G. az a fajta hollóhátas, aki állatira idegesítő. És attól csak még idegesítőbb, hogy saját idegesítőségével tisztában van, de mégsem akarja ezt semmivel sem ellensúlyozni, vagy tompítani, kitartóan idegesítő marad, és kitartóan megtesz mindent, hogy képtelen legyél őt ignorálni…

Roppantul okos lány – megvannak benne a Hollók leggyakoribb tulajdonságai. Értelmes, gyorsan és könnyen tanul (igazi bájitaltan zseni, és szégyentelenül ügyes átváltoztatástanból is), kíváncsi, nyitott az újdonságokra, széles látókörű, hamar átlátja a környezetében a következetességet, a logikát, de ugyanúgy a furcsa anomáliákat is, a rejtve feszülő ellentéteket, a ki nem mondott dolgokat. Mindig kész egy jó vitára, legalábbis amíg a logika vezérli azt, és már-már bosszantó, milyen kevés erőfeszítéssel tud remek jegyeket szerezni.

Ugyanakkor George-nak kijutott egy nagy adag olyan tulajdonság is, ami az eszével párosítva ugyancsak veszélyes, ráadásul könnyedén az oroszlánok közé vethette volna (kereken hat perc, negyvenkét másodpercen át csücsült annak idején a fején a Teszleg Süveg, ami végül annak reményében osztotta a Hollók közé, hogy inkább az intellektusával akarjon majd harcokat nyerni, semmint az öklével. Félsiker koronázta eme szándékait.) Szenvedélyesen kitart a nézetei, az igaza mellett, s mivel tisztában van a saját eszével, nehezen fogadja el, hogy valaki nála okosabbat, igazabbat gondolhasson, hiszen ő minden szempontból megvizsgálta a kérdést, és kétségtelen, hogy neki van igaza – ilyenkor menthetetlenül ítélkező, kicsit lenéz mindenkit, aki nem látja be az ő érvelésének egyértelműségét. Ami pedig még rosszabb, hogy nehezen hagy békén bármit. Ha egyszer valamit elkezdett, nem tud csak úgy hátat fordítani neki, és valószínűleg így esett az is, hogy a jelen ellentmondásos, és kiábrándító helyzetben mániájává vált az igazság. Mert nem lehet szó nélkül hagyni ezt az őrületet, a tudatlanság manapság veszélyes, mások megvezetése ellen tenni kell, és ki fog bármit is tenni, ha nem ő? Önjelölt hős tud lenni, homlokán a tisztánlátás védőcsillagával – kár, hogy ennek a csillagnak a létezésében egyedül ő hisz.

Remek érzéke van ahhoz, hogy elidegenítsen magától másokat. Mindig kicsit túl sok, sokszor akaratlanul sértő, ahogy az gyakran megesik, a csillogó intelligenciához türelmetlenség és tapintatlanság társul, ha társas kapcsolatokról van szó. Nem mintha ne lenne érzéke ehhez is - jobb emberismerő, mint azt általában feltételezik róla, és ha éppen van hozzá kedve, tud ő kezdeményező és közvetlen lenni társas érintkezésekben is -, épp csak a türelme kevés. Nehezére esik hallgatni, ha beszélhet is, nehezére esik vigasztalni, ha tudja, a másik volt egyértelműen ostoba, és magának köszönheti a baját, nehezére esik úgy egyáltalán, nagy teret engedni az érzéseknek, amikor tudja,  azok milyen könnyen tévútra viszik az embert.
Pedig aztán őt sem faragták fából. Igazából rettentő érzékeny, nem békélt még meg teljesen magával, rengeteg ellenérzés kavarog benne, sokszor szívesen lenne kicsit egyszerűbb, kicsit butább, szeretné, ha jobban másokra tudna hagyatkozni, ha kevésbé lenne fura, ha több barátja lenne, ha úgy általában, az emberek jobban kedvelnék... de közben persze rettentően büszke és konok is. Mégsem sírhat olyasvalaki, mint ő, csak azért, mert nem rajongja körbe a fél iskola...

Shacklebolték mindig kissé rejtélyes család voltak. Végtére is… „bizonyára nem ízig-vérig angolok, ugye? Valahonnan csak kellett jönniük… mi ez a mániájuk, hogy folyton külföldiek házasodnak be a családba? Másnak bezzeg jók a másodunokatestvérek. Tudja egyáltalán bárki, miből van a vagyonuk? Én úgy hallottam egy-kettő még mindig dolgozik, juj…! Annyira talán nem is pénzesek, mint illene. Ráadásul ez a sok hollóhátas… mikor volt utoljára bármelyikük is a Marderkában, ahogy illene?”
Aranyvérűség ide, vagy oda… azért aranyvérűek között is vannak aranyvérűek, meg aranyvérűek, ők pedig általában inkább csak simán aranyvérűek. Bárki hiszi azt, hogy egy zárt közegben nem létezhet előítélet, az bizonyára téved.

A család, mint olyan, sosem játszott nyílt lapokkal, és nem teszi most sem. Georgia szülei olykor odaállnak a „megfelelő”, a „kívánatos” ügyek támogatása mögé, segítenek a jó, vagy épp a rossz oldalon, néha viszont egyszerűen csak hallgatnak. Jobbára mindenki úgy gondolja róluk, hogy „se hideg, se meleg kutyák”, akiknek nincs becsülete, nem foglalkoznak mással, mint a saját érdekeikkel. Nem mintha ettől rosszabbak lennének a többieknél… épp csak ők nem játsszák meg magukat, mintha ez nem így lenne. Félelmetes ügyességgel intézik az ügyeiket, észrevétlenül, feddhetetlenül, és valahogy mindig sikerül elkerülniük a nyílt állásfoglalást. Ebben mesteriek – diszkrétnek lenni, a határokon belül maradni, de közben csakis olyasmit tenni, amit ténylegesen tenni is akarnak.

A Shacklebolt szülők mindig is igyekeztek erre nevelni a gyereküket. A fiúkat, Kingsleyt, mint egyértelmű örökösét a kis birodalomnak, és a lányukat is, Georgiát, akit az apja gyakorlatilag nem is sértésként hív általában George-nak, épp ellenkezőleg, azért, mert szerinte egy lány is lehet olyan okos, vagy erős, mint egy fiú. Megtanítottak nekik mindent, amit lehet, elvárták a megfelelő dolgokat, kötelezték őket erre, vagy arra, hogy véletlenül se lógjanak ki a sorból, ne térjenek le az útról… de kezdenek rájönni, hogy talán ebben nem várt kudarcot vallottak, mindenek mellett túl sok szabadságot adtak a gyerekeiknek, túlságosan bíztatták őket olyan manapság veszélyes dolgokra, mint individualitás.
Hogy a fiuk aurornak készül állni, az még csak egy dolog. Nem lenne feltétlenül… baj. Sőt, lehetne nagyon hasznos is, ám úgy tűnik ideológiai elköteleződésre hajlamos, amivel megfertőzte a húgát is. Ennyi levelet kapni Flitwick professzortól, ráadásul ilyen okokból… bizony ez mégsem illik bele a családi profilba…

És mégis. Még mindig ki akar tartani a családi idill. Mert az törhetetlen. Mert ők nem lóghatnak ki. De még fontosabb: hogy soha… soha nem árulhatják el egymást.

(+16 warning for káromkodás :3)

Valószínűleg nem volt rövidebb pályafutása még senkinek, mint a Roxfort iskolaújságának főszerkesztője.

"Mélyen tisztelt diáktársaim!

Most, hogy vége az utálatos Miss Skeeter szaros haszontalan rémuralmának, végre leszámolhatunk az iskolaújság azon (sötét?) korszakával, melyben a pletyka hírnek számított, az aljas vádak ténynek, a költői túlzások gyönyörködtettek, és a felszínes beszámolók elégnek bizonyultak. Vége az iskola újságnak, ahol hülyének néztek mindenkit, akit érdekeltek volna az igazi hírek, a fontos témák, akik vevők lettek volna egy-egy egészséges vitára. VÉGE!

Főszerkesztőségem alatt legfőbb törekvésem lesz a Roxfort iskolaújságának megreformálása - ideje, hogy ne korlátozzuk újságcikkeink tartalmát az iskola történéseire. A kinti világ is ugyanúgy az otthonunk. Ami kint vár, oda térünk majd vissza! Ami most kint történik... az pedig érint mindannyiunkat.

Fájó szívvel (ja, nem) elköszönünk a pletykarovatunktól. Ugye senkinek sincs igazán szüksége rá? Nekem aztán kurvára soha nem is volt... Az Öltözz stílusosan-t ugye eddig sem vette senki komolyan? Feltűnt ugye mindenkinek, hogy az iskolai egyenruha még mindig kötelező?

Mi, az iskoalújság lelkes közreműködői, mindent meg fogunk tenni az idei tanévtől annak érdekében, hogy olyan újságot vehessetek kézhez, mely méltó a Roxfort örökségéhez, és méltó annak minden éleselméjű, érdeklődő, felvilágosult diákjához! Mindenki más dugja már fel a fejét a seggébe, légyszi, köszi!

Őszinte hívetek a továbbiakban is:
George Shacklebolt
főszerkesztő

A várakozással teli csendben egyedül a kandallóban pattogó tűzifa adott ki bármiféle hangot. Két perc elteltével Flitwick professzor hümmögni kezdett. Három és fél perc elteltével Georgia Shacklebolt türelmetlenül kezdett dobolni a karosszék karfáján, ahol keresztbevetett lábakkal az ítéletet várta. Az ítéletet, első főszerkesztői leveléről.
Flitwick professzor kissé zavartan köszörülte meg a torkát. Georgia Shacklebolt türelmetlenségébe idegesség vegyült, ahogy akaratlanul is utánozta.

- Szóval... professzor? Mit gondol róla?
A fekete csokoládé sötétségével vetekedő tekintet kissé talán követelőzőn csüngött a professzoron. Bosszantotta, hogy tanári áldásra van szüksége még egy ilyen kis aprósághoz is.
- Nos, Miss Shacklebolt jobb lett, mint az előző két próbálkozása.
- A három varázsszám, nem igaz, professzor?
- ... hallgasson végig, Shacklebolt. Ezt nem jelentetheti meg.
- Jaj, ne már!
- Miss Shacklebolt, kérem, viselkedjen!

A szobára megint csak puha csend telepedett, a tűzifa víg pattogásával, Flitwick professzor kissé aggodalmas sóhajával, és Georgia Shacklebolt ideges szuszogásával. Harmadjára folytattak hasonló beszélgetést, és a tanévnek még csak az első hetében voltak.

Végül Flitwick professzor törte meg a csendet. Georgia Shackleboltnak meglehetősen kevés mondandója maradt a harmadik találkozóra. De egy percen belül ez nagyon meg fog változni.
- Talán jobban járnánk, ha mégsem kegyed töltené be a főszerkesztői pozíciót.
- Hogy tessék?! Most akkor kidob az újságtól?! De professzor -
- Bizonyára magának is jobb lenne, Shacklebolt, ha inkább keresne magának egy rovatot, ahol esetleg, alapos cenzúrával, természetesen, de könnyebben megfér a maga... hogy is fogalmazzak... szabados fogalmazásmódja.
- De...!
- Feltételezem, nem lenne ellenére, ha nem ülnénk itt ezentúl minden héten.
- ...
- Akkor, ezt eldöntöttük, Miss Shacklebolt.
- Nincs is beleszólásom?
- Nem igazán.

Georgia Shackleboltnak ezen a ponton nagyon sok mondanivalója támadt - kezdve ott, hogy régimódi, ostoba pöcsnek akart nevezni mindenkit a Roxfortban, hogy megvádoljon mindenkit a rossz ízlésről, hogy kétségbe vonja, mennyire is fontos a saját házvezető tanárának, hogy ne csak kiteljesedhessen az iskola falai között, de színvonalasabbá is tegye egyben az iskola egyetlen újságát.
Mielőtt ilyesmire vetemedhetett volna, valahogy kívül találta magát Flitwick professzor irodáján, és csendes búcsút intett tavalyi előlépésének.

Még csak egy hete élvezhette az egészet. Valószínűleg tényleg nem volt rövidebb pályafutása még senkinek, mint a Roxfort iskolaújságának főszerkesztője.