Az ajtó egyszer csak kattan egyet, résnyire kinyílik, beszökik egy fuvallatnyi hideg, őszi levegő, én meg csak bámulok az alig-fényben kavargó porszemekre. Megsaccolni sem tudom, vajon hogyan volt időzítve a bűbáj, ami eddig bezárt és egyben biztonságban is tartott, honnan tudja, hogy most már elengedhet, de abban biztos vagyok, hogy nem téved - a telihold éjszakája, a rettegett telihold éjszakája ugyan még tart, de velem az égvilágon semmi nem történt.
Azt leszámítva, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, minden végtagom fáj attól, hogy görcsösen gubbasztottam az elmúlt pár órában, és úgy nem mellesleg nagyon, de nagyon megéheztem. Fel tudnék falni mondjuk egy óriási sajburgert. Vagy egyébként bámit. A húst kimondottan kívánom, bár erre számítottunk, hogy ez lesz. Mindenesetre apámnak nem kell majd beperelnie a Mungót, amiért hamis tévhitekkel ámítottak minket: sérülés ide, vagy oda, végül nem lettem vérfarkas. Gondolom, felhőtlenül kellene örülnöm, jóleső megkönnyebbülésnek kellene végigszaladnia minden porcikámon, de egyelőre csak nyűgös vagyok, azt hiszem, az öröm és az ünneplés majd holnapra marad. Vagy legalábbis, az utánra, hogy alszom egy jót a saját ágyamban. Feltéve, hogy el tudok majd aludni, mert egyelőre csupa gondolat és zaj a fejem.
Elengedem az eddig magamhoz szorongatott térdeimet, nyújtózom egyet, nem mintha ettől elmúlna a sajgás, de úgy érzem, végig kell próbálgatnom minden izületet és izmot, képesek-e mozogni, mielőtt megkísérelnék felállni. De sikerül, úgyhogy ott ácsorgok a használaton kívüli, régi gyógynövénytan szertárban, alig pislákol az egy szem fáklyában a fény és az ajtó nyitva. Én meg nem tudom eldönteni, hogy akkor ez most felhívás, húzzak innen, vagy várnom kellene egy tanárra, aki visszakísér a kastélyba. Gondolom, úgy illene, illetékes kíséret nélkül igazából már azzal szabályt szegek, hogy idekinn vagyok, nem hogy azzal, ha elindulok az iskola és a Hollóhát-torony felé. Várok egy pár percet, bizonyára nem sokat, mégis rettentően hosszúnak tűnik, gondolom, azért, mert most, hogy elvonult a fejem felől a végítélet viharfelhője, már eléggé mehetnékem van innen. Várok, de nem jön senki.
Innentől kezdve senki nem hibáztathat azért, mert inkább szeretnék visszakerülni a meleg takaró alá egy csípős őszi estén, és semmi kedvem egyedül kinn lenni a baljós üvegházakban még baljósabban nyújtózkodó akármik között. Meg ugye, mindenki elsőben megtanulja, hogy sok minden él a Rengetegben, amivel nem szeretnénk találkozni, és kettőt találhattok, melyik napszakban éber minden, amivel nem akarhatsz találkozni. Nem, nem, köszi, én inkább mielőbb szeretnék visszamenni, úgyhogy a kezem ügyében tartom a pálcámat - mert sosem lehet tudni, ez a Roxfortra különösen igaz, lássuk be -, majd kilököm a szertár ajtaját, és elindulok az üvegházak mellett.
Az egyik sarkánál majdnem nekimegyek valakinek és magamba fojtok pár cifra káromkodást, meg egy kínosan lányos kiáltást, amikor ismerős vélek felfedezni az árnyak közt - Basszus, Nesta, te mit settenkedsz itt? A frászt hozod rám - aztán persze eszembe jut, hogy esetleg értem küldték, vagy csak jött magától, szóval ez a fogadtatás nem kedves tőlem. Megrázom magam, összefonom magam előtt a karjaim - Menjünk vissza, nem? Vagy jobb dolgod van idekinn?

Kicsit ráráncolom az orromat Nessre. Nem azt mondom, hogy értem néha nem lehet tényleg aggódni, meg azt sem mondhatom, hogy pont most nem kellett volna, de egy kicsit csalódott vagyok, hogy Flitwick, vagy valaki, nem vette a fáradtságot arra, hogy rendesen megrendezze egyéjszakás eltűnésemet. Néha egyet kell értenem anyámmal, hogy olyan ez az iskola, mintha fejvesztett futam lenne, csak persze sosem vallom be neki, mert ő nem járt ide, szóval ez érvénytelenné teszi az ítéletét, csak cserébe képzelt butaságokat mondok neki vissza az Ilvermornyról.
Már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy na, azt is kiderítetted Flitwicktől, hogy hol vagyok?, aztán lenyelem, gondolom így van, hiszen megtalált, bár Merlinre, kell ahhoz egy bizonyos fajta elmebaj szintén, hogy pont idekinn keressen, egyedül. Gondolom, hálásnak kellene lennem, de hát én nem kértem Nesst, hogy efféle bajokat hozzon a saját fejére, ezt bármikor meg is mondanám neki, ha ennek ellenkezőjét állítani, de talán nem lesz erre szükség. Túl régóta ismerem ahhoz egyébként is, hogy ne tudjam, ez csak egyfajta kifogás, rugó a seggében, nyughatatlanság a szívében, és nem lehetek pont én, aki emiatt beszól neki, amikor pont ugyanilyen vagyok néha én is.
- Nincsenek kifogásaim, az összes tanár tudja, miért voltam kinn - vonom meg a vállam, szándékosan nem mondom ki a teljes igazságot, mert egy picit gonoszkodni támad kedvem (hát már mondtam, nyűgös és nagyon éhes vagyok), de csak annyira, hogy Ness kénytelen legyen újra kérdezni, ha tényleg tudni akarja a választ, hogy miért vonom meg ilyen lezserül a vállam és miért nem kezdek serény magyarázkodásba. Szegényt úgyis velem veri az ég, mint szobatárssal, és azt hiszem, a barátságunkon mit sem változtatott az, hogy ő kapott egy plecsnit ötödév elején. Sőt. Talán inkább még szoktam is rágni a fülét, hogy legalább ő hagyjon lógva, és legalább neki ne kelljen magyarázkodnom, ha olyan a helyzet.
De hát most nem olyan a helyzet, tökre nem olyan, ez most egészen más, sokkal komolyabb.
- Mi? Pár napig nem járőrözhet senki? - ezen mondjuk már őszintén csodálkozom, egy pillanatra megijedek, hogy baszki, talán miattam? De hát csak nem, mármint, ha baj lenne, ha baj lenne velem, akkor megoldották volna, vagy biztosan nem jöhettem volna vissza. Ugye. UGYE?! - Hát, ettől sem jött meg a kedvem, hogy kinn maradjunk, szóval nyomás. De nem ejthetnénk útba a konyhát? Kilyukad a gyomrom. Hátha van ott még ilyenkor valaki. Vagy valami kaja... - ábrándosan gondolok bármire, ami vacsoráról maradhatott, vagy ami már a reggeli felszolgálást várja.
- Vágytunk? Te most miről beszél? Láttál te rajtam kívül bárkit is, vagy azt, hogy én bárki mással lettem volna vagy bármit csináltam volna? Ne bomolj már, Ness - mármint, erre pont ma lehet, hogy tényleg nincs humorom, még viccnek is szar, erre majd biztos rájön Nesta is, ha egyszer beavatom a teljes sztoriba, csak a teljes sztorival az a baj, hogy egyébként nem igazán idézem fel szívesen. Pláne nem itt és most, mert ez azért egy elég hasonló díszlet ahhoz, ami akkor történt, szóval bár igyekszem nem mutatni, de a máskor ostoba ki-ha-nem-én bátorságom nem annyira támogatja a ma estét. Főleg, hogy nincs nálam a pálcám, mert az elég nagy öngól lehetett volna a bezártságomra tekintve...
- Hah? Nem, mi az...? - megtorpanok Ness mellett - vagy oké, egy fél lépéssel mögötte -, és meregetem arra a szemem, de hasztalan. Baljós csend ásít csak ránk a Rengeteg széléről - Én inkább nem bámészkodnék itt.

- Áh - konstatálom egyébként teljesen feleslegesen, mert nyilván gondoltam egy dologra én, egy másikra meg Ness, de én egyébként nem akarok kifogásokat keresni egyikünknek sem. És meg sem kell magyaráznom - magamnak, neki? Bah, tök mindegy. -, miért van itt bármelyikünk is, a saját magyarázatom megkerülhetetlen tény, Nessé meg... nem tudom, kicsit úgy gondolok már rá, hogy ez elkerülhetetlen volt. Ha tényleg miattam van kinn, simán elhiszem, hogy csak megakadt benne a hiányom gondolata, nem hagyta nyugodni, nem járőrözhetett... olyan ez a mi fajtánknak, mint egy meggyújtott kanóc a dinamitrúd végén.
- Én? Téged? Dehooogy - tudjuk mindketten, ha szükséges, ha tényleg nagyon szükséges, én még a csillagokat is megkísérlem lehazudni az égről. Fele annyira sem megy jól persze, mint szeretném, van még mit gyakorolnom, de ebben az esetben talán a szándék fontosabb minden másnál. Úton-útfélen bajba keverek másokat, sokszor akaratlanul, sokszor meg azért, mert nem vagyok tekintettel semmiféle járulékos veszteségre és csak az eredményre figyelek, de azért ez most nem egy olyan helyzet. Szívesen letagadom bárkinek, hogy láttam Nestát én ma idekinn. Tényleg!
De közben tényleg úgy is nézek rá, hogy egyértelmű legyen, mit gondolok erről. Látott engem ő valaha a holdfényben enyelegni másokkal? Ne már...! Még egy tisztességes randit sem tudnék összehozni magamnak, szerintem az iskola jelentős része fél tőlem, a másik fele meg halálosan idegesítőnek tart, és biztos olyan az én szerencsém, hogy bárki, aki nem ebbe a két halmazba esik bele, azt meg én nem állhatom, szóval... nem tudom, általában nem foglalkozom ilyesmivel, vannak nekem fontosabb és értelmesebb dolgaim, mint nyálpingpongozni valakivel, ráadásul ilyen hülye helyszínen, mint a sötétben kísértetiesen, nyomasztóan szunyókáló üvegházak közti járások.
Az igazság persze az, ha tavaly ősszel lennénk, akkor nem viszketne annyira minden idegem, nem vágynék ilyen nagyon vissza a kastély biztonságot jelentő falai közé. Akkor talán a saját szakállamra kutatnék idekinn én is, pont mint Nessa, vagy együtt jöttünk volna ki, hogy direkt keressük a bajt és a dicsőséget, de sajnos ez nem a tavalyi ősz. Ez az idei ősz, ami előtt augusztusban nagyjából az egész eddigi életem tízszer lepergett előttem (ma éjjel is legalább kétszer) és többet sírtam anyám után, mint valaha. Nem viccelek. Va-la-ha.
Szóval most nem csillannak fel izgatottan a szemeim a sejtéseket hallva, sőt, az sem tölt el lelkesedéssel, amit Nesta nem mond ki, most ideges leszek tőle, és jó, oké, legyen, bevallom, hogy egy kicsit be vagyok szarva. Elmormolok egy félhangos "faszom"-at, ahogy Ness maga elé parancsol, hát én nem tudom, melyik lenne a rosszabb, ha előle, vagy mögüle rabolna el mondjuk egy sárkány (nem toronyba zárás céljából, hanem vacsora gyanánt). Nyilván azt preferálnám, hogy ne egyen meg semmi, de az ezzel kapcsolatos nyári emlék nagyon lelkesen dörömböl a szívem dobogásával egy ritmusra, és nagyon szeretne kiugrani belőlem. Az emlék, a szívem, meg a félelem is - Ness, bassza meg, bassza meg, bassza meg - nem tudom, hogy ezt dörmögöm, vagy hozzám kicsit sem méltón nyivákolom, amikor meghallom azt, amit bizonyára a szobatársam is - valami biztosan van velünk idekinn, de engem most tényleg nem érdekel, mi az, kapkodó mozdulatokkal próbálok magam mögé nyúlni és elkapni valamit Nessből, hogy véletlenül se legyek egyedül azzal, hogy erősen rohanósra veszem a lépteim. Én sem szeretnék azzal a Roxfort lépcsőihez érni, hogy elrabolta mögülem őt egy... mit tudom én, de az biztos, hogy nem hegyi troll.

Nem tetszik ez nekem - mondanám, ha nem akarnám kiköpni a tüdőmet. Nem vagyok rossz kondiban, nem kottyanna meg egy kis futás normál körülmények között. De mi most nem futunk, menekülünk, ami egyfelől adrenalin, másfelől indokolatlanul heves szívdobogás, meg aztán ott a tény, hogy egy fészerben gubbasztottam egész eddig teljes frászban, virrasztva, a legrosszabb dologra számítva, ami életemben megtörténhet velem, szóval nem, nem vagyok annyira a helyzet magaslatán, mint lehetnék.
Nessa ujjai épp ezért akadálytalanul kicsúsznak az enyémből, és próbálok engedelmes lenni, de hát tudjuk, az nekem nem pont a legnagyobb erényem.
Egy ideig azért tényleg futok a kapu felé, de aztán túl hosszúnak érződnek a másodpercek, túl nagy a csend, nem ropog, vagy szikrázik semmi, fogalmam sincs, Nesta mit csinálhat úgy mégis a hátam mögött, úgyhogy sajnálom, hogy ilyen rossz vagyok, de muszáj megfordulnom. Meg azért nem torpanok teljesen, hátrálok lelkesen az iskola felé, míg meresztem a szemem a sötétbe. Nyilván a lehető legnonszenszebb dolgot látom, lándzsa lő ki az egyik második emeleti ablakon, Nesta meg úgy próbál megszabadulni az üldözőnktől, mintha valami keresztes lovag lenne full páncélban, és ha nem lenne ilyen iszonyatos a dög fájdalmas ordítása, és ne remegtetné meg az összes csontomat, talán még nevetnék is, hogyan jutott pont egy ilyen képtelenség az eszébe, milyen tisztes boszorkány megy lándzsákkal az éj szörnyeinek. Nyilván Nesta Rosier.
- Te sem vagy százas, hallod - lihegem is a lány felé, miközben még mindig hátrálok, úgy várom be, fél szememet a dögön tartva, ami fájdalmasan vergődik. Még nézni is rossz, tényleg, magába omlik, majd feltápászkodik, és újra, nekem viszont nincs kedvem megvárni, milyen hamar áll talpra, és amikor megteszi, vajon merre veti magát.
Épp elég motiváció ez arra, hogy nyakunkba vegyük szerintem a domboldalt, valamiért azt képzelem, minél közelebb jutunk a lépcsőhöz, annál kisebb az esélye, hogy valami nagy baj ér minket, de azért nem bizakodom egészen addig, amíg egyikünk rá nem markol a duplaszárnyú ajtó egyik kilincsére - Komolyan mondom, hát sosincs itt az embernek nyugta?? - pont rám nem vall mondjuk, hogy ilyesmire panaszkodjak, de nekem épp elég mozgalmas és ijesztő volt ez a ma este az előbbi kis közjáték nélkül is... elalvás előtti kakaó helyett tényleg jobb lenne egy forralt bor...

Mind tudjuk, hogy bolond időket élünk, félelmetes időket élünk, de az egyszeri ember, a történelemben a kis ember, szereti azt hinni, hogy az ő életére az ilyesminek nincsen kihatása.
Talán én is azért üldöztem olyan gyakran és félelmet nem ismerve a kalandokat, mert titkon azt hittem, úgysem találok semmit, azért merészkedtem telihold idején ostobán megválasztott helyekre, mert sérthetetlennek hittem magam, aztán lássuk csak, mennyire vagyok az - épp semennyire. De hogy még ez is...! Szeretném azt hinni, Nesta téved és Flitwick mondjuk nem számolt azzal, hogy a lény ilyen közel merészkedhet, azért hagytak önként nyíló ketrecben. Nem mintha ez megmagyarázná, ha tudtak róla, puszta elővigyázatosságból miért nem tágították a kastélyt mindenféle válogatott behatolásoktól védő bűbájok hatókörén, de nem tudom, ez a sok kérdés azért van-e, hogy éppen mi merengjünk rajta és éppen mi akarjuk megválaszolni.
Nem győzök elég hamar eltávolodni a bejárati ajtótól, a neki csapódó test hangjától, a karmok kaparászásától, közben persze szeretnék úgy csinálni, mint aki nincs állatira betojva, de azért pont úgy szedem a lábaimat Ness mellett, mint aki még a saját seggét félti. Azért jobbára nem ezért tesszük meg szótlanul az utat a konyháig, hanem mert jobb nem zajongani, a végén még valaki nyakon csíp minket, beszélgetni majd tudunk azután is, hogy a manók picit körbeugrálnak minket odabenn, és süteményt tolnak az orrunk alá a forró ital mellett, és én most bármit szívesen elfogadok, tényleg éhen veszek.
- Hát nem mondom, örülök, hogy épp ma támadt kedved csavarogni. Ez ennél sokkal szarabbul is elsülhetett volna - mondom miközben porcukrot törölgetek a szám széléről, és tényleg nem akarok belegondolni abba, mi történt volna, ha mondjuk egyedül vagyok odakinn és nem sietek befele eléggé. Oké, hosszúak a lábaim, talán lefutottam volna a dögöt, na de a zárt ajtón pálca nélkül? Meddig kellett volna futnom, amíg találok egy oldalsó bejáratot, ami nyitva van? Lúdbőrözik a karom, egészen a vállam csúcsáig, és bár nem tudom, fogok-e tudni ma aludni, alig várom, hogy elfelejthessem ezt az éjszakát - Gratulálok, Rosier lovag, nagyon hősiesen viselkedett, tán a kezemet is megkéri? - viccelődök aztán hunyorogva, máshogy hogyan deríteném magunkat jobb kedvre?

Bólogatok, hogyne jöhetne az ital, a meleg is jól fog esni, de az a kevéske talán el nem főtt alkoholtartalom még jobban. Még szerencse, hogy a manókat vagy nem érdekli diáklétünk, vagy iskola ide, vagy oda, hetedéveseknek már elnéznek ilyesmit - Te meg miről beszélsz? - kérdezem aztán alátámasztva a homlokráncolást, ami már két korty között odaette magát a szemöldököm fölé, mintha legalábbis nehezemre esne megemészteni, hogy Nesta azt gondolhatja, valami undok dolgot művelt odakinn, amit muszáj titokban tartani. Pedig eléggé úgy tűnik. Én viszont nem nagyon látok mást, mint valami menőt, még ha szokatlant is, nem azért, mert varázslók vagyunk, inkább azért, mert lányok, de épp ezért engem némileg szórakoztat ez e jelenség, bár talán annyira meg sem kellene lepődnöm. Rosierék sokkal régimódibbak, mint az én családom, ki tudja? Talán náluk így szokás. Én ugyan nem ítélkezem.
- Pedig mások véleménye nem a te problémád, az az ő véleményük - vonom meg a vállamat, mint aki tényleg nem látott odakinn semmi szokatlant. És ha meg valamit mégis szokatlannak tartanék, akkor az a dög volt, nem pedig Ness váratlan harcászati készségei - Mindenkinek lehetnek érdekes hobbijai. Arról nem is beszélve, hogy lehet, csak ez mentett meg minket odakinn - még ha ítélkeznék, ezt akkor sem tagadhatnám, de ahogy mondtam, én nem ítélkezem. Vagyis... jó, próbálok sosem ítélkezni, de azért én sem vagyok ártatlan, ellenben ez most tényleg nem az a dolog, ami különösebben megakasztana. Talán mert Nesst kedvelem, talán mert tényleg menő dolognak tartom, talán csak vannak ennek sokkal rosszabb dolgok is, amelyek felett lehet ítélkezni.
Elemelek még egy süteményt, látszólag nagyon elfoglal, hogy minél alaposabban megrágva minden falatot fogyasszam el. Meglehet, a kelleténél egocentrikusabb vagyok, amikor azt feltételezem, pletykálnak elegen eleget az iskolában ahhoz, hogy ne nagyon kelljen megmagyaráznom senkinek semmit, sem a hajam és az ingem alól mindig kikandikáló forradásokról, sem arról, vajon miért száműztek engem épp telihold éjjelén ki az iskolából, és valójában egyáltalán nem is beszélnek rólam annyit, mint én azt hiszem. De hát jobb a legrosszabbra, a pletykahadakra számítani, mint naivan titkolózni.
- Flitwick tudta, hogy kinn vagyok és meglehet, csak rám gondolt, amikor figyelmeztetett - megpróbálok igazán tényszerűen és érzelemmentesen beszélni, de egyébként nem tudom, lehetséges-e. Most, hogy már enyém a bizonyosság és tudom, hogy nem fogok minden hónapban szörnyeteggé változni (ki akarna kétszer menstruálni??), hatalmas kő gördül le a szívemről. Legalábbis azt hiszem, így kellene éreznem magam, de lehet, hogy még nem fogtam fel teljes egészében, mit is jelent ez - azt, hogy elengedhetem a múlt hónap minden eszelős, álmatlan, aggodalommal teli éjszakáját, az idegességet, a kétségbeesést, a bizonytalanságot. Visszatérhetek az életemhez. Már ha még lehetséges.
- Sok esélye ugyan nem volt, de ennek a kedves sérülésnek itt - picit félrebillentem a fejem, hogy elsöpörjem a hajamat a nyakam bal oldaláról - ...meglehetett volna az a kellemetlen mellékhatása, hogy megfertőzödtem - azt nem is mondom ki, mivel. Ness nem hülye, bizonyára összerakja ennyi magyarázatból is - Azt mondjuk nem egészen értem, miért nyílt ki az ajtó, aminek őriznie kellett volna és miért járkált odakinn bármi is... bár ha valamitől tényleg féltek, én is bezárnám az ajtókat, az még Friccs is lehetett. Na de a dög? Az már egészen más kérdés - mert hogy az nem én voltam, ugye, ezt már boldogan ki tudom jelentnei.

Vicces, egy ideje nem kérdezte meg tőlem senki, hogy érzem magam. Flitwicket, meg az ápolókat, na meg persze a szüleimet és a bátyámat leszámítva, de azok másfajta "hogy vagyok" kérdések voltak, azok az idegesítő, kéztördelő, tojáshéjon egyensúlyozó kérdések, azoktól, akik tudják mi történt, mi történhet, és próbálnak tapintatosak lenni, talán túlságosan is, vagy épp nem eléggé és teret akarnak hagyni nekem, de törvényszerűen elbuknak.
Ha tudta is bárki az iskolában, mi történt, hát eszébe sem jutott megkérdezni, hogy vagyok. Gondolom, vagy nem érdekelte őket, vagy eszükbe sem jutott, hogy George "nagy az arcod" Shacklebolt ne lehetne jól. Szép és jó mindig sérthetetlennek mutatni magad, de ha túl jól csinálod, a végén még elhiszi a színjátékot mindenki és eszükbe sem jut, hogy lehet valami bajod.
Ezért nézek Nessre most olyan furcsán, ezért kezd el egy kicsit viszketni a szemem, olyan nyersnek, eleminek és őszintének érzem a kérdését, meg az azt követő kiborulását. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik nagyon jól, csak nem igazán tudok vele mit kezdeni. Ha idomulnék hozzá és egészen őszinte lennék én is, tutira elbőgném magam és semmi kedvem elbőgni magam. Húzzatok előbb karóba, nem azért mert nem vagyok hajlandó senki előtt sírni, csak elég fáradt és elgyötört vagyok egy kiadós, fejfájásba torkolló sírás-maraton nélkül is. Hamis nyegleséggel vonom meg a vállamat, forgatom a kezemben a süteményt, inkább azt nézem, nem Nestát - Augusztusban. Anyám a vérfarkas alosztályon dolgozik, akad pár ellensége, engem találtak meg - nem véletlenül, tenném hozzá, de talán egyértelmű, ez minden anya keresztje, kétségtelen - De persze lehet én is olyan helyeken jártam, ahol nem kellett volna - mert nem kenhetem rá, rájuk az egészet, ebben sem voltam ártatlan. Addig jár a korsó a kútra...
- De jól vagyok. Mármint, most már sokkal jobban vagyok - viszlát bizonytalanság! Arról a Mungóban eltöltött hétről pedig inkább ne beszéljünk, létezésem kétségtelenül legalja volt. Csecsemőnek sem lehettem szánalmasabb, mint akkor - Biztos nem így járnak el, ha a gyógyítók nem esküdöznek, hogy szinte kizárt, hogy átváltozzak. De azért mégsem hagyhattak itt, még mindig elég keveset tudunk a vérfarkas kórról, még mindig jobb egy diákot veszélynek kitenni, mint pár százat, nem igaz? - én biztos csak azért vagyok ilyen nyugodt, kicsit sem osztva Ness kedves felháborodását, mert egészen más dolgok foglalják le a figyelmem, nevezetesen a megkönnyebbülés. Arról meg inkább hallgatok, hogy rejtegetünk még egy vérfarkast, épp elég csoda, hogy egynek megfelelő rejtekhelyet biztosít az iskola, kettőre nem voltak felkészülve, és ezt bocsánatos bűnnek tartom. Remus kedvéért.
- Meg aztán lehet, ez a dögtörténet csak egy balszerencsés véletlen volt. Abban a Roxfort nem túl jó - mondom egy kényszeredett, féloldalas vigyorral, mert lássuk be, a körülmények errefelé szeretnek morbid módon összejátszani.