Évtizedeket, századokat látott leány, ki balgán hiszi a mai napig, hogy a  szemei előtt lebegő ügyetlen mosoly a férfi arcán hű. Pedig sosem hitt előtte, templomba is csak azért járt, mert lehet megkövezték volna, ha nem. Az apai szigor kellően megedzette, türelme végtelen, modora kifogásolhatatlan, míg az anyától lágyságot, törődést lesett el. Mindig is tudta, miként hajtsa szoknyájának fodrát, hogy külleme hivogatóbb legyen a szeretett férfi számára. Viszont a férfi sohasem lépte túl az illendőség határát, de a leány csak várt, és várt. Türelmesen, pillanatról pillanatra, lelkesen és megtörhetetlen. Mosolya megszüntethetetlen volt, ragyogó, és szívet melengető. Mindenkit szeretett maga körül, jó teremtés volt hajdanán, de a halál... Megálmodta vesztét, látta miként ugrik le a szirtről, ez pedig a gyász mellett még jobban elnyomta. Hogy ne lásson, sokszor nem aludt, de ha nem aludt, hát szellemként járta csak a kúriát. Vidám énének gyenge mása volt, kívül a mosoly kényszeredetett, a szíve pedig üres volt belül. A magány felemesztétette a leányt, sorszerű volt talán, hogy egy délutáni sétán a szirtre talált. De szíve gyenge volt, nem mert úgy zuhanni, mint álmában. A sír, a többé nem látott arc mégis húzta, vonta a mélyhez, míg nem teljes bánatában, mindössze csak 4 évvel túlélve szerelme végső távozását, adta fel végleg.

Gregory Moore - tehetős család feje, szerető férj, büszke apja volt egy hajadon szépleánynak. Háborút járt, nyelvet ismert ember volt ő. Varázstalan mivoltja sok titokra kényszerítette lányát, de szeretete sok nehézségen is segítette át.
Margaret Moore - egy szerető, végletekig áldozatkész anyja volt egy hányattatott sorsú boszorkánynak. Titokgazdája volt leánya furcsa képességének, rémálmainak és bolondnak becézett hobbijának. Egyetlen szeme fénye volt a leánya, mindent megtett volna érte...
Kathleen - a Moore családhoz került szolgálóleány. Nem sok szót ejtettek, hiszen ahogy ő jött, Anna úgy ment, de a kapocs közöttük, Mr Blynberch. Magányos óráiban szívesen beszélgetett a lánnyal, kérdezte ki az úr szokásairól, mindennapjairól.

Örömódák, fodros ruhácskák és lemoshatatlan mosolyok keretezték a kisleányt. Kései gyermek lett, de annál nagyobb öröm mindenkinek. Apja katonának vonult még kiskorában, már akkor sem szerette az öldöklés gondolatát. Féltett, hisz' ő is mindig féltve volt, léptei nyomát mindig figyelem kísérte. Kíváncsi szempárok kereszttüzében nőtt fel, de igazán egy sem láthatta teljesen...

Csak a lány láthatott, titkon, álmaiban, mindig tudta, ha vihar lesz. Tudta, ha szárazság, és látta, amint rovarok falják fel az idei évben a termést. Az apja nagy örömére sohasem titkolta, csak éppen másnak nevezte. Olvastam róla a könyvben, tudod, amit te hoztál! Mert az öröm akkora volt, hogy bőszen taníttatták. Az anyja mellette ült, órákat, hogy értse leányát. Ő sejtette, talán tudott valamit, amit a gyermeknek sohasem mesélt el. Így hát az anya lett a titokgazdája eme furcsa vonásnak.

A titkolt társadalomban akkoriban még nem burjánzott elítélés, messze nem vetettek meg mást a származása miatt. Heliotrope Wilkins jó szíve mentette meg, tanácsokkal látta el a leányt, és egy ajándékkal, még annak ellenére is, hogy a szülők messzire kergették. Vádat is emeltek volna, talán boszorkányűldözés is lett volna, ha nem törlik ki a memóriájukat... Az a titkos este pedig ott lobogott a leány szívében a jó tanáccsal: Támaszod legyen a hosszú úton, segítőd nehéz helyzetekben. Ne feledd, csak te irányíthatod!

Megjegyezte, őrizte, délutánonként kicsempészte a mezőre. Nem ódzkodott, már nem, mert hinni szeretett volna. Egy 11 éves gyermek még bőszen hisz a mesékben, vágyálmokat lát és táncra kélne a tündérekkel. Persze óvatos volt, tudta, hallotta, amint pajtásai mesélnek a szüleiktől hallott perekről. Látta, mennyire rettegnek, ha boszorkányokról mesélnek, így végezte hát a pálca mindössze a párnája alatt. Végül félt, a szellőtől, ami tova vihette titkát és a napsugártól, mi megvilágíthatta volna mindenki előtt.

De az anya féltő gondoskodása kettétörte a pálcát, amint megpillantotta. Hű titokgazdája volt leánya képességének, rémálmainak és furcsa hobbijának, de nem állta, hogy bizonyítékra leljen is bárki ellene. Az éj leple alatt, a halkan szuszogó gyermek párnája alól emelte el a becses emléket, majd kísérte figyelemmel, amint a tűz lángjai szép lassan felemésztik. Ez a vöröslő emléket pedig csak az anya őrzi, a gyermek soha nem tudta meg, mi lett röpke álmának veszte...

Ezek után már csak az emlék maradhatott a leánynak. A gondolat, hogy nem furcsa ő, csak más, de ezzel senkinek sem árt. De egy életre megjegyezte, látta, miként félik őket az emberek. Túl jámbor volt hozzá, hogy ilyen terhet viseljen, így magába fojtotta minden erejét. A pálca nélkül nehéz volt, de a leány elhatározottabb mindennél. Az erő pedig többé nem mutatkozott, egyedül látó álmai maradtak gyermeki vágyaiból.

Felnőtt fejjel, szerelmes szívvel pedig könnyen feledkezett meg a problémáról. Ahogy idősödött, feledésbe taszította másságát, hogy olyan lehessen, mint mindenki körülötte. Az ő jövője nem messzi tájakon, borongós kastélyokban zengett, hanem mindössze ebben a faluban, a szüleivel, majdan egy boldog házassággal. És hitt benne, hogy minden ilyen egyszerű, hogy minden szépen elrendezett...

De a sors nem bánt ilyen kegyesen a leánnyal. A szerelem, amint jött, úgy ment. Még alig csak beteljesedett, a mennyegző meg sem tartatott, már feketében járt fel s alá. Háta meggörnyedt, szemei karikásak, s egy évre rá megkezdődtek a rémálmok. A kedves kísértette őt, de nem, mint az elején, hanem lehunyt szempillák mögött. Látta egy várban, ugyanolyan áttetsztően, mint nem olyan rég, de ő maga is vele tartott. Szép volt, egy igaz jövő álma.

De a leány félt az úttól, a szirtnek még a gondolata is iszonytatta. Sohasem szerette a magas helyeket, de a késztetés, egy jövő Robert mellett minduntalan a szirthez hajtotta. A sötétség, a jeges hullámok gondolatától mégis mindig visszarohant. A sírnál is járt, fohászkodott minden létező istenhez, míg nem félelmében, vagy talán már a végére őrületében adta át magát a mélynek. Zuhant, zuhant mint álmában, a fájdalom pillanatnyi volt, de határtalan, az égető fémes íz, az elhaló fény mégis megnyugvás a számára.

A sorsa megpecsételődött, a látottak mind valóra váltak, teste áttetszővé vált, lelke örök és láthatatlan. Azt hitte a leány, felkészült rá. Azt hitte el bírja engedni családját, de évekig még a falu határát sem súrolta. Figyelte anyját, amint kötöget, néha sírva fakad, majd apját, amint vigasztalni próbálja. Hallgatta a pletykákat, voltak szívtelenek, és kedvesek. A túlvilágon majd együtt lehetnek... Pedig nem így volt, ötlete sem volt, hol keresse a kastélyt, pedig tudta. Tudta, hogy Robert vár reá. Viszont a szíve is visszahúzta erre a helyre.

Másfél évszázada hát, hogy útra kelt, minden kedves emléket félretéve. Már nem volt senki, akit figyelemmel kísérhetett volna, már nem emlékezett senki a leányra. Az álmok pedig visszatértek, mintha megtört volna a gát, de immáron éberen leltek reá. Ahogy haladt az útján, mindig megjelent egy kép, egy égtáj, merre is kell haladnia. Kóborlása pedig gazdagította, látta hazáját felnőni, a világot, ahogyan öregszik. A sokezredik napfelkelte is ugyanolyan gyönyörű számára, mint még hajdanán éltébe.

Az úton pedig hozzá hasonlókkal is találkozott, szellemekkel és varázslókkal, akik meséltek neki úticéljáról. Sőt, az álmokról is meséltek, hogy kevesen vannak, kik ilyen képességet birtokolnak, így óvatosan kell bánnia vele. Bár sosem értette, miért intik óvatosságra, a leány nem tanult saját hibájából. Szentül hiszi, hiába próbálták megértetni vele, ez csak egy alternatíva, hogy mindez az igazság. Nem hagyja magát lebeszélni, hiszen akkor Robert arca a kastély falai között is hazugság volna. A Önön keze által kioltott élete nem nemes, tiszte szerelemről szólna, hanem már-már egy tragikus darabba illő volna. Így hát halad, halad előre, az álmokba, a vágyakba, egy hajdanán előkelő úriszellem után.