, akkor is valószínű - nem akarom még megkérdezni, mi lesz akkor, ha és mit akarsz tenni akkor, ha. Biztos gondoltál már rá, de kimondani ráérünk akkor, ha már muszáj. Felszáll a tea gőze egészen az égig.

Milyen tirádákkal illettem pedig Meda leendőbelijét, de talán, nagy talán anyánk tőle kér bocsánatot mindhármunkért, és neki nem magát az ördögöt szánja férjül, Medát csak megbecsüli, Meda igazán nem tehetett soha semmiről, nem volt szánnivalóan naiv, nem zörgött, mint valami harasztok, Medára számítani lehetett, ha épp nem is jött rá mostanáig sem, hogy nem neki. Olyan volt idősebb húgom a portrénkon, mint aki eltévedt, bizonyára neki nem itt terítettek, nem érdemelte ki ugyan semmivel, csak tűrte, tűrte a komédiát, drámát, hát ezért büntetni sem kell tovább, bárki legyen is ez a Hamford, bánom is én már, ha legalább elviselhető.
- Mennyire nem az? Mi változott, mióta.. ide száműztek? Jól bánik veled? - halmozom el a kérdéseimmel, mindjárt nem foglalkozom a saját nyomorúságommal, hinni kell, hogy azért léteznek még tisztességes emberek, egészen férfiszerűek is esetleg, a háromból legalább egy lehetne boldog, háromszor tévedni igazán a világ csúfsága volna - De őszintén ám, milyen forma ember? Aztán ne olyanokat mondjál nekem, hogy tűrhető, mi vagyok én, házas asszonyok gyöngye..
De nem lehet ezt itt elfelejteni, vizet kell melegíteni, ha mindjárt a könnyeimmel is töltöm meg a kannát, csöpög abból is belőle bőven, amíg valami emelvényt kerítek neki, bár mit érdekelne engem, ha kiégetjük is az ágyneműt, nem volt itt olyan berendezés, amit a ház ostoba ura bánt volna. Üthetném legantikabb tárgyaival is, olyan az, mint halottnak a csók, és szívesebben csókolgatnám sárkányhimlőben elhunyt szépapánkat, mint megtudjam, igaz-e, amitől félünk itt.
- Legközelebb azért hozd el.. jó lesz az még.. szebb napokra. És bizony, azok követik mindenhová a házban, mint valami nagyurat, látnod kellene, röhejes, ha nem volna épp az egyetlen mozgás a házban, amit egész nap látni lehet. Vonulnak mögötte, lemennek vele a pincébe is, nem véletlenül beszélik azt róla, amit.. - hogy ugyan igazak-e, nem siettem utána járni, a legközelebb, ahogy jutottam a kis bűnbarlangjához, az volt, amikor egy kiadós veszekedés után rácsaptam az ajtaját az orrára, aztán még jól be is zártam, de mint minden fertőzés, ez is kitört onnan alig három óra elteltével. Nincs nekem szerencsém egy csepp sem, forr a víz, elfehéredve, könnytől maszatosan nézem most Medát, mint gyermekek, mikor rosszat tesznek, és be kell azt vallani. - Akkor.. akkor anyánk boldogabb lesz, mintha legjobb barátnői szegényednének el. Emlékszel, azt mesélte, minden férfi hitvány, a nő a gyereket mindig magának szüli..
Míg fésült bennünket - egyiket a másik után, sötéttől haladt sorban a világosig, mondta, és ennek megfelelően választotta a masnikat, díszeket is - mindig intelmekkel élt, voltak köztük mulatságosak, unalmasak, azokból különösen sok, és mennyi, de mennyi ilyen nevesincs kuszaság, ami három, játszani vágyó gyermeket végképp nem érdekelt. Anyánk rossz volt anyának, de nővérnek talán bevált volna, ha nem apánkat adja mellé az élet, és nem lesz idejekorán a ház ura, meg az egyetlen, aki versenyt futhatott a sógorával, ha annak ugyan két fia is volt, három lány szerinte milliószor jobb volt, mint bármi kis ficsúr, hát ezt hallgattuk mi is, míg csak futni vágytunk a kertbe, babázni, vagy már nem is emlékszem, mit igazán.
- Megiszom most.. azt is tudod még, melyik mit fog jelenteni? Ha elájulnék, fel ne locsolj, talán végre lelek valami megnyugvást..

- Jól, jól, jól bánik velem, tényleg - elhessentem a rémképeket mindkettőnk homlokáról, legalább ezt az egyet, ezt el tudom, nem úgy, mint megannyi másikat, melyeken nem tudunk igazán segíteni. Meglehet ez sem jelent túl sokat, bár fordított helyzetben örülnék, ha Bella mondhatná ezt, még ha nekem magamnak nem is jutna ki ilyesmi, és mégis... segíteni aligha segítene rajtam. Nem tudom, a nővérem mennyi megnyugvást találna abban, ha legalább miattam nem kellene aggódnia, de mindenképp igyekszem úgy tenni, mintha nem kellene aggódnia miattam, még akkor is, ha ez teljesen nem igaz. Boyd Hamford miatt tényleg nem kell aggódnia, nem mintha máris tökéletesen meg tudnék bízni benne, de mégis, van benne valami, amitől... hát, amitől talán egy kicsit már elhiszem, hogy nem kell mindennek borzalmasnak lennie, de azért még nem érzem magam teljesen egyenesben. És vannak más dolgok is, gondos dobozokba zárva a homlokom mögött, melyeket most jobb volna nem bolygatni. Én sem akarok gondolni velük.
- Azt hiszem, tudnám kedvelni - felelem ahogy a vizet öntöm, elmerengek kicsit a gőzben, de nincs ebben semmi szokatlan, máskor is pont ilyen hirtelen hallgatok el, hogy mély csendek után folytassam csak, most például azon merengek, hogy nem kedvelem-e már most is, mindazok ellenére, hogy még nem ismerem kellőképp régóta, nem is az, hogy csak úgy egyálalán, kellőképp, mert tudok róla egészen fontos dolgokat, például, hogy hogy beszél vagy viselkedik velem különböző helyzetekben, például olyanokban, melyek mások türelmét próbára tennék, vagy épp adhatnának okot félreértésekre - Nem változott sok minden igazán, mióta nem vagy otthon. Találkozgatunk, tudod, milyen ez... olvasott és nyugodt ember, meglepően türelmes, nem is tudnám igazán megmondani, mi, de van benne valami kellemes. Valami kedves és kicsit szomorú - úgy ráncolom a homlokom a csészét eligazgatva a párkányon, mintha legalábbis én nem hinném el, amit mondok, de inkább arról van szó, hogy folyton rá-rácsodálkozom arra, amikor magamban vagyok, hogy ez az igazság.
De talán mégis hasonlítunk mi egy kicsit Bellával, bizonyos pillanatokban olykor azt veszem észre, hogy mégis nehezemre esik meghajlítani a derekamat.
Visszanézek Bellára, akaratlanul rándul egyet a szám széle, mi nem vagyunk anyánk, egyikünk sem olyan, mint anyánk, Merlinre, nem is tudom, kire hasonlítunk mi egyáltalán. Bella persze talán a nagyira leginkább, Cissában néha ijedten fel tudom fedezni anyát, de még apánkat is, ha rosszabb napjaink vannak, én meg tényleg nem kaptam eleget semmiből, csak állok unottan, kicsit elveszve középen, talán még annyira sem vagyok jó, hogy igazán bántsanak, ha már szeretni a testvéreimen kívül a családom nem szeret eléggé, ahogy nem szeretnek senkit sem. Ha valamiért jó lenne férjhez menni, az biztos azért lenne, hogy kiszabaduljak abból a házból. Esős napokon még engem is az önutálat és az önsajnálat sötét vermébe tudnak taszítani.
- Persze, hogy tudom - sóhajtom csak halkan, hiszen az imént mondtam, de erre persze nem hívom fel a figyelmét. Csak elemelem a csészét az ablakból, túl forró még ahhoz, hogy egyhajtásra kiigya, de megértem, hogy túl akar esni rajta - Azért csak óvatosan - mondom is féltőn, leülök mellé az ágyra, a kistányért tartva emelem felé a valóságot, porcelánban tálalva.

Azért igazán nagy disznóság volna, ha úgy végeznénk, mint szerető anyánk - annyi év hegyibeszéd után, rendre sorjáztak az ilyen-olyan szólamok a férfiak alkalmatlanságáról, hogy aki kanokra bízza az életét, majd meglátja, mihez is értenek, semmihez persze a gyerekcsináláson túl, magunkra vagyunk hát utalva. Anyánk elméje kezdhet egyre megborulni, annak foszlányait követni amúgy sem volt játék, hát még most, hozzáadná Medát az elsőhöz, még tisztességes, úriember is, vagy így kér bocsánatot tőle a sokévi bűneiért?
El vagyok keseredve, nincs mit tagadni rajta: ha a húgom nem volna itt, biztosan megint magamban gubbasztok valahol, és hajtom el a rovarokhoz hasonló, szabad manókat, akik a Mester parancsára kémkednek itt fel és alá. Remek a kezem, mindjárt oda is vágom az egészet, de visszafog, hogy az megidézné azt, aki ugyan óvta minden hitvány kurafiktól a lányait, de úgy tűnik, végső döntésében nem enyhül vélt vagy valós viselkedésünkért.
- Az is valami. Szép forma ember, ugye? - és tekintgetek a porcelánra, mintha az ördög volna, az is talán, mindjárt magával ragad bennünket, mint rossz mesékben a gyerekek rémálmait táplálandó. Elfut a tehetetlenség, mászkálok is már, beletörött ebbe mindkettőnk idézőjeles bicskája. - Szomorú, mikor neked udvarolhat? Biztosan bolond, Meda, üzenem neki, viselje jól magát, ha ilyen szerencséje van. De legalább van oka is a búbánatnak?
Megállok, nincs már ennek éle, hogy is kaphatnám le őt is a tíz körméről, ha nem érti, Andromedával találkozgatni mennyire nem utolsó dolog, be vagyok ide zárva, dehogy megyek, úgyis rontanék csak vele. Nézek rá, mint messiásra, látom most mindennek is, bölcsnek és türelmesnek, egészen kicsit őt is szomorúnak, mert azért mégis az jut csak, egy kicsit szomorú jövendőbeli, azért nem erről képzelegtünk gyerekként, az iskolában sem. Nem így látja a jövőt egy Black-lány sem, és ott a kimondatlanság, anyánk rosszul választ, ha most pechére, Meda szerencséjére szolgál vele, de a szenvedély, na az nem látszik rajta. Még szaporítom is mindjárt a gondjait, bármit ad is a teafű, sejtjük már, mi lesz a vége.

- Egészségedre! - megragadom a csészét, és lehúzom a forró italt, mintha minden nap ezzel szórakoztatnám magam, aztán megragadom a karját támogatólag, persze nem ő szorul rá, az én hátam, mellkasom, mert mintha az ördögöt ittam volna meg. Könnyezem, folyik az orrom, minden bajom egyszerre jelentkezik, nem is tudok kinyögni egyebet, a kezébe nyomom a bűnjelet, bár mintha a szemem sarkából két kis paca is nyiladozna benne - de a guta megüt előbb, aztán tudom megnézni is.
- A częstochowai Fekete Madonna vágjon belém mindjárt.. tudom, te nem mondtad, hogy most igyam, de.. van eredmény? Mit látsz? Ember lesz, vagy férfi?

Kicsit hallgatok megint, mint aki alaposan megfontolja, milyen választ adjon erre a kérdésre, pedig már tudom, hogy mit fogok mondani, mindkettőre. El kell ismerni, amit el kell ismerni, hogy Boyd Hamford nem hogy nem kellemetlen a szemnek, de már játsszi könnyedséggel magam elé tudom idézni az arcát, különös aprólékossággal, azt a néha rémítően őszinte mosolyt, a tekintet mélyén lappangó szomorúságot, meg azt a rakoncátlan, egészen kisfiúsan göndör hajat, és talán most elmesélhetném, hogy a minap megcsókolt, egészen felülírva azokat a bizonyos íratlan szabályokat, és beszélgethetnénk erről úgy, mint nálunk boldogabb testvérek, de valahogy nem érződik helyesnek. Meg különbenis is. Ha erre gondolok, utána megint belém villan Bella esküvőjének napja, meg az, ami a szertartás után történt a télikertben, és máris kevesebb kedvem van örülni bárminek is.
- Igen, az - ismerem csak el csendesen, épp hogy nem pirulok el, máskor talán megtenném, de ez most nem az a helyzet, meg ott van még ez a másik kérdés, aminek a fele sem tréfa - Hiszen tudod, özvegy ember. Meghökkentő módon úgy tűnik, az a fajta, aki szerelemből házasodott és talán örökké gyászolni fog - az élet ironiája, nem gondolod, Bella? Lehet, hogy találtak nekem egy egészen ideális vőlegényt, de hát nekünk a tökéletes nem jár, mert most megpróbálhatok akaratlanul betölteni olyan cipőket, melyeket valaki egészen más már elhordott, és még ha ez helyre is hozható, bizonyos dolgokat nem lehet csak úgy helyre hozni. Alig-mosoly tépázza meg az ajkam, halkan felsóhajtok. Ez van. Ez jutott. Kinek mi.
Talán már rég, még így is, már rég igent kellett volna mondanom neki és akkor talán minden jobban alakul. De most meg nem tudom, nem késő-e már minden. Folyton zakatol bennem hangosan minden gondolat - de most Bellára kell fókuszálnom, egyszerre elég, ha egy dolgot próbálok meg orvosolni.
- Bella, várj még - mondanám szelíden, de nem tudom megakadályozni a hirtelen mozdulatot, amivel mind az összes teát felhörpinti. Csak tiszta zsebkendőt húzok ki a zsebemből, azzal törlöm meg az arcát, hagyom ott a kezében, hogy cserébe a sorsot hozó csészét vegyem el tőle, lefordítom, vissza a tálkára, hogy lecsepegjen róla az a víz, ami esetleg még ott maradt benne, adok egy percet az igazságnak, hogy szirmot bontson. Ezúttal szó szerint. Amikor újra magunk közé emelem, felfedve a titkát, akkor ott szabályos, három ágú liliom lakik már, kicsit csálé, igaz, ami igaz, de ezt a bűbájt még a nálunk sokkal egyszerűbb asszonyoknak találhatták ki, ezt mindenki ki tudja olvasni, még az olyan jóslástanban tehetségtelenek is, mint én - Hát, azt nem tudnám megmondani. Megoszlanak a vélemények arról, hogy ilyen korán jelezné a bűbáj a nemet, de... az biztos, hogy valami lesz. Valaki lesz - javítom ki magam, óvatosan, aggodalmaskodva emelem a tekintetem Bellára, ilyenkor gratulálni illene, most valahogy mégis inkább egy sajnálom akar a számra tolulni. Megszorítom a kezét - Mit szeretnél? Mit segíthetek?

- Akkor sem tudja, milyen jó dolga van, hogy találkozhat veled. - mondom tiszta meggyőződésből, az én húgaimhoz senki nem lehet elégséges, az meg főleg nem, aki nem önként, hévből ajánlkozik minden jót elérjük teríteni, de nem a Black beszél belőlem - talán a múlt, talán valami remény arra, hogy az élet több, mint aminek innen tűnik.
- Ez meg már olyan, mint a mesében, nem ismerek senkit, aki szerelemből házasodott. Nagyanyánk, talán, de azt is kettővel kell elosztani, mert mire hozzánk elért, sok szájon átment az a történet. - ha valóban olyan kiváló - és akkor olyan alak lehet, ami megfér ugyan a mi szalonunkban is, dacára, hogy a neve nem cseng olyan régi patinával - akkor nyilván lesz alkalmam megismerni, majd fenyegető tekinteteket vetni rá Meda válla felett, de békülök a dologgal úgy, ahogy. Meda túl keveset gondol magáról, lehetőségeiről, számtalan értékéről, fejet hajtana csak mert az a kisebb rossz felé áll épp, megtalálná egy boldogtalan házasságban is örömeit, megélne a kopár földön és kenyéren, vízen is. De féltem, akármi hangosan beszélek is, talán annál jobban sejti, nincs mögötte semmi, ami biztosíték volna. - És Regulus, Sirius? Azt hitték, minden fényre derül, aztán mégis visszahízelegte magát..
Aztán kifogy a szuflám, hallgatok nagyot, és olyan tekintettel nézem a csészét, mintha azonnal magával ránthatna bennünket a pokolba - de hát hiszen ott vagyunk, ha első osztályon érkeztünk is. Eddig tartott az erőm, most mindjárt úgy fogok sírva fakadni, mint egy ostoba taknyos, és éppen Meda előtt, aki maga sem tudja, hová legyen a jövőjét illetően.

- Valamik, az ott két istencsapása. - mondom sírósan, aztán már mindjárt úgy, mint aki azt kérdezi, de azért javítható az, ami itt most tönkrement, ugye? Annyira letaglóz az igazság, hogy még azt is elfelejtem, kit kell ezért istenesen megruházni, mindegy most az is, mindegy tulajdonképpen mindegy is.
- Segíts kötelet sodorni, kiugrom az ablakon. - jegyzem inkább, mint jelentem, szorítom a kezét, már biztosan el is kékült az ujjaim alatt - de aztán eszembe jut, hogy ugyan kinek volna jó, ha Bellatrix Black most itt bánatában egyből az ablakon akarna kiugrani, mint balladákban a szerelmes szűzleányok szoktak. Dehogy ugrom én sehová, nem szerzem meg azt az örömet senkinek. - De várj, csak várj.. Andromeda, lehet jobb alkalom arra, hogy jobbá tegyük azt, amivel eddig nem boldogultunk? Akkora volt a szám, mint az ólajtó, csapkodta is azt mindenféle, és most itt vagyok mégis: de mi volna, ha az anyák nem kínoznák többé az utódaikat, ha nem kényszerítenék arra, amit maguk sem tudtak megugrani? Mi történne, ha így jönne el az a világ, amiről azt hittük, igaz? Nem kevesebb ez sem, mint lázadni másutt.. és ha még láttad anyánkat megpukkadni, milyen képet vág majd, mikor ezek a kis ördögfiókák megjelennek előtte talpig mugliruhában...?

- Azt hiszem, valójában tudja - megpróbálom tényszerűen mondani, mert van valami rettentően tényszerű az ilyen elrendezett dolgokban, bármilyen jól vagy rosszul sülnek el aztán, aminek már semmi köze a tényekhez, de azért én mégis nagyon nehezen tudok ehhez tényszerűen állni. Az viszont biztos, hogy egyszerre lehetne tartózkodásnak és értékelésnek felfogni azt, ami velünk történik. Bárki más már türelmetlenül tipródna a küszöbünkön, hogy most már elég ebből a hosszúra nyúlt udvarlásból, ez mégsem járja, ezt nem így szokás, míg Boyd felől egyetlen rossz szó sem érte a ház elejét. Vagy hát... nem igazán. Nem véresen komolyan. Azt hiszem, őt ugyanúgy visszatartja az irányomba érzett törődés, mint amennyire mindkettőnk tartózkodna ösztönösen valami tényleg tényszerű szövetségre lépéstől. Ő már tudja, milyen lenne boldogságban élni. Én csak szeretném, ha lenne rá lehetőségem. Közben pedig bizonyos percekben, mint amilyen ez a most is, minden gondolat és érv feleslegesnek tűnik, mert aztán, ha nem vigyázunk és túl sokáig játsszuk azt, hogy szabadnak képzeljük magunkat, majd csak jönnek a szülők és eldöntenek mindent a fejünk felett. Minden hasonlóságunk csak lényegtelen, szerencsés véletlen.
Egyszerűbb a kuzinokról beszélni, noha nincs abban sem semmi igazán egyszerű - Nem tudom, igazán nem hallok felőlük sokat, hogy őszinte legyek. Nemsokára itt van Regulus esküvőjének is a napja - ez viszont már igazi tényszerűség, annak biztos tudatában, hogy szembe kell vele néznünk, tényleg nem ússza meg senki, de Bella ennek már a túloldalán van, nem hiszem, hogy őt igazán kell erre emlékeztetnie bárkinek. Talán csak magamat figyelmeztetem, újra meg újra, hogy aztán újra meg újra ne hallgassak a józan eszemre.
Nem is érzem igazán, vagy legalábbis nem regisztrálom fájdalomként Bella erős szorítását az ujjaimon, olyan inkább, mint erős horgony, ami ideköt, nem csak a pillanatba, de a szánkban megkeseredő valóságba. Finoman folyik tovább a teafűből rajzolódó virág, ketté csúszik, pont, ahogy Bella mondja, finoman lúdbőrözik rajtam a borzalom, nem mintha a gyermekáldásról zsigerileg rossz gondolataim támadnának, de adott körülmények között mégsem tűnik helyesnek örülni, nem tűnik ünnepnek a nap. Bella persze bátran viseli az igazságot, azt hiszem, sokkal bátrabban és reálisabban, mint én tenném fordított helyzetben, csak rázom a fejem, hogy butaságokat ne beszéljen, nem hagynám, hogy neki bármi baja essék, ablakon sem fog kiugrani, mérget sem megyünk főzni a konyhába, semmi ilyesmi nem fog történni. Azért persze vannak más lehetőségek, módszerek arra, hogy mégse kelljen anyává lennie, ha nem akar, már majdnem megpróbálok rájönni, hogyan lehetne erre finoman célozni, ám akkor olyan határozottsággal szövi tovább az életét, hogy már nincs szívem ilyenekkel előhozakodni.
Óvatos, bátorító a mosolyom, amivel ránézek, leteszem a csészét, szabaddá vált kezemmel a füle mögé simítok pár rakoncátlan, ében-fekete hajtincset - Ha ezt szeretnéd tenni, hádd tedd ezt. Hinnünk kell abban, hogy tudjuk jobban csinálni, mint ők. Vagy nem lenne semmi értelme az egésznek - csak persze... Bella nem egyedüli szülő, lesz ezeknek a gyerekeknek egy apja is, meg seregnyi rokona, akik lehetnek épp olyan erős befolyással és hiába teszek úgy, mint aki nem aggódik, hogy igenis anyánk fog megpukkanni, nem pedig Bella, azért sosem fogok megszűnni félni attól, mit hoz a jövő a következő generációnak - olyan könnyen lehet ezzel rossz vágányra siklani. Olyan könnyű átvinni egy akaratot azokban a házakban, ahol még a levegő is szabályokból és vérrel kőre vésett hagyományoktól bűzlik. Ha a lázadás könnyű lenne, most nem ülnénk itt. De azért nem hazudok - reménynek lennie kell, vagy ugorhatnánk ki együtt az ablakon.

- Helyes, mert te sem mindig tudod. - persze lehetetlen, hogy ez ne intéskén szóljon, bármi jót is akarunk, azt egyenesen közölni olyan volna, mint kiiratkozni a szalonból, elfelejteni beszélni, talán beismerni, hogy életünk, hitünk lényegében lényegtelen, és erre sem ebben az érzelmileg kiszolgáltatott helyzetben, sem soha nem kerülne sor. Egy Black sem tud beismerni, ha épp a ház lángolna sem - Meda nem kivétel, Meda éppúgy Black, ha egy szelídebb változat is. Késő volna azonban épp most megismételni, amit amúgy is unásig hallhatott öntudatról, fenyegetésről, hogy bárkit valóban a föld alá juttatok érte.
- Késésben vannak az unokákkal, meglátod, sürgetni fogják azt, ami szerintük jár nekik. Nagyon szerettem Regulust, még azelőtt, hogy.. de vagy ő bolondult meg, vagy én. - én természetszerűleg, elkerülhetetlenül, és Meda nagy bolond, ha most nem olvassa fejemre a halálfalóként elöltött éveimet, mintha mi sem történt volna, úgy teszünk mind, mert dezertálni onnan talán még inkább őrültség, mint eleve felvételünket kérni. Nyilván ezzel a bumfordi házassággal elkerültem a rám váró igazi büntetést, amiért elméletileg hálásnak kell lennem - ez is elhangzott éppen, hallottam jól két üvöltés között is - de mert nem voltam és vagyok egyedül a kétségeimmel, hogy amit ígértek, hamis volt.. A dezertőrök nagy része életben van még. - Igazán sosem mondtad, hogy maradtál ilyen semleges a háborúban, pedig volt elég kétes ismerősöd mindkét oldalról. Halálfalónak menni nem volt kötelező, de te tényleg olyan vagy, mint a patyolat, a neved soha nem merült fel.
Úgy érzem, mintha vádolnám - és valahol, évekkel ezelőtt, hangos ajtócsapkodással számot is kérek róla, miért nem tüzeli fel úgy a Nagyúr egy-egy lépése előre, ugyan kinek, minek hallgat, úgyis eljön a szép új világ, ha ugyan tudomást nem is vesz róla.. Nem érek most a csészéhez, pedig könnyebb volna, de mennyire, csak megkapirgálom a hosszú körmeimmel, amelyeket majd most nyilván le kell nyesnem.

- És te miben hiszel igazán? - mert igaza van, de megint kívülmarad azon a hálón, amin belül állást kellene foglalni, lándzsát valami mellett törni, és nem tekint semerre. Makacsul fel akarom törni a nyugalma burkát, kell ott lennie valaminek, ami most is megtartja az alkotmányt, görcsösen keresem a hasonlóságainkat, vagy, és ezt veszélyes lenne beismerni, a valakit, akinek nem csak ez az önéltetés jut majd. - Te hiszel benne, hogy jobbak vagyunk, bárhogyan is? Hiszel benne, hogy minden más lehet, ha akarod? És ha akarod.. el is hiszed, hogy szabad?

- Igen? Jó dolgom van? - van a hangomban valami szórakoztatottság, mintha nem tudnám, hogy Bella jó eséllyel nem erre gondolt, inkább arra, hogy nem tartom magam elég sokra, ahogy azt egy Blacknek illene, de nekem sosem esett jól kirakni ezt az egészet a kirakatba, épp elég nehéz együttélni vele így is, tudván, hogy soha nem lehetek más, mint ami vagyok, örökké hordhatom magammal ezt a nevet és annak minden súlyát meg vonzatát. Ha lecserélem, akkor meg biztosan csak egy hasonlót kapnék helyette. Egyre menne, igazán, csak akkor még illene valami jól titkolt, mégis nyilvánvaló megvetéssel viszonyulnom a saját, új nevem iránt, mintha csak azt mondanám, jó, jó, férjhez mentem, de egy Blackhez senki sem érhet fel, hol van a régi, jó belterjesség? De ez sem én lennék. Arra gondolni viszont, hogy jó dolgom lenne, valahol mégis csak mulatságos, mondhatnám ezt én is Bellának, de az ugyancsak morbid lenne. Inkább csak megrázom a fejem, mintha nem tartanám fontosnak, hogy beszéljünk erről. Az egóm bizonyos tekintetben roppantul álságos, a nyilvánvaló hívságok híján egészen rejtve marad, valójában mennyire örököltem ezt az attitűdöt én is. Bizonyára azt hiszem, attól vagyok több, hogy mindezt a cirkuszt mellőzöm. Meg attól, hogy elhiszem, mindez nem is számít.
- Talán megbolondultunk mind, nem gondolod? - mondom aztán magától értetődően, és ezt komolyan is gondolom, nem hiszem, hogy bárki ugyanúgy került ki a történtekből, mint amilyen előtte volt. Ha nem is tettünk semmit, tudtunk dolgokat, és a nem cselekvés is egyfajta döntés, annak is vannak következményei és együtt kell élni azzal is. Mégsem tudok mit Bella fejére olvasni - vajon tényleg ezt akarná? -, sosem támogattam őt nyíltan az őrület óráiban, minden óvó szavam falra hányt borsónak tűnt, de én meg egészen másfajta utakon jártam ahhoz, hogy ne képzeljem azt, valahol ellenpont lehetek a családom téveszméi között és tehetek egy kicsike jót a rossz ellenében.
Elgondolkodva nézek inkább most Bellára, nem neheztelve, vagy védekezőleg, pedig egy kis részem biztosan zsigerileg azt érzi, hogy most kell felhúzni a falakat, pont ahogy mindig megteszem, nem mintha épp tőle tartanék, személy szerint nem tartok tőle. Vagy épp mindentől tartok, a világtól, féltem tőle azokat a kis részeimet, melyek még nem fertőződtek meg tőle, amihez mindig úgy gondoltam, jogom van, ahhoz a csendes helyhez az emlékezet egy zúgában, ahol nincsenek ezek a bonyolult kérdések, melyekre valaki folyton választ várna tőlem. Azt hiszem, azért volt egyszerűbb soha nem beszélni a testvéreimmel ezekről, mert úgy éreztem magam igazán boldognak és nyugodtnak mellettük, hogy tudtam, ők nem várnak tőlem semmit és nekik nem kell megmagyaráznom semmit, ők nem akarnak úgy feltörni, mint a diót karácsonykor, csak hogy megnézzék kíváncsiságból, mi van odabenn, vagy keressenek valamit, ami aztán igazolja őket. Mégsem neheztelek Bellára, hogy most mégis valami ilyesmivel próbálkozik, mintha csak elkerülhetetlennek gondolnám, hogy egyszer felélem az ő türelmüket is.
- Szerintem tudod, hogy csináltam. Egyszerűen csak befogtam a számat, amikor mindenki kiabált - nem úgy mondom, mintha egyértelműen éreztetni akarnám nem csak vele, de a világgal is, hogy ennél okosabb dolgot aztán nem is tehettem volna. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy okos volt. Talán inkább gyáva, utólag egy kicsit már így érződik, gyáva dolog volt elhagyni Tedet és gyáva dolog volt csak ott segíteni, ahol azért biztonságban voltam és feddhetetlen maradtam. Úgy ahogy - Az már más kérdés, hogy ezzel az én lelkiismeretemnek kell elszámolnia - mert a nem döntés is döntés, ugye?
- Nem gondolom, hogy akár a nevünk, akár a származásunk, akár a vagyonunk okán jobbak lennénk, nem. Ugyanúgy, ahogy nem vagyunk jobbak csak azért sem, mert fiatalok vagyunk, mert mi vagyunk a következő generáció - van egy olyan érzésem, hogy ezzel semmi újat nem mondok, de tudom, hogy a szavaknak ereje van. Amíg nem mondunk ki dolgokat, kevésbé valóságosak, nem kell velük foglalkoznunk - kevés ennél emberibb dolgot ismerek. Mi, meg a kényszerünk, hogy nevet adjunk mindennek, aztán hangosan ki is mondjuk, újra meg újra - Akkor leszünk jobbak, ha jobbak akarunk lenni. Ami azt hiszem, nem szabad, vagy nem szabad, egyszerűen csak akarat és bátorság kérdése... - márpedig, azt nem lehet véghezvinni, amit nem akarunk igazán. És nekem mindig ezzel volt a legnagyobb gondom, most meg olyan várakozásteljesen nézek Bellára, mintha neki kellene eldöntenie, mondtam-e bármit, ami lényeges valójában, vagy ami legalább kielégítené az ő kíváncsiságát - Miért, te miben hiszel most, mindenek után, mindennek végén és másnak az elején? Ki lesz belőled most? - és kérdezhetném azt is, mit gondol, ki lesz belőlem, de hogyan várhatnám a választ erre másoktól?

Ami haragom van, annak mind lett már tárgya, neve, felülete is, amin elverhető minden haragos búbánat, legyintek igazán arra, hogy Meda elengedi itt a füle mellett a méltatásom, azért tudni biztosan tudja, mit gondolok felőle, jelleme mit ér olyanok között, ahonnét jöttünk. Esze is jóval több van, mint nekem, megerősítést nem kíván, ha itt viccelődik is velem.. csak őrizze meg jó kedélyét, magam nem tudtam megvédeni, de őt nem hagyom - ha ugyan rászorul, meggyőzöm magam arról, hogy legalább elfogadható az a férfi, ha elég jó úgysem lehet már sehogy.
- Máshogy ezt már nem lehetne bírni, igazad van. De vajon mikor, és ha létezik is rá orvosság: érdemes lenne megkeresni..? - pedig számtalanszor megfordult a fejemben, még akkor is, mikor összezárt ajkakkal várakoztam rá a kandalló előtt, ekkora őrületből csak még nagyobb vezet kifelé, rosszat jóval oltani úgysem érdemes, ugorjunk hát előre, de látni Meda nem is valaminek szóló elszántságát jó tűzoltás, jól is viselkedem, nem bujtogatom holmi közös szökésekre, úgyis meddő próbálkozás volna - És mikor sírni kellett, akkor is hallgattál. Meg kell hagyni, hűségesen, kétség nem fér ahhoz. De bánod-e?
És ha így van, megtudom-e? Nem is egy barátunk, ismerősünk, jó esetben haragosunk kerül majd kalapács alá, értéke annyi, mint a mértéke: szemét lesz az aranyból, és meg nem mentheti ugyan semmi könyörgés, mert aki forgatja a fegyvert, az is nemes - ezt ismerjük, na de Meda nem félt valakit? Nincs mit veszítenie?


- Apánk egy szüreti mulatságon hárommal több pohár fenekére nézett, mint szokott, és azt mondta, ő nem akarta ezt. Honnan tudod, ő és anyánk erre kívánkozott, nem a saját gyávaságuk vagy hallgatásuk sodorta őket idáig? Meglett anyánk akarata, az igaz, minket nem löknek majd ki másuk közül, de a boldogságot már hírből sem ismerik. - öntök még italt, mit nekem már az, a sorscsapás már megtörtént, lehet majd gyógyíreket találni, de most úgysem erről beszélünk, nagyobb fenyegetésről. Tulajdonképpen el kell ismerni, míg nem szegeztem a húgomnak, én sem igen merengtem rajta, vajon a mi drága nemtőink milyennek képzelték a jövőt a mennyegzőjükön, titkon nem hihették-e épp azt, amit Meda mondott.. és ezért el lehetne-e őket ítélni? Nem igen. Ahogy mondta, lelkiismeret dolga csak az ilyesmi, és nem az enyém - Ami nagyanyánkból: azt mondta, csak az működik, amit ő úgy határozott. Volt elég baja a rokonsággal, aztán anyánk szájával, félt attól, mi lesz ezzel a halálfaló dologgal.. hogyne félt volna, mikor eljöttek, hogy a támogatását kérjék, bottal közlekedett már, nagyapát rég eltemette, és úgy félt, hogy kihajította őket a kertjéből. Csináltam már igen nagy ostobaságokat, te vagy a legjobb tanú rájuk.. hát minden bizonnyal majd arra tanítom őket, hogy fütyüljenek hangosan, szájaljanak az apjukkal, szakítsák ki a harisnyájukat, és menjenek a maguk feje után. Én meg majd neked dühöngök egész életemben, és remélem, hogy akkor is mindig józanabb leszel nálam.

Finoman félrehajtom a fejem, mintha el kellene gondolkodnom, pedig van kész válaszom mindenre, még akkor is, ha egyről-kettőről nem tudom még, hogyan is mondhatnám ki, milyen szavakat kell ilyenkor választani, főleg olyankor, ha azt is akarom, Bella tényleg azt hallja és értse, amit mondok, nem pedig azt, aminek tűnök - Minek az orvosság? Azt hiszem, őrületet csak másfajta őrület válthat fel, bizonyára most is túlzásba fogunk esni, nem? Senki sem látott még csendesen nyertes lázadást, ahogy jótékony ítélethozást sem - mert mi meglehet, könnyen vagyunk itt, egyelőre azt hisszük, a győzelem következményei (mert következménye mindig, mindennek van) nem érnek el minket, vagy legalábbis, ránk nem sújtanak le olyan erővel, de még egyáltalán nem lehetünk biztosak ebben.
- Nem is tudom, Bella... úgy gondolom, bárki tett bármit, valamit biztosan megbánt belőle. Én is. Nem tudunk mindig hibátlanul és tökéletesen reagálni, főleg nem akkor, ha nem tudjuk biztosan, mi lesz a vége - ezernyi dolgot bántam meg. Hogy ott hagytam Tedet, hogy nem kerestem, hogy hagytam magunk ezerfelé sodródni. Másfelől megbántam-e, hogy sem akkor, sem most nem fogom jelenteni például a nővéremet? Bántam-e, hogy segítettem másoknak elhagyni az országot? Nyilvánvalóan nem. Nem tudok egyik oldalra sem állni - talán csak részben volt ez döntés, részben kényszer, arra hajoltam, amerre a lelkiismeretem vitt, miközben talán megbocsájthatatlanul nyargalt el mellettem a történelem. De azt hiszem, együtt tudok majd élni ezzel valahogyan.
Fanyar kis félmosoly költözik az arcomra, valahogy mégis csak úgy érződik, mintha vádolnál valamivel, talán azt is tudom, mivel, és ha bárki más dobná rám ezt a követ, biztosan kényszert éreznék, hogy erőnek erejével megvédjem magam, de ellened semmi kedvem harcolni, nem akarok és nem is fogok, ha rám akarsz sütni valamiféle bélyeget, hát majd hagyom neked, nem csak azért, mert a nővérem vagy, hanem vagy, aki vagy, és nekem ezzel együtt vagy életem egyik legfontosabb bástyája.
- Nem tudom sehonnan, nem is mondtam, hogy így lett volna. De mind magunk vetjük az ágyunk, utólag pedig vannak dolgok, melyeket nem írhatunk át - finoman felfele húzom a vállam, nem mintha mindegy lenne, de bizonyos tekintetben talán már mindegy - Nem mintha nem változtathatnánk legalább azon, ami még nem történt meg... megint csak, elhatározás - mondanám, hogy talán majd más leszek én is, ha el akarnak minket számoltatni, de még őszintén nem tudom, mi vár ránk. Vagy csak rám. Ott marad hát a mosoly az arcomon, mindig nagyon hasonlítottál nagyanyára, azt hiszem, megtanultál ezer dolgot tőle, amit én képtelen voltam, aztán nézd csak meg, lehet, hogy ennél nagyobb szívességet soha nem is tehettél volna magadnak - Hát, legalábbis igyekszem majd - mondom afféle ígéretként, ahelyett, hogy ténylegesen megígérném, de nem hiszem, hogy ne tudnád, bármilyen is leszek, józan vagy bolond, attól még neked feltétlenül itt leszek, még ha belehalok, akkor is.
Hallgatok vagy egy percig, hallgatok veled, mielőtt magam ellen beszélve, tényleg, egészen, feltenném mégis a kérdést, ami talán engedély, vagy csak valamiféle pont az i-n - Mondd csak, ez a sok kérdés az előbb... mi az, amit valójában kérdezni akartál?

Isten a tanúm - ha létezik, de tudja fene, a muglik dolgában nem voltam járatos soha, kergetni lehetett volna éppen az ilyen miskulanciákkal, de az ilyesmit felszedi az ember olyan körökben forogva óhatatlanul - Meda szelídsége csak még további őrjöngésre bujtogat, holott ő maga a megtestedült ábrándosság, nézni csak, mások hogy rendeznek jelenetet, inni esetleg egy teát, nem sietünk éppen sehová, és még haragudni se érdemes ezért, hát kinek hiányzik még egy bolond Black asszony.. Hirtelen ötlettől vezérelve, mintha vitustánc törne rám, feltépem a szekrény ajtaját, és rámolni kezdek.

- És neked bevarrták az alfeled, hogy mikor ég a ház, is bölcs tudsz maradni? - kérdezem mellékesen, Meda tudja, hogy az indulat megint nem neki szegeződik, ő csak szemtanúja annak, minden empátiájával egyetemben, ami majd a sírba viszi, ha én és anyánk nem előbb - De megint úgy beszélsz nekem, mintha felolvasnád, még a tulajdon hangodtól is félsz. Tessék, hát én a mai napig bánom, hogy nem szöktem el, és mindketten tudjuk, hogy miért. És most itt állok felcsinálva, ahogy anyánk, meg nagynénénk, meg nagyanyánk meg mindenki más is, és annyi becsületem sincs, mint egy döglött macskának. Erre vagy türelmes, erre készíted éppen a lelked?!
Pedig minek itt éppen őt oktatni, mikor segíteni jött a szerencsétlen, és nem is kívánt soha többet, minthogy észre ne vegyék, csak hagyják kicsit békén lélegezni, megtalálni az égszakadásban a maga hangját.. nagy lendülettel beleborítom a fogasokról az összes ruhát a kofferbe, és még indulatból taposni kezdem megoldás gyanánt. Csak azért állok meg, mert odacsípem az ujjam, látható, milyen elmés orvosságot találtam a bajra - Meda meg ül itt, mint az öltöztetős szűzanya, és merő higgadtság, türelem.


- Elgondolkoztam azon, vajon igazad van-e, már általában. Hogy igazad van-e, hogy megbékülsz a sorsoddal, elfogadod azt a keveset, amit adnak. Hát, igazad van, vitatkozni nem lehet azzal, amit most mind mondasz: az idő téged igazol, bele sem őszültél az itt zajló fáklyásmenetbe, pedig jutott is, maradt is. Igazad van, Andromeda, alighanem igazad van mindenben, és igazad volt mindig is. - háromból egyszer még a mi szüleinknek is sikerült a pénzérme jobb oldalát kifogni, és nem rajta veszteni a maguk jellemén, ami pedig mindenre inkább alkalmas, mint a gyereknevelésre, de ez nem vigasz, ez nem menti meg Medát az általam véltektől, hozzámegy, elfoglalja valami más asszony helyét, tisztességben megöregszik, meg sem izzad közben. A ruhámba gyűröm a fájós ujjamat, talán ez az egész a hormonok hibája, talán ma még hányni is fogok, engem úgy megvert az élet, hogy az elég volna egész nemzetségünknek, odamegyek, magamhoz ölelem, többet, jobbat úgysem tudok, mert igaza van, de az igazság boldogtalan békejobb csak, ő meg, mintha erre szülték volna, nem csak elfogadja, a fejét is meghajtja - Azért is kérdeztem, mert úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor még megérthettem volna, mi az a menedék, ahol tartózkodsz vihar idején, és ahová már meg is ágyaztál magadnak. Csak abból kitekintve hiheted, hogy a dolgok úgy helyesek, ha jók nem is, ahogy vannak, ezért bocsájtod meg rendre az ellened elkövetett ügyeket is. Nem akarlak én vádolni, de azért nehéz valakit nem vádolni, aki rendben van az életével, készen van. Biztosan foglak még vádolni érte, bocsásd meg kérlek azt is majd.
A bőrönd nagy zendüléssel kinyílik, tartalmát a padlóra önti, kedvem volna felgyújtani, és végül is minek csomagolni, úgysem jön majd egyik sem rám többet, és ha igazán őrült vagyok, nem is tartok rá igényt, szökni mégsem lehet bundában, és kell majd hely más, értékes holminak..

- Tudom, már megint mibe keverlek, de.. de most még lehetsz okos, még élheted azt az életet, amit terveztél magadnak, és abban nem kell szerepeljen ilyen ordas nagy bűn. Mi mindig itt leszünk, hogy újra meg újra próbára tegyük a szilárdságod, és valami rosszindulat azt mondatja velem, remélem, látom, hogy egyszer nem állod meg. És most, segítesz kereket oldani innét?