Roxforti éveim előtt egy életvidám, kedves és barátságos fiúcska voltam. Nem érdekelt a nagy családi hűhó, hogy mi aranyvérűek vagyunk és nekünk példát kell mutatni és a többi, és a többi. Nem értettem azt, hogy miért ne lehetnének sárvérű barátaim? Vagy félvér? Mi olyan rossz bennük? Nem hittem azt, hogy van különbség közöttünk. De aztán teltek múltak az évek és a család nyomására megváltoztam. Hagytam, hogy megváltoztassanak. A folyamatos letolás, a folyamatos hasonlítgatás Apám részéről meghozta a gyümölcsét. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint az unokabátyám. A család büszkesége. Túlfogok nőni rajta.
Egy igazi nagyképű seggfej lettem és ezt bevallom, és élvezem. Meg vagyok róla győződve, hogy nálam senki nem csinálhat semmit jobban és mindig megpróbálok arra törekedni, hogy ezt be is bizonyítsam. Ha valamit akarok, akkor azt megszerzem ha kell más testi épsége árán is. Például, ha a legjobb barátom mellettem áll és közeledik felém egy átok, akkor nem habozok őt magam elé húzni, hogy védjem magam. Gyáva dolog? Attól függ, hogy honnan nézzük. Meglepő fordulat, ami után könnyebb visszatámadni. Szerintem remek taktikai fogás. Mint az előbb taglaltam nem áll tőlem messze, hogy cselekedjek de ha kell akkor a háttérbe húzódok és onnan mozgatom a szálakat, hogy aztán learathassam a babérokat.
Egyedül egyetlen egy gyenge pontom van, akiért ha kellene feláldoznám az életemet, Cheya. Szerencsére ezt a titkot nem tudja senki, sőt talán még azt hiszik, hogy őt is bedobnám a darálóba. Maradjon is így. Legyenek ebben a hitben.  

Kellemes téma ami azt illeti. A családom a kedvességéről, a nagy szívéről híres. Jótékonykodunk, megvédjük azokat akiket meg kell és egyáltalán nem vetjük meg a mugliszületésű varázslókat/boszorkányokat és persze a varázstalanokat sem. Mindig is pártoltuk az aurorokat, ha kell besegítettünk néhány elszállásolásában is, lent a pincékben. Vagyonnal amivel rendelkezünk, próbálunk segíteni a gonosz elleni harcban és soha nem merülne fel az a fejünkben, hogy megvesztegessünk valakit, vagy felbéreljünk egy bérgyilkost, hogy iktasson ki egy célpontot. Merlinre, még rossz volt kimondani is. Ölni, kínozni nagyon rossz dolog s elítéljük azokat akik ezt teszik. Vagy talán mégsem? Hupsz, nem bírtam tovább annyira nevetséges. A családomat története folyamán végigkísérte a gonoszság, és a sötét mágia. Soha nem tagadtuk meg ezeknek a használatát és még élvezetünket is leljük bennük.
Van egy húgom, Cheya. Soha nem vallanám be neki, de ő nekem a minden. Ő jelenti a világot. Nem tagadom, hogy sokszor az őrületbe kerget és legszívesebben  a dementorok elé vetném de hát erre valók a testvérek, nem igaz?
S a végére hagytam a család üdvöskéjét. Az unokabátyám, Walden. Mindig mindenki azt akarta, hogy kövessem őt és váljak olyanná, mint ő. Egyedül Cheya volt ebben mellettem. Megfogadtam neki, és Waldennak is, hogy túl fogom őt nőni. Mindenbe jobb leszek, mint ő. Embert próbáló feladat jól tudom, 20 éves létére már megkapta a sötét jegyet. Nagyon ritka ez. Engem meg csak még jobban felidegesített ezzel. Emellé még fölényeskedik is. Egy gyerekként kezel, akinek csak annyi a dolga az életben, hogy tanuljon, házasodjon és éljen boldog életet. Nem vagyok gyerek. Hallod, nem vagyok az!   

Repüléstan, végre valahára nem éppen egy unalmas mágiatörténet. Már a nyálam folyt kifelé a számból miközben hallgattam az unalmas szócséplést így hát felüdülés lesz végre seprűre ülni. Otthon már sokszor csináltam így nem lesz új feladat. S még nagyobb örömre a Griffendéllel lesz együtt tartva az óránk. Háhh, ott van az a lány. Bradley. Elég csúnyán sikerült összekapnom vele és a bátyjával már a vonaton így hát megfogadtam, hogy bosszút fogok rajta állni. S itt az egyik legjobb pillanat. Csuklyát a fejemre veszem és indulok is előre, hogy hamarabb leérjek, mint a többiek. Elő kell készítenem a terepet az én kis csapdámra. Nem ül ki semmilyen érzelem az arcomra, a léptek hallatára szépen lassan megemelem a jéghideg tekintetemet a lányra és egy hátborzongató félmosolyt villantok rá. Hogy miért érkeztem le hamarabb? Mert volt itt valaki, aki el tudta intézni nekem azt, hogy Bradley egy kissé selejtes seprűt kapjon. Megérkezik a professzor, mondja a feladatot. A kezemet kiteszem és kimondom a parancsszót.
- Fel! A seprű már fel is ugrott a kezembe, míg a többiek szerencsétlenkednek egy keveset. Nem örülök neki, hogy elsőnek sikerült. Tudtam, hogy ez lesz. Elfordulok a tömegtől és amint sikerült mindenkinek akkor ha engedélyt kaptam rá, akkor elrugaszkodok a földtől. A szememmel figyelem tanárt, majd a lányt aki éppen akkor rugaszkodik a földtől, amint nem figyelnek éppen kettőnkre. Ez az én piszkos nagy szerencsém. Látom, hogy a seprű elkezd rázkódni és próbálja levetni magáról Fawenat. Hagyhattam volna, hogy csak legyen ennyi de hát a bosszú nem elég fájdalmas így. Előredőlök, hogy gyorsabb fokozatra váltsak és teljes sebességgel nekipukkanok, hogy aztán mind a ketten elessünk. Reccsenés, mind a kettőnknél. Felordítok és földön a lány seprűje mellé fetrengek, mintha az lenne az enyém. Elsőéveseknek úgy sem engednek sajátot így hát mind ugyanúgy néz ki.
- Professzor! Seprű... Bradley...Megbűvölte... Nyögöm ki a szavakat, és közben szorosan közel tartom magamhoz az eltört kezemet. Nagy bajban vagy Fawena, nagyon nagyban.




A telihold fénye alig szűrődik át a Tiltott Rengeteg lombjai között az ember az orra hegyéig sem lát. Nem okos dolog az erdő ösvényeit járni ilyenkor, mikor a hold teljes pompájában világít az égbolton, de talán éppen ezért tesszük olyan sokan. Az élvezetért s a kalandokért, hogy a szánalmas kis életünket feldobjuk valamivel, hogy történjen valami durva, valami lélegzetelállító. Fiatalság-bolondság szokták mondani. Nem ez az első kiruccanásom tudom, hogy mennyire merészkedhetek mélyre a fák homályában. Ügyelnem kell arra, hogy hova lépek s, hogy milyen gyorsan haladok. Nem lenne szerencsés, ha valami olyan hallana meg aki másodpercek leforgása alatt kitépné a beleimet. Mondjuk a címlapokra kerülnék és megkapnám az annyira áhított figyelmet mindenkitől, de jobb inkább elkerülni ezt a megoldást.
Veszélyes hobbi az erdei séta főleg itt és ilyenkor, de kikapcsol. Egyedül tudok lenni a gondolataimmal és itt jönnek a legjobb ötletek. Ha elakadok valamiben akkor rendszerint kisurranok, sétálok egy keveset és megoldást találok a problémáimra. Például régebben amikor nem tudtam kizárni egyes emberek gondolatait a fejemből akkor megnyugvást kaptam ha itt lehettem magányomban és csak saját magammal foglalkozhattam. Akárhányszor fordultam kiskoromban a szüleimhez ezzel a problémával nem tudtak megérteni, avagy segíteni. Nagyapám volt legilimentor a családban. Ő is született ezzel a képességgel úgy, mint én. Csak mire megkérdezhettem volna fűbe harapott. Annyit tudok róla, hogy már nagyon magas szintre fejlesztette a tudását, hiszen már hamis látomásokat is tudott keltetni azokkal akikkel akart. Erre én hol tartok? Pálca nélkül tudom használni még akkor is ha nem akarom. Remek vagy Nicholas, tíz pont a Mardekárnak.
Persze jól tudom, hogy ez gyakorlás és kitartás kérdése. Csak a Roxfortba ezekről még csak említést sem tesznek. Segítség nélkül pedig eléggé lehetetlen küldetés az, hogy megtanuljam még magasabb szinteken használni a képességemet.
Nagyot sóhajtva nyúlok bele a nadrágom egyik zsebébe, hogy kihalásszam onnan a cigisdobozomat. Csempészáru. Öt perc élvezetért hagytam, hogy két állítólagos barátom egy hét büntetőmunkára menjen pedig csak annyit kellett volna tennem, hogy feladom magam és bevallom, hogy én voltam az ötlet kitalálója. Ilyen az üzlet nem igaz? Van aki nyer, van aki veszít. Lehet, hogy legközelebb én leszek az aki a rövidebb végét húzom. Aztán ha emiatt elveszítek két embert a sleppből? Legyen, annyira nem nagy érvágás. Szerzek újakat. Attól pedig nem félek, hogy megbosszulják valamivel azt, hogy bedobtam őket a darálóba. Nem tudnak mivel bántani, nem hagytam rést a pajzsomon. Egyedül Cheya, de még ők is azt hiszik, ahogy az iskola nagyrésze is, hogy ha kell akkor rajta is átlépnék a célom érdekében. Talán egy ember tudja az igazságot, aki elég közelről ismer és mondhatom azt, hogy lassan jobban ismer, mint bárki más. Rayne. Nem tudom, hogy ez felelőtlenség volt-e a részemről, hogy ennyire közel engedtem vagy csak a magány miatt tettem-e, de megtettem. Jobban bízok benne, mint a többiekben de a teljes bizalmamat ő sem élvezi, de csak azért mert olyan, mint én. Nagyon kevés dologban különbözünk és annyi szent, hogy életem legrosszabb döntése lenne, ha magamban 100%-ig megbíznék.