Király, te tetted ezt!

Bartemius Crouch

levágva népünk ezrei,
halomba, mint kereszt,
hogy sírva tallóz aki él:
király, te tetted ezt!

Becenév:

barty..

Kor:

42

Származás:

aranyvérű

Jellem

Harminckét másodperc: egy átlagos auror reakcióideje a főbenjáró átkok gyakorlott használata előtt - az övé ennek a fele, pontosan annyi, hogy kiadja rájuk az engedélyét. Kétszázhárom nyelven lett volna képes rá, de az sem okozott volna nagyobb örömöt, mint hatásai: kétszáznégy halt bele egyetlen nyikkanás nélkül, és ő iktatott, aláírt, és elégedett.
Tizenhárom közös vacsora a fiúval - nem azzal, amelyiket a felesége olyan esdeklőn említett újra meg újra, mintha nem azt tudná legnagyobb erényének, hogy tőle van - a választott fiúval, kilenc kitüntetés, hat interjú, és öt másodperc: ennyi idő alatt ölt a nevében. Büszkébb már nem is lehetne.
Két pohár drága alkohol, mikor egyedül idézi fel ezeket a perceket:elképzelhetetlenül sok gratuláció, köszönés, kézszorítás tartozik hozzá, köztük egykori apja és anyja.. de nem értük tette, nem kötelességből, még csak szociopátiából sem, de hogy ne érezte volna magát kompetensnek, hogy ne lett volna részeg az érzéstől, a kardjától, amely jelképesen, de halálosan csapott közéjük? Emellé nem fért el semmi más, az alkotás lett az élete, a vérvonal benne fut össze, és majd ha úgy kell lennie, vele is száll a sírba: betöri majd azt a tükröt, felgyújtja a házat, és elfelejtik a nevüket.. Mert ő így akarja, legyen vele vége.
Minden korszak a Király halálával ér véget, soha nem korábban.. és soha nem később.

Család

Huszonháromezer érintésnyom a hatalmas, aranykeretű tükrön, ami a padláson áll: állítólag az összes családfő arcképe képviselteti benne magát:ötvenkettő szakállat visel, tizenhárom arcát zordítja égésnyom vagy más harci sérülés, kettő félig van, egyikük még hasonlít is rá. Szőkék, erőtől duzzadóak, mint egy ifjú isten, képtárukban egyforma lándzsatekintetek és jéghideg vonások között az emberség már nem fér el, nem jut helyhez. Köztük az apja, annak apja, nagyapja, dédapja, ükapja, szépapja: bajuszok, alattuk még megmozduló ajkak kívánkoznak megszólalni, megosztani az évszázados bölcsességeket, mind egy-egy lámpás a maga korszakában, dohos, faillatú, tekintetük belefúródik, mellettük szellemlényként, valami tündérként felsejlik egy-egy asszony: hetvenhét göndör fürtű fej, nyakon az aranylánc, hozzáfonódva a férjhez, ötven mosolyog, mert tudja, mit ér, mind engedelmes, mind érzi a határait - huszonnyolc nyakíve simul a kerethez, lényegtelenül, csak markaként a nagyságnak, amibe maga a nagyság már épp természeténél fogva nem férhet bele: öt hasonlít rá, ennyiben látja magát. De tulajdonképpen miért érdekelné, akárhányan voltak? Számtalan Crouch járt itt előtte, az egyikük alapította a repülő szőnyegek importjára szakosodó céget, másikuk borászatot telepített, a harmadik rátette markát az összes elérhető ingatlanra az Abszolon - mit számít bármelyik? Ő egy korszak, azok a múlt.
Ők csak tükörképei az ő belőlük táplálkozó arcának, amely önmagára mosolyog. Megteremtette őket a jelenlétével, de azok azt hiszik, értelmezhetőek rajta kívül..

Lojalitás

status quo

Képesség:

ezerajkúság

Csoport:

minisztérium

Élettörténet

A férfi egyszer nyitja ki a szemét: mellkas emelkedik, pulzus gyorsul, ujjak mozdulnak, takaró félre, A Férfi feláll, derékfájása emlékezeti a kötelességeire - mert a teste nem arra való, hogy élvezetet leljen, A Férfi teste eszköz, amellyel megteremti az élvezetet - megdörzsöli állát, a tükör elé lép, megáll: ő minden Férfi, aki a nagy nap előtt áll, az alkotó Férfi nem önmaga, hanem az összes. Minden, ha úgy tetszik: Ő az összes szerep, amelyet gyerekként magának elképzelt egykeként, mert Ő volt egyedül, minden az Övé lehetett: az anyja suttogó karja, nevetése, az apja elnéző szigora, vágya arra, hogy benne szülessen újjá - Ő volt a remény, az út a jövőbe, a soha meg nem ismételhető, a zseni, kiváló jegyek birtokosa, prefektus, behízelgő kviddicssztár, az egyetlen Fiú, hogyan is lehetne, hogy valamit nem kap meg, hogyan is lehetne, hogy ne szülessen egy zsarnok kézmozdulatával, hogyan is ne törhetne be bármely koponyát, hogy elvegye és kiszívja belőle azt, ami JÁR, ami NEKI JÁR, mert ki másnak, ha nem NEKI, a báránynak, a csodagyereknek, a mindig kiválónak, az udvariasnak, a drámákból fejből idézőnek, a remek táncosnak, a humorosnak, a csapatjátékosnak, a feddhetetlennek, a jó modellnek, a csapatkapitánynak..

A csapatkapitánynak igent mondani nem kötelesség: A Nőnek nem volt az, szerette volna talán, ha észreveszi, milyen csinos a púderszín pulóvere, az ő kedvéért vette fel, tudta és sejtette, hogy ez örömet okoz majd mindkettőjüknek, titkos kis simogatást a lelkében, hogy elismerik, ő pedig szerethet, ha úgy adódik, megbocsájthat, lehet edény és simogató mosoly, és lesz majd oltárhoz kísért látomás, illetlenül hevesen csókolt ajak, az íróasztalra szenvedélyesen fektetett kéjnő, mert a szerepe sosem csak a feleségé, sosem csak szépség és báj, nem csak Mária, teremtésben a szép és puha, ő az ősbűnre szólító, nedves lotyó, mert elejtődni a vadász által gyönyör és játék - durvaság is, birtoktárgy is, amikor a combjába markolnak, és felsikolt, részben kéj csak, részben valami emberi sikolt benne, hogy ne bántsák, tartsák tiszteletben, de ki hallaná.. ki hallaná A Férfin kívül?
Szőke haja a kihűlő párnát koronázza, ahogy utána pillant, és annyi év után is érzi, hogy viszi magával a szívét, meg minden mást is, amit odaadott, de ami csak alig-alig volt elég. A fiú például.. a fiút nem is szereti.
Becsukja a szemét, és arra gondol, vajon létezik-e egyáltalán igazán A Férfi nélkül? Anya lett, de feleség maradt mindenekelőtt: mellét nem a fia birtokolta az első perceiben sem, az összes gyengédség, hajat fésülgető, dajkáló figyelem A Férfié, mintha a tekintete még mindig vonszolná, aztán rácsok mögé zárná: ha elengedsz, magadat engeded oda, ugye nem akarsz egy slampos takarítónő, szétszült rongydarab lenni? Ugye nem akarod azt mondani, hogy őt jobban szereted, mint engem? Ugye nem akarsz inkább valaki anyja lenni, mint nője?
Én vagyok a te urad és parancsolód - a szemére teszi a kezét.

A szemére teszi a kezét: volt ő már minden szerep, a több száz beszélt nyelv között mindig lehetett újabb, és ki tiltaná meg az újabbakat? Kedvenc időtöltése mindenkit lenyűgözött, sikerre ítélte csak lélegzete is. Háborúba megy most, talárja lobog majd mögötte, és elvárja, hogy hősként ünnepelje, amikor hazaér: na nem nyíltan, soha nem nyíltan, az nem illik hozzájuk, nincs rá szükség. De A Férfi harcos, A Férfi maga Isten.
A Férfi a bírájuk, csattan a kalapács, és ő egyetlen mozdulattal takarítja ki a liberális és szélsőséges mocskot a tárgyalóból: nem kell felemelnie a hangját, anélkül is isszák minden szavát - álljon hát mögötte hátországként A Nő, de semmi több. A Bíró mögött is áll Justitia, szeme bekötve, kezében mérleg, ez való neki, mímelni jelentőségét, fényben állni és jelképezni. A Férfi magától értetődőn lett az, aki, csodás hátországa színpadként szolgált, de intellektusa, akarata tette azzá, akitől retteg a Wizengamot.
Akarta azt a fiút, még azzal is a kedvében akart járni, hogy róla nevezte el, mintha Őt megismételni kellene, vagy egyáltalán lehetne: állt, kezében az újszülöttel, és tudta, hogy Apa nem lesz, ennek a kölyöknek az apja biztosan nem. Ő alkotó volt, az alkotó Férfi, nem volt szüksége arra, hogy önmagán kívül értelmezze magát, hogy egy gyerekben akarja fellelni élete legnagyobb művét, hogy továbbvigyék örökségét, hogy legyen majd, aki élete delén túl vonásaival kérkedve emlékeztetni az egykori dicsőségre, fürgébb tagjaival a jövőbe fusson nevetve.. utálta az arcára kiülő őszinte csodálatot, az újszülöttek világra való rácsodálkozását, fogatlan, torz száját, szeretetéhségét, a benne magasztalt romlatlanságot, és visszaadta A Nőnek. Neki volt rá szüksége, az Ő műve ennél nagyobb volt, meghagyta neki, jusson valami apró teremtés a szegény teremtésnek - aztán ledöntötte a kiságy mellé, és a síró csecsemő mellett tette magáévá, mert nem lophatja el tőle a szeretőt, azt a csábító ajkat, az altatókat, az ölet, kart, testet, ami hozzá tartozott.. És főleg nem lophatta el a melleit.

Ami hozzá tartozott, többé nem vált külön: ül a szalonban, hideg van, de volt már vér és könnyek is - most még csönd is jutott mellé, sötét gondolatok simogatása az Övé helyett. Hogy ne hódolt volna ő is be, hogyan mondhatta volna neki, hogy szeresse azt is, ami belőle született, ne más fiát tekintse elsőszülöttnek, és most könyörögjön irgalomért a második-első számára...?
Büszke rá, hiszen értük dolgozik: A Férfi erős vár, még ha kint is lebeg a hideg semmiben, és otthonra vágyik, még mindig rá vágyik, a szeretetére, megbocsájtására, a testére, figyelmére, minden egyes lélegzetvételére, véletlenül se jusson a fiúnak, soha ne a fiúnak..
Becsukja a szemét, könnycsepp gördül le. Mit tettem, mit tehettem volna.. odaadtam, odaadtam az imádatért cserébe. Sosem bocsájtom meg magamnak.. de soha nem bocsájtom meg neki sem! Felpattan, dühös léptei az ajtóig vezetnek, nyílik a bejárat, megcsapja arcát a kinti frissesség..
És ott marad, ahogy évek óta ott volt. Mi lenne Ő, mi lenne A Nő, ha nem otthon...? És megbocsájt.. és szeret tovább.
Holnapig! Nem tovább.

Rang:

veterán

Played by:

christoph waltz

Karakter típusa:

canon